ZRÍNYI MIKLÓS (1620–1664)
ZRÍNYI MIKLÓS (1620–1664)
A magyar történelem drámaciklusában a XVII. század komor tragédia: halálos őrlődés szultáni és császári között. Az előző, a XVI. századnak minden vérgőzössége mellett még volt reneszánsz csillogása is, élesztette a hitviták nagyon is politikai tartalmú izgalma, a költészet addig ismeretlen magasságokig emelkedett Balassival, s az utódai közül legalábbis Rimayval. Mellettük olyan neveket említhetünk, mint a humanista drámaíró Bornemisza Pétert, a műfordító-nyelvtudós Szenci Molnár Albertot, a magyar verselés egyik korai bravúrmesterét. A XVII. század derekára mindez már múlt, minden csak vérengzés és csüggedés, mögötte a császári-egyházi barokk pompával, előtérben a nép és az ország romlásával, a szakadatlan életveszéllyel, a nemzethalál nagyon is indokoltnak látszó rémképével. Erdélynek sikerült kiszakítania magát ebből a halálos nyomásból, és időleges önállóságában, virágzó fejedelemség keretén belül éli tovább a reneszánszot. Magyarország azonban félig török hódoltság, félig császári zsoldosok szabad prédája. Az ország lakosságának valamennyi osztálya – más-másképpen, de mégis együtt – éli azt a szorongásos életet, amelyből majd a század végső évtizedeire kirobban a megalázott nép és a megalázott urak közös élethalálharca: a Thökölyéktől Rákócziékig húzódó kuruc háború. Tragikus század. Ennek a tragédiának főszereplője Zrínyi Miklós.
Szakadatlanul tevékeny életében igazán csak mellékesen ,költő. De olyan színvonalon volt mellékesen költő, hogy ezzel ő a század irodalmának versenytárs nélküli főalakja. Mint ahogy főalakja a kor politikai életének, főalakja a kor hadtörténetének, előfutára a hazai hadtudománynak, megteremtője a magyar politikai publicisztikának. Olyan helyen állt, és olyan egyéniség volt, hogy lehetett volna belőle a nemzet diadalmas vezére, és lehetett volna eszméinek vértanúja. De negyvennégy éves korában vadászbaleset áldozata lett, s ezzel egész politikai-katonai elképzelése torzóvá vált. Véletlen halála oly mértékben tette teljessé a nemzeti tragédiát, hogy el sem tudták képzelni véletlen voltát. Azonnal suttogni kezdték, hogy nem is a vadkan ölte meg, hanem Bécs orgyilkos megbízottja lőtte le vadászat közben. Így lett volna szükségszerű, így kellett volna megírni egy tragédiában. De hát nem is ritkán a véletlenek végzik el a szükségszerűség munkáját. Élete töredék, de alakja teljes: erkölcstani példázat, követendő embereszmény. És teljes az irodalmi életmű, amelyet a következő évszázadokra hagyott.
Nagyon nagy múltú, nagyon nagy hatalmú családból származott. Legrégebbi ismert ősei az Árpádok korában vitézlő és hatalmaskodó tengerparti Brebiri grófok voltak, nyilván olasz származásúak, akik elkeveredtek a még nagyobb hatalmú horvát hűbérurakkal, a Subicokkal, a későbbi Frangepánok elődeivel. A Brebiriek és Subicok a magyar király hűbéreseiként összerokonultak a délvidéki magyar nagyurakkal, így lettek a Zrínyi grófok óriási birtokú főalakjai mind a magyar, mind a horvát történelemnek. (A horvát történelemben Zrinszky néven szerepelnek; Zrínyi Miklós a magyar költészet klasszikusa, de öccse, Zrínyi Péter, a bécsújhelyi vértanú, Zrínyi Ilona apja, horvát költő volt, és Petár Zrinszky néven a horvát irodalom klasszikusa.) A dédapa, a legendás hírű idősebb Zrínyi Miklós egyszerre volt féktelen kiskirály és a honvédelem példás bátorságú és példás halálú hőse, a „szigetvári vértanú”. A hitviták korában, ahogy a főúri érdek kívánta, úgy változtatták vallásukat. Még a költő is reformátusnak született, de gyermekkorában a család császárhűsége szükségessé tette a visszakatolizálást. Mire Zrínyi Miklós még kisgyermekként árvaságra jutott, a család buzgó katolikus lett, s az apa végrendeletében Pázmány Péter gyámságára hagyta fiait. Pázmány pedig lelkiismeretes gyám volt, aki maga gondoskodott a fiúk, különösen a már kora ifjan feltűnően értelmes Miklós neveltetéséről. Grazban, Bécsben, majd Pázmány székhelyén; Nagyszombatban végezte iskoláit, korán eljutott Velencébe is, felserdült ifjúként magyarul, horvátul, latinul, olaszul, németül egyforma biztonsággal tudott beszélni, írni, olvasni. Járatos volt az ókori latin irodalomban és az itáliai reneszánsz kultúrájában. Vergiliust ugyanolyan alaposan ismerte, mint Torquato Tassót, a reneszánsz nagy epikus költőjét; Tacitus műveiben ugyanolyan otthonos, mint Machiavelli politikai és hadtudományi írásaiban. De ismerte és szerette Balassi költeményeit is és a hazai krónikásénekeket. Mindezektől tanult, és senkinek sem lett szolgai utánzója. Kora szerint már a barokk ízlés körében élt, de emberi-költői egyénisége vérbelien reneszánsz volt. A barokk misztika és cikornyásság idegen volt és maradt tőle. Egyértelműség, ésszerűség, szemléletesség – ezek a reneszánsz erények jellemzők egész irodalmi munkásságára.
Kora ifjúkorától fogva versel. Húsz- és huszonöt éves kora közt tölti be életét elsősorban a költészet. A későbbi években történelmet kell csinálnia. Később politikus, hadvezér, hadtudományi író, publicista, a nemzet élesztője. A későbbi években alig-alig ír verseket. Költői műveinek gyűjteményes kötete, az Adriai Tengernek Syrenaia 1651-ben jelenik meg, a költő ekkor harmincegy éves. Tudtunkkal ezek után már csak egyetlen fiának halálára írt elégiája és a magyar királyokról tervezett epigrammaciklus néhány darabja készült el. A fegyverek közt benne is elhallgattak a múzsák. Ezzel az egyetlen verseskötettel és benne a Szigeti veszedelemmel azonban ő a század irodalmi főalakja.
Szerelmes verseit idilliumoknak nevezi. Példaképei az antik idillek és azoknak barokk utánzatai voltak, de Zrínyi idilliumai sehogyan sem emlékeztetnek sem az epikus jellegű vergiliusi idillekre, sem a mesterkélt barokk idillekre. Szívből jövő lírai hangjuk, gazdag képviláguk – habár más formában – inkább rokon Balassi költészetével. Szerelmes versei mind későbbi feleségéhez, Draskovich Eusebiához szólnak, őt nevezi Violának, a virágénekek példaadása szerint. Boldog házasságával meg is szűnik szerelmes költészete – az ábránd valósággá vált, minek tovább epekedni? Ezután már csak az elégia számára van lírai hangja, hiszen elveszti kisfiát, és elveszti fiatal feleségét is. Kevés boldogság adatott életében. Politikai és hadvezéri terveit is szüntelenül akadályozza az az udvar, amelyet szolgálni kíván, míg végül belátja, hogy csakis az udvar ellenében érhetők el a nemzet céljai. Hanem amikor erre az útra lép, következik a tragikus véletlen formájában megjelenő szükségszerű halál.
Politikai szándékait azonban előbb költészetében, majd elméleti írásaiban hagyta reánk. Ez a politikai szándék íratta vele az első magyar nemzeti eposzt, a Szigeti veszedelmet. Bizonyítani és lelkesíteni akart vele. Azt hirdette a költészet nyelvén, hogy elérkezett a győzedelmes háború ideje a törökök ellen. Felidézte a három nemzedékkel azelőtti történelmet, saját dédapjának küzdelmét és vitézi halálát. Vergiliustól és Tassótól tanult módszerekkel beleépítette művét a nagy eposzok világtörténetébe. Verselése ugyan méltóságteljesen nehézkes, de szerkesztése mintaszerű, szemléletessége, emberábrázolása, gondolatgazdagsága nemcsak igazi remekművé, hanem a mi számunkra is érdekes olvasmánnyá teszi a fülünknek oly ódon négyes rímelésű, a sormetszetekkel nem törődő tizenkettes sorok áradását.
És azután következtek a hadtudományi munkák a korszerű hadsereg megteremtése érdekében: a Tábori kis tracta meg a Vitéz hadnagy. Majd megírta politikai eszményének kifejezésére Mátyás király történetét, és végül publicisztikai irodalmunk első remekét, a Ne bántsd a magyart avagy Az török Áfium ellen való orvosságot. Ez a vitázó könyv eszmei alapja lehetett volna a nemzet önvédelmi harcának.
Valójában azonban a költő Zrínyit ugyanúgy alig ismerték a kortársak, mint a politikai írót. Az a nemesség, amelyhez szólni akart, alig-alig olvasott. Az nép, amelynek fegyvert akart adni a kezébe, javarészt nem is tudott olvasni. A barokk papoknak pedig nem kellett az, amit az egyre veszélyesebbnek felismert Zrínyi ír. Így a maga korában a kevesek költője volt, hogy majd csak másfél évszázaddal később, a felvilágosodás ismerje fel benne a nagy elődöt. Csokonai már olvasta és becsülte, de igazából Kazinczy fedezte fel, ő adta ki újra. Ő nevezi el a Szigeti veszedelmet Zrínyiásznak, ahogy olykor mi is említeni szoktuk. Ez a nagy költő és nagy vitatkozó tulajdonképpen nem hatott a maga korára, s amikor nyilvánvalóvá vált nagysága, már régi klasszikusként foglalta el a helyét a magyar irodalom történetében.
