CZAKÓ ZSIGMOND (1820–1847)
CZAKÓ ZSIGMOND (1820–1847)
Amikor Kisfaludy Károly 1830-ban meghalt, az országban már virágozni kezd a színházi kultúra. Vándortársulatok rendszeresen játszanak eredeti magyar színjátékokat, a romantika megteremtette a magyar drámairodalmat. Most már nemcsak igény, hanem gyakorlati program az állandó színházak építése, és 1837-ben Vörösmarty Árpád ébredésének szavaival megnyílik a Pesti Magyar Színház, amelyet már nemsokára végleges nevén Nemzeti Színháznak hívnak. Az 1840-es évek folyamán az úttörők nyomában már sikert sikerre arat az új romantikus nemzedék, amely Kisfaludy úttörése és Vörösmarty nemzedékének gyakorlata után, Bajza és Vörösmarty kritikai harca után a diadalmas francia romantikában látja példaképét. Szigligeti, Obernyik Károly, Tóth Lőrinc, Hugó Károly és mindenekelőtt Czakó Zsigmond nemzedéke ez. Eredményeit majd Szigligeti viszi tovább a forradalom utáni emberöltőbe, de ekkor, a forradalom előtti években a hangadó, a legfőbb reménység, a legnagyobb töredék: Czakó Zsigmond.
Erdélyből érkezett, székely kisnemesi család fia volt. Apja félbolond féltudós, aki csekély vagyonát alkimista ábrándozásokra verte el. A fiú is különc hírben áll az iskolában: nem elégszik meg a tantárgyak adta isme- retekkel, de nem elegendő neki a divatos francia romantika irodalma sem. Bűvölve vonzza a távoli, a rendkívüli, az egzotikus. Izgatja a Távol-Kelet: az indiai irodalom és filozófia, a buddhizmus, a Máhábhárata mesevilága. Megtanul szanszkritul is. Majd mielőtt befejezte volna iskoláit, hirtelen pálfordulással vándorszínésznek áll. Nem jó színész, de szép énekhangja van. Valójában nem is színész akar lenni, hanem a színház közelében élni, mert felismeri saját drámaírói képességeit.
Ír egy vadromantikus rémdrámát, a címe: A festő és vámpír. Ezt postán elküldi Pestre Fáncsy Lajosnak, a Nemzeti Színház rendezőjének. Fáncsy szerint a mű ugyan nem előadható, de írója nagyon tehetséges. Felhívja Czakót Pestre, állást ad neki a színház énekkarában, és ellátja dramaturgiai munkákkal. Igen használható dramaturgnak bizonyul: művelt, van ízlése és jó színpadi érzéke. Arra is alkalmas, hogy francia színműveket fordítson. És marad ideje írni. A színház szeretettel és türelemmel várja, hogy írjon. És 1844-ben, huszonnégy éves korában elkészül a Kalmár és tengerész.
Ez a dráma fordulat a magyar dráma történetében. Itt lép színpadra hős gyanánt a magyar polgár. Ez a magyar polgár a valóságban még alig-alig létezett, de az egész romantika igényelte, hogy legyen. Czakó megteremti a nyugati mintájú magyar polgárcsaládot, Kelendiéket. Az idősebbik Kelendi fivér kereskedő, öccse világot járó tengerész. A tragikus történet családi dráma. Hangulata végig feszült, cselekménye fordulatos, egymást követik a hatásos jelenetek. A siker kirobbanó volt. Czakót ünnepli a színház, az irodalom és az ifjúság. És ő már írja következő drámáját, a Végrendeletet. Ami túlzás elképzelhető egy romantikus drámában, az benne van a Végrendeletben: születések körüli titkok, nagy felismerések, szörnyűséges bűnök a múltban, megőrülés a nyílt színpadon, halált hozó szerelem. És mindebben az erkölcsi tanítás, amely egyébként végigvonul Czakó egész életművén, hogy ami bűn egyszer elkövettetett, arra egyszer elkövetkezik a bűnhődés.
A siker még fokozódik. A Végrendelet bemutatóján a huszonöt éves szerzőt hétszer tapsolják a függöny elé.
Műveit németre is lefordítják. Kortársai úgy néznek rá, mint a közöttük járó nagy íróra. Az új, a forradalmat előkészítő ifjúság ez időben kezd tömörülni a mostanában feltűnt Petőfi köré. Petőfi és barátai barátjuknak fogadják Czakót. Ő is odatartozik a Pilvax kávéház jövőt formáló fiataljai közé.
De természetesen irigyei is szaporodnak. A kritika gyanakodva figyeli a hirtelen túl népszerű drámaírót. A könnyelműek című következő drámájának már mérsékelt a sikere, pedig mai szemmel nézve talán jobb dráma az előzőknél, de ez arisztokrata körben játszódik, és az úri osztály önpusztító felelőtlenségéről szól. Mintha már Csiky Gergely negyven évvel későbbi hangvételét előlegezné. De nem tetszik az úri közönségnek, mert az ő világuk kritikája, és nem tetszik a forradalmi ifjúságnak sem, mert a könnyelmű arisztokraták szubjektíve nem ellenszenves alakok.
Azután következik a Leona című drámai prózaköltemény, amelyet nagy igénnyel írt, és senkinek sem tetszett. Itt középpontban áll a hajdani bűn rettenetes bűnhődése, méghozzá egybekötve a vallásos nevelés gyilkos kritikájával. De a ritmikus prózában írt, hosszú monológokkal és triádákkal teljes, bizonytalan korban s akkor is egy erdei remetelakban játszódó dráma olyan nyomasztó rémhistóriává kerekedett, hogy se közönség, se kritika nem tudta, mit csináljon vele. Egyik bírálója azt írta róla, hogy „egy zseniális ember kínos álma”. Gyakorlatilag bukás volt.
A rossz idegzetű Czakó nehezen viselte a sikertelenséget. Nem a kritikusokra haragudott, hanem saját tehetségébe vetett hite ingott meg. Más úton próbálkozik. Történelmi drámát ír. Eddig éppen az volt a nagy jelentősége, hogy a romantikus történelmi drámák közepette a társadalmi dráma felé fordította a figyelmet. A Leona már tulajdonképpen eltérés volt az indulástól, de a Leona sem volt szokványos történelmi dráma, inkább korai kísérlet a sokkal később időszerűvé váló szimbolizmussal. Sikertelensége után azonban igazi, szabványos romantikus történelmi drámát akar írni Victor Hugo modorában. A divatos rímtelen drámai jambusok versformájában. Így írja meg a János lovagot. A téma csábító: Palizsnai János, a XIV. században élt kalandos életű templomos lovag élete nagy történelmi konfliktusok ábrázolására ad alkalmat. És Czakó ebben a drámában jobb emberábrázolónak bizonyul, mint előbbi nagy hatású műveiben. De a jambusok elragadják, a történet túl lassan bontakozik ki, meg sem közelíti színszerűségben az eddigi Czakó-drámákat. Inkább jambusokban írt történelmi regénynek hat. Barátainak nem nagyon tetszik, de azért ő odaadja a színháznak, amely műsorra is tűzi. A bemutatót azonban már nem éri meg. A János lovag elkészülte után azonnal és gyorsan írja már következő történelmi drámáját Szent Lászlóról. Felolvassa barátainak. És ez már egyáltalán nem tetszik a barátoknak. Igazuk is van, hevenyészett mű. Czakó hajszolta magát, hogy bizonyítsa tehetségét.
Ez a sikertelenség végképp elkeseríti. 1847. december 17-én délelőtt ellátogatott újságíró barátjának, Csengery Antalnak szerkesztőségi szobájába. Ott többen is voltak fiatal írók, újságírók. A romantikus fiatalok szokása volt, hogy tőrt vagy pisztolyt tartottak maguknál. Csengerynél az íróasztal fölött, a falra volt akasztva a pisztoly. Czakó leakasztotta, és játszani kezdett vele. Csengery figyelmeztette, hogy vigyázzon, mert töltve van. De azután nem is figyeltek Czakóra. Az pedig az ablakhoz támaszkodott, és agyonlőtte magát. Huszonhét éves volt.
Halála országos gyász volt. Temetésére kivonult az egész ifjúság. Petőfi is, Arany is költeményben állított emléket a fiatalon elment barátnak. Jókai emlékezéseiben felejthetetlen képet rajzolt róla. Két történelmi drámáját halála után, közvetlenül a forradalom kitörése előtt bemutatták.
A Kalmár és tengerész sokáig maradt műsordarab, és a Végrendeletet is gyakran játszották, de azután a későbbi romantikus drámák közt egyre inkább csak emlék, a kezdetek dokumentuma maradt. Ma már csak irodalmi és színházi szakemberek olvasmánya. Jelentőségük azonban igen nagy. A romantikán belül Czakóval kezdődik a polgári dráma, ma úgy mondanók, a mai témájú dráma. Néha már mintha realista igénnyel írná műveit, és egyben-másban a szimbolizmusnak is előfutára. Tulajdonképpen megmaradt ígéretnek. De az ígéretek között a legnagyobbak közé tartozott. Csak idegrendszerének nem volt elég ereje kivárni, amíg az ígéret mindenestül beváltható.
