RÁJNIS JÓZSEF (1741–1812)
RÁJNIS JÓZSEF (1741–1812)
Irodalomtörténetünk „klasszikus triász” címszó alatt kapcsolja össze Baróti Szabó Dávidot, Rájnis Józsefet és Révai Miklóst, mint a magyar deákos (vagyis klasszicizáló) irodalmi irányzat megteremtőjét. Ez a „triász” azonban nem egy közös célú irodalmi kör volt, hanem három kortárs, aki kölcsönösen nem szerette egymást, sőt Rájnis és Baróti Szabó csak az indulatos gyűlölet hangján tudott szólni a másikról. Nevüket idővel azok kapcsolták össze, akik mindhármuktól tanulva folytatták a deákos utat Virág Benedek mindhármuknál színvonalasabb költészetén át egészen a Berzsenyi megjárta ormokig.
Aligha lehet vitatni, hogy hármuk közül Baróti Szabó volt a legjobb költő, még azt is mondhatjuk, hogy közülük csakis ő volt igazán költő, a másik kettő olyan tudós, aki verseket is írt az antik görög–latin formákban. És Rájnis mint tudós is nagyon-nagyon másodrendű a korszakos jelentőségű Révai Miklós mellett, akit ha nem is gyűlölt, de szintén nemigen kedvelt. Rájnis általában senkit sem kedvelt: kellemetlen, zsörtölődő, örökké sértett, jelentéktelen vidéki paptanár volt. És mégis fontos helye van irodalomtörténetünkben, mert vele kezdődik a rendszeres hazai verstantudomány, még akkor is, ha elméletei csak úgy hemzsegnek a tévedésektől. De egy téves kezdet sokkal többet ér, mint ha nincs kezdet. A gondolatserkentő tévedések igen alkalmasak, hogy a velük való vitákban kibontakozzék az igazság. Rájnis a magyar verstan tudományának legfontosabb tévedője.
A család Reinischnek írta a nevét, kőszegi német polgárok voltak. A tudósköltő gyermekkorában otthon németül beszélt, és latinul is hamarabb tanult meg, mint magyarul. Kezdettől mindvégig rendületlenül dogmák szerinti vallásos volt, egyszerre tisztelte a bécsi császárt és a magyar nemesi hagyományokat. Nem véletlen, hogy az egyházon belül is legreakciósabb jezsuita rendbe lépett.
A jezsuiták voltak mindig is a haladás legelszántabb ellenfelei, de az is igaz, hogy a legjobb pedagógusok. Alapos képzést adtak a haladás elleni küzdelemben. A magyar nemesség bámulatában felnövekvő és szívósan jó tanuló német polgárfiú érzelmeiben azonosul a maradi magyar nemességgel, és amikor kilép az irodalmi és tudományos életbe, Kőszegi Rájnisnak írja a nevét.
Egyaránt képzett a számtan-mértan, a latin nyelv és a hitszónoklattan oktatására. Ifjabb korában írt matematikai tanulmányai arra vallanak, hogy ha ezt az utat járja, talán jelentékenyebb tudóssá válhatott volna, mint az irodalomtudomány terén. Ezekben a latinul írt értekezésekben kitűnt rendkívüli rendszerező érzéke. Eszményi számtan-mértan tankönyvíró veszett el benne. Ugyanilyen rendszerességgel kezdte vizsgálni a magyar nyelv szavainak időmértékes lehetőségeit, és rájött arra, amit Sylvester János több mint kétszáz évvel azelőtt tudott, és Ráday Gedeon néhány évvel előbb kikísérletezett, hogy a magyar nyelv alkalmas az antik – görög–latin – versformákra. De ez a felismerés olyan túlzásokra ragadta, hogy még a közmondásokban is időmértékes ritmikát vélt felfedezni. Skandálni kezdte a népi szállóigéket is.
Előbb fordított, hogy bebizonyítsa, az ókori latin költők formahíven adhatók vissza magyarul. Fordítói tevékenységét soha nem is hagyta abba, és alighanem legfőbb költői érdeme, hogy Vergilius Eclogáit és Georgiconját meglepő pontossággal és jól skandálhatóan tette a magyar közönség olvasmányává. Belekezdett az Aeneis fordításába is, ebből azonban csak részletek készültek el. A teljes magyar Aeneist a gyűlölt ellenfél, Baróti Szabó Dávid készítette el.
Fordítói munkássága közben írta saját verseit, s ami ezeknél sokkal fontosabb, rendszeres verstanát, amellyel a deákos verselést akarta népszerűsíteni. Valójában nem is ismerte el másféle verselés jogosultságát, csakis ama rímtelen, időmértékes formakincset, amelyet a világirodalom latin közvetítéssel az ókori görögöktől örökölt. Ennek a verselméleti műnek a címe: A magyar Helikonra vezérlő Kalauz, az az a magyar vers-szerzésnek példái és régulái. A különös cím nyilván a nagy jezsuita előd, Pázmány Péter teológiai főművére, az Isteni igazságra vezérlő kalauzra utal.
A mű fő érdeme az áttekinthető rendszerezés: matematikus elme készítette. Verseit is főleg azért írta, hogy minél több ókori versformára adjon magyar példát. És ha költészetében itt-ott akad némi költőiség, különösen, ha gúnyolódó, másokat bosszantani akaró epigrammákat ír, s néha még szemléletes természeti képek is akadnak soraiban, nagyban-egészben ez az egész költészet oktató célzatú: a verstanprofesszor költészete. S olykor politikai hódolat a Habsburg-ház vagy a magyar nemesség előtt.
Kétségtelen, hogy időrendben ő írt először ebben a században rendszeresen és következetesen deákos versformában magyarul. De nem volt szerencséje. Megfogadta ugyanis Horatius közel kétezer éves tanácsát, hogy a költő tegye félre az elkészült művet kilenc évig, és ha még akkor is jónak találja, hát tegye közzé. Valójában a néhai Horatius sem tartotta be ezt a szigorú tanácsot, a pedáns Rájnis azonban betartotta. Várta a kilenc év leteltét... és közben megjelent Baróti Szabó Dávid klasszikus mértékre vett költeményeinek gyűjteménye. Rájnis elesett az elsőség dicsőségétől. Ezt a sérelmet sohase heverte ki. Különben is volt elég kellemetlensége. A jezsuita rendet még a Habsburgok is megelégelték és feloszlatták. Rájnis egy ideig állástalan pap igen szerény fizetéssel, majd sikerül megint katedrát kapnia papi iskolában, ahol hitszónoklatot tanít. De nem kedvelik, mert összeférhetetlen ember. Végre élete vége felé az irodalomkedvelő Festetics herceg fix fizetéses és kevés teendőjű állást ad neki keszthelyi kulturális intézményénél, a Georgikonnál. Ebben a nyugalomban végre be tudja fejezni Vergilius mezőgazdálkodásról szóló tankölteményének fordítását.
Hanem ezek a megélhetési gondokkal teljes esztendők Baróti Szabó megjelenésétől kezdve örökös vitákban telnek el. Rájnis dühös vitairatban agyonkritizálja Baróti Szabó verseit, még azt is kétségbe vonva, hogy a kassai költő verselni tud. A feltűnően goromba hangú kirohanásra Baróti Szabó nem kisebb indulattal válaszol. Szerinte Rájnisnak fogalma sincs a prozódiáról. A vitába beleszól Bacsányi is, természetesen Baróti Szabó mellett, hiszen együtt szerkesztik a kassai Magyar Museumot. Mire Rájnis Bacsányi ellen fordul, személyeskedve, emberi jellemét is méltatlanul megtámadva. Majd megszólal Révai Miklós, aki ugyan nem mindenben ért egyet Rájnissal, de még kevésbé Baróti Szabóval, tehát tulajdonképpen Rájnis álláspontját támogatja a prozódiai vitában. A megvédett azonban nincs megelégedve a védelemmel, és belemar Révaiba is. Szinte elképzelhetetlen, hogy olyan kérdések körül, melyik szótagot hogyan kell kiejteni, melyik szótag tekinthető hosszúnak, és melyik rövidnek, miként is lehetett ilyen kellemetlenül személyeskedő, sértegető vitákat folytatni. Rájnist persze sarkallta a személyes sérelem, hogy elkésett: nem ő lett a kezdeményező. És rejlett a vitában némi politikai-világnézeti ellentét is, habár senki sem mondta ki. A Bacsányival és Kazinczyval jó barát Baróti Szabó, ha nem is volt forradalmi szellem, közelebb állt a felvilágosodáshoz, mint a feltétlen Habsburg-hű, a nemesi maradiságot eszményítő Rájnis, aki a francia új eszméket ördögi gyalázatosságnak tartotta. S ha egy epigrammájában gúnyolja is az önhitt, alaptalan nemesi gőgöt, másutt a nemességtől egyéni érdemeket is kíván – nagyon erőszakolt lenne valamennyire is haladó embernek tekinteni.
És mégsem volt hiábavaló a prozódiai vita: nagyon sok mindent tisztázott a magyar verselés lehetőségeiből, sőt a nyelv törvényszerűségeiből is, előkészítve a sok túlzása ellenére is felettébb üdvös nyelvújítást, amelynek már-már előjátéka volt. És ezért nem lehet kihagyni irodalomtörténetünkből a mérges professzort, aki megindította ezt a vitát. Versei már csak kuriózus emlékek; műfordításait rég követték modernebbek, jobbak; verstanunkban fontosabbak vitára szólító tévedései, mint tényleges felismerései. De mint jelenség: jelentékeny ösztönző és kezdeményező: nem lehet elmondani e fontos korszak irodalomtörténetét nélküle.
