A török várkatonaság származása.

Teljes szövegű keresés

A török várkatonaság származása.
„Mivel az első pasák, különösen a Budán hosszabb életű Szokollu Musztafa és társai, maguk is balkániak, bosnyákok stb., sok szolgálatot és javadalmat arra jelentkező rokonaik, ismerőseik, «földijeik« között, mohamedán bosnyákok, albánok, görögkeleti rácok között osztottak szét, az egész tartomány társadalmi összetételét és struktúráját szinte már esztendők, az első emberöltő alatt megváltoztatták és új társadalmat teremtettek, melyet törökvilágnak szokás nevezni, noha az inkább bosnyákvilág, rácvilág volt”– írta Budapest-monográfiájában Fekete Lajos.1
1 Fekete Lajos: Budapest a törökkorban. Bp. 1944. 197.
„Természetesen a birodalom minden területéről éltek itt a Porta mohamedán és máshitű alattvalói – így németh Gyula –, a főszerepet azonban a bosnyák mohamedánok játszották, akiknek országa a Porta mohamedán tartományai közül a legközelebb feküdt Magyarországhoz.”2 A hódoltsági „mohamedán lakosság többsége a boszniai mohamedánok török nyelvét beszélte, akik szláv anyanyelvük mellett többé-kevésbé törökül is tudtak”. Egy 1668-ban Magyarországon összeállított török nyelvkönyv és szótár olyan dialektust rögzített, amely a Balkán-félsziget egymástól élesen elváló kelet- és nyugat-ruméliai nyelvjárásai közül az utóbbiba tartozó„boszniai török nyelvvel mutat egyező sajátságokat”.3 A magyar nyelv oszmán-török jövevényszavainak vizsgálatakor Kakuk Zsuzsa úgy találta, hogy „a magyarok a török szavakat egyszerre hallották török és szláv anyanyelvűek ajkáról, átvételeink egy időben török és szláv forrásból kerültek nyelvünkbe. Jellemzők erre a kettősségre a kettős alakban használt szavak.”4
2 J. Németh. Die türkische Sprache in Ungarn iim siebzehnten Jahrhundert. Bp. 1970. 8.
3 Németh Gyula: A magyarországi oszmán-török nyelv. Illésházy Miklós török nyelvkönyve 1668-ból. Nyelvtudományi Közlemények 1967. 5–59., 97.
4 Kakuk Zsuzsa: A török kor emléke a magyar szókincsben. Bp. 1996. 13.
Balkáni hatásról beszélnek a török várakban kiásott régészeti leletek, elsősorban a kerámiaanyag is. „Magyarország hódoltsági területén, a Dél-Dunántúl egyes lelőhelyein a 16. század második felében olyan cserépanyag jelenik meg – írta Gerő Győző–, amelyet hurkatechnikával, primitív kézikorongon készítettek és gyakran fenékbélyeggel láttak el. E technika a Balkánon még e század elején is fellelhető 230volt. Ez a balkáni, késői szláv jegyeket mutató kerámia kizárólag helyi török vagy keleti importkerámiával együtt kerül elő…, nemcsak technikatörténeti, hanem etnikai jelentéssel is bír. A lelőhelyeken balkáni, szláv lakosság jelenlétéről beszél.”5 Az Ozorán kiásott leletek túlnyomó részét a kerámiaanyag tette ki, amelynek egészében „igen csekély a »klasszikusan« töröknek nevezett, 16–17. századi mázas kerámia, így a talpastálak, kiöntőcsöves korsók mennyisége. A mázas kályhaszemek, mázas kupák, török gyertyatartók teljes egészében hiányoznak. Ehhez képest lényegesen több a szürkére égetett anyagú, besimított felületű– a korabeli balkáni anyaggal közelebbi kapcsolatban álló– korsók száma. A leletanyagban jól elválasztható egy sajátos csoport, amelynek főbb jellemzői: feketésszürke vagy kívül feketére égetett, belül barnásvörös színű, durvább kivitelű, kézikorongon készült fazekak, esetenként fenékbélyeggel… A kerámiának ezt a csoportját a helyőrségnek délszláv származású rétegeihez kapcsolhatjuk.”6 A Dráva-parti Barcson feltárt emlékanyagból is „egy erősen balkáni színezetű török kultúra képe bontakozik ki”.7 A Sárvíz hídját őrző Jenipalánkon nemcsak nagy mennyiségű délszláv keármia, hanem jellegzetes balkáni főző-sütő kemencék is előkerültek.8 Bár a török központok feltárása korántsem egyenletes a hajdani hódoltság egész területén, a régészek az eddig előkerült leletek alapján is hangsúlyozzák, hogy. „Kézi korongon készült edények a török korban Magyarországon elsősorban a Dél-Dunántúlon bukkannak fel tömegesen. Ez a kerámia északabbra nem, vagy csak szórványosan jelenik meg.”9
5 Győző Gerő: Die Frage der Keramik und des Ethnikums im türkischen Fundmaterial von Ungarn. In: Urgeschichte – Römerzeit – Mittelalter: Materialien zur Archäologie und Landeskunde des Burgenlandes. II. Schriftleitung: Hanns Schmid et al. Eisenstadt, 1985. (Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland. Bp. 71.) 200.
6 Gerelyes Ibolya–Feld István: Hódoltság kori leletegyüttesek az ozorai várkastélyból. Communicationes Archaelogicae Hungariae 1986. 177.
7 Kovács Gyöngyi–Rózsás Márton: A barcsi török palánkvár. Somogy Megyei Múzeumok Közleményei 1966. 179.
8 Gaál Attila: Török palánkvárak a buda–eszéki út Tolna megyei szakaszán. In: Magyar és török vévárak 1663–1684. Szerk. Bodó Sándor és Szabó Jolán. Eger, 1985. 188–189.
9 Hatházi Gábor–Kovács Gyöngyi: A váli gótikus templomtorony. Adatok Vál 14–17. századi történetéhez. Székesfehérvár, 1996. 42.
A történeti források, a hódoltságban feltárt nyelvi és tárgyi emlékek tehát a török központok bőséges délszláv népességére mutatnak. A szakirodalom figyelmét azonban inkább a hódoltság falvaiban-városaiban megtelepedő, egyes régióit elárasztó rácok térnyerése kötötte le. A köztudat a török erődített helyek lakosságából jószerivel csak a keresztény martalócokat, a kereskedelem legnagyobb központjaiban pedig a délszláv iparosokat és kereskedőket regisztrálta, a balkáni nyomokat hozzájuk kötötte. Pedig Németh Gyulának az a vitathatatlan megállapítása, hogy a magyarországi törökség a boszniai dialektust beszélte, a hódoltsági központok népességének éppen nem keresztény martalócaira és kereskedőire vonatkozik, hanem töröknek tekintett muszlim lakóira.
Azt a megközelítő arányok ismerete nélkül sem szokás vitatni, hogy a hódoltsági törökség többségét a katonák tették ki. Csak a vallási-jogi alkalmazottak közé nem sikerült betörniük – ez a szféra a birodalom más vidékein is egy szűk, a 231posztokat magán belül örökítő szellemi elit birtokában maradt –, de már az adóbérletekkel foglalkozó pénzemberek meg az iparosok, boltosok és kereskedők között mindegyre másodfoglalkozást űző katonákba botlunk, azaz a civil népesség tisztes hányada mögött is ők rejtőzködnek. Természetesen túlzás lenne azt állítani, hogy a hódoltsági törökség egyenlő az ide vezényelt katonasággal, de ha a hódítók eredetét kutatjuk, a katonaság származásának a felderítése visz legközelebb a megismeréshez. Ez a vizsgálat már csak abból a praktikus szempontból is megelőz minden mást, hogy ehhez maradtak forrásaink. A valóságos civileket: a közrendű hivatalnokokat, az iparos és kereskedő réteget források hiányában még összesíteni sem tudjuk, elérhető képviselők eredetéről pedig alig rendelkezünk információval.
A budai vilájet várkatonaságáról a 16. századból részletes zsoldlisták sorozata maradt fenn. Ezekbe váranként, a várakon belül a csapatnemek, az alakulatok és a tizedek bevett rendjében név szerint bejegyezték az összes katonát, a nevek fölött a mustra eredményét, alattuk a zsoldfizetést regisztrálták. A századközép eszelős bürokratikus mozgalmának hála három olyan listával is rendelkezünk, amelyben a nevek fölé-alá-köré még egy sereg olyan adatot is feljegyeztek, amelyet a katonák azonosításához fontosnak ítéltek. Ezek a kis személyi anyagok szerencsére ritkábban tartalmaznak személyleírást – középtermetű, fekete szemöldökű, bajuszos –, gyakrabban a katona származási helyét, legközelebbi rokonát, esetleg korábbi életútját rögzítik néhány szóban.
Az időben első ilyen lista a hidzsra 950. éve dzsemáziüláhir havának 5. napjától a hónap végéig, azaz 1543. szeptember 5-étől 29-éig lajstromozza Fehérvár katonaságát. A várat Szulejmán szultán szeptember 2-án vette be,10 a lista tehát az elsőőrséget őrizte meg. Nyilván az új, fontos garnizon felállítását övező gondosságnak köszönhető, hogy a vár legtöbbre becsült, elit gyalogosalakulatának, az ún. müsztahfizoknak a névsorára rávezették a katonák származási helyét.11
10 Barta Gábor: Adalékok az 1543. évi török hadjárat történetéhez. Hadtörténelmi Közlemények 1993. 3. sz. 10–11.
11 A zsoldlista eredetije: Österrichische Nationalbibliotek, Wien, Türkische Handschriften Mxt 550., a müsztahfizok névsora az 1–11. lapokon. (= ÖNB Mxt) Összesített számadatait a kiegészítő bejegyzések nélkül kiadta Velics Antal–Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek. I. Bp. 1886. 10–17.
Az alakulatot 853 katonából építették fel, közülük 831-nek a neve aláírták oda ritkábban annak a népnek a nevét, amelyhez tartozott – arnaud=albán, madzsar=magyar –, gyakrabban azt a földrajzi nevet, ahonnan származott. Ez utóbbiak sokszor egész országot vagy világrészt jelöltek – Boszna=Bosznia, Mora=Mórea, Herszek=Hercegovina –, de legtöbbször egy-egy nagyobb helyet. Az Edirne, Szófia, Szendrő vagy Szaloniki helynevek kettős tartalommal bírtak: lehettek valóban maguk a megjelölt helységek, és jelölhették a körülöttük felállított közigazgatási körzetet – esetünkben ez a két lehetőség a puszta szóból szétválaszthatatlan, ezért minden városnevet körzetnek vettem.
A helynevek kiolvasása és azonosítása hosszadalmas kínlódással jár. Minthogy az írnok sem a vilájetet, sem a szandzsákot nem adta meg (ráadásul az arab betűkhöz 232tartozó pontokat is előszeretettel mellőzte), az adott hely az akkor már nagyra nőtt birodalom bármely csücskében kereshető. A végeredmény szerencsére szűkített a területen: a fehérvári müsztahfizok közül senki nem jött Dél-Arábiából vagy Egyiptomból, lakóhelyeik „csupán” Kelet-Anatóliától húzódtak Budáig. Végeredményül 28 katona származási helyét nem sikerült megfejtenem (ezek jobbára egyszer fordultak elő, írásképük többször maszatos pacni). A 803 azonosított nép- és helynév átütő többségében biztos vagyok, néhányat nagy valószínűséggel állítok. Ilyen pl. az a diakritikus pontok nélkül leírt betűcsoport, amelyből az anatóliai Kónja és a móreai Fónja egyaránt kiolvasható. Mivel az innen érkező katonák kivétel nélkül törzsökös muszlimok, Móreából viszont főleg renegátok jöttek fel, a szót Kónjának vettem.12 Az összes bizonytalan azonosítás száma szerencsére olyan alacsony, hogy a végső arányokat érdemben nem módosíthatja.
12 A helynevek azonosításához a következő munkákat használtam: Tagyib Gökbiligin: Kanuni Sultan Süleyman devri başlannda Rumeli eyaleti, livalan, şehir ve kassabalan. Belleten 1956. 77–80., 247–298.; M. Kemal Özergin: Rumeli kadiliklarinda 1078 düzenlemesi. In: Ismail Hakki uzunçarşuliya armağan. Ankara, 1976. 251–309.; Tüddzsarzade Ibrahim Halmi: Memalik-i Oszmanije dzseb atlaszi. Isztambul, 1323. (=1905.); Johann von Asbóth: Bosnien und Herzegowina. Wien, 1888., különösen a Karte von Bosnien und der Herzegowina mit geschichtlichen Angaben c. térképe; Thallóczy Lajos: Bosznia mint történelmi szintér. Bp. 1902. térképpel; Detailbeschreibung vo Serbien. Wien, 1905., a Kommunikationskarte von Serbien és a Gewässer c. térképek; Andrees allgemeiner Handatlas. Ausgabe für Österreich–Ungarn. Hrsg. von A. Scobel. Wien, 1912. 77–78.: Dalmatien, Bosnien und Hercegovina, Montenegro; W. Liebenow: Grosse Karte der Türkei und Balkanstaaten mit der Spezialkarte des Osmanischen Reiches und seiner Nachbarländer. Berlin, é. n., a térképet a nagyobb helyek török nevei is szerepelnek.
Az a sajnálatos tény, hogy az írnok a müsztahfizok származását tüntette fel, és ott is csak körzeteket jelölt, mind a vizsgálat, mind a végeredményt korlátok közé szorítja. A gyalosoknak ebbe az elit alakulatába igyekeztek muszlim családban születteteket osztani, akik közé renegátok is viszonylag kis számban vegyültek, keresztények pedig egyáltalán nem. Ha a teljes várőrség származását ismernénk, a keresztény martalócok Szerbiának biztosan nagyobb részesedést adnának, mint egyedül a müsztahfizok. A körzetek szerinti megjelölés pedig azt akadályozza meg, hogy szétválasszuk azokat, akik erődített helyekről és városokból álltak katonának, illetve akik falvakból kerekedtek fel.
A végeredmény e korlátok ellenére is érdekes: egy új várőrség egyik fontos alakulatának összeállását mutatja. Szulejmán szultán az esztergomi–fehérvári hadjáratára mozgósító parancsot 1543. március 21-én állíttatta ki a rumliai beglerbégnek, ő maga a sereggel április 23-án indult el Edirnéből, és június végén kelt át a Dráván.13 Az önkénteseknek a mozgósítástól a magyarországi harcok kezdetéig bő három hónap állt a rendelkezésükre ahhoz, hogy a sereghez csatlakozzanak. A beállók első hulláma Kis–Ázsiából érkezett, a második Isztambulból, majd a felvonuló sereghez a Balkán-félsziget minden tájáról nagyjából egyenletes megoszlásban szegődtek 233újoncok. Férfiak, akik lakóhelyük társadalmából valamiképp kiszorultak, vagy biztos állami fizetésre törekedtek, és egy szultáni hadjárat emberkeresletét használták ki arra, hogy katonának álljanak.
13 Tagyib Gökbiligin: Kanuni Sultan Süleyman. Istanbul, 1967. 30. (Kny. az Islam Ansiklopedisi 11. kötetéből.); Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán. Bp. 1974. 171.; Valpó jún. 22-én, Siklós júl. 6-án esett el: Mehmed Ipçioğlu: Kanuni Süleyman’ in Estergon (Esztergom) seferi 1543. Osmanli Araşturmalan 1990. 146–147.
A fehérvári müsztahfizok származási körzeteit az első táblázat és térkép mutatja. A Balkánt tíz területre osztottam, amelyeket a hódítás időrendje, az iszlamizáció foka, a nyelvi határok és a török közigazgatási beosztás figyelembevételével alakítottam ki. A körzetek, amelyeket a térképen körök jelölnek, és a valóságban természetesen határosak egymással, a következők:
1. Trácia Isztambullal és Edirnével; a terület nyugati határa a Plovdiv–Drama vonaltól keletre húzódik. A körzet – a Konstantinápolyért folyó harcok pusztításai, majd II. Mehmed nagyarányú telepítései után – már a 15. század második felében erősen iszlamizálódott és eltörökösödött.
2. Az Al-Duna vonala Vidintől a delta közelében álló várakig. A birodalom kelet-balkáni tartományait a folyónak főleg déli partján álló, katonasággal megrakott erődítései védték, ezért ez a vonal is erősen iszlamizálódott.
3. Bulgária, amelynek területe nagyjából megegyezik a mai országéval, természetesen a Duna-parti sáv nélkül.
4. Szerbia (Koszovóval14) és a Száva–Dráva köze,15 azaz a szerb nyelvterület, ha ez ebben a korban egyáltalán jelent valamit. A 16. századi Magyarországban gondolkodva a folyóközt a magyar hódoltsághoz kellene számítanunk, az oszmán adminisztráció azonban, amely a pénzügyigazgatásban jókora észak-balkáni területeket rendelt Buda alá, a katonaság regisztrálásában mindig a Drávát vette a budai vilájet déli határának.
14 Korszakunkban Koszovót még túlnyomóan szerbek lakták, az albánok tömeges beáramlása a 17. század végén vette kezdetét. Jens Reuter: Die Albaner in Jugoslavien. München, 1982. 23–25.; Kristo Frasheri: Le pays des Albanais au XVe siècle. In. Deuxième conférence des études albanologiques, Tirana, 12–18 janvier 1968. Tirana, 1969. 127–141.
15 Korszakunkban a Szerémség – a szerémi szandzsák – népessége már csaknem tiszta szerb: Bruce W. McGrowan: Sirem sancaği mufassal tahrir defteri. Ankara, 1983.
5. Macedónia, amely nyugaton az Ohridi-tó keleti partjától indul, keleten a Plovdiv–Drama vonalig terjed, északon Szkopje magasságáig, délen Tesszalonikiig ér.
6. Albánia.
7. A görög félsziget északi fele.
8. A peloponnészoszi-félsziget (Mórea). Etnikai és nyelvi szempontból a két görög körzetet egynek kell tekinteni; csak azért választottam kettőbe, hogy az iszlamizálás fokát mérni lehessen.
9. Bosznia, pontosabban az a terület, amelyet a török igazgatás Boszna szandzsáknak vett. Szerbia határa a Drina, Visegrádnál kelet feléátlépi a folyót.16
16 Szerbia és Bosznia között a Drinát szokás határnak tekinteni. A szerb szakirodalom előszeretettel foglalkozik azokkal a korszakokkal, így a török hódítás előtti évtizedekkel is, amikor a határ a folyótól nyugatra húzódott. (Pl. Andrija Veselinović: Granica izmedu Srbije i Bosne u XV veku. In. Bosna i Hercegovina od srednjeg veka do novijeg vremena. Medunarodni naučni skup 13–15. dec. 1994. Odgovorni urednik: Slavenko Terzić. Beograd, 1995. 87–100. térképpel.)
23610. Hercegovina Montenegróval, pontosabban az a terület, amely 1543-ban Herszek szandzsákját, az 1550-es években Herszeket és a Klissza körül kialakított, kis területű, tengerparti szandzsákot foglalta magában. Északon Boszniával, délen Albániával határos, keleti végén Focsa állt.
Végül két sorszám nélküli, nem balkáni terület is küldött embereket Fehérvárra (és később az egész budai vilájetbe): Kis-Ázsia és a magyarországi hódoltság, amely 1543-ban még csak Buda körzetét jelentette.
1. táblázat
A fehérvári müsztahfizok származási körzetei, 1543
Körzet
Részesedés
Ebből
%
muszlim %
renegát %
Trácia
83
10,3
74,7
25,3
Al-Duna
65
8,1
75,4
24,6
Bulgária
73
9,1
67,1
32,9
Szerb területek
89
11,1
60,7
39,3
Macedónia
127
15,8
62,2
37,8
Albánia
69
8,6
50,7
49,3
Észak-Görögország
32
4,0
62,5
37,5
Mórea
36
4,5
38,9
61,1
Bosznia
123
15,3
73,2
26,8
Hercegovina
25
3,1
68,0
32,0
Kis-Ázsia
75
9,3
98,7
1,3
Magyarország
6
0,7
100,0
Összesen
803
99,9
67,6
32,4
 
A táblázat és a térkép magukért beszélnek, csak néhány ponton igényelnek összegzést vagy további magyarázatot. A 803 fehérvári müsztahfiz pontosan kilenctizedét a Balkán-félsziget adta, 9,3 százaléka állt be Anatóliából. Az összesnek 0,7 százaléka, hat ember Magyarországról származott; renegátok, feltehetően mind magyarok: négyük neve után a „madzsar” népnév áll, ketten budaiak, vagy Buda körzetéből valók.
A Balkán-félszigetnek nem volt olyan tája, amelyik ne adott volna katonát. A görög félsziget egynek véve a kilencre csökkent körzetek közül hat nagyjából egyenletesen, 8–11 százalékkal részesedett a feljövetelből. A sorból három körzet lógott ki. A legtöbb katonát, 127 embert Macedónia bocsátotta ki, Bosznia a maga 123 katonájával alig maradt le mögötte. Szomszédja, a nem régen és kíméletesen megszállt Hercegovina és a törzsi autonómiáját őrző Montenegró17 viszont szinte nincs 237jelen, a fehérvári müsztahfizoknak csak 3,1 százaléka érkezett innen. Nem érdektelen szétválasztani a szerb terület két alkotórészét. Szerbiából 79 katona származott, a Dráva–Száva közéről viszont, amelynek meghódítása és megszállása csak két évtizede kezdődött el, mindössze 10 ember. Az eltérésekben természetesen a területek nagysága is belejátszott, Macedónia és Bosznia vezető szerepe azonban nem írható ennek a számlájára, mert nem tartotak a legnagyobb kiterjedésű körzetek közé.
17 Bistra Cvetkova: Les institutions ottomanes en Europe. Wiesbaden, 1978. 68.
Van néhány olyan város, illetve hozzá tartozó közigazgatási körzet, amely a kibocsátott önkéntesek magas számával tűnik ki. Edirne 37, Nikápoly 29, Szendrő 23, Isztambul 22, Belgrád 19, Szkopje 18 katona neve alatt olvasható. (E sorban a félsziget nyugati feléből egyedül Szkopje képviselteti magát; biztosan több is volt rajta kívül, de ezen a félteken származási helyekként legtöbbször nem városok, hanem ország- és néprétegek szerepelnek.) A későbbi zsoldlistákból világosan kitűnik a hadseregbe igyekvőújoncok begyűjtőés kibocsátó helyeiként is működtek.
Úgy látszik, a nyolcszázas minta elég nagy ahhoz, hogy a papírformának megfelelően tükrözze az iszlamizáció fokát. Anatólia egyetlen renegáttól eltekintve kizárólag törzsökös muszlimokat küldött Fehérvárra. A Tráciából és az Al-Duna mentéről beállóújoncok pontosan háromnegyede született muszlim családban, és az áttérés mértéke már Boszniában is csaknem ilyen fokú. A bolgár, a macedón, a szerb, a hercagovinai és az észak–görög területek iszlamizálódása kisebb mértékű, ezekből a körzetekből 61–68 százalékban érkeztek törzsökös muszlimok. Az albánok tömeges áttérése viszont még messe nem fejeződött be, a katonának állóknak éppen a fele első generációs renegát. A legkevesebb muszlim eredetűújoncot a távoli, elzárt Mórea bocsátotta útra, az arány itt pontosan fordítottja a szerbiainak: részesedésük csak 39 százalékos. Végül a magyarországiak valamennyien renegátok. (Az adott személy muszlim vagy keresztény eredetét a neve jelzi. Ez két szóból áll: elől a saját neve, utána az apjáé. Ha mindkettő török–muszlim – pl. Sírmerd bin Mahmúd, azaz Sírmerd, Mahmúd fia –, akkor a név viselője muszlim családban született. A másvallásúak áttéréskor muszlim nevet kaptak, amely mögött nem állhatott Jován vagy Nikola, ezért minden renegát apját Abdullahnak – Allah szolgájának – nevezték el. Ezeket az Ali, Musztafa és egyéb bin Abdullahokat, az Abdullah-fiakat szokás első generációs áttérteknek számítani.)
*
Második zsoldlistánk, amely sok személyi anyagot tartalmaz, a buai vilájet összes várának összes zsolddal fizetett katonáját lajstromozta a hidzsra 965. évében, azaz 1557. október 24-étől 1558. október 13-ig.18 Az alaplista tehát 1557 őszén készült, s erre egy éven át vezették a változásokat. Az alapnévsor és az egy év alatt beálló csereemberek sora közel tizenháromezer nevet tartalmaz, amelyek fölé 819 esetben jegyeztek oda személyi adatokat. E 819 ember egyik része az alaplistán registrált katona, másik része az év folyamán beállt csereember, de katonának állásuk idejétől függetlenül közös bennük az, hogy valamennyien újoncok.
18 ÖNB Mxt 614., 217. p.
238Személyi adataikat az írnok rendkívül gondosan jegyezte fel. Származási helyüket többszörösen meghatározta: megjelölte a szandzsákot, azon belül a kisebb körzeteket, a kazákat vagy a náhijékat, utána a helységet. Ez utóbbi elé odaírta a státuszát: vár (kale), város (kaszaba), várhoz tartozó polgárváros (varos) vagy falu (karije), nagyobb helyeknél a városnegyedet (mahallét) is megnevezte. A késői feldolgozó munkáját megkönnyítendő a kis-ázsiai helyek leírása „a túloldalon” meghatározással kezdődik, ez esetben Kónja és Fónja összetéveszthetetlen. A származási hely megjelölése után az írnok megnevezte a katona legközelebbi férfi – ennek nemlétében női – hozzátartozóját, leggyakrabban testvérét, akinek a katona halála esetén az örökséget a kincstár kiadta. Vizsgálódásunk tárgya szempontjából ez az adat azért fontos, mert felmérhető belőle, hogy a renegátok fiútestvérei is áttértek-e. A személyi anyagok értékes részlete annak rögzítése, hogy a renegát újonc önként áttért az iszlámra. Az írnok azt is feljegyezte, ha valaki egy magasabb rangú ember felszabadított rabja volt, és különösen értékes, sajnos ritka csemegéje a személyi anyagoknak a katona néhány szavas életútja.
A gondos feljegyzéseknek köszönhetően a 819 újonc közül csak egyetlennek a származási helyét nem tudtam meghatározni.19 További négy katona esete értékelhetetlen. Egyikük szlovén, a másik horvát, a harmadik cseh – ő egy „cseh-morva portya” során esett fogságba –, de hogy korábban hol éltek, nem derül ki. A negyedik nem tudta megmondani, hol töltötte gyerekkorát. Ezt az öt katonát leszámítva összesen 814 esetet elemeztem. A származási helyeket a fent leírt tíz balkáni körzetbe osztottam.
19 Néhány nehezen olvasható helynév kibetűzésében Fodor Pál és Engel Pál, a szerb nyelvű szakirodalom leküzdésében Bíró László segítettek, köszönöm nekik.
2. táblázat
A budai vilájet váraiba beállt újoncok származási körzetei, 1558
Körzet
Részesedés
Ebből
%
muszlim %
renegát %
keresztény %
Trácia
6
0,7
83,3
16,7–
Al-Duna
17
2,1
41,2
17,641,1
Bulgária
15
1,8
93,3
–6,7
Szerb területek
236
29,0
47,4
15,736,9
Macedónia
13
1,6
69,2
30,8–
Albánia
15
1,8
33,3
66,7–
Észak-Görögország
6
0,7
66,6
16,716,7
Mórea
2
0,2
100,0–
Bosznia
327
40,2
75,5
21,13,4
Hercegovina
105
12,9
75,2
22,91,9
Kis-Ázsia
20
2,5
100,0
––
Magyarország
52
6,4
17,3
55,826,9
Összesen
814
99,9
62,8
22,115,1
 
239A második táblázaton és térképen ábrázolt adatsorok mögött az 1543. évitől merőben eltérő történeti helyzet áll. 1557 békeév volt, Magyarországon öt éve nem járt török birodalmi sereg. Nem a hadjáratra vonuló szultáni haderő feltöltésére és frissen meghódított várak őrségének felállítására kellettek újoncok, hanem a várkatonaság mindennapos fogyásának pótlására. A térkép az mutatja, hogy a hódoltság várai a Balkán-félsziget mely területeiről kapták a folyamatos utánpótlást. Minthogy nagyjából a drinápolyi békéig (1568) a várkatonaság fluktuációja igen erős volt, az évenként bejegyzett újoncok összessége egy-két évtized alatt maga lett a teljes katonaállomány.
A 814 katonából mindössze 20 jött „a túloldalról”, Kis-Ázsiából. Már nagyobb tömegben adott viszont katonát maga a hódoltság, összesen 52 embert (6,4 százalékot), muszlim születésűt, különböző etnikumú renegátot, keresztény rácot és magyart egyaránt. A teljes újonctömegnek most kicsivel több mint kilenctizede származott a Balkánról, ennek is elsősorban északnyugati területeiről. Bosznia kerekítve 40, Szerbia és Dráva–Száva köze 29, Hercegovina a klisszai szandzsákkal 13, ez az egész egybefüggő területtömb 82 százalékkal részesedett az utánpótlásból. A Balkán-félsziget összes többi körzete együtt mindössze 9 százalékkal képviseltette magát.
Az északnyugati tömböt alkotó körzetek nem egyforma szerepet játszottak. Bosznia és Hercegovina ontotta a muszlimokat, és alig küldött kereszténységet. A hódoltság keresztény rác martalócainak nagy tömege viszont a szerbek lakta körzetből származott.
Érdemes a körzeteket tovább osztani. Hercegorina és a nemrég alakult klisszai szandzsák, amelyekhez egy darab dalmát tengerpart is tartozott, jócskán előrehaladt az iszlamizációban. Az innen érkezőknek már háromnegyede törzsökös muszlim, a többi két ember kivételével friss renegát. Bosznia két szandzsákra oszlott, Szarajevóval mint központtal Bosznia szandzsákjára, tőle keletre pedig a jóval kisebb területű zvornikira, amelynek keleti helységei már Szerbiába nyúltak. A bosnyákok áttérése olyan mértékben haladt előre, hogy a boszniai szandzsákból kirajzóknak már 80 százaléka muszlim eredetű, s több mint a fele (59 százaléka) faluról kerekedett fel: az áttérés a paraszti népességet is magával ragadta. A zvorniki szandzsákból indulóknak csupán 68 százaléka született muszlim családban, és csak kevesebb mint fele (47 százaléka) jött faluról.
A szerb körzet Szerbiából és a Dráva–Száva közéből állt. Idézzük fel. 1543-ban Szerbia 79, a folyóköz 10 katonát adott Fehérvárra. 1557-ben hatalmasat fordult az arány. A szerbiai szandzsákoktól 116, a folyók közéről 120 újonc állt be a budai vilájet váraiba. A két tájon belül is egyértelmű súlypontok mutatkoznak. Szerbia a törökök beosztása szerint négy és fél szandzsákra oszlott: a legnagyobb kiterjedésű szendrőire, tőle délre és délnyugatra az aladzsahiszárira (kruseváira), a vucsitrnire és a prizrenire – ezek területe együtt alig haladta meg a szendrőiét –, és a vidini szandzsák délnyugati fele is Szerbiában feküdt. A budai vilájetben katonának állt 116 szerbiai ember közül 107 a szendrői szandzsákból, azaz Észak-Szerbiából kerekedett fel, az összes többi, délebbre fekvő szandzsákból összesen kilencen származtak. A Dráva–Száva közén hasonló helyzetet találunk. A súlypont itt a Szerémségre 240kerül, amely 85 katonát adott, szemben a pozsegai és a pakráci szandzsákokkal, amelyek 35-öt. A szerbek lakta területnek tehát a Szerémségből és Észak-Szerbiából álló, egybefüggőészaki tömbje ontotta az újoncokat, más tájai csak csurgatták.
Az ebből a központi területtömbből származók közül gyanúsan magas, közel 50 százalékos a törzsökös muszlimok aránya, a renegátoké viszont mindkét részterületen alacsony: Szerbiában 13, a folyóközben 18 százalékos. A magyarázatot a várból-városból-falura származók szétválasztása adja meg. Mindkét területről az erődített helyek népessége dobta ki magából a katonának állók tömegét, a Szerbiából érkezők 69, a folyóközből felkerekedők 82 százalékát. Nem kétséges, hogy ebben a magyarországi török védelmi rendszer kiépülése játszotta a főszerepet. A 16. század közepére a Drávától délre fekvő várak védelmi jelentősége megcsappant. A folyóközi várak egy részét (Szalánkemént, Szentdemetert, Szentgergelyt, Cserögöt, Ireget, Votyint, Gorjánt, Szentmártont) kiürítették, a megmaradt őrségek létszámát csökkentették.20 Katonatömegek maradtak munka nélkül, számukat a terület megszállása óta felnövekedett fiaik szaporították. És már ebben a listában is érezhető a két nagy folyó mentén álló katonai és közigazgatási központok emberbegyűjtőés kibocsátó szerepe.
20 Vö. Olga Zirojević: Turska utvgrdjena mesta na području današnje Vojvodine, Slavonije i Baranje. Zbornik za istorija (Matice Srpske) 1976. 100–116.
Láttuk, hogy Boszniából és Hercegovinából nagyon kevés keresztény szegődött el magyarországi török várakba katonának. A legnagyobb számban martalócként, ritkábban tüzérként vagy zsoldos iparosként szolgáló rác katonaelem származási területe Észak-Szerbia és a Dráva–Száva köze. A Szerbiából Magyarországra vándorló keresztény szerb katonák kivétel nélkül mind a szendrői szandzsákból és a vidini nyugati feléből indultak útnak. A folyóközből elvándorló rácok háromnegyede a szerémi, egynegyede a pozsegai szandzsákból származott. Többségük falut hagyott maga mögött. Érdekességként említem, hogy a folyóközi keresztények között egyetlen magyarra akadtam, Máté kovácsra, aki Márton nevű testvérét odahagyva a pozsegai vár alatti polgárvárosból állt be a fehérvári martalócok második tizedébe.21
21 ÖNB Mxt 614., 163.
Végül a már kiépült, török várakkal körülvett és mintegy tizenegyezer zsoldos védővel megszállt magyarországi hódoltság a legkülönbözőbb eredetű emberekkel járult hozzá a várkatonaság utánpótlásához. Velük alább részletesen foglalkozom.
*
A harmadik zsoldlista egy évvel fiatalabb az előzőnél. A hidzsra 966. évében, azaz 1558. október 14-étől 1559. október 2-áig vezették, és szintén a budai vilájet várkatonaságát tartalmaza.22 Ha írnoka végigcsinálja azt, amibe bele-belekapott, ez lenne minden zsoldlisták legkiválóbbja. Ha ugyanis kedve volt, nemcsak az újoncok neve fölé jegyzett személyi adatokat, hanem minden katonához. Sajnos gyakran vesztette el a kedvét, s így megfejthetetlen logikával egyes lapokat sűrűn telefirkált, 241másokra csak a mustrajeleket vezette rá. Még egyazon váron belül sem következetes, némely alakulatokkal foglalkozott, másokkal nem, hol szemlyleírást adott, hol a származást és a rokonságot jegyezte, hol meg azt, hogy a katonák nősek-e.
22 ÖNB Mxt 633., 234. p. Összesített kiadása Velics A.–Kammerer E.: i. m. II. Bp. 1890. 225–237., 241–243.
De ez az első látásra lehangoló szemétdomb is kincsesbányává változik, ha kijegyzeteljük. Az eddigiekhez hasonló, teljes képet ugyan nem lehet az összevissza részletekből felépíteni, a mintegy ezerháromszáz érdemi, igaz, különféle típusú személyi anyag mégis sok újdonságot tartogat. Rendszerező elvnek a fegyvernemek és csapatnemek szerinti csoportosítást választottam. Azt vizsgáltam, hogy a különbözőértékű, megbecsültségűés keresetű alakulatok honnan kapták az utánpótlást. Az eredmény röviden abban összegezhető, hogy a Balkán-félsziget északi sávjában nyugatról keletre, Boszniától Nikápolyig haladva egyre hitványabb csapatnemek gyűjtőkörzeteibe érünk. Egyetlen olyan fegyvernem akad, amelyikre ez a tanulság nem érvényes, a szaktudást igénylő tüzéreké. Igaz, a lista csak tizenhárom tüzér származási helyét közli, ők viszont több vidékről futottak össze, ketten Edirnéből és Isztambulból vetődtek a budai vilájetbe.
A várőrségek legmegbecsültebb, legértékesebb alakulatai – nem számítva a Portáról kiküldött és onnan fizetett katonákat – a gyalogos müsztahfizok és a lovas fáriszok (további neveiken ulufedzsik vagy beslik) voltak.23 Zsoldlisták 276, különböző várakban szolgáló müsztahfiz származási helyét örökítette meg. közéjük távolabbi vidékekről is elvetődtek főleg született muszlimok: Anatóliából hárman, a Balkán délibb vidékeiről húszan, a magyar hódoltságból tizenheten, ők inkább renegátok. Nagy többségük, 63 százalékuk azonban Boszniából és Hercegovinából érkezett, míg 23 százalékuk Szerbiából, Vidin környékéről és a Dráva–Sáva közéről. Kirajzásuk legnagyobb gyűjtőhelyei északon feküdtek: a két Tuzla, Zvornik körzete meg a szerémségi Németi, de szép számban származtak délebbi várakból és városokból is, így a Bosznia szívében fekvő Viszokoból, Szarajevóból és Kladanjból, a hercegovinai Blagajból, a közép-szerbiai Valjevóból és Uzsicéből, illetve az alájuk tartozó falvakból. Több mint négyötödük muszlimnak született.
23 A csapatnemek és alakulatok kissé részletesebb jellemzésére Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. Bp. 1995. 83–85.
A fáriszok ugyanerről a területről kapták 337 főt számláló utánpótlásukat, és nagyjából azonos megoszlásban (64 százalékuk jött Boszniából és Hercegovinából, 24 százalékuk Szerbiából, Vidin környékéről és a két folyó közéről). Talán a lovasok nagyobb mozgékonysága miatt Bosznia és Hercegovina déli vidékeiről is nekiindultak, így Szarajevóból és Mosztárból. Származási helyeik Szerbiában is délebbre értek, mint a müsztahfizokéi. A ló tartásának költségei magyarázhatják, hogy kevés falusi jutott be közéjük, háromnegyedük tehetősebb, városias, többnyire erődített helyekről származott.
Az őrségek kevesebbre becsült gyalogos csapatneme az azaboké, amely a várkatonaság soraiba igyekvők legnagyobb begyűjtője és tranzitállomása. A zsoldlisták teljes sorozata ugyanis azt mutatja, hogy a fluktuáció minden időben az azaboknál a legerősebb. Ide mindenki bekerülhetett, szegény, lovat tartani képtelen muszlim és tegnapi renegát egyaránt, sőt kalauzként vagy közkatonaként kevés keresztény is.
242Az állandó, nagymértékű lemorzsolódás azt mutatja, hogy az ügyesebbek ezt a kétes tekintélyű egységet igyekeztek minél előbb jobbra cserélni. Az 1558-ban a budai vilájet váraiban szolgáló 272 ismert származású azab csaknem mind az északnyugat-balkáni sávból származott. Anatóliai nem akadt közöttük, Albániából ketten, a Balkán más részeiről heten, a magyar hódoltságból tízen álltak be közéjük. A Klisszától és Pozsegától Nikápolyig nyúló sávból érkező nagy többség (93 százalék) megoszlása már szemmel láthatóan eltér a két elit alakulatétól. A súly kezd a szerb terület felé tolódni: egyharmadukat már Észak-Szerbia és legnagyobb számban a folyóköz indította útnak. Többségük a begyűjtőés kibocsátó központokként is funkcionáló erődített helyekről származott, talán az ide telepített vagy vándorolt katonaság szegényebb rétegének családjaiból.
Végül – ahogy az előző listában, úgy most is – a martalócokkal, a garnizonok mindenkitől lenézett, keresztény alakulatával érkezünk egyértelmű szerb vidékekre. Az írnok 331 martalóc neve mellé jegyezte fel azt a helyet, ahonnan elvándorolt. Anatóliából, Albániából és a klisszai szandzsákból senki nem állt közéjük, a Balkán összes többi körzetéből két ember, a magyar hódoltságból nyolc. Bosznia és Hercegovina 44 embert adott, közülük tizenketten muszlim eredetűen és hárman renegátok: ők a tiszti és altiszti karban kaptak beosztást. A nagy rác tömeg, 278 ember (84 százalék, köztük mindössze négy törzsökös muszlimmal és egyetlen renegáttal) Szerbiából, a folyóközből és az Al-Duna Nikápolyig tartó szakaszáról áramlott ki. Az a 39 ember, aki Szerbia váras-városias helyeiről kerekedett fel, kivétel nélkül a Csacsak–Uzsice vonaltól északra fekvő területről, ezen belül kétharmaduk a Duna mentéről származott. A folyóparti várak-városok mind Szerbiában és tőle keletre, mind a Szerémségben vezető helyen állnak: Belgrád, Branicsevó, Ilok, Pétervárad és Galambóc ontották magukból a martalóc utánpótlást. A szerémségi várak itt is elsősorban áteresztőállomáshelyeknek látszanak.
A faluról származó martalócok többsége is ugyanezt a jól körülhatárolt körzetet hagyta el. A folyóközből csak 30 falusi ember állt martalócnak, Észak-Szerbiából és a vidini szandzsákból viszont 86, akikből 74-en a SzendrőBranicsevóVidin–Reszavica kerületekbe tartozó falvakból indultak útnak. Ez a vidék, a Duna–Morva–Timok folyók közé zárt háromszög Branicsevóval mint központtal – már az oszmán hódítás előtt is, de utána különösen – a letelepedett, de túlnyomóan még állattenyésztő vlah népelem legnagyobb észak-balkáni szállásterülete volt. A vlahokat már a szerb fejedelmek katonáskodásra állították, s a hagyományt mint hasznosat a szultánok is őrizték, rendeletekben és törvénykönyvekben szabályozták. A vlahok félkatonai szervezetbe osztva békében őr- és segédszolgálatokat láttak el, hadjárat idején pedig meghatározott számú katonát (leginkább öt háztartásonként egy lovast) adtak, s mindezek ellenében egyes adók alól mentességet élveztek.24 Zsoldlistáink arról tanúskodnak, hogy katonáskodásuk túllépett e törvényekben meghatározott kereteken: a vlah népfelesleg tényleges katonának állt, a várak martalócalakulataiban talált megélhetést. Érdekes adalék, hogy a szerb, azon belül tisztes hányadban vlah martalócok állománya sokkal állandóbb, mint a muszlim csapatnemeké, fluktuációja általában csekély. Mivel keresztényként martalócságnál többre nemigen vihették, megbecsülték szegény, de biztos jövedelemmel járóállásukat.
24 Nicoră Beldiceanu–Irène Beldiceanu-Steinherr: Quatre actes de Mehmed II concernant les Valaques des Balkans slaves. Südost-Forschungen 1955. 103–118.; Nicoră Beldiceanu: La région de Timok-Morava dans les documents de Mehmed II et Selim I,. Revue des Etudes Roumaines 1957. 111–129.; Nicoară Beldiceanu: Sur les Valaques des Balkans slaves à l’époque ottomane (1450–1550). Revue des Etudes Islamiques 1966. 83–132., különösen 90–94. és 116–121. A Vidin fölött a Duna partján fekvő Negotin körzetének vlahokkal valóállami betelepítéséről Dušanka Bojanić-Lukać: Negotinska krajina u vremje turske vladavine (na osnovu izvora iz XV i XVI veka). Glasnik Etnografskog Muzeja u Beogradu 1968–1979. 65–110., különösen 73., 110.
Zsoldlistáink tanulságait összefoglalva arra a végeredményre jutunk, hogy a budai vilájet várkatonaságának folyamatos utánpótlása csaknem kizárólag a Balkán-félsziget északnyugati végeiről, Hercegovinából, Boszniából, Észak-Szerbiából és a Dráva–Száva közéről érkezett. Az első két terület zömmel muszlin családban született férfiakat bocsátott ki magából, nagyjából azonos tömegben várakból-városokból és faluról, akik a hódoltság garnizonjainak nívósabb csapatnemeit töltötték fel. A keresztény rác katonaelem zöme Észak-Szerbiából, a vlahok szállásterületéről származott.
Bosznia–Hercegovina részesedése valószínűleg a forrásainkból kiszámíthatónál is nagyobb volt, mert a folyóköz inkább látszik a délről északra tartóáramlás átmeneti állomásának, mint katonának álló tömegek kibocsátójának. Gyanút kelt ugyanis, hogy innen – szemben Boszniával és Szerbiával – a sűrű faluhálózatból nagyon kevés ember kerekedett fel, az újoncok átütő többsége a használatban maradt vagy a katonaságtól elhagyott várakból-városokból származott. A sejtést két apró adat erősíti. A bátaszéki azabok harmadik tizedébe 1558. március 5-én beállt egy új ember, akinek a neve mellé Valkovár polgárvárosát jegyezték származási helyül. Emberünk a Haszan Boszna nevet viselte, eredetileg tehát boszniai.25 Szakasztott azonos eset kerül elő egy évvel később Endréden: itt az azabok első tizedese egy másik Haszan Boszna, aki a szegedi szandzsákban álló Bács várát – a szerémi várakon kívül ez is átmeneti állomásnak látszik – adta meg eredeti lakhelyéül.26
25 ÖNB Mxt 614., 207.
26 ÖNB Mxt 633., 231. A két személy biztosan nem azonos, korábbi lakóhelyükön kívül rokonságuk is különbözik.
A bosnyákok és szerbek túlsúlyát tovább növelte az, hogy a katonáknál nagyjából az egyharmada27 nem magában, hanem a családjával települt be a hódoltságba. 1559-ben a zsoldlista írnoka néhány vár néhány csapatneménél a feleségeket, másutt a katonaként szolgáló fivéreket is feljegyezte (a nős állapotot gyakrabban a müteehhil, ritkábban a müzevvedzs der…kifejezés jelölte). A Pesten szolgáló 139 martalócból 33-an voltak nősek. Harminc asszony már Pestre költözött, három martalóc felesége még Zvornikban, a szerémségi Németiben, illetve az al-dunai Kuvinban várta, hogy férjéhez csatlakozzék. A korkmazi (adonyi) párkányból is a martalócok családi állapotát ismerjük: a 35 fős állományból 17-en nősek, 15 asszony a várban élt, egy Branicsevóban, egy a Szerémségben. A tamási vár 31 azabjának több mint a fele, 16 katona házas, feleségeik mind a várban laktak. Koppány 58 lovasából 24413-an nősek, tízen együtt éltek az asszonyokkal.28 A két éve, 1557-ben elfoglalt Tata frissen felállított őrségéről az írnok sok fontosnak ítélt személyes adatot örökített meg. Buzgón jegyezte a müsztahfizok és a tüzérek (összesen 154 ember) feleségeit, a többi csapatnemnél inkább a katona-fivéreket sorolta. A müsztahfizok egyötöde, a tüzérek szűk egyharmada, együtt 32 ember volt nős. A katonák még nem rendezkedtek be annyira az új várban, hogy a feleségeiket magukhoz vehették volna: csak tizenkét katonával élt együtt az asszony. A többi feleség más hódoltsági várakban – nyilván a férjek előző szolgálati helyén –, Budán, Pesten, Fehérvárott, Nógrádban, Vitányban lakott, négyen boszniai helységekben. A négy és félszáz emberből állóőrség tizenhárom tagjának a testvérei hódoltsági várakban – hárman Tatán – katonáskodtak.29
27 Az egyharmados arányt sajnos kevés adat valószínűsíti, így csak feltételezésnek vehető.
28 ÖNB Mxt 633., 40–42., 71., 226., 234.
29 ÖNB Mxt 633., 50–65.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages