ARISZTOPHANÉSZ (Kr. e. 450–? Kr. e. IV. század első negyede)

Teljes szövegű keresés

ARISZTOPHANÉSZ (Kr. e. 450–? Kr. e. IV. század első negyede)
Az ókor óta úgy mesélik, hogy I. Dionüsziosz, Szürakuszai tirannusa a nála vendégeskedő nagy filozófustól, Platóntól megkérdezte, hogy milyenek az athéni emberek, a mindenkinél bölcsebb vendég Arisztophanész komédiáinak gyűjteményét adta a kezébe ezekkel a szavakkal: „Olvassa el, ilyenek.”
Már az akkori athéni kortársak is magukra ismertek a vígjátékíró mulatságos hőseiben. Ezért vagy lelkesedtek érte, vagy haragudtak rá. Egy ízben alaposan kifigurázta Kreónt, az akkor Athén élén álló államférfit, mire az nem fordult bírósághoz, hanem szolgáival megverette a szerzőt, amikor éppen kijött a színházból. Erre a komédiák költője hamarosan még gyilkosabb gúnnyal tette nevetségessé a humort nem méltányoló népvezért.
Azok az évtizedek, amelyeket Arisztophanész átélt, Athén felettébb változatos korszakai voltak. Periklész híres demokráciája után az újra uralomra kerülő arisztokraták és a velük tartó dúsgazdagok vérengző terrorra rendezkedtek be. Olykor gyorsan váltogatta egymást demokrácia és arisztokrácia, s az éppen visszatérők gyilkos bosszút álltak. Sokan rémülten menekültek. Euripidész is emigrációban töltötte végső éveit, utolsó tragédiáit idegen földön írta. Szokratészt, a filozófust egy mondvacsinált perrel halálra ítélték, mérget itattak vele. (A büntetőper tárgya az volt, hogy tanításával „megrontja az ifjúságot”.) Amíg a híres bölcs élt és tanított, Arisztophanész vele is gúnyolódott. Szokratész elment a színházba és jól mulatott saját torzképén és igéinek eltorzításán. Hanem amikor bekövetkezett a rettenetes ítélet és végrehajtása, Arisztophanész egy megrázó kórusban elsiratta, megbélyegezve gyilkosait. Bátor tett volt ez, hiszen akinek nem tetszettek az uralom módszerei, hamar lehetett maga is áldozat.
Hanem akik tudomásul vették a komédiaszerző gúnyolódását is, sirató szavait is, nem tudták, miről mi is a véleménye Arisztophanésznek. Már a kortársak is különbözőképpen értelmezték szavait. Az azóta eltelt több mint kétezer év óta még mindig vita folyik, hogy hol is állt a politikai ellentétek közt. A nép oldalán, az arisztokraták és főleg a gazdagok ellen? Vagy az arisztokraták nevében segítette-e a népet? Mindig a régit tartotta-e jobbnak az újnál? Vagy értékelni tudta az elavulttal szemben az újabbakat? – Mindegyik álláspontra találtak már bizonyítékokat fennmaradt tizenegy komédiájának szövegében. Az azonban bizonyos, hogy mindig a béke mellett állt, a békéért vitázott, a békéért gúnyolódott.
Nagyon érdekes, sőt érthetetlen, hogy egy ennyire közismert íróról, akit dicsértek és szidtak, aki a nyilvánosság szeme előtt élt, államférfiak barátja és államférfiak ellenfele volt – ilyen keveset tudunk. Sokkal többet írt, mint ez a megmaradt tizenegy komédia. De a legtöbb elveszettnek a címét se tudnánk idézni. Magánéletéről nem keringtek pletykák. Még azt sem tudjuk, mikor halt meg. De még arról sincs tiszta képünk, hogy a komédia, vagyis az antik vígjáték hogyan indult és hogyan emelkedett arra a művészi magasságra, amelyet az ő komédiáiból ismerhetünk meg. Utódait, az őutána következő korszakokat fel tudjuk sorolni, de hogy akkor kik vetélkedhettek vele, arról sincs fogalmunk. Ha elvétve fel is bukkan egynéhány komédiaköltő neve, ezekről se tudjuk, miféle volt az ő humoruk. Pedig sokan voltak.
Voltak, akik úgy vélték, hogy a komédia a tragédiából ágazott le. A tragédia útját nyomon követhetjük Dionüszosz isten szertartásától odáig, hogy Kr. e. 534-ben Theszpisz, az eleusziszi pap és társai milyen új látványossággal lepték meg az athéni agorán összeverődött népet. Majd ez a játékforma fél évszázad alatt annyit módosult, hogy Aiszkhülosz már olyan műveket írt, amelyeket mai értelemben is drámáknak lehet nevezni. Ez volt a tragédia kezdeti útja. De hogy ebből hogyan ágazhatott le a komédia? Valószínűleg sehogyan se. Tragédiának és komédiának aligha volt közös gyökérzete. Hiszen a múzsáik se azonosak. A tragédia ihlető istenasszonya Melpomené, a komédiáé Thália. Inkább úgy történhetett, hogy valamiféle népmulatságból, nevettető játékból formálódott a komédia akkor, amikor már ismert gyönyörködtető játék volt a tragédia. Ennek a tragédiának néhány fontos mozzanata azután befolyásolta a komédiát. A dialógusok versformája, a kórusok jelenléte, az ellentétek összecsapása itt tragikusból komikussá változott. De a két drámai lehetőség – a tragédia és a komédia – a gyakorlatban is elkülönült egymástól. A tragédia mindig megmaradt Dionüszosz isten szertartásának. A szerzők versengtek egymással és a győztes kapott tiszteletdíjat. A tragédiák színházában nem játszottak komédiákat, ezek a színházak közintézmények voltak. A komédiákat magánszínházak játszották. A magánvállalkozók megvásárolták a komédiák kéziratait és komédiásokkal eljátszatták. Tragédiát írni ihletett művészet volt. Komédiát írni pedig üzlet. Sokan éltek belőle. A véletlen úgy hozta, hogy fennmaradt egy adókimutatás az athéni adófizetőkről, abból az időből, amikor Arisztophanész is adófizető volt. Innét tudjuk, hogy akkor 111-en fizettek adót komédiákból származó jövedelem után. És mintha ez a véletlen számjátékot játszana az utókorral, ebből a 111-ből csak 1 szerző munkái maradtak fenn, és pontosan 11. Ezek a ránk maradt Arisztophanész-komédiák. Valamennyi közéleti politikai tárgyú. Minthogy a görög komédiának az első korszakából kizárólag ezek maradtak fenn, régóta az a szakmai vélemény, hogy ez a kezdeti korszak – úgy is mondják „az attikai ó-komédia” – közéleti tárgyú volt, ellentétben a későbbi korszakokkal, amelyekben a vígjátékok általában családi ügyekről szóltak. Az Arisztophanésznél vissza-visszatérő két legfontosabb problémakör: a béke megvalósítása és a nők közéleti igénye.
A korra rányomta bélyegét a hosszan tartó „peloponnészoszi háború”. Ez Athén és Spárta vetélkedése volt a görög államok közti vezető szerepért. A küzdelem jó ideig váltakozó hadiszerencsével folyt, végül azonban Spárta győzött, megbuktatta az athéni köztársaságot, Spárta-barát arisztokrata önkényuralmat rendezett be. Ez a háború javában tartott, amikor Arisztophanész „Az Akharnaibeliek”-kel jelentkezett. A számunkra fennmaradt komédiái közül ez a legkorábbi. Komikus ötlete azóta is kísérti az írókat is, a katonának besorozott magánembereket is. Akharnai az Athén fennhatósága alá tartozó Attika egyik körzete volt. Arisztophanész is onnét származott, és nála az akharnai paraszt a józan ember mintaképe. Valószínűleg ő is olyasféle módos paraszti körből lépett az irodalomba és a közéletbe, mint amilyenek vígjátékai parasztfigurái. A vígjátéki alapötlet pedig az, hogy a józan akharnai atyafi felismeri, hogy számára semmi jót nem hozhat a háború. Ő ugyan nem haragszik Spártára, ő kibékül Spártával. Meg is üzeni a spártaiaknak, hogy ő a maga részéről békét köt. Társai előbb hazaárulónak mondják, de hamarosan felismerik, hogy nekik is ez az érdekük. Miközben spártai parasztkatonák a békevágyban egyetértenek az ellenséges athéni katonákkal. Tehát Athén katonái megüzenik Spártának, hogy nem harcolnak, mire Spárta katonái is megüzenik Athénnak, hogy ő se harcolnak. A hadvezérek hiába adják parancsaikat, hiába szitkozódnak, senki se hajlandó harcolni. És így nem lehet háború. – A béke vágya és problémája többször is visszatér a komédiákban. A legkitűnőbb az, amelyet összekapcsol másik fő témájával, a politizáló nők kigúnyolásával. A nőket nem győzi szidalmazni. Részegeseknek, felületeseknek, könnyelműeknek hirdeti őket. Egy asszonyról azonban csaknem jókat mond. Ez leghíresebb játékának a hősnője: Lüszisztraté.
Ez is politizáló nő, mint a szidalmazottak, ámde ő a béke érdekében politizál, méghozzá hatásosan. Gyűlésbe hívja az asszonyokat, még spártai nő is odasorakozik. Ekkor Lüszisztraté elmondja a hatékony módszert, amely megszünteti a háborút. Szerelmi sztrájkot hirdet. Az asszonyok ne engedjék magukhoz férjeiket, a leányok szerelmeseiket, amíg azok el nem dobják a fegyvert, megtagadják a küzdelemre szólító parancsok teljesítését. Ha így tesznek Athénban is, Spártában is, akkor nincs háború. Ezután igazán komikusjelenetek során, a ki nem elégített férfivágyak indulatai közt megvalósul a béke. – A többi nőkről szóló komédiájának nincs ilyen elismerő kicsengése. Úgy látszik, volt valamelyes törekvés a demokrácia idején az athéni nők egy kis részében. Hiszen a híres Aszpászia – Periklész szeretője, majd felesége – szerepet tudott játszani a kultúrpolitikában. Lehetséges, hogy Arisztophanész róla mintázta Lüszisztraté vonzó alakját.
De ahol nem a háború és béke, nem a nők megbélyegzése a komédia tárgya, ott is mindig közérdekű kérdésekről van szó. Gazdagok és szegények ellentéte, gépiesen ítélkező bírák és kiszolgáltatott ügyfelek, a filozófia és a tanítás hamisságai. Még az irodalmi stílus is mulatság tárgya lehet. Egyik legérdekesebb komédiája a „Békák”. Ezek a békák az alvilág folyóiban brekegnek. Ide szállnak le a halottak. Régóta ott van a nagyon tisztelt Aiszkhülosz, a magasztos témák magasztos hangú megszólaltatója. De azután sok év múlva meghal Euripidész is. Ennek hírére az asszonyok lelkei menekülni kezdenek, mert Euripidész folyton a női lelkeket vizsgálta. Arisztophanész pedig konzervatív ízlésű volt, Euripidészt ízléstelennek, közönségesnek tartotta. De most az alvilágban van már a magasztos is, a közönséges is. Maga Dionüszosz isten is kíváncsi, melyik tragédiaköltő tudja meggyőzni a másikat. Elő is vezetik őket. – És következik egy kitűnő stílusparódia. Aiszkhülosz a maga tragédiáinak fenséges hangján beszél, Euripidész azon a hétköznapi, olykor utcasarki hangvétellel, ahogy nála beszélnek a hősök és hősnők. Mindketten görögül szólnak, csak másmás stílusban, másféle szavakat és kifejezéseket használva. Nem is értik egymást. Itt a humor forrása a kétféle stílus, vagy ha tetszik a kétféle nyelvjárás. Sokkal későbbi vígjátékokban eltérő tájszólások keltik a nevetést. Ez is Arisztophanész öröksége.
Igaz, a következő görög emberöltők vígjátéka más jellegű. A családi háromszögek, a fösvény apa és tékozló fiú viszálya, a gazdájának segítő talpraesett szolga is örök téma lesz a vígjáték-irodalomban. Arisztophanész komédiái azonban ugyanolyan lényeges témaköröket érintenek, mint a tragédiák. Amikor olyan a történelmi helyzet, hogy a nézőknek nincs kedvük tragédiákat nézni, akkor háttérbe szorul Arisztophanész is. Amikor azonban a tragédiák figyelmeztetnek a fontos dolgokra, akkor még nevetni is jobb a komoly, az esetleg komor témákon. Arisztophanész mindig nagyon nevetséges. De mindig nagyon komoly.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages