Bevezetés
7Bevezetés
Ez a könyv két önálló, de témáját és gondolatmenetét tekintve szorosan összetartozó, egymást kiegészítő tanulmányból, továbbá egy függelékből áll.
Az első tanulmány – tudatosan kapcsolódva a magyar történettudomány ún. Mohács-vitájához – arra tesz kísérletet, hogy a török fél szempontjából, s amennyire lehet, török források alapján adjon képet azokról a politikai törekvésekről és taktikai elgondolásokról, amelyek 1541-re elvezettek Magyarország egy részének török megszállásához. Az írást egy rövid historiográfiai áttekintés vezeti be, amely megmutatja, hogy a Magyarországot illető török szándékokról kifejtett újkeletű nézetek jó részének megvannak a maga történelmi előzményei. Magam azokhoz a véleményekhez csatlakozom, amelyek szerint az oszmán birodalom mindig is – de Szülejmán kora óta különösen – Magyarország meghódítására törekedett, s az időnkénti visszavonulások vagy látványos engedmények azzal magyarázhatók, hogy a törökök itt is a terjeszkedés jól bevált fokozatos vagy lépcsőzetes módszerét alkalmazták. Az oszmán expanzió fő okait az oszmán társadalom dinamizmusában, a hatalmi szervezet belső erőviszonyaiban, a politikai hagyományok és az erőtudat együttesében látom, s igyekszem érzékeltetni, hogy ezek olyan kényszert jelentettek, amivel időnként még a vezetés is tehetetlenül állt szemben.
A következő részben a magyarországi oszmán politika struktúráját és főbb csomópontjait tekintem át 1520-tól az 1530-as évek végéig. Szülejmán trónra lépésekor a birodalom belső helyzete és az irányító elit állásfoglalása szinte 8kikényszerítette az oszmán hadviselésben a nyugati fordulatot. Az új uralkodó pusztán a szomszédság okán fordult Magyarország ellen 1521-ben, a török követtel kapcsolatos bonyodalom stb. csak ürügyként szolgált fellépéséhez. Az 1521. évi hadjárat célja Magyarország leverése és Buda elfoglalása volt, ami csupán az ifjú szultán hadvezéri képességein hiúsult meg. A szultáni udvar 1524-ben sem óhajtott megegyezni a magyarokkal, hanem éppenséggel erősen készült az ország újabb megtámadására. A mohácsi győzelem, illetve a Habsburgok színre lépése után 1527–28-ban új koncepció alakult ki az addig hagyományosan alakuló oszmán stratégiában, ami azután Szülejmán uralma idején végig érvényben maradt: Magyarország teljes leigázását és pacifikálását úgy kell végrehajtani, hogy először Bécset, a Habsburgok központját foglalják el. Az első kísérletek kudarca (1529-ben és 1532-ben) tette lehetővé, hogy Szapolyai János átmenetinek szánt uralma fennmaradhatott az 1530-as években. Ezek az évek ugyanakkor azt a felismerést is megérlelték bizonyos vezető oszmán körökben, hogy ennek az állapotnak (tehát egyfajta vazallus Magyarországnak) a fenntartása a birodalomnak többe kerül, mint a közvetlen megszállás. E két elképzelés – a Bécsen keresztül történő hódítás és a magyarországi török fennhatóság gazdasági mérlegének javítása – „összebékítése”áll a Buda megszállására vonatkozó döntés hátterében.
A tanulmány fő része éppen ezzel a problémával: az 1541-es eseményekkel és az oszmán vezetés ekkori céljaival foglalkozik. Mindezek mélyebb megismerésére az adott lehetőséget, hogy sikerült találni egy olyan török iratot, amely az ez évi hadjárat egyfajta haditerveként értékelhető. Ez a dokumentum – kiegészítve a magyar forrásokból leszűrhető tanulságokkal – az eddigieknél megbízhatóbb képet 9ad a szultáni udvar elképzeléseiről, amelyek az alábbiakban foglalhatók össze.
A szultán már Budára érkezése előtt elhatározta, hogy közvetlen ellenőrzése alá vonja Magyarországot – mégpedig a „jánosista” Magyarországot. Ez azonban messze nem egy mentőakció volt, de nem is a végcél, hanem egy még nagyobb vállalkozás nyitánya. Ahogy a különböző megnyilatkozások és a Buda megszállása utáni fejlemények bizonyították, a török vezetés 1541-ben újra elővette az 1529–1532 között követett stratégiát, s visszatért a „bécsi királlyal” való leszámolás ábrándjához. A magyar belpolitikai helyzet ingatagsága miatt azonban fordított egyet a sorrenden: első lépésben a magyarországi küzdőtér szereplői közül a leggyengébbel bánt el, hogy aztán teljes erejével és az újonnan szerzett terület erőforrásaira és váraira támaszkodva támadhasson rá fő ellenfelére, Ferdinándra. A szultán eredetileg Erdély megszállását és a magyar vezetők elfogását is tervezte. Erről azonban budai tartózkodása idején lemondott, s Kelet-Magyarország területét szandzsákokként Fráter György és Petrovics Péter kezébe adta arra az időre, míg a Béccsel kapcsolatos terveit végrehajtja. Az elképzelés azonban – s megint csak a fő fronton – megbukott, s így nyílt meg az út – egy politikai-katonai kényszerhelyzet folytán – Erdély majdani önállósodásához. Szülejmán végső soron helytelenül mérte fel saját erejét és a hatalmi erőviszonyokat, ezért olyan lehetőségeket taktikázott el Magyarországon 1520 és 1541 között, amilyenek később sem számára, sem utódai számára nem adódtak többé. Magyarországi hódításai ennélfogva mérhetetlenül több áldozatot követeltek meg a birodalomtól, mint amennyire átgondoltabb vezetés esetén szükség lett volna.
A második tanulmány elején röviden ismertetem „A bécsi király története és Szülejmán szultán hán hódítása” 10című kiadatlan török „történeti” elbeszélést (a mű keletkezési idejét a 17. század második felében határozva meg), majd a benne előforduló motívumok értelmezése végett igyekszem képet adni a terjeszkedés megalapozására szolgáló oszmán ideológiákról. Így a dzsihádról, a muszlim szent háború elvéről, amely kezdetben sokkal inkább a hatalom legitimálását segítette elő befelé, s csak később vált egyre hangsúlyosabban a külső hódítások igazolásának (sőt, ösztönzésének) eszközévé; azután a kizil elma, az „aranyalma” köré szerveződő expanzív elképzelésekről, majd e két meghatározó ideológiai vonulatnak a hatalmi elit fő támasza, a janicsárság körében megfigyelhető fúziójáról. Ezt követi a Magyarországgal szemben folytatott gondolati expanzió néhány jellemző formájának bemutatása, így például a magyar korona szimbolikájának muszlim-török érdekek szerinti átértelmezése, vagy az oszmán uralmi igényeknek a. „hadijoggal” vagy a „szablya jogával” történő indoklása. Miután így kirajzolódik egyfajta eszmei háttér, ennek koordinátái között megkísérlem konkrétan kibontani a forrás Magyarországra vonatkozó mondanivalóját. Mindez röviden a következőkben összegezhető: 1. nemcsak a gyakorlati politika, az oszmán ideológia is világosan felismerte és kifejezte, hogy Bécs elfoglalása, a Habsburgok letörése nélkül nincs szilárd török uralom Magyarországon; a. bár az oszmán vezetés politikai gyakorlatában hajlandónak mutatkozott a magyarokkal (általában: a hitetlenekkel) szövetkezni, az ideológia ilyen engedményt nem tett, s a maga elvont módján azokat a magyar csoportokat is ellenségnek bélyegezte, akik valójában kiszolgálták a török érdekeket. Mindez azokat a véleményeket erősíti meg, amelyek szerint Bécs esetleges török elfoglalása Magyarország teljes alávetését hozta volna magával.
11A függelékben négy, eleddig kiadatlan török dokumentumot teszek közzé eredetiben és magyar fordításban: 1. Báli bég jelentését Magyarország megtámadásáról; 2. Szapolyai János Ibrahim pasához szóló ajánlólevelét, amelyet Laski Jeromos vitt magával a portára; 3. Péter moldvai vajda beszámolóját a Ferdinánd és Szapolyai közötti küzdelemről; 4. Ibrahim pasa levelét Perényi Péterhez.
