TÖRÖK BESZÁMOLÓK LIPPA 1551. ÉVI FELADÁSÁRÓL
80FODOR PÁL: TÖRÖK BESZÁMOLÓK LIPPA 1551. ÉVI FELADÁSÁRÓL
In: Keletkutatás 1993 ősz.
Buda 1541. évi megszállásakor Szülejmán szultán – némi habozás után – felemás módon határozott Magyarország keleti felének jövőbeni helyzetéről. A Bécs felé tekingető uralkodó Kelet-Magyarországot és Erdélyt a szandzsákbégekké kinevezett János Zsigmond (valójában gyámja, Fráter György) és Petrovics Péter kezébe adta, de a rájuk bízott területeket egyelőre szervezetileg nem illesztette a birodalom testéhez. Maga az egész kinevezési eljárás, különösen a szultán idevágó nyilatkozatainak fényében, semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy Szülejmán ezeket a részeket sajátjának tekinti, melyek sorsáról – Szapolyai királyságának meghódítójaként – egyedül neki van joga dönteni.1
Vö. Mihnea Berindei–Gilles Veinstein, L’Empire ottoman et les pays roumains 1544–1545. Paris–Cambridge, 1987, 17–46. Fodor Pál, Magyarország és a török hódítás. Budapest, 1991, 87–119.
Legfőbb vetélytársa Magyarországon, Habsburg Ferdinánd, hasonlóképpen gondolkodott a szóban forgó területekről. Ő az igényeit arra alapozta, hogy Magyarország törvényesen megválasztott és megkoronázott királya volt, s mint ilyen, természetesnek vette, hogy a korona valamennyi egykori országrésze hozzá tartozik.2 Ilyenformán a keleti országrész jövője azon múlott, hogy mi lesz a kimenetele annak a nagyhatalmi összecsapásnak, amely 1541 után elkerülhetetlennek látszott, s amelynek valódi tétje immár nemcsak a Magyarország feletti uralom volt, hanem Bécs elfoglalása és a közép-európai Habsburg hatalom felszámolása.
Barta Gábor, Az erdélyi fejedelemség születése. Budapest, 1979, 91–112. Barta Gábor, Vajon kié az ország? Budapest, 1988, 206–221. Szakály Ferenc: Amikor a bárány a farkassal társalgott ... In: Bocskai kíséretében a Rákosmezőn. Emlékiratok és iratok Bocskai István fejedelem és Lalla Mehmed nagyvezír találkozójáról 1605. november 11-én. Budapest, 1988, 13–48.
Ez az összecsapás, bár némi török előretörést hozott, lényegében döntetlenül végződött. Sőt, török szempontból indokolt kudarcról beszélni, hiszen a fő cél, Bécs bevétele és ennek révén Magyarország teljes bekebelezése nem sikerült. 1545-re kiderült, hogy a törököknek az országban tartós társbérletre kell berendezkedniük a Habsburgokkal. A szultáni udvar gyakorlatilag ezt ismerte el a Habsburg testvérekkel 1545-ben kötött fegyverszünettel, illetve az 1547-ben aláírt trékével, mégha elvben fenntartotta is igényét Magyarország egészére.3
Ernst Dieter Petritsch, Der Habsburgisch-osmanische Friedensvertrag des Jahres 1547: Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchiv 38, 1985, 49–80.
Mivel az 1540-es évek első felének Oszmán–Habsburg küzdelmei döntően az ország nyugati és északi részein zajlottak, György barát és Petrovics szandzsákjai átmenetileg szélárnyékba kerültek. Mindez elvben lehetőséget kínált volna rá, hogy Kelet-Magyarország új, függetlennek persze távolról sem tekinthető vezetői 81megpróbálják tágítani politikai mozgásterüket. Ennek útjában azonban több akadály tornyosult. Az egyik az volt, hogy a szultán – mint az 1544–45-ös évekből fennmaradt rendeletei mutatják – komolyan gondolta a magyar vezetők szandzsákbégi kinevezését, és minden lényeges kérdésben teljes alkalmazkodást várt el tőlük.4 Nyilvánvaló jelek utalnak arra, hogy Erdély és a Temesköz csak rövid, átmeneti időszakra kapta félfüggetlen státusát: a nagy hadjáratok idején élelmet szállít a török hadseregnek, részt vállal a moldvai és a havasalföldi fejedelemségek körüli politikai bonyodalmak megoldásában, 1543-tól rendszeresen adózik a portának, s ami különösen nyomasztó: a szultáni udvar már 1544-től újabb várak átadását követeli. Ha a török előrenyomulás a nyugati fronton nem akad el, valószínű, hogy Erdély és a Temesköz közvetlen török megszállása is hamarosan bekövetkezik.
Vö. Berindei – Veinstein, i.m., 158. skk: a szultáni rendeletek fordításban.
A szélcsend kihasználását másfelől az gátolta, hogy a János Zsigmond nevében (is) kormányzó György barát és az Izabella királynéval együttműködő Petrovics Péter eltérő politikát folytatott (igazolva Szulejmán előrelátó döntését a hatalom kettőjük közti megosztásáról). Petrovics a portával való szoros barátság híve volt, és feltétel nélkül késznek mutatkozott a szultáni érdekek kiszolgálására. Erre mindenekelőtt két dolog késztette: részben az, hogy birtokai a török terület torkában feküdtek, s így állandó és közvetlen veszélyben forogtak, részben az, hogy Izabella és kisfia dinasztikus érdekeinek hathatós védelmét a szultántól remélte. Sőt, ha ehhez hozzávesszük, hogy a megerősödő György baráttal szemben maga is a porta segítségére szorult (a helytartó ugyanis a saját irányítása alá akarta vonni Petrovics területeit), akkor újabb nyomós okát kapjuk annak, hogy Petrovics miért viselkedett olyan hűségesen a portával szemben.5
Vö, i.m. 177, 244. Barta G., Az erdélyi fejedelemség születése, 103–104. A továbbiakhoz ld. Barta Gábor idézett munkáit.
Tőle eltérően Fráter György Buda eleste után gyökeresen szakított korábbi politikájával. Már 1541. december 29-én szerződést kötött Ferdinánddal Erdély és a korona átadásáról, jóllehet ezt az egyezményt a katonai helyzet kedvezőtlen alakulása miatt nem sikerült a gyakorlatba átültetni. Az 1540-es évek első felében a török offenzíva, második felében a Habsburgok nyugati elfoglaltsága véteti le a napirendről az átadás kockázatokkal teli műveletét. Ráadásul Fráter Györgynek, aki az egész ország által sürgetett egyesítést csak úgy tudja elképzelni, ha megfelelő katonai háttér áll mögötte, az évek múlásával egyre jobban számolnia kell a királyné és Petrovics pártjának szembenállásával. Ebben a helyzetben, az 1540-es évek országgyűlésein, részgyűlésein és értekezletein a legkülönfélébb állásfoglalások születnek: egyiken elismerik Ferdinánd fennhatóságát, de egyúttal megszavazzák az adót a töröknek; a másikon hűségnyilatkozatot tesznek a szultánnak, majd a harmadikon hozzájárulását kérik a II. János vezette, egyesített Magyarország létrehozásához. Ugyanilyen ellentmondásos a helyzet 1549 szeptemberében: miközben a Fráter György által összehívott részgyűlés Derecskén 82újfent hódolatát fejezi ki a szultánnak, Nyírbátorban megkezdődnek a már egy éve folyamatosan előkészített tárgyalások Ferdinánd biztosa és a Barát között. A felek ismét megegyeznek Erdély és a Részek Ferdinánd jogara alatti egyesítéséről, Izabella és fia kártalanításáról, s arról, hogy Erdélyt a király nevében Fráter György fogja kormányozni.
Míg korábban a hasonló próbálkozások komoly következmények nélkül maradtak és rendszerint maguktól kimúltak, most a nyírbátori egyezség alaposan fölkavarta a nagypolitika hullámait. Közrejátszott ebben, hogy a magát kisemmizettnek érző Izabella és hívei nyíltan szembeszegültek a határozatokkal, s odáig mentek, hogy 1550 nyarán szabályosan „feljelentették” a portán Fráter Györgyöt. Noha a szultáni udvar már ezt megelőzően értesült a Barát és Ferdinánd között folyó tárgyalásokról, egyelőre beérte azzal, hogy egy csausz útján elrendelte az erdélyieknek a helytartó letételét és megölését. Ennek nyomán 1550 szeptemberében polgárháború tört ki Erdélyben, de a királynő támogatói – akiket a román vajdák, a budai pasa és más török egységek segítettek – az év végére alulmaradtak Fráter György csapataival szemben.
A helytartó kilátásai mindazonáltal nem tűntek bíztatónak. A következő évben nagy valószínűséggel számíthatott török támadásra, miközben még 1550 őszén V. Károly császár visszautasította öccse kérését, hogy támogassa magyarországi vállalkozását. Ferdinánd ennek ellenére nem akart lemondani a régen várt alkalomról, ezért 1551 nyarán az országrész átvételére biztosokat, védelmére pedig Castaldo vezetésével mintegy 7000 fős hadat küldött Erdélybe. Noha ez a katonaság általános vélemény szerint kevés volt egy török támadás elhárítására, Ferdinánd utasítására isztambuli követe július 18-án bejelentette a szultánnak, hogy Habsburg csapatok szállták meg Erdélyt, amelyért a király – amennyiben neki átengedi – kész adót fizetni az oszmán uralkodónak. Ezzel csaknem egyidőben a Barát és Ferdinánd megbízottai aláíratták Izabellával a lemondó nyilatkozatot, Petrovics pedig átadta temesközi várait Ferdinánd csapatainak. Augusztus 6-án a királyné, fiával és Petroviccsal együtt, elhagyta Erdélyt.
Három nappal korábban Szokollu Mehmed ruméliai beglerbég, jelentékeny sereggel Szalánkeménre érkezett.6 Amint az várható volt, a szultán dühösen reagált a béke megszegésére és szandzsákjainak elbitorlására, s július elején két sereget küldött Erdély megtisztítására és Izabelláék védelmére: Ahmed pasa másodvezír azt a feladatot kapta, hogy néhány szandzsák haderejével és a vazallusok csapataival Havasalföldről támadjon Erdélyre, a szerdárrá kinevezett Szokollunak pedig megparancsolta, hogy foglalja el a Temesvidék várait. A kétségbeejtő helyzetben kiderült, hogy Ferdinánd képtelen megfelelő erőket mozgósítani új tartománya védelmére. Ezért Fráter György, amúgy igazi török módra, kettős játékba kezdett: augusztusban elküldte Isztambulnak Erdély évi adóját, s kihasználva 83azt a tényt, hogy Petrovics váraiba Ferdinánd katonái költöztek, a beglerbégnek írott leveleiben Petrovicsot vádolta meg árulással, rá hárítva a felelősséget a Habsburgok bejöveteléért. Fráter György magyarázatai részben elérték céljukat: a beglerbég hajlott arra, hogy higgyen neki, s ezzel jelentősen csökkent az Erdélyre nehezedő nyomás. Ahmed seregét visszarendelték, s a török vezetés módosította céljait: most már csak a Temesvidék várait kívánta elfoglalni. Az már csak ráadás volt, hogy a beglerbég eközben elvesztegetett több mint egy hónapot a hátralévő kevés hadjárati időből.
Az eseményekhez ld. még: Czímer Károly, Temesvár megvétele 1551–1552: Hadtörténelmi Közlemények 1893. Szántó Imre, Küzdelem a török terjeszkedés ellen Magyarországon. Az 1551–52. évi várháborúk. Budapest, 1985, 53. skk.
Amikor a török fővezér szeptember elején megindult Becse felé, Fráter György és Castaldo tanácsosabbnak látta Erdélyben maradni. Szokollu így nehézség nélkül foglalta el szeptember 19-én Becsét, amivel a törökök régi vágya teljesült: Szegedig ellenőrzésük alá vonhatták a tiszai hajóutat, ugyanakkor itt rendezhették be a Temesköz felé kiinduló támadások fő ellátó bázisát. Szeptember 25-én Becskerek jutott török kézre. Szeptember 28-án Csanád várnagya – Fráter György utasítására – harc nélkül feladta a várat Szokollu csapatainak. A beglerbég ezután Lippa megtámadását fontolgatta, de előörsének veresége nyomán visszafordult Szeged felé. Közben, Csanád elestének hírére, a Lippánál állomásozó magyar–német sereg feloszlott, Lippa lakossága pedig az őrség megkerülésével felajánlotta a beglerbégnek a város átadását. A kevés katonával rendelkező lippai kapitány erre megrongáltatta a falakat és az ágyúkat, és október 8-án sorsára hagyta a várat. Szokollu az erősségbe jelentékeny őrséget rakott Ulama boszniai bég vezetésével, maga pedig Temesvár alá vonult.
Miközben a török csapatok Temesvár ostromával foglalkoztak, Fráter György úgy határozott, hogy az újonnan összegyűjtött hadakkal kimozdul Erdélyből. Mivel a törökök előtt továbbra is szerette volna megőrizni hitelét, rábeszélte Castaldót és a többi vezért, hogy ne a beglerbéget támadják meg, hanem Lippa visszavételével próbálkozzanak meg. Az egyesült csapatok november 3-án fogták körül a várat, s ezzel kezdetét vette az a hadművelet, amelynek eseményei döntő módon járultak hozzá Fráter György másfél hónappal későbbi vesztéhez.
A november 3-tól december 5-ig tartó időszak lippai történéseiről szinte zavarba ejtően sok információ maradt ránk.7 A számtalan levél, jelentés stb. mellett ez elsősorban a Fráter-gyilkosság ügyében folytatott vizsgálatnak köszönhető, aminek során a vallomást tévők az ostrom csaknem minden mozzanatáról elmondták, amit tudtak vagy tudni véltek.8 Mindezekből az ostrom fő eseményei a következőkben foglalhatók össze: a keresztény csapatok érkezésekor a török parancsnok felgyújtatta a várost, ahol nagy mennyiségű élelem pusztult el. 6-án a keresztények sikerrel rohamozták meg a külső várat, s Ulama pasa a belső várba húzódott megmaradt embereivel. Ezután a szövetséges seregek vezérei között komoly nézeteltérések támadtak. Fráter György, színlelésre alapozott politikájának 84megfelelően, azt szorgalmazta, hogy a vár feladása fejében engedélyezzenek szabad elvonulást a védőknek. Castaldo viszont, királya utasítását követve, kizárólag feltétel nélküli megadásról volt hajlandó tárgyalni. Így aztán tovább folytatták az ostromot, mígnem november 18-án Ulama húsz napi fegyverszünetet kért, s felajánlotta, hogy annak letelte után átadja a várat, ha az őrséggel szabadon elvonulhat. Ferdinánd vezéreinek nyomására ezt a javaslatot a keresztény haditanács nem fogadta el. November 25-én híre jött, hogy Becsére jelentékeny török csapaterősítések érkeztek (maga a budai beglerbég is oda vonult), s ezt, valamint a csapatok fáradtságát kihasználva Fráter György a november 28-i haditanácsban keresztülvitte, hogy megadás fejében Ulama és emberei fegyveresen elvonulhassanak. A Barát ezen felül megkérte Ulamát, hogy járjon közbe Becse és Becskerek visszaadása, tovább a szultán és Ferdinánd közti béke helyreállítása érdekében. A megfogyatkozott török védősereg december 5-én hagyta el a várat, valószínűleg déltájban. Fráter György társzekerekkel látta el őket és néhány száz (egyesek szerint ezer) fős csapatot adott melléjük, hogy a Temes folyóig biztosítsa útjukat. Ezután azonban temesvári, fellaki, és egyes, a lippai táborból kilopakodó csapatok megtámadták a vonuló törököket. Ulama és emberei menetben védekeztek, s bár sokan elestek közülük, a parancsnoknak maradék katonáival sikerült török területre jutnia.
Czímer és Szántóírásain kívül ld. még: Kropf Lajos, Lippa ostroma 1551-ben: Hadtörténelmi Közlemények 1879, 225–234.
A vizsgálat anyagát Barta Gábor dolgozta fel briliáns könyvében: Vajon kié az ország? i.m.
A lippai ostrom története a gazdag forrásanyag ellenére nincs híján a talányos elemeknek. Különösen igaz ez Fráter György szereplésére, amit már a kortársak rendkívül ellentmondásosan ítéltek meg. Ferdinánd helyszínen tartózkodó megbízottai és a Fráter ügyben később vizsgálódó biztosok a legkülönfélébb árulásokat tulajdonították a barátnak. Néhány a felhozott vádakból: miközben megadásról tárgyaltak a védőkkel, titokban kitartásra buzdította és élelemmel segítette őket; neki köszönhető, hogy a török a feltétel nélküli megadást elutasítva szabad elvonulást követelt; összeszűrte a levet Ulamával, ajándékokat fogadott el tőle, s a kivonuláskor puskákkal és más fegyverekkel látta el.
Sajnálatos módon ezeknek a talányoknak a megoldásához a török források sem segítenek hozzá, lévén, hogy levéltári adatok eddig nem kerültek elő, a krónikák pedig általában hallgatnak a lippai eseményekről. Éppen ezért mondható szerencsésnek, hogy a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv Turcica gyűjteményében fennmaradt öt olyan levél, amely Lippa ostromáról és az utána történtekről számol be röviden.9 Mint az a török anyagokkal oly gyakran megesik, e levelek sem bővelkednek új, izgalmas részletekben, de néhány ponton finomítják eddigi ismereteinket.
Jelzetük: HHStA, Turcica 9, Konv. 3 (1551. VI–XII), fol. 102–106. Néhány soros ismertetést közöl róluk: Ernst Dieter Petritsch, Regesten der osmanischen Dokumente im Osterreichischen Staatsarchiv. Bd. 1. (1480–1574). Wien, 1991, 71–72: 158–159. sz. (Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, Ergänzungsband 10/1.)
Az öt levél valamennyi információja egy bizonyos Ali agától származik, aki Ulama pasával együtt vett részt Lippa védelmében, túlélte a hazavonulást és a keresztények támadását, s végül Szegedre érkezett. Szóban elmondott híreit 85elsőként az ottani kincstári megbízott (emin), Ahmed fia Ibrahim foglalta írásba és továbbította két helyre; első levelét egy bizonyos „defterdár efendinek” címezte, akiben talán a belgrádi kincstartót sejthetjük. A másodikat Ali aga Hüdaverdi nevű testvérének és embereinek küldte, akiknek tartózkodási helyét nem tudjuk meg, de az első levél továbbítására vonatkozó utasításból arra gondolhatunk, hogy a defterdár efendivel nem egy helyen, hanem annál valamivel közelebb állomásoztak. A maradék három levelet az aláírás szerint maga Ali aga (vagy a titkára?) vetette papírra. Az elsőt egy bizonyos „efendi őfelségének” címezte, aki talán azonos a fentebb Belgrádban sejtett defterdárral. A második levél, amely a bevezető formulától eltekintve szó szerint megegyezik az elsővel, ismeretlen személynek íródott. Az inscriptioban olvasható „nagyságos és boldogságos szultánom” megszólítás mindenesetre nem zárja ki, hogy címzettként a hadjárat fővezérére Szokollura gondoljunk. Ali aga utolsó levele Szülejmán és Hüdaverdi nevű testvéreinek szól, akik odabaşi (szakaszparancsnok) beosztásban katonáskodtak a török-magyar végeken, valahol Belgrád fölött.10 Keltezés egyetlen iraton sem található, de a kontextusból világos, hogy valamennyi a december 9. utáni napokban, Ali aga Szegedre érkezését követően íródott.11
Ennek a levélnek az intitulatiojában a két név előtt a karindaş szó szerepel, amely testvért és bajtársat egyaránt jelent. Azért választottam az első jelentést, és gondolom Szülejmánt és Hüdaverdit Ali aga testvérének, mert ezzel magyarázatot tudok adni az Ibrahim által írt második levél furcsa címzésére és megszólítására, amely így hangzik: Ali aganin Hüdaverdisine (Ali aga Hüdaverdijének). Petritsch (i.m., 71: 158. sz.) figyelmét elkerülte, hogy mindkét levélben ugyanarról a Hüdaverdiról van szó, s ezért az idézett címzésben az ő nevét titulusnak vette, és hazaviresine formában olvasta el. Ennek azonban nincs értelme, és az olvasat kétségtelenül: Hüdaverdisine.
A terminus post quem két adat alapján határozható meg: az első december 5-e, a lippai kivonulás napja, a második pedig Ibrahim emin ama közlése, hogy Ali aga pénteki napon jött meg Szegedre. A december S. utáni első pénteki nap december 9-re esett. Tekintve, hogy Ulama már legkésőbb 8-án Belgrádban volt, minden okunk megvan azt hinni, hogy Ali aga a dec. 9-i pénteken, s nem egy későbbin ért el Szeged városába.
A levelekben elsőként a vár feladásával kapcsolatos közlés érdemel figyelmet. Ali aga az „efendi őfelségének” szóló levélben azt állítja: öt-hatszor kaptak felszólítást arra, hogy feltétel nélkül, a rabság biztos tudatával adják meg magukat. Soraiból kiderül, hogy a török várparancsnok és emberei külön elbánásban részesültek volna: őket személyesen a királynak szánták. Mindez Castaldo álláspontját tükrözi, s ha Ali aga itt nem hallgat el valamit, akkor szavai arra utalnak, hogy Fráter György az ostrom első felében csak saját táborában hangoztatta a törökök elengedésének szükségességét, s nem bujtogatta a védőket ellenállásra. Ali aga beszámolója ugyanakkor egyértelművé teszi török oldalról is, hogy a szabad, fegyveres elvonulásra vonatkozó ajánlat a barát „ajándéka” volt a várba szorult törököknek. Mint ahogy az sem lehet vitás, hogy a törökök a sorsdöntő tárgyalásokat Fráter Györggyel vagy az ő embereivel folytatták, hiszen nehéz volna elképzelni, hogy a Barát érveléséből idézett kurta mondat („én a padisah szolgája vagyok”) Ferdinánd képviselőinek jelenlétében elhangozhatott volna. Egészében 86véve a levelek azt bizonyítják, hogy a védők elengedése Fráter György műve volt, s hogy a barát a törökök előtt ezt hűségének bizonyítékaként igyekezett feltüntetni.
A levelek segítségével pontosabb számokat kapunk a Lippát védő török sereg nagyságáról és veszteségeiről. Ezt a szakirodalom – magyar és német források nyomán – a következőképpen rekonstruálta:12 Ulama katonasága az ostrom kezdetén 4000 vagy 5000 főt tett ki. Ennek nagyobbik része, (2–3000 ember) elesett vagy fogságba került a külváros ostrománál, s mintegy 1200–1300-an jutottak be a fellegvárba. A heteken át húzódó ostrom ellenére december 5-én 1200 vagy 1300 török hagyta el a várat, s közülük mintegy 300–500 élte túl a „hitszegő” magyar csapatok támadásait.
Különösen: Czímer, i.m., 203, 208-210. Kropf, i.m., 231. Szántó, i.m., 67, 69.
Ali aga beszámolója, sajnos, nem tér ki az őrség eredeti létszámára de a későbbi helyzetről pontos tájékoztatást nyújt. Eszerint az ostrom végére Ulamának 2000 embere maradt, ebből 900-an estek el az útközben vívott harcokban, és 1100-an érkeztek meg török területekre. Abból a tényből, hogy december 5-én 2000 ember került elő a szétlőtt várból, a fellegvárba húzódott törökök számát az eddigi 1200-1300-al szemben mintegy 2500 főre becsülhetjük. Joggal feltételezhetjük ugyanis, hogy az ostrom alatt a harci cselekmények és az Ali aga által is hangsúlyozott élelemhiány legalább ennyivel megritkította a török katonák sorait. Kérdés mármost az, hagy mennyi lehetett a létszám az ostrom kezdetén? Figyelembe véve a korabeli becslések túlzásait, véleményem szerint aligha haladta meg a 3000-et. Emellett szól, hogy az általában elfogadott 4000-5000 fő eleve hihetetlenül magasnak tűnik a mozgó seregek összlétszámához képest, s azt sem szabad elfelejteni, hogy Ulama bizonyára jóval kisebb veszteséggel hajtotta végre a visszavonulást az ostrom elején, mint azt feltételezik, hiszen a külvárost ő maga gyújtatta fel. Összegezve tehát: az eredetileg 3000 főből álló védőseregből kb. 500-an estek el a külső vár védelmében, további 500-an pedig az egy hónapos ostrom idején pusztultak el. Lippa feladásakor 2000-en jöttek ki a várból, s ebből 1100-an úszták meg ép bőrrel a hazavonulást.
A magyar és más források ellentmondóan nyilatkoznak az elvonuló törökök útirányáról. Végcéljukként többnyire Belgrádot említik, s ezért az újabb feldolgozásokban is azt olvashatjuk, hogy a törökök maradékai Belgrádba tértek meg. Ali aga közlései azonban Czímer Károly megállapításait igazolják, aki – helyesen – úgy gondolta, hogy a török katonák Becsére vonultak vissza.13 Noha valószínű, hogy a többség innen Belgrád felé vette az útját, mint Ali aga esete mutatja, sokféle irányba széledhettek széjjel. Ulama további útjáról Czímer a következőket írja: „Úgy látszik, hogy innen útját hajóval folytatta, mivel már december 8-án Belgrádban a történtekről jelentést tett a beglerbégnek”.14 Czímer sejtését Ali aga teljes mértékben igazolja; Ulama valóban sajkával ment le Belgrádba, ahonnét 87azonnal az isztambuli udvarba kívánt utazni, feltételezhetően azért, hogy a vár feladásának körülményeiről elsőként, személyesen tehessen jelentést, és így elkerülje a kínosnak ígérkező felelősségrevonást. Hogy ilyesmiről lehetett szó, az abból is látszik, hogy először még a beglerbéggel sem kívánt találkozni, s csak utóbb másította meg elhatározását. (Végül Ulamának semmi baja nem esett, Szokollu viszont a következő évben elvesztette fővezéri megbízatását.)
Czímer, i.m. 210.
U.o.
György barát, miután tudomására jutott a törökök elleni orvtámadás, levélben fordult Ferdinándhoz, kérve, hogy büntessék meg a vétkeseket. Ám sem a király, sem Castaldo nem ítélte olyan súlyosnak az esetet, amiért vizsgálatot kellene indítani. Leveleink egyik apró híradásából arra következtethetünk, hogy talán azért, mert a németek is ludasak voltak az ügyben. A magyar források név szerint felsorolják a támadásban részt vett parancsnokokat, akik, akárcsak katonáik valamennyien magyarok voltak. Ali aga azonban kifejezetten állítja, hogy az általuk 3000-nél többre becsült ellenséges csapatban német vértesek (nemçe cebelü) is megjelentek, Feltehetőleg ez is közrejátszott abban hogy a király és fővezére oly elnézően viszonyult a súlyos kihágáshoz.
A levelekben található egyéb hírek jobbára Ali aga személyére és családjára vonatkoznak. Ezek az írások egyébként éppen ettől különösen érdekesek: az oszmán világban kivételszámba menő magánlevelek körébe tartoznak, melyek révén – ha futólag és felületesen is – bepillanthatunk egy határvidéki katonacsalád viszonyaiba. A család tagjai láthatólag különböző helyeken szolgáltak, de tartották egymással a kapcsolatot. A család feje nyilvánvalóan a magas rangú (aga) Ali lehetett, aki valószínűleg Szegeden szolgált, és hat emberével együtt vett részt Lippa védelmében. Hogy mit állhattak ki az ostrom alatt, az a veszteségből jól látszik: a hatból négyen nem tértek vissza. Ali aga egyenként, név szerint felsorolja bajtársait. Aligha véletlen ez; nyilvánvalóan nem hivatalból alája beosztott katonákról van szó, hanem valóban „saját embereiről”, akiket testvérei is ismertek, s akikhez hasonlók a testvérek mellett is tartózkodtak. Olyan katonákról, akik önként szegődtek a kapuját nyitva tartó család szolgálatába, hogy a házközösséghez csatlakozva, kölcsönös segítséget nyújtva egymásnak próbálják megcsinálni szerencséjüket a megélhetést kínáló és kihívásokkal teli határvidéken. Itt ugyanis főleg az számíthatott sikerre, aki nem magányosan, hanem egy nagyobb közösség részeként igyekezett egzisztenciát teremteni magának. Ilyen, a testvérek körül szerveződő, egymást támogató kisebb katonaközösségekből épülhetett fel Ali aga nagyobb házanépe, s a köztük lévő eleven kapcsolatnak köszönhetjük, hogy e levelek formájában ránk maradt e sajátos világ néhány szerény emléke.
Abban, hogy ezek a levelek fennmaradtak és sohasem jutottak el a címzettekhez, talán annak a fiatal kereszténynek (a szövegben: kafircuk) is szerepe lehetett, akire Ibrahim emin szerint továbbításukat rábízták. Vagy ő adta egyenesen keresztény kézre őket, vagy szándékai ellenére akadt össze valamelyik keresztény őrjárattal, melynek tagjai később magukkal vitték az iratokat Bécsbe, mai őrzési helyükre.
Befejezésül néhány szó az iratok sajátosságairól és közlési módjáról. Ha nem ismernénk a levelek szerzőit és keletkezési körülményeit, a fogalmazás és 88az íráshibák akkor is elárulnák, hogy nem magas udvari műveltségű, hanem gyengén képzett, gyakorlatlan emberek tollából származnak. Mondhatnánk úgy is: jellegzetes végvidéki termékek. A szövegek mind a beszélt nyelvet tükrözik, s ennek megfelelően tömörek, értelmük pedig néhol kifejezetten homályos. Ezért a magyar fordítás mellett közlöm az iratok eredetijét is, eltekintve a hátoldalaktól. A levelek levéltári sorrendjét megtartottam, mert véleményem szerint ez híven követi a keletkezés sorrendjét.
1. Ibrahim bin Ahmed levele a defterdár efendinek, 1551. december 9. után
2. Ibrahim bin Ahmed szegedi emin levele Hüdaverdinek és társainak, 1551. december 9. után
3. Ali aga levele az efendi őfelségének, 1551. december 9. után
4. Ali aga levele ismeretlen személynek („nagyságos és boldogságos szultánomnak„), 1551. december 9. után
5. [Ali] aga levele testvéreinek; Szülejmánnak és Hüdaverdinek, 1551. december 9. után
