BARTA SÁNDOR (1897–1938)
BARTA SÁNDOR (1897–1938)
Barta Sándor nem tartozik közismert, gyakran idézett költőink közé, holott helye a magyar szocialista irodalom előkészítő klasszikusai között van, és nagyon érdekes, sokszínű költészete igen tanulságos példázat arra, hogy a hagyományostól elszakadó, lényegében anarchista művész gomolygó és a nagy tömegektől elzárt expresszionizmus hogyan fordul vissza a népköltészet és a nemzeti értékek hagyományaihoz akkor, amikor a fejlődő tudat megtalálja útját, megérti a körülötte kavargó világot, és az összevissza csapkodó lázadó kommunista forradalmárrá válik.
A fiatal Barta Sándor a magyar avantgardisták élvonalába tartozik, az érett férfi Barta Sándor a népi ihletésű szocialista realista költészet fontos előfutára.
A proletárnyomorból érkezett, apja foltozószabó volt, ő maga is apjának segített siheder korában, és közben végezte szívósan a középiskolát. Mert művelt ember akart lenni. Később magántanításból tartotta el magát (keserves kenyér volt ez), végre a könyvek közelében kerülhetett: könyvkereskedő-segéd lett. Bekerül a haladó ifjúság szervezett társaságába, a Galilei-körbe. Ott találkozik a munkásmozgalommal.
Körülötte a magyar feudálkapitalizmus, majd az első világháború. Amit tapasztal, az felháborodott indulattal tölti el. Szelíd neki mindehhez az öröklött költészet, holott ifjan már költőnek tudja magát. És egyszerre csak szembetalálkozik Kassák Lajossal és harcos lapjával, a Mával. Úgy érzi, megtalálta a kifejezési formáját. Kassák ösztönző hatása döntő volt az egész, újat kereső, baloldali nemzedékre. Költészete felszabadító hatással volt, és közvetítette az avantgardista törekvéseket. Barta Sándor az expresszionizmus jegyében fejezi ki anarchisztikus indulatait, és Kassák szívesen közli meglepő, bátor gondolattársítású, kétségtelenül nehezen érthető verseit.
Barta ebben az időben lelkesedik a nála tíz évvel idősebb Kassákért, mesterének tartja, még utánozza is, de verseiből mégsem lesznek utánzatok, mert az avantgardizmuson belül összetéveszthetetlenül egyéni hangja van. Amit ír, valahol a vers és a próza közt hullámzik, tele váratlan képekkel, a képek mögött olyan feszülő indulatokkal, mintha szét akarna robbanni az egész szöveg. Kassák, aki nemcsak költője, hanem a legfőbb szakértője is az avantgárdtörekvéseknek, igen nagy véleménnyel van a fiatal költőről. Jó barátok lesznek. Barta Sándor nemsokára feleségül veszi Kassák húgát, aki Újvári Erzsi néven tehetséges költőnek és novellistának indult, de fiatalon meghalt, így műve töredék marad.
Természetes, hogy a forradalmak idején Barta lelkesen csatlakozik a kommunistákhoz. Egyelőre még nem marxista, forradalmisága ösztönös, de cikkekkel, versekkel, előadásokkal harcol a munkásság kultúrájáért. Ebben az időben ( 1919) jelenik meg első verseskönyve, a Vörös zászló. A korai Barta minden erényét és minden hibáját magában foglalja ez a kötet: izgalmasan érdekes, nagyon egyéni hangú, jelképrendszere nem mindig érthető, de amit mond, és ahogyan mondja, mindig lendületes. Világnézete még tisztázatlan: jobban érthető, hogy mi ellen harcol, mint az, hogy minek az érdekében. Célja kétségtelenül a proletariátus felemelése, de nincs még képe a felemelkedő proletariátus jövőjéről.
Az ellenforradalom győzelmekor Bécsbe emigrál. A nagy közös gyász, a bukás és nyomában az ellenforradalom tömegvérengzése tisztítótűzként hat költészetére. Még mindig és még jó ideig az expresszionizmus stíluseszménye határozza meg kifejezési formáit, de sokkal közérthetőbbé válik, jelképei világosabbak, hiszen a tömegekhez akar már írni, és hatni akar. Ott Bécsben írja immár érett költeményei között expresszionista korszakának legszebb, legmegrendítőbb verseit, köztük a részvét és felháborodás nagy költeményét az Akasztott embert.
Kezdetben Bécsben is Kassákkal működik együtt, egy ideig a Bécsben folytatott Ma segédszerkesztője. Írja a polgári világot támadó, az ellenforradalmat vádló és a proletárforradalom dicsőségét hirdető verseit és versszerű szimbolikus meséit. Ezekből áll össze következő, Bécsben megjelent kötete, a Mese a trombitakezű diákról.
Közben harcos publicisztikai munkát végez, és olykor novellákat is ír. Ezek a prózai művek, képanyagukat és merész gondolattársításaikat tekintve, közel állnak költészetéhez. Bartánál a korai években sohasem válik el éles vonallal a vers és a próza. Kiáltványaiból és novelláiból állítja össze harcos prózai kötetét, a Tisztelt hullaház!-at.
Ezekből azonban nem lehet megélni. Bartáék nyomorognak. A költő fordítói munkát végez, drámaírással próbálkozik. Fordításai meg is jelennek (Gogoltól Rabindranath Tagoréig a legkülönbözőbb szerzőket tolmácsolja: amit a kiadó éppen igényel). De színpadi művei nem valók színpadra: alig érthető expresszionista kísérletek.
Közben azonban egyre jobban elmélyül a marxizmusban. A Ma körében képzett és tudatos kommunisták is voltak, mint Komját Aladár, a költő, és Uitz Béla, a festő. Ezeknek egyre nehezebb volt együttműködni Kassákkal, és még Budapesten elváltak útjaik. Barta most ismeri fel, hogy ezeknek van igazuk, és noha Kassák sokáig mestere és barátja volt, sógorok is, mégis úgy dönt, hogy elhagyja a Mát, és Komjátékkal tart.
Most maga próbálkozik új forradalmi hangú folyóiratokkal. Előbb megalapítja az Akasztott Ember című lapot, majd az Ék című folyóiratot. 1924-ben már képzett és következetes kommunista, Komjáték is annak tartják, s akkor maga is belép Komját kommunista lapjához, az Egységhez. Ugyanebben az évben kéri felvételét a kommunista pártba. Ekkor kezdődik íróművészetének átalakulása: közérthető akar lenni, hogy műveivel agitálhasson. Megírja fantasztikus-utópisztikus regényét, humorral, szatírával, harcos kedvvel és a rá mindig jellemző nyelvi leleménnyel. A mű fura címe: Csodálatos történet, vagy mint fedezte fel William Cookendy polgári riporter a földet, amelyen él. Kár, hogy prózánknak ez a klasszikus műve azóta se jelent meg újra.
Nemsokára úgy véli, hogy a kommunizmus harcát igazán a Szovjetunióból lehet vívni. 1925-ben tehát Moszkvába költözik. Az ott töltött több mint tizenkét év alatt íróművészetének jellege merőben megváltozik. Az expresszionizmus igen jó iskola volt számára gazdag stílusának kialakításához, de felismeri, hogy aki nemcsak érteni, hanem értetni akarja a világot, annak realista igényűnek kell lennie. Regényei és drámái ettől kezdve főleg a magyar parasztság és munkásság elnyomatásáról, a hazai munkásmozgalomról szólnak. Ezek közül legjelentékenyebb a századforduló Budapestjéről szóló Aranyásók című regény. Közben novellákat és riportokat ír, amelyek oroszul is megjelennek.
De mindezeknél fontosabbak új költeményei. Ahogy elmélyed a hazai nép életének ábrázolásában, úgy közeledik a nép kifejezésformáihoz, ráébred a népdal örök megújító erejére. Epikus mondanivalóit versekben is ki akarja fejezni, méghozzá népköltészet ihlette formákban. Így akaratlanul közeledik a nagy nemzeti hagyományokhoz: Petőfihez, Aranyhoz. És megteremtője lesz a magyar szocialista epikus költészetnek. Ebben a műfajban alighanem legjelentékenyebb műve a Hazám földjén című, lírai hangvételű, de harcos szenvedélyű nagy elbeszélő költemény.
Az emigráns irodalom körében már olyan tekintélyt vívott ki, hogy 1938-ban ő lesz a szerkesztője a szovjetunióbeli igen színvonalas magyar folyóiratnak, az Új Hangnak. És ekkor következnek a gyászos emlékű sztálinista koholt perek. 1938-ban a negyvenegy éves, művészete teljéig jutó Barta Sándort, a magyar kommunista költészet egyik főalakját letartóztatják, hamis vád alapján elítélik és kivégzik. Húsz évig a nevét sem lehetett kimondani.
Az ötvenes évek vége felé kezdtük újra felfedezni, akkor meg is jelent néhány műve új kiadásban, de életművének egésze még mindig ismeretlen az olvasóközönség körében. És még kevesen vették tudomásul, hogy jelentékeny költő, jó író és tiszta lelkű, nagy ember volt.
PAP KÁROLY
(1897–1945)
A hitbuzgó zsidók ókorból örökölt rítusa szerint a mindennapi imához a homlokra és a bal karra imaszíjat (héberül: t’filint) kell tekerni; szombaton (zsidósan: sábeszkor) azonban csak t’filin nélkül szabad imádkozni. Nos, van egy nagyon régi zsidó vicc, hogy: „Mi az, amit se zsidó, se keresztény soha még nem csinált?” A válasz: „Hogy sábeszkor t’filinnel imádkozzék.” Ennek a groteszk kérdésnek az analógiájára tehetnők fel a kérdést: „Miféle életmű az, amit még se zsidó, se keresztény író nem hozott létre?” A válasz ez lehetne: „Pap Károly életműve.” Úgy hiszem, soha zsidót így nem izgatott Krisztus alakja, lélektani alkata és történelmi jelentősége, soha harcos kommunista vörös parancsnokot nem gyötört meg ennyire egy vallás, amelynek tanításában hitt is. meg nem is, soha zsidó vallási buzgalomban nevelt, majd harcos kommunistává lett ember nem áhította ennyire, hogy magyar hazafi legyen, soha zsidóságát ilyen látványosan hangoztató férfi nem került volna abba a helyzetbe, hogy egyetlen vallási lángolással imádott szerelme, majd felesége keresztény – méghozzá vallásos keresztény – legyen. – Ez a Pap Károly a XX. század magyar irodalmának egyik legjobb novellistája, a költői magyar próza egyik kiváló mestere volt. Móricz Zsigmond ugyanúgy lelkesedett érte, mint Illyés Gyula, és elpusztult mint elhurcolt zsidó a buchenwaldi haláltáborban, még csak azt sem tudjuk, mikor, valószínűleg 1945 elején, bár a legutolsó hír 1944 októberéből való, egy könyvelési adat, hogy ő a Goethe és Schiller weimari házától, a német humanizmus otthonától alig néhány kilométerre épített földi pokol 72713-as számú deportáltja.
Egy nagy hírű magyar zsidó hittudós, Pollák Miksa Mihály soproni főrabbi fia volt. A gimnáziumban legendás hírű jó tanuló. Úgy nőtt fel, hogy a magyar, a német és a héber nyelv tökéletes birtokában volt, és érettségije idején már latinul is anyanyelvi szinten tudott. Szülei papnak szánták, s habár ez időre már eszébe sem jutott, hogy apái nyomát kövesse (holott már nagyapja és dédapja is pap volt), mégis a Pap nevet választotta magának magyar névül. Az érettségizett, tizennyolc éves fiatalember – 1915-ben – magyar nacionalista hevületből önként jelentkezett katonának, holott ha papnak megy, elkerülhette volna még a háborúban is a katonai szolgálatot. Ő azonban fegyverrel akart harcolni a magyar győzelemért. A tűzvonal megpróbáltatásai közt ismeri fel, hogy a halálba küldött magyar parasztok a nacionalizmus áldozatai, ezért válik áhítatos magyarrajongóból szocialistává, és ezért jelentkezik 1919-ben önként vöröskatonának. Mint tapasztalt katonatiszt és lelkes kommunista lesz Murakeresztúr katonai parancsnoka, majd szabadcsapatot akar szervezni a proletárhatalom védelmére. Ezért az ellenforradalom győzelmekor börtönbe kerül (Szombathelyen), s mert szabadulása után rendőri felügyelet alá helyezik, Bécsbe emigrál. Két évvel később hazatér, de apja, a hazai zsidó vallási élet egyik szellemi főalakja, kitagadja a kommunistává lett fiút. Mint oly sok művészhajlamú fiatalember a múlt században, ő a XX. század húszas éveiben, hivatását keresve, felcsap vándorszínésznek, azután végre Budapestre kerül, ahol novelláit megmutatja a két legfőbb szakértőnek, Osvát Ernőnek és Mikes Lajosnak. Mindketten elragadtatva veszik tudomásul a senkire nem emlékeztető hangú írót, aki ez időben már harminckét éves, de még sehol semmilyen írása nem jelent meg. Egy évvel utóbb megnyeri a Nyugat novellapályázatát. A Nyugat és az Est-lapok (vagyis Osvát és Mikes) versengve közlik novelláit. 1930-ban már az az irodalmi közvélemény, hogy a nagy múltú magyar novellának Pap Károly az egyik legjelentékenyebb élő mestere. Ekkor Baumgarten-díjat akarnak adni neki, de a hatóságok – kommunista múltja és büntetett előélete miatt – nem engedélyezik a neki ítélt jutalom kiadását.
Novellái eddig is vallási és erkölcsi problémák közt vergődő emberekről szóltak. Krisztus alakja, a megváltás, az erkölcsileg példás élet mondanivalóinak középpontjában áll. Az olvasónak nemegyszer az a gyanúja, hogy ha nincs antiszemitizmus, akkor Pap Károly hitbuzgó keresztény lesz, aki az Evangélium igéivel bizonyítja a szocializmus igazságát. De antiszemitizmus nagyon is volt, és a harmincas évektől egyre erősebb lett, és a főrabbi magyar nacionalista és vörös parancsnok múltú fia szembe akart nézni a fasiszta szörnyeteggé növekedő gyűlölettel. Még azt is meg akarta kérdezni, vajon nincs-e igazuk azoknak, akik őt gyűlölik? Aligha van különösebb műve ennek az egész témavilágnak, mint a Zsidó sebek és bűnök című vitairat, amelyben az író elsősorban önmagával vitatkozik. Meg akarja érteni az antiszemiták álláspontját. Úgy jut el az antifasizmusig, hogy közben elmarasztalja az antiszemitizmus folytán történelmileg kifejlődött zsidó különállástudatot is.
Végső fokon ez az öngyötrő könyv legalább annyira cionistaellenes, mint fasisztaellenes. Egy olyan csodaszerű megváltásra vár, amelyben együtt múlik el a zsidók elleni indulat és a zsidó öntudat. Hiszen éppen a krisztusi magatartásban van meg erre a lehetőség. Krisztus, a hajdani zsidó „proletár népvezér” az, akire az antiszemitizmus hivatkozik. Benne kell hogy feloldódjék zsidóság és antiszemitizmus. Ettől kezdve készül élete főművére, amelyet soha meg nem írhatott: a Krisztus-regényre.
Írja azonban egymás után novellafüzéreit és regényeit. Biblikus képek vallanak itt antikapitalizmusra. A Megszabadítottál a haláltól csodákkal teljes történeteiben jelen van Krisztus is: az ótestamentumi hitben élő emberek az Újtestamentum korában olyan különös élményeket élnek át, amelyek a pénzvágyat, a kizsákmányolást bélyegzik meg. És a nyelve olyan sallangmentesen emelkedett irodalmi magyarság, hogy nem véletlen az az elragadtatás, amellyel Móricz Zsigmond fogadta.
Azután egyre több lesz műveiben az önéletrajzi elem. Hol ez is biblikus körben, hol az átélt valóságban: a magyar vidéki életben. Azarel című regénye ifjúkori lázadását idézi fel előbb a család, azután a társadalmi rend ellen. Novelláiban korábbra lép vissza, a kisgyermekkorig és a serdülő évekig. A gyermeklélek eddig talán soha meg nem ragadott árnyalatait tudja ábrázolni. Gyöngédség, önzés, szeretet, kegyetlenség vegyül itt a félelmek, vágyakozások, barátkeresések és a kirekesztettség mozzanatai közé.
A második világháború kitörésétől kezdve könyve nem jelenik meg, bárha szakadatlanul dolgozik. Ezeknek a műveknek a felszabadulás után megjelent kötetei méltán sorakoznak a korábbi novellagyűjteményekhez. És készül a főműre, a Krisztus-regényre, amely korábbi műveiben is kísértette. Ez a főmű azonban nem jöhetett létre. De ír közben két drámát, amelyet elő is adnak. 1939 után az állásaikból elbocsátott zsidó színészek, rendezők és zenészek egy színvonalas irodalmi színházat teremtenek, amelyet Goldmarkról, a múlt századbeli világhíres zsidó vallású magyar muzsikusról neveznek el. Itt mutatják be 1940-ben Pap Károly Betséba című, ótestamentumi tárgyú színjátékát, majd 1944 elején, nem sokkal a német megszállás és a színház azonnali megszüntetése előtt az író utolsó befejezett művét, a Mózest. Történelmi dráma és nagy önvallomás. Ez a Pap Károly formálta Mózes nem akar a zsidó nép vezére lenni, sőt ez a Mózes még zsidó sem akarna lenni. De a történelem parancsol: kénytelen vállalni a zsidóságot, amelyhez – úgy érzi – nincs is köze, és kénytelen vállalni a vezérséget, amely idegen élete céljaitól, vágyaitól. És vállal mindent, mert se társadalmi, se lelki lehetősége nincs, hogy kivonja magát Isten akarata alól, amely a történelmi kényszer formájában ölt testet és erőt. Mózes alakja és magatartása némiképpen kulcsot ad Pap Károly egész életműve alaposabb megértéséhez. Ámbár ez az életmű enélkül is magáért beszél.
