MAGYAR ELLENÁLLÁS A TÖRÖK BERENDEZKEDÉSSEL SZEMBEN
271FODOR PÁL – DÁVID GÉZA: MAGYAR ELLENÁLLÁS A TÖRÖK BERENDEZKEDÉSSEL SZEMBEN
In: Keletkutatás 1996. ősz – 2002. tavasz
A magyarországi török hódoltság egyik nehezen vizsgálható kérdése, hogy miképpen alakult a betelepedő törökök és az alávetett keresztények viszonya a katonai hódítást követő években. Ennek fő oka az, hogy ebből az időszakból a széthulló magyar államapparátus már nem, a berendezkedő török államszervezet pedig még nem hagyott ránk elegendő mennyiségű iratot ahhoz, hogy részletesen nyomon követhetnénk a változásokat.
Bizonyos adatok arra utalnak, hogy a magyar lakosság széles rétegein lett úrrá a „balkáni szindróma”, vagyis az a meggyőződés, hogy a hódítók azért értek el sikereket, mert isteni támogatást élveztek. Ez a defetizmus a keresztény magyarság nagyarányú iszlamizációjának és a törökökkel való összefogásának lehetőségét vetítette előre,1 jóllehet az oszmán állam ezt nyíltan soha nem emelte a hivatalos politika rangjára. Ellenkezőleg, a helyi lakosság bizalmának elnyerésére elővette az ilyen helyzetekben szokásos müdára: „színlelt barátság, megnyerés” iszlám-török elvét, s „minden vidéken kihirdetteti, hogy csak az uralomért s nem a vallásért harcol, nem törődik azzal, hogy alattvalói milyen istentisztelettel élnek, csak az adót fizessék meg...”2
1 Vö. Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15-16. századi magyar közvéleményben. In: Fodor Pál, A szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelemről. Budapest, 2001, 196–197.
2 Kathona Géza, Fejezetek a török hódoltsági reformáció történetéből. (Humanizmus és reformáció, 4.). Budapest, 1974, 61, 66 (Thuri Farkas Pál levele).
A mindennapokban azonban a török hatóságok a fenti elvnek élesen ellentmondó gyakorlatot folytattak. Erről a legsötétebb képet Thuri Farkas Pál, a tolnai protestáns iskola rektora festette 1556–57 táján írott, híressé vált levelében. Szerinte a törökök látszólagos jóindulata csupán furfang, változatos praktikákkal valójában vallásuk egyeduralmának megteremtésére törekszenek. A keresztényekre gyakorolt nyomás az egyes településeken aszerint változik, hogy milyen fokra jutott az oszmán betelepedés és a hivatalszervezet kiépítése. A legtűrhetőbb a helyzet ott, ahol egy török sem tartózkodik. A második fokot azok a települések képviselik, ahová török „tisztet” (szubasi) telepítettek. A harmadik fokon álló helységekben teljes török hivatalszervezet épült ki bíróval (kádi), adószedővel és végrehajtó apparátussal (emin, szubasi). A negyedik fokot, amikor a keresztények gyermekeit elviszik adóba, janicsárújoncnak, Thuri tolnai tartózkodása idején még nem vezették be Magyarországon, de szerinte ez a törökök végső célja.3
3 I. m., 61-65 (latin szöveg), 66–70 (magyar fordítása).
Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Arşivi, D. 12321. fol. 188r
272A török uralom harmadik, tehát akkori legteljesebb változatát elszenvedő Tolnán Thuri a következőképpen jellemezte a hódítók magatartását: szerinte lépten-nyomon éreztették az iszlám felsőbbrendűségét. Adómentességet és büntetlenséget ígértek azoknak, akik alávetik magukat a körülmetélésnek (vagyis felveszik az iszlám vallást). A vallásjoggal (seriat) összhangban a keresztények kezén 273hagyott templomokban eltiltották a harangozást, új templomok építését és a régiek kijavítását csak rosszabb anyagokból, harangok és tornyok nélkül engedélyezték. Elcsábították a magyarok feleségeit, a papjaikat pedig rendszeresen megverték, mert őket tették felelőssé az oszmán vereségekért és a hitelhagyók alacsony számáért. A legkülönbözőbb trükkökkel olyan helyzetbe hoztak embereket, hogy azok csak áttéréssel kerülhették el a halált. A muszlimmá lett magyarokat arra kényszerítették, hogy a keresztények szeme láttára megkövezzék a templomokat. Még arra is van adatunk (bár ez már nem Thuritól származik), hogy egy szandzsákbég a Korán magyarra fordítását tervezte, amit a kálvinisták egyik, törökül tudó főpapjára kívánt bízni.4
4 I. m., 102, 130.
Kérdés azonban, hogy Thuri keserű tapasztalatai és megfigyelései mennyiben terjeszthetők ki a hódoltság egészére. Óvatosságra int, hogy ezekből az évekből több, a törökök vallási türelméről és a protestánsok iránti jóindulatáról szóló beszámoló maradt ránk.5 Sőt, Balassa János bányavidéki főkapitány (Balassi Bálint édesapja) már 1555-ben, tehát mielőtt Thuri a levelét megírta, úgy vélekedett: a török hódítók teljes kudarcot vallottak abbéli igyekeztükben, hogy az országot a maguk képére formálják. Hivatali beiktatásakor Balassa azt mondotta, hogy „a török országunk egyes részeit ugyan elfoglalta, de inkább csak a háta mögött hagyta, mint meghódította. Hiszen saját hivatalait, saját törvényeit behozni nem bírta, kénytelen eltűrni, hogy azok a részek a maguk szervezetében maradjanak, és hogy a maguk alkotmányával éljenek”.6
5 Ezek összefoglalása és értékelése: Földváry Antal, A magyar református egyház és a török uralom. Budapest, 1940, 153-192; Ferenc Szakály, Türkenherrschaft und Reformation in Ungarn um die Mitte des 16. Jahrhunderts. In: Études historiques hongroises 1985 publiées à l’occasion de XVIe Congrès international des sciences historiques par la Commission nationale des historiens hongrois. Vol. II. Budapest, 1985, 447-455.
6 Szakály Ferenc, Egy „világtörténeti curiosum”: magyar adóztatás a török hódoltságban: Valóság 22/5 (1979) 37; Uő., Magyar intézmények a török hódoltságban. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 21.) Budapest, 1997, 7.
Thuri és más kortárs magyarok félelme: a leigázott nép elfordulása és a negyedik fok bevezetése, vagyis az ország teljes rabszolgasorba taszítása végül is nem következett be, a hódoltság sorsa inkább az éles elméjű Balassa meglátása szerint alakult. A törökök Magyarországon (legalábbis a Dráva-Duna vonala fölött) lemondtak a gyermekadó (devsirme) alkalmazásáról;7 itteni uralmuk és az azt megtámogatni hivatott intézményrendszer nemhogy erősödött, hanem éppen ellenkezőleg, fokozatosan gyengült az idő múlásával. A 17. században a tisztán magyar lakosság fölé rendelt kádihivatalok mind megszűntek, a hódoltsági igazság- és jogszolgáltatás döntő részben az ottani magyar önkormányzatok, illetve a királyi Magyarország állami és megyei szervezeteinek kezébe csúszott át.8
7 Fodor Pál, A janicsárok törvényei. Budapest, 1989, 10.
8 Hegyi Klára, Török berendezkedés Magyarországon. (História könyvtár. Monográfiák, 7.), Budapest, 1995, 124–126; Szakály F., Magyar adóztatás a török hódoltságban. Budapest, 1981; uő, Magyar intézmények.
274A 17. században a török hatóságok és a magyar alattvalók kapcsolata jószerivel az adószedésre szűkült le, az ezen túlmenő érintkezéseket a magyar szervek törökösség címén hivatalból üldözték és büntették.9
9 Szakály Ferenc, Mi számított a XVII. századi hódoltságban törökösségnek? In: A török orientáció a XVII. századi magyar politikában. Tudományos emlékülés 1983. március 25–26. Vaja, 1985, 52–62.
Hogy mindez így történt, azt a kutatás mindenekelőtt arra vezeti vissza, hogy nem az ország egésze jutott idegen uralom alá. Ez tette lehetővé, hogy a királyság intézményei – a várkatonaság hathatós támogatásával – újraéledjenek a hódoltságban, és a kényszerítő eszközök sorát bevetve megtartsák az idegen uralom alatt élő népességet a keresztény magyar közösségben. Sőt, Szakály Ferenc egyszer úgy fogalmazott, hogy a török korban lényegében nem is szakadt három részre az ország, hiszen az intézmények folytonossága, a gazdaság és a lelki-vallási összetartozástudat eltéphetetlen szálakkal kapcsolta egybe a más-más uralom került országrészeket.10 A magyar államhatalom részleges fennmaradása tehát döntőnek bizonyult, de emellett még más tényezőket is figyelembe kell venni a törökök „gyengélkedése”, a hódoltsági kettős uralom magyarázatára: a betelepedő törökök viszonylag alacsony létszámát,11 társadalmuk túlnyomóan katonai jellegét és sajátos etnikai összetételét (jelentős részük balkáni eredetű és renegát volt).12 A népi bázis hiánya és az uralkodó réteg ritkás szövedéke miatt a törökök egyszerűen nem voltak képesek a magyar társadalomra oly mértékben „ráülni”, mint korábban a balkáni keresztényekre. Természetesen nem hagyható említés nélkül a protestáns hitújító és a katolikus megújulási mozgalom sem (beleértve a Róma által vezérelt missziós tevékenységet),13 hiszen ezek felbecsülhetetlen értékű szellemi munícióval látták el a megvert magyar társadalmat ahhoz, hogy helyreállítsa megrendült önbizalmát.
10 Szakály Ferenc, Három részre szakadt-e Magyarország a 16. században?: Korunk 3:VIII/7 (1997) 31–38.
11 Dávid Géza, Magyarország népessége a 16–17. században. In: Magyarország történeti demográfiája (896–1995). Millecentenáriumi előadások. Szerk. Kovacsics József. Budapest, 1997, 149.
12 Hegyi Klára, Etnikum, vallás, iszlamizáció. A budai vilájet várkatonaságának eredete és utánpótlása: Történelmi Szemle 40/4 (1998) 229–256.
13 Zoványi Jenő, A reformáció magyarországon 1565-ig. Budapest, 1986 (reprint); Mihály Bucsay, Der Protestantismus in Ungarn 1521-1978. Wien–Köln–Graz, 1977–1979; Bitskey István, Hitviták tüzében. Budapest, 1978; István György Tóth, Relationes missionariorum de Hungaria et Transilvania (1627–1707). (Bibliotheca Academiae Hungariae in Roma. Fontes, 1.) Roma–Budapest, 1994.
Az alábbiakban egy olyan forrást teszünk közzé, amely – ha kicsit is, de – segíthet a hódoltság első évtizedét borító sötétség eloszlatásában. A szöveget a legkorábbi, 1544–45-ből fennmaradt mühimme defteriben, vagyis a szultáni tanács rendeleteit tartalmazó „fontos ügyek regesztrumában” találtuk.14 Rövid 275tartalma a következő: két évvel Szeged elfoglalása (1543)15 után az ottani kádi arról panaszkodott a szultáni tanácsnak, hogy amikor betiltotta a harangozást, és bevezette az iszlám törvénykezést, a magyarok bírói azzal fenyegetőztek, hogy ha ez így marad, valamennyien elvándorolnak; azokat a keresztényeket pedig, akik az iszlám törvényszékhez fordultak, nem engedték be az istentiszteletre, és jól elverték. Ha ezt a szöveget a fentebb ismertetett vélemények mellé helyezzük, akkor azt mondhatjuk, hogy Thuri és Balassa ugyanannak a valóságnak a két oldaláról hagyott ránk hiteles híradást. A törökök nemcsak Tolnán, hanem másutt (így Szegeden) is nagy ambícióval fogtak hozzá saját intézményeik meghonosításához, de ebben már az első pillanatban szokatlan, polgári ellenállással (is) találkoztak. (Erre egyébként Thuri is céloz, amikor elárulja, hogy a törökök dühét többek közt a hitelhagyások csekély száma szítja fel). A rendeletben szinte tapintható a török méltóságok megdöbbenése a számukra érthetetlen alattvalói magatartás miatt. Függetlenül attól, hogy miként végződött a két fél vitája, a török parancsból arra következtethetünk, hogy a Királyi Magyarország nem katonai-politikai, hanem intézményi „visszafoglalási” kísérletei a hódoltságban azért lehettek már nagyon korán sikeresek (amint azt Balassa állította), mert ott az ingadozók széles tábora mellett a török igényeknek szilárdan szembeszegülők legalább akkora tömegben éltek. Köztük a rendelet névtelen hősei, a szegedi bírák és polgárok, akik a csonka magyar állam külső kényszerítő ereje nélkül, maguk vetették ki közösségükből a török hatóságoknak meghajolni vagy azokkal együttműködni kész elemeket.
14 Istanbul, Topkapi Sarayi Müzesi Arşivi, E. 12321, fol. 188r. E defter Magyarországra vonatkozó anyagát a közeltmúltban OTKA-támogatással feldolgoztuk, most készítjük elő kiadásra.
15 Vö. Szakály Ferenc, Szeged török uralom alá kerülésének történetéhez. In: Kelet és Nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szerk. Koszta László. Szeged, 1995, 451–469.
