BEVEZETÉS

Teljes szövegű keresés

7BEVEZETÉS
A 16–17. századi Magyarország helyzetét sok külsőés belső tényező határozta meg, köztük a két – talán – legfontosabb: az állandó háború, amely a hivatalos békekorszakokban is legfeljebb csendesedett, de soha nem ült el teljesen, és az ország megosztottsága. E két tényező a török hódoltság viszonyait is olyan erősen befolyásolta, hogy helyzetét speciálissá tette az oszmán birodalom európai felében.
A törökök magyar tartományukban közel sem tudták olyan mértékben konszolidálni uralmukat, ahogy az a Duna-Dráva vonaltól délre sikerült nekik. A Balkán félsziget termelését szervesen bekapcsolták az összbirodalmi gazdaságba, a lakosság tömegeit kényszerítették hadseregük tényleges vagy kisegítő szolgálatára, egyeduralkodóvá tették saját polgári igazgatásukat és az iszlám jogrendszert. S ami ennek látványos és igen lényeges feltétele, velejárója és következménye: telepítéssel, békés vagy erőszakos térítéssel folyamatosan erősítették jelenlétüket – a muszlimok arányát – a népességben.
Magyarországon az örök hadiállapot mindezt lehetetlenné tette. A termelést a törökök csak megadóztatni tudták, megszervezni nem, de katonai gondjaik közepette nem is igen próbálkoztak vele. Az uralmuk alá vetett, megbízhatatlan népességet legfeljebb váraik építésére-javítására vagy a katonaság ellátásához szükséges fuvarozásra használhatták, a hadseregben még kisegítő szolgálatra sem. Az igazgatás területén a számukra életbevágóan fontos katonai megszállást adminisztrálták kiválóan (beleértve a katonaság ellátásához elengedhetetlen birtok- és adóügyeket is), a polgári igazgatásra és jogrendszerük érvényesítésére, általában a meghódított népesség életének befolyásoló ellenőrzésére energiáiknak csak maradékát tudták fordítani. S ami mindennek itt is látványos és lényeges velejárója, és éppen fordítottja a Balkánon végbement folyamatnak: Magyarországon az iszlám csak területeket hódított, lelkeket nem. Muszlim telepesek ide már nem jutottak, erőszakos iszlamizálás nem folyt, s éppen a reformációés ellenreformáció harcának évszázadaiban a békés térítésnek sem volt semmi esélye.
A hódoltságba beköltöző törökség – sokezer katona, náluk kevesebb hivatalnok és kisszámú iparos és kereskedő– csak mint győztes hódító jelentett nyomasztó erőt, de sem számában nem képviselt jelentős részt az országrész népességében, sem hatásában nem volt számottevő. Vagy félszáz katonai-közigazgatási centrumba húzódva, a meghódítottaktól elszigetelve élt, akikhez az úr-alattvaló kapcsolaton túl nem fűzték olyan szálak, amelyeken keresztül átalakító befolyással lehetett volna rájuk. Azzal a 8korábbi állásponttal szemben, amely szerint a birtokok folytonos újra-eladományozása, a szpáhik dobálása miatt az itteni törökség állandóan cserélődött, ma terjed az a nézet, hogy a hódítók nagyobb része huzamos itt-tartózkodásra rendezkedett be. Ez a stabilitás azonban inkább csak fizikai volt, az uralomnak és a berendezkedésnek itt nem érződik az az öröklétnek szánt állandósága, amely a balkáni uralmat jellemezte.
Mindez elsősorban az állandó háborús állapotból, a tartomány hadszíntér helyzetéből következett. Az ország megosztottsága – ha a két tényező hatásai egyáltalán szétválaszthatók – további komoly következménnyel járt. Létrehozta a kondominiumot, törökök és magyarok tényleges kettős uralmát a hódoltságban.
Mivel az országnak csak egy része került török uralom alá, a hódoltságon birtokos magyar nemesség nem kényszerült sem iszlamizálásra sem lesüllyedésre, ehelyett átmenekült a másik két országrészbe. Sem ő, sem a végvárak magyar katonasága, sem a királyság kormányszervei nem mondtak le a török területről, s ha visszahódításához katonai erejük nem is volt elegendő, legalább befolyásukat nem engedték rajta elveszni. Ebben a befolyásban sok minden benne foglaltatott: a magyar adókövetelések érvényesítése, a nemesek birtokjoga, a vármegyei hatóságok és a magyar birtokosok rendelkezése, ellenőrzése és jogszolgáltatása, s nem utolsó sorban a végvári katonaság állandó jelenléte a hódoltságban. A beleszólás a magasabb diplomáciában is mindennapos volt. Követek, a béketárgyalások királyi biztosai, nádorok, főkapitányok és magyar földbirtokosok igyekeztek kemény alkudozásokban védeni a hódoltsági nép érdekeit a törökökkel szemben.
Hogyan érvényesült ez az általános helyzet az egyes települések mindennapi életében?
Mivel az oszmán-törökök magyarországi jelenlétében a katonai elem dominált, a hódítók betelepedését is ez határozta meg. Országrészükben közel száz megerősített helyet szálltak meg, a többezer katonával ellátott váraktól az apróőrtornyokig. Ezek közül a területi változásoktól függően ötven-hatvan helyen működtek hivatalok és élt polgári török lakosság. Ilyen volt minden vilájet- és szandzsák-székhely és néhány náhije-központ. A 16. században négy, túlnyomóan vagy teljesen magyar lakosságú városban – Kecskeméten, Ráckevén, Tolnán és Jászberényben – még működött úgy török bíró, kádi, hogy ő volta megszálló hatalom egyedüli vagy egyetlen rangos képviselője. A 17. század elejéig azonban, amikorra a tizenötéves háború következtében teljesen szétzilálódott a közbiztonság, megszüntették ezeket a garnizon védelme nélkül működő hivatalokat. Ettől kezdve török közigazgatási szervek és polgári lakosok csak katonasággal együtt, megerősített centrumokba húzódva éltek. Magyarországon ismeretlen volt a helyőrség nélküli, muszlim-keresztény, vegyes lakosságú város vagy falu.
A mintegy félszáz török centrum mellett többezer település élte úgy napjait, hogy még legalacsonyabb rangú török hivatalnokok sem éltek bennük, a megszállók távolról tartották velük a kapcsolatot. A törökök Magyarországon a balkáninál fejlettebb városi- és falusi önkormányzatokat találtak, igazgatásuk alsó szintjét rájuk építették. Kezdetben csak végrehajtó szerepet szántak nekik, a települések harca az önállóságért (megérősítve a magyar nemesség nyomásával) és a törökök növekvő közönye a polgári igazgatás iránt tényleges autonómiává szélesítette a magisztrátusok működését. (Az önkormányzat természetesen nem nyugat-európai mércékkel, hanem csak az oszmán birodalom viszonyai közepette nevezhető„ténylegesnek”.)
9A magisztrátusok legfontosabb feladata a helység gazdaságának megszervezése és vitele volt. Falvakban ez nemigen lépte túl az adók összegyűjtésének munkáját, városokban azonban a közösség háztartásának irányítását jelentette. A török hatóságok ellenvetés nélkül engedték át alattvalóiknak ezt a területet, hiszen a magisztrátusok ilyen irányú munkája egy sereg alacsony rangú török hivatalnok alkalmazását tette feleslegessé, ugyanakkor biztosította az adók pontos beérkezését (amire a nem ritkán sikkasztó török adóbérlők esetén nem lehetett feltétlenül számítani).
A magisztrátus már a gazdasági funkciók ellátása során teljesített bizonyos rendészeti feladatokat is, ez utóbbiak azonban messze túlnőttek a gazdasági szférán. A törökök a rendfenntartást teljes egészében a települések vezetőire hárították, olyannyira, hogyha ebben hanyagul vagy ügyetlenül jártak el (pl. egy bűnös megszökött előlük), megbüntették őket. A 17. században, amikor nagyon megromlott a közbiztonság, a lakossági önvédelem vezetését rájuk és a parasztvármegyei szervezetre hárították, elhanyagolása esetére szintén büntetést helyezve kilátásba.
A felderített bűnök és az elfogott bűnösök fölötti bíráskodást a törökök már nem engedték át ilyen könnyen a magisztrátusoknak, hiszen itt komoly bírósági jövedelmek forogtak kockán. A települések viszont harcoltak a bíráskodás jogáért. A 17. század első felében szerte a török terület magyar lakosságú városaiban kialakult egyfajta munkamegosztás török és magyar bírák között. A kisebb kihágásokat a magyar bírák büntették, és szedték be utánuk a város számára a bírságokat. A komolyabb bűnöket (lopás, verekedés, paráználkodás stb.) is ők derítették fel, de a bűnösöket „félretették” az adókért felelős emineknek és a szandzsákbég megbízottainak, a szubasiknak és vojvodáknak, akik évente néhány alkalommal kiszálltak a helyszínre. Bíráskodásuk abból állt, hogy a vétkesek anyagi helyzetéhez igazodó, de a lehető legmagasabb büntetéspénzeket szedték be tőlük. Végül a halálbüntetések kiszabása és végrehajtása ismét a magisztrátusok joga volt, azzal a nem lényegtelen feltétellel, hogy az ítéletvégrehajtás jogát minden esetben – és az idő múlásával egyre nagyobb összegekért – meg kellett vásárolniuk az illetékes török centrumban. A munkamegosztás lényege nem kétséges: a török szervek a bírósági jövedelmek megtartása ellenében a bűnüldözést, az ítélkezés és a végrehajtás jogát átengedték a magyar városvezetésnek.
Mindezen feladatok mellett a települések magyar vezetői egy egészen tág, és a kettős uralom kegyetlen rendszerében nemegyszer életveszélyes feladatot is elláttak: képviselték és védeni próbálták lakhelyüket mindennemű– török és magyar – hatalommal szemben. Kapcsolatuk a távolban székelő török hatalmasságokkal viszonylag békésnek mondható, hiszen ezek könyörgésre vagy jó pénzért könnyen adtak kétes hatásfokú oltalomlevelet panaszaik orvoslására. De már azokkal a török hivatalokkal szemben, amelyeket közvetlen anyagi érdek ösztönzött a települések sanyargatására, gyakran alul maradtak. Végül teljesen ki voltak szolgáltatva a fosztogató török és magyar katonaságnak.
A települések viszonylagos autonómiája számunkra azzal a hasznos következménnyel járt, hogy iratanyagot gyűjtött és termelt, méghozzáértékeset.
A magyarországi hódoltság forrásadottságai nem nevezhetők ideálisaknak, a fennmaradt iratanyag időben is, térben is szélsőségesen egyenetlen. Török összeírások csak a 16. századból maradtak, a rákövetkezőből alig (feltehetően nem is igen készültek), 10városi iratanyagaink viszont túlnyomóan a 17. századból valók. Összeírásokon kívül alig maradt török levéltári anyag a Dunántúlról és a Tiszántúlról, és siralmasan rosszul állunk a nagyon értékes török bírósági jegyzőkönyvekből (eddig mindössze kettő került elő, összesen kb. tíz évnyi bejegyzéssel). A hódoltság magyar nyelvű iratanyaga sem egyenletesebb. Néhány szerencsésebb város, amely végig a török korban talpon maradt, őrizte meg ekorbeli anyagának kisebb vagy nagyobb töredékét, mellettük azok a hódoltsági vármegyék, amelyeknek székhelyeik a királyi Magyarországra áttelepedve továbbra is folyamatos kapcsolatot tartottak a megyéjükbe tartozó településekkel.
A ránk maradt források egyenetlenségében és esetlegességében azonban egy közös pozitívum is benne rejlik: többféle típust képviselnek, és ezért sokszor szembesíthetők, ellenőrizhetők egymással. A török adókivetés mellé– amely egy soha-nem-volt törvényes állapotot rögzít – odaállíthatók a városi számadáskönyvek bejegyzései, a magyar jegyzőkönyvekbe foglalt bírói ítéletek mellé azok a török engedélyek, amelyek ezek meghozatalához vezettek. A valóélet megismeréséhez különösen értékesek az egyes helységek levéltárai. Egy hódoltsági városnak a törököktől elismert, több-kevesebb önállósággal rendelkező magisztrátusa nem az isztambuli kormányszervek utasítására és használatára, hanem a város számára és érdekében gyűjtötte, a mindennapi ügyvitel rögzítésére termelte, veszélyhelyzetben menteni igyekezett az iratokat. Ez az irattermés a mindennapok valóságát tartalmazza.
Jászberény, amelynek török iratanyagát e kötet tartalmazza, mint a jász települések központja és a török hatóságokkal szemben érdekeinek képviselője, a hódoltság magyar városai között sajátos helyet foglalt el. A 16. század derekán tizenhárom településből álló Jászság1 középkorból fennmaradt kollektív szabadságát (benne adózásának módját és kapcsolatát főbírájával, a nádorral) a berendezkedő törökök is tiszteletben tartották. A hatvani szandzsákba tagolt jász településeket szultáni hász-birtokoknak nyilvánították. A hatvani livának az 1550-es évek elején készült összeírása a jász helységeknek csak adózóit szedte listába, de sem az adóegységek (hánék) számát, sem az adókat nem részletezte. Ehelyett a tizenhárom helység felsorolása után így rendelkezett: „Jázberin 'varos' tizenkét faluval együtt régebben a királyok korában tizedet és dzsizjét nem fizetett; mivel évenként szabott összegben hatszáz flórit, a flórit ötven akcse értékben számolva, és kétezer ötszáz kila búzát és kétezer ötszáz kila árpát szoktak fizetni, a régi szokáshoz híven az új szultáni defterbe is így jegyeztetett fel.”2
1 MAKSAY Ferenc: Urbáriumok. XVI–XVII. század. Bp. 1959, 720.
2 FEKETE Lajos: A hatvani szandzsák 1550. évi adóösszeírása. Jászberény 1968, 79.
A törökök a jászok adózásának ezt a módját később annyiban módosították, hogy – irataink tanúsága szerint – bevezették mellé a búza és a juhállomány tényleges tizedelését. Az adózás régi módja mellett a jászok többi szabadságát is tiszteletben tartották. A budai pasa így írt róluk 1637-ben: „A hatvani szandzsákban fekvő Jászság rájái, közöttük Berény városa, Jászladány és a náhije más rájái ... az ellenséges Magyarország szabad korona-rájái [a török szövegben is a magyar 'korona' szóáll]. A magyar királyoknak a szokás szerint járó adóikat, az iszlám birodalmának pedig dzsizjéjüket megfizetik. Ezen túl semmilyen olyan ügyük nincs, ami bármelyik fél beavatkozását 11tenné szükségessé.” (35. sz.) A törökök tudomásul vették, hogy a nádor időnként a maga hatáskörében dönt, a török szerveknél pedig közbenjár a jászok ügyeiben. Hozzájárulásukat adták a területen szerveződött parasztvármegye működéséhez, és elfogadták, hogy Jászberény elöljárói az egész Jászság képviseletében tartottak kapcsolatot a török hatóságokkal.
Jászberény a 16. században a törökök számára katonai jelentőségre emelkedett. Amikor a béketárgyalások megindultával majd a drinápolyi békével (1568) Eger újabb ostromának és bevételének lehetősége hosszú időre elesett, még 1567–68-ban palánkvárat építettek Jászberény mellett,3 hogy a várláncolatukon Szolnoktól és Szentmiklóstól Hatvanig tátongó rést kitöltsék. Az általuk Dzsánfedá-nak (jelentése: lelket mentő, lelket áldozó) nevezett várba 392 fős őrséget4 ültettek, melléjük polgári hatóságokként egy kádit és egy vojvodát, akiknek fölöttesei Hatvanban és Budán székeltek. Amikor a század végén törökké lett Eger, Dzsánfedá elvesztette jelentőségét. Az 1580-as tűz után még helyreállították,5 azután azonban, hogy valamikor az 1620-as években leégett, hagyták elpusztulni. Egy 1621. április 23–május 2. között kelt irat említi utoljára (21. sz.), s létének nemsokára még emléke is elmosódott. Amíg a vár állt, Jászberény lakói itt teljesítették a rájuk rótt várépítési robotot; 1647-ben már mind a jászberényiek, mind a hatvani vár legöregebb katonái úgy nyilatkoztak, hogy a város „a felséges hódítás óta Hatvan várát javítja és építi” (66. sz.).
3 HajdúBihar Megyei Levéltár, Debrecen török iratai 59 (repesztája: FEKETE Lajos: Debrecen város levéltárának török oklevelei. Levéltári Közlemények 1925, 10. sz. repeszfa.)
4 VELICS Antal: Magyarországi török kincstári defterek. II. Bp. 1890, 384.
5 TAKÁTS Sándor–ECKHART Ferenc–SZEKFÜ Gyula: A budai basák magyar nyelvű levelezése. I. Bp. 1915, 214.
Az elpusztult várból visszahívták a kádit, a fentebb emutett négy város közül sorban az utolsóként. A kádi és a vojvoda korábban sem láthatta el a város teljes igazgatását, hiszen pl. a lakosok adóügyeivel foglalkozó eminek mindig Hatvanban laktak. Most a török igazgatás kulcsfigurája, a kádi is eltűnt a Jászságból (ugyanaz az irat említi utoljára, amelyik a várat), a vidék településeinek valamennyi ügyét a szandzsák-székhelyen, Hatvanban, magasabb szinten pedig a vilájet-központban, Egerben intézték.
A város levéltárában megmaradt török iratok java része ezekben a központokban: Budán, Egerben és Hatvanban kelt. Dzsánfedá kádijától nem maradt írás, a budai hatóságoktól viszont a 17. századból is több, amikor pedig a Jászság már Eger alá tartozott. A fennmaradt török levelek a város és a török hatóságok kapcsolatait őrizték meg.
Ha az iratok nyelvét szóstatisztikai vizsgálat alá vetnénk, az igék közül gyakoriságban egészen biztosan a 'sanyargat, törvénytelenül jár el, zaklat, háborgat' rokonértelmű igék kerülnének első helyre, míg a főnevek közül a törvényességet számon kérőés arra figyelmeztető 'seriat, kánun és nemes rendelet'. Iratanyagunk nagy része ugyanis engedély és rendelet (szemben más városokéval, ahol sok adónyugta maradt). Az ügyintézésnek abban a menetében keletkeztek, amelyben az alattvalók kérnek és panaszkodnak, a hatóságok engedélyeznek, elrendelnek és tiltanak.
Ebből természetesen következik, hogy az iratok mindegyre a város és a török hatóságok kapcsolatának neuralgikus pontjaira térnek vissza. Másfél évszázados huzakodást-hadakozást 12tükröznek, amelyben mindegyre a város maradt alul. Hiszen az azonos tárgyban többször megismételt tiltások nem hagynak kétséget afelől, hogy ezek teljességgel hatástalanok maradtak. Érdemes külön végigolvasni az 1668-ban Jenisehir-fenárban (az Isztambul peremén fekvő téli szálláson) kelt tíz szultáni rendeletet (116–125. sz.), amelyekben összesűrítve fellelhető a városnak mindazon sérelme, amelyet korábban is, később is mindegyre panaszoltak, s amelyeket szultáni rendeletekkel sem lehetett orvosolni.
Miféle önállóság az, amelyben az alattvalók ilyen mértékben kiszolgáltatottak azoknak a hivatalnokoknak, akik ügyeiket közvetlenül intézik?
Ha alaposabban számba vesszük a visszatérő sérelmeket, egyetlen mozgatóerőt találunk mögöttük: a pénzét – törekvést többletjövedelmekre, bármi áron, folytonos törvénytelenségek árán is. Jászberény és a többi település lakói soha nem arra panaszkodtak, hogy a törökök akadályoznák őket bírájuk szabad megválasztásában, ellenőriznék számadáskönyveiket, vagy beleszólnának abba, kit ítélnek boszorkánynak vagy paráznának. (Ezekbe az ügyekbe hódoltság-szerte a vármegye és a magyar földesúr ártotta bele magát.)
Annak a fokozódó közönynek, amellyel a török adminisztráció a 17. század folyamán a települések beléletét szemlélte, éppen a számtalan visszaélésnek ez a tartalmi egyhangúsága a legáltalánosabb mutatója. Ezért állíthatjuk, hogy a hódoltság városai a kiszolgáltatottság és a terhek súlyosbodásának közepette is tényleges önállósággal rendelkeztek, összehasonlíthatatlanul többel, mint amennyit egy török vezetés alatt álló balkáni város keresztény lakói mondhattak a magukénak.
Iratanyagunkban több tartalmi csoport különíthető el egymástól, amelyeket érdemes röviden végigtekinteni elsősorban abból a szempontból, hogy a bennük felbukkanó jelenségek egyediek-e, vagy más városok forrásaira támaszkodva általánosíthatók.6
6 A hódoltsági városok iratanyagainak jórésze kiadott. Időben elsőként Kecskemét török iratait publikálta SZILÁDY Áron fordításában HORNYIK János: Kecskemét város története oklevéltárral. II. Kecskemét 1861.–Nagykőrös, Cegléd, Dömsöd, Szeged és Halas török iratai (szintén SZILÁDY Áron fordításában): SZILÁDY Áron–SZILÁGYI Sándor: Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon. I– II. Pest, 1863. – Mezőtúr török iratai REPICZKY János fordításában: HAÁN Lajos–ZSILINSZKY Mihály: Békésmegyei oklevéltár. II. Budapest 1877. – Debrecen és Gyöngyös iratai regesztákban használhatók: FEKETE Lajos: Debrecen város levéltárának török oklevelei. Levéltári Közlemények 1925. ill. FEKETE Lajos: Gyöngyös város levéltárának török iratai. Levéltári közlemények 1932–33. – Magyarországon kevéssé ismert és használt Rimaszombat igen gazdag török iratgyűjteménye, amely szlovák fordításban publikált: Jozef BLAŠKOVIČ: Rimavská Sobota v čase osmanskotureckého panstva. Bratislava 1974. – A kiadatlan gyűjtemények közül mennyiségében és tartalmában fontos török iratanyag Miskolcé (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei 1. sz. Levéltár) és Gyöngyöspatáé (Egri Egyházmegyei Könyvtár). Néhány darabból álló török anyagok másutt is maradtak.
Az első csoportba a város gazdasági életéhez, adóügyeihez, adózóinak jogállásához kapcsolódó iratokat sorolom. Közülük azok a legszámosabbak, amelyek a törvényesnél magasabb vagy önkényesen kivetett adókról, illetéktelenek követeléseiről szólnak. A visszaélésekben az egri pasáig bezárólag mindenki érdekelt volt: a város adóügyeit kezelő eminek és zábitok (3., 7., 22., 31., 36., 71., 78., 97., 101., 145., 147. 13sz.), akik más önkényeskedőkkel szemben időnként a város – saját vadászterületük – védelmére keltek (50., 53. sz.); a hatvani szandzsákbégek és embereik: a vojvodák és szubasik, meg maguk az egri pasák (6., 21., 26., 50–53., 116., 124. sz.): Az önkényes követelések közül a berényiek leggyakrabban azt sérelmezték, hogy mezei munkára, robotra rendelik őket; a 17. század első felében, amikor a törökök rákaptak a gazdálkodásra, az egész hódoltság erre panaszkodott.7 Az előírtnál magasabb adók szedésében az eminek jeleskedtek, találtak ki agyafúrt módszereket a tized mennyiségének növelésére (71., 78., 96., 97., 101–102. sz.). Az elfogadottnál nagyobb mértékekkel mértek, a tizedbárányokat a városban hagyták felnevelésre s később szaporulatukat is követelték, s kieszeltek egy különleges, csak a szétdarabolt Magyarországon életképes módszert: az emin a kincstár számára szedett tizedgabonát a jászberényiekkel a királyi Magyarországra vitette és ott – feltehetően – a maga hasznára eladatta (31. sz.).
7 Bővebben HEGYI Klára: A török birodalom magyarországi jövedelemforrásai. Századok 1983. 2. 346–383.
A város különösen sokat panaszkodott arra, hogy minden fajta, úton levő török – köztük különösen a gyalogos katonaság és váltságdíjuk összegyűjtésében járó rabok – elviszik szekereiket (8–9., 11–14., 53., 61., 67., 79., 92–93., 117–118., 126., 137., 140. sz.). Érdekes, hogy a törvényesen előírt fuvarozás 17. századi növekedésének, amelyre az egész hódoltság panaszkodott,8 a jászberényi iratokban nincs nyoma; az adózók ennél is súlyosabbnak érezték azt a terhet, amely ezen a határhoz közelebb eső, katonáktól sűrűn látogatott vidéken szekereik állandó elvesztésével hárult rájuk.
8 PURJESZ István: A török hódoltság Pest megyében a XVII. század második felében. (Pest megye 1668. évi vizsgálati jegyzőkönyve a török ellen.) Levéltári Közlemények 1958. 173–200.
Kár, hogy a jászberényi kincstári jövedelmek bérletéről mindössze egy irat maradt (4. sz.). 1577-ben kelt, s a budai pasa rendelkezik benn úgy, hogy a bérletet az akkor induló hároméves ciklusra azoknak a jászberényi lakosoknak kell biztosítani, akik a jogot egyszer már elnyerték, egyben semmisnek kell tekinteni a közben jelentkezett két hatvani török katona bérleti szerződését. Ez a tudósítás jól illeszkedik az adóbérleti jogért folyó harc számos más adatához; e harc során a helyi magyar és rác lakosokat törökök és zsidók szorították ki a jövedelmek kezeléséből.9 A küzdelem licitálással járt, ami természetesen az adózók terheit növelte. Esetünkben a berényi bérlők 644.500 akcse beszedését vállalták a kincstár számára; a két hatvani török erre ráígért, s a berényiek csak 800.000 akcse vállalásával tudták a bérleti jogot visszaszerezni.
9 FEKETE Lajos–KÁLDY-NAGY Gyula: Budai török számadáskönyvek. Bp. 1962, a pénztári napló folyamatos adatai az adóbérlők változásairól az 1550-es években.
Figyelemre méltó méltányossággal segítette a budai pasa (és őt követve a hatvani kádi) a jászberényiek szőlőtelepítését, amikor a város által kért öt-tíz évi adómentesség helyett tizenhat évi mentességet rendelt el (49., 55. sz.). 1640-ből érdekes híradás maradt a sörfőzésről (45. sz.), s néhány adattal a város pusztabérleteiről is rendelkezünk (1., 106., 109., 115., 148. sz.).
Rendkívül érdekes az a néhány irat, amely a tizenötéves háborúban kiürült város újbóli megszállásáról, a lakosok visszatelepedése körüli huzavonákról szól (17., 19–20., 27–28., 33., 75–76. sz.).10 Valóságos háború tört ki a kincstár érdekeit képviselő 14tisztségviselők és néhány török javadalombirtokos között, akik azt állították, hogy az újraéledő város egyes lakosai az ő birtokaikról húzódtak be Jászberénybe, s visszakövetelték őket. Ahogy ilyen esetekben lenni szokott, a vitából a kincstár került ki győztesen. A szultán adófizetőinek megtartásához nemcsak létező törvényeket hívtak segítségül, hanem nem létező, helyi használatra gyártott szabályokat is. 1620-ban a budai pasa arra hivatkozott, hogy az a rája, aki bárki birtokát elhagyva átszökik a királyi Magyarországra majd onnan visszatér, megszabadul korábbi helyhez kötöttségéből, és háborítatlanul letelepedhet Jászberényben (20. sz.). (Ilyen kibúvót hasztalan keresünk a birodalmi törvényekben.)
10 Hasonló problémákkal küszködött az újjátelepülő Nagykőrös is. SZILÁDY Á.–SZILÁGYI S., Okmánytár I. 9., 11–12., 17., 268–269.; II. 32–33.
A város újratelepülésének korára esik az a nagy vita is, amely szép példája a török hatóságok időnként egymást keresztezőügyintézésének. A harc Jászberény és Gyöngyöspata között 1623-ban tört ki. Korábban Pata adóit tíz egység (háne) terheivel leszállították, s ezeket környező településekre osztották szét. Öt hánényi teher Jászberényre jutott. A város Budára futott sérelmével és elérte, hogy a budai pasa megtiltsa a város pótlólagos megterhelését (25. sz.). Gyöngyöspatát ugyanakkor az egri diván vette pártfogásába, a két vilájet- székhely rendeletei egymást keresztezték. Pata irataiban egészen 1666-ig kísérhető nyomon a vita.11
11 Gyöngyöspata török iratai 2–4, 13–18.
Az önkényes adószedés mellett a nem kevésbéönkényesen kirótt vérdíjak, büntetéspénzek és hagyatéki illetékek hozták a legtöbb jövedelmet a török hivatalnokoknak. Ebbéli működésük is a hódoltsági nép örökzöld sérelmei közé tartozott, amelyet szultáni rendeletek sora sem tudott orvosolni; nemcsak jövedelmezősége miatt volt lehetetlen útját állni, hanem mert ebben is érdekelt volt a teljes igazgatási apparátus (eminek, zábitok, a hatvani bégek és vojvodáik, kádik és kasszámok). Emiatt automatikusan kikapcsolt az a belső ellenőrzési rendszer – az egymás mellett dolgozó hivataloknak az a kölcsönös függése és kontrollja –, amelyet a központi kormányzat a tartományi igazgatásban kiépített.
Itt ismét nem arról volt szó, hogy a török hivatalok akadályozták volna a települések belső büntető bíráskodását, vagy keresztény alattvalóikra kényszerítették volna az iszlám örökösödési rendszerét. Egyszerűen az történt, hogy büntetlen embereket megbírságoltak, vétlen településektől vérdíjat szedtek, és a hagyatékokból jókora részeket tartottak vissza maguknak, minduntalan megszegve saját büntető- és örökösödési joguk világos és egyszerű előírásait.
A szabályok szerint szultáni birtokokon büntetés- és bírságpénzeket csak kivizsgált és bebizonyított vétkek után szedhetett vagy a kádi, vagy az adóügyekért felelős emin (tekintettel arra, hogy a török összeírások mindennemű büntetéspénzt beszámítottak a településből várható adójövedelmek közé). A jászberényiek e tárgyban különösen a szandzsákbégek illetéktelen beavatkozását sérelmezték, és azt, hogy az eminek a megszabottnál magasabb büntetéspénzeket szedtek, ill. bűntelen embereket is megbírságoltak (50, 58., 60., 125. sz.). Nem követik a halálbüntetések kiszabásának és végrehajtásának előírt módját sem, amely szerint a halálos ítéletet a kádinak kell kimondania, az ítéletet az arra kijelölt személy hajtja végre a tett színhelyén az emin tudomásával, s mindemellett tilos az elítélttől még pénzt is szedni (50. sz.). Ez utóbbi 15visszaélés a szandzsákbégek kedvelt jövedelemszerzési módszere volt az egész birodalomban, ahogy ezt a szultáni törvények megismételt tilalmai bizonyítják. (Magyarországon alig ismerünk rá példát, hiszen a 17. században itt a halálos ítéleteket már általában városi magyar bíróságok hozták meg és hajtották végre; ez a török hivatalnokoknak csak annyi munkát adott, hogy megszabták és eltették a végrehajtási engedélyekért járó pénzeket.)
Erőszakos halálesetek után a törvény szerint vagy a gyilkos tartozott vérdíjjal (86. sz.), vagy ismeretlen tettes esetén az a helység, amelyben vagy amelynek földjén a gyilkosság történt. (Ennek logikája a következő: minden település lakói felelősek a közbiztonságért, kötelesek megvédeni egymást és a hozzájuk érkező idegeneket mindenfajta támadással szemben. Ez a földekre is áll olyan távolságban, ahonnan az emberi segélykiáltás behallatszik.)12 A törvény természetesen nem tekintette gyilkosságnak a véletlen balesetekből származó haláleseteket, s a hódoltságban a rendeletek azt is tiltották, hogy török és magyar katonák összecsapásainak áldozatai után a közelben fekvő helységektől bárki vérdíjat szedjen. A rendelkezések és tilalmak azonban – minthogy biztos jövedelemforrástól akarták megfosztani a hivatalokat – most sem használtak. A balesetek után nemcsak a Jászságban (77., 120., 127. sz.), hanem másutt13 is követelték a vérdíjakat, a katonák csetepatéi miatti megtorlás viszont inkább a határhoz közelebb eső területeken, így a Jászságban (29., 62–65., 121–122., 126. sz.) jelentett komoly megterhelést az adózók számára.
12 J. KRCSMÁRIK: Beiträge zur Beleuchtung der islamitischen Strafrechts, mit Rücksicht auf Theorie und Praxis in der Türkei. Zeitschrift der Deutschen Morgenländischen Cesellschaft 1904. 547.
13 Nagykőrösön: SZILÁDY Á.–SZILÁGYI S. Okmánytár. I. 188–189, 321–322; II. 52–53. Gyöngyösön: FEKETE L. Gyöngyös, 168. sz. regeszta. Rimaszombaton: BLAŠKOVIČ, Rimavská Sobota, 219–220.
Az örökösödési ügyek a kádik hatáskörébe tartoztak; nagyobb helyeken, ahol több bíró működött, a hagyatéki bíró(kasszám) foglalkozott velük. A törvény szerint csak akkor szabadott és kellett felosztaniuk az örökséget, ha az örökösök között kiskorú vagy távollevő akadt, vagy az örökösök maguk kértek osztást. Ilyenkor a hagyaték értékéből ki kellett fizetniük az elhunyt esetleges adósságait, s csak a tisztán maradóérték tizenöt ezrelékét tarthatták meg örökösödési adóként (98. sz.). Az még a szelídebb visszaélések közé tartozott, ha a hagyatékot az illeték megemelése érdekében felértékelték; a jászberényiek – ahogy a többi hódoltsági város is – az erőszakos osztásokat nehezményezték, amelyek egészen addig fajultak, hogy az elhunyt két maradék állatából az egyiket az emin megtartotta (3., 15., 27., 54., 57., 59., 77., 98., 100., 123., 127. sz.).
E törvényes vagy törvénytelen, de mindenképpen komoly jövedelmek miatt a török hivatalok éberen figyeltek minden halálesetre. Baleseteket és áldozataikat a lakosoknak sürgősen be kellett náluk jelenteniük, vizsgálatot kérni vagy esküvel tisztázni magukat a gyilkosság lehetséges vádja alól (30., 32., 133–134., 141. sz.). A titkolózás csak bajt hozott. Ha a halálhír nem a városvezetéstől futott be a kádihoz, előállíttatta a bírót (72. sz.).
16Mind e kiszolgáltatottságon messze túltett az, amit a lakosságnak a katonáktól kellett elszenvednie. A hivatali hatáskör a hivatalviselő fantáziáját és ezzel visszaéléseit is behatárolta valahol, a fegyvereik erejétől megittasult katonák azonban nem ismertek határt (hacsak nem tekintjük „hatáskörnek” azt, hogy a katonák a rablásra szakosodtak). Beszálltak a településekbe, élelmiszert, bort, „ajándékokat” vettek el erővel, házakat törtek fel, állatokat és kocsikat hajtottak el, embereket vertek meg, lovaikkal elárasztották a mezőket, mindennemű jog nélkül munkát követeltek (8–9., 13., 61., 69–71., 87., 104–105., 116–117., 119., 126., 140. sz.).
A magyarországi frontszakasz speciális gondja volt a váltságdíjuk összegyűjtésében járó török és magyar rabok garázdálkodása, ami elsősorban megint a határvárakhoz közelebb fekvő vidékek lakosságát nyomorította.14 A rabok és a lakosság kapcsolatát természetesen nem törvények, hanem kialakuló szokások és helyi rendelkezések próbálták szabályozni – katonákról lévén szó ismét eredménytelenül. A raboknak tilos volt hosszabb időre beszállnia helységekbe, ott ellátást követelni vagy éppen dorbézolni. Azok a török rabok, akik mindkét lábukon vasat vonszoltak annak jeléül, hogy még nem szedték össze váltságdíjukat, egyszeri ételen-italon kívül szekeret kérhettek egyik helységből a másikba. Azok, akik váltságdíjukat már összeszedték, de még nem szabadultak (s ennek jeleként egyik lábukon viseltek vasat), csak egyszeri ellátásra tarthattak igényt, kocsira nem. A tényleges követelések ezen persze messze túlnőttek (67., 70., 79., 92., 110., 118., 140., 142. sz.), a rabok még arra is rákaptak, hogy összegyűlt váltságdíjukat Berény és Gyöngyös lakóival vitették át a királyi Magyarországra (93. sz., FEKETE L. Gyöngyös. 134.sz.).
14 FEKETE L. Gyöngyös, 132., 134., 167., 170., 183., 202., 203. sz. regeszták. Miskolc török iratai 35.
A jászberényi török iratoknak van egy olyan csomója, amely egyedülálló a hódoltságban fennmaradt török levelek között. Azt a folyamatot őrizte meg, amelynek során a hódoltsági mezővárosok megszerezték előbb a rablók és fosztogatók üldözésének és megbüntetésének, majd általában az ítélkezésnek a jogát. Elszórtan több hasonló tárgyú irat maradt a török terület más városaiban is,15 esetlegességük miatt azonban nehezen értelmezhetők: ez a huszonhét levélből álló jászberényi kollekció segíti a többi összefogását és értelmezését is.
15 HORNYIK J. Kecskemét II. 345–346. SZILÁDY Á.–SZILÁGYI S. Okmánytár I. 324–325.; II. 40–41. FEKETE L. Gyöngyös, a 127. sz. regesztában hivatkozott rendelet. Engedély Dévaványának, datálatlan, OL Filmtár 2177.; Nyírbátornak 1663-ból, OL Filmtár 4763.; Miskolcnak 1676-ból, Miskolc török iratai 34.; Külső-Szolnok, Kis-Heves, Csongrád, a Kunság és Túr lakóinak 1666-ból, idézi SALAMON Ferenc: Magyarország a török hódítás korában. Bp. 1885.2. 305–306.
Közhely, hogy a századforduló másfél évtizedes háborúja teljesen lezüllesztette a közbiztonságot. Mivel sem a török, sem a magyar hatóságok nem tudták helyreállítani, mindkét fél fokozatosan a hódoltsági népre hárította, hogy szervezze meg önvédelmét. Pontosabban: beletörődött abba, hogy az önvédelemre rendezkedik be. A helyzet nem kis probléma eléállította a török hatóságokat. Az oszmán birodalom egyes vidékein – a Balkán félsziget vagy Grúzia hegyei között – a szultáni törvények is engedték a paraszti önvédelmet; Magyarországon azonban a törököknek ahhoz kellett 17hozzászokniuk, hogy hitetlen alattvalóik tömegesen felfegyverkeznek, s nemcsak tényleges gonosztevőkkel, hanem rabló-fosztó katonákkal, közöttük esetleg törökökkel szemben is védik magukat.
Az első fennmaradt török engedélyt az egri pasa állította ki 1617-ben (18. sz.). Ez engedékenységben túltett minden rákövetkezőn, ezért sem tipikusnak, sem véglegesnek nem tekinthető. A rája önvédelmét és ítélkezését csak többlépcsős „önszoktatással” ismerték el a törökök.
Első engedményként – a felelősséget mintegy a nádor és a magyar kapitányok engedélyeire hárítva – ahhoz járultak hozzá, hogy a Jászság települései elfogják a rablókat, közülük a rája-jogállásúakat a kádiknak, a magyar katonákat a királysági hatóságoknak adják át büntetésre. Ha eközben meg kell velük verekedniük, s ebben valaki meghal, haláláért senki ne követeljen tőlük vérdíjat. Ez utóbbi mentességet – minthogy komoly összegekről volt szó,16 amelyek sok török hivatalnokot csábítottak a jászok még többször megújították (35., 39., 74., 121., 126. sz.). Második lépcsőfokként a törökök a kívülről támadó rablóknak már nemcsak üldözését, hanem helybeni elítélését és kivégzését is megengedték, azzal a kikötéssel, hogy minden esethez hozzájárulást kell kérni a hatvani szandzsákbégtől és káditól, s egy embert az ítéletvégrehajtás helyszíni ellenőrzésére – ez utóbbi feltételről a törökök hódoltság-szerte hamarosan lemondtak (37–38., 40–41., 43., 46., 56., 90., 113., 128., 130. sz., ill. egyes engedélyek külső rablók megölésére: 47–48. sz.). Az üldözés és kivégzés joga kizárólag magyar rablókra vonatkozott, az elöljáróban idézett, igen engedékeny 1617-es rendeleten kívül csupán egyetlen olyan levél maradt, amely a garázdálkodó török katonák elfogását is engedi, s esetleges megölésükért nem kíván bosszút állni (69. sz.).17 Utolsóállomásként azután Jászberény azt a jogot is elnyerte, hogy saját bűnös lakosai fölött ítélkezzék; a török forrásokban ennek természetesen akkor maradt írásos nyoma, amikor a városon belüli halálos ítéletek végrehajtásához engedélyért folyamodtak a török szervekhez (73., 81–85., 132. sz.).
16 A kőrösiek arra panaszkodtak, hogy a jogtalan vérdíjak 1000–1500 tallérra rúgnak. SZILÁDY Á.– SZILÁGYI S. Okmánytár, II. 41.
17 Szulejmán szolnoki szandzsákbég a dévaványaiaknak adott felhatalmazást arra, hogy a hatalmaskodó törökökre – bárkik legyenek is – fejszével és vasvillával támadjanak rá, hajigálják és verjék meg őket. OL Filmtár 2177, dátum nélkül.
Azt, hogy a bűnüldözés és a bíráskodás joga mikor szélesedett ki idáig, jobb nem a mégoly nagy számban, mégis esetlegesen fennmaradt török engedélyek alapján megmondani. Magyar források, a Duna-Tisza közi mezővárosok jegyző- és számadáskönyvei tudósítanak erről pontosan: az 1640-es években.18 Talán mégsem puszta véletlen, hogy Jászberényben az első engedély rabló magyar katonák kivégzésére 1640-ből (4748. sz.), városon belüli gonosztevőkére 1651-ből maradt (73. sz.).
18 A budai pasa ugyan már 1629-ben engedélyt adott (HORNYIK J. Kecskemét, II. 345–346.) mind a külső rablók üldözésére, mind a városbeli gonosztevők megbüntetésére és kivégzésére, a nagykőrösi számadáskönyvek csak 1640-től jelzik egyértelműen a városban végrehajtott halálos ítéleteket. A folyamatot részletesebben: HEGYI Klára: Török közigazgatás és jogszolgáltatás – magyar városi autonómia. Történelmi Szemle 1985.2, 227–257.
Ebből az iratcsoportból nemcsak a lakossági önvédelem és bűnüldözés alakulása mérhető fel, hanem annak a kérdésnek néhány vonatkozása is, hogyan hatott a jász 18helységek életére a török-magyar kettős uralom. Első szembeszökő megjelenése, amelyről az iratanyagnak még sok darabja vall, a magyar katonaság állandó jelenléte ezen a vidéken. A második a nádor és a magyar kapitányok döntő szava a paraszti önvédelem elismerésében: az ő példájuk és nyomásuk kellett ahhoz, hogy a törökök tudomásul vegyék a parasztvármegye létét és működését.
A jászberényi iratanyagban még jónéhány, csak egy-két levéllel képviselt érdekességre bukkanunk, amelyek közül már csak egyre szeretném felhívni a figyelmet. A szarvasmarhatenyésztő hódoltságban komoly problémát jelentett az állatok elhajtása, amit a katonák űztek előszeretettel (111–114. sz.). A kényszerű alkalmazkodó képesség különös megnyilatkozása, hogy az élet még az állatlopások íratlan szabályait is kialakította (114. sz.).
Jászberény levéltárában szátötvenegy, török hatóságok által kiállított irat maradt, közülük négy magyar, a többi török nyelvű. Az utóbbiak közül napjainkra három elveszett: a 3. sz. alatti defterdári levél, amely még rákerült az anyagról az Országos Levéltárban őrzött mikrofilmre, és a 118. és 119. sz. alatti szultáni rendeletek, amelyeknek török szövege semmilyen formában nem maradt fenn. Szerencsére THURY József még lefordította őket, így ezeket sem kell nélkülöznünk. A 18. sz. alatt közölt egri beglerbégi levél, amelyik Jászberényről és Árokszállásról is rendelkezik, Gyöngyös magyar nyelvű török irataiból került a kötetbe. A jászberényi iratokat a Szolnok Megyei Levéltár, a gyöngyösit a Heves Megyei Levéltár őrzi.
Az anyagról a múlt században két fordítás készült (mindkettő kéziratban maradt, csak néhány részletüket használta fel a Jászság helytörténeti irodalma): az első REPICZKY Jánosé (Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár, Quart. Hung. 449), a másik THURY Józsefé (Szolnok Megyei Levéltár). A Repiczky-féle fordítás ma már alig használható, elsősorban azért, mert a török terminusokat a felismerhetetlenségig megmagyarította. THURY József fordításai korszerűbbek, de ezek is gyakran összevonnak, időnként inkább bőséges tartalmi összefoglalások, semmint pontos fordítások. Az iratok megrongálódásából vagy a tartalmi- terminológiai nehézségekből fakadó problémákat mindkét fordítás gyakran nyitva hagyja.
Fordításomban megtartottam azokat a török szavakat és szókapcsolatokat, amelyeket tartalmuk torzulása nélkül nem lehet lefordítani; jelentésük a kötet végén a szómagyarázatokban megtalálható. A magyar nyelvű iratokat mai helyesírással, de a kiejtésbeli sajátosságok megtartásával közlöm. A 18., 138. és 139. sz. iratok arab nyelvű betéteinek fordítását SIMON Róbertnek köszönöm.
Szeretném ezt a kötetet FEKETE LAJOS emlékének ajánlani. Jó negyedszázaddal ezelőtt, több szemeszteren át, rosszul világított, cigarettafüstben úszó egyetemi szobájában a jászberényi leveleken tanított minket, ijedt kezdőket, török iratot olvasni. Ma már tudom, hogy a szűken vett tárgyon, a török oklevelek nyelvi és paleográfiai ismeretein túl egy általánosabb tantárgyat is tanított: nagy tudással, ritka lelkiismeretességgel, csöndes humorral és cinkos biztatással táplálta belénk a török korszak és forrásai szeretetét.
Soha nem mulasztott órát. Évente három nap szünetet engedélyezett magának, amikor Berényben a szőlőjében szüretelt.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages