DENIS DIDEROT (1713–1784)

Teljes szövegű keresés

DENIS DIDEROT (1713–1784)
A felvilágosodás az európai szellem fényességes tavasza volt. Az értelem, az emberhez méltó érzelem, a gondolkodás és a kifejezések világossága, vagyis a reneszánsz óta érvényesülést igénylő humanizmus időszaka kultúrában és politikában. Angliában indul el, ahol a XVII. században már túl vannak polgári forradalmukon, majd a XVIII. században Franciaország a szellemi mozgalom központja, ott készítik elő az egész világra ható nagy forradalmat, onnét árad szét egész Európába és innét az egész földkerekségre. Filozófiáját, köztudattá váló világszemléletét Angliában Hobbes, Locke, majd már a XVIII. század elején Shaftesbury készíti elő. Franciaországban tudatformáló főalakjai Montesquieu, Voltaire, Rousseau, Diderot, d’Alembert. Hatásuk kimutatható minálunk is. A magyar felvilágosodás főleg az irodalomban jelzi az új igények elindulását. Itt fő alakjaik: Bessenyei, Batsányi, Kazinczy, Csokonai. A vérbe fojtott Martinovics-mozgalom ugyanúgy politikai következménye a felvilágosodásnak, mint Franciaországban a nagy forradalom a francia felvilágosodásnak. Ennek a francia felvilágosodásnak tehát döntő szerepe van az egész további világtörténelemben. És a tudatformálásban a három legfőbb író-gondolkodó-filozófuspublicista Voltaire, Rousseau és Diderot. – Voltaire mindenekelőtt az értelem, a hideg józan ész, a gúnyos kritika bölcse. Rousseau az érteni akaró és megértést váró érzelem előharcosa. A legfilozofikusabb elme közöttük Diderot, aki bölcseleti tanulmányaiban is. regényeiben és szépirodalmi jellegű dialógusaiban és fő művében, a Nagy Enciklopédia szerkesztésében az értelem és érzelem összhangjára, a méltányosságra, a tudat korlátlan fejlődésére igyekszik utat mutatni. Alakja indokolhatatlanul elhomályosodott Voltaire és Rousseau mindig előtérben maradt emléke mögött. Holott ott kell látni őt egyenrangúként a másik két fő alak mellett.
Igazi polgár volt a polgári felemelkedés századában. Apja késes- és köszörűsmester, ő is ezt az ipart tanulta ki. De a család készséges segítségével iskolákba járhatott. Annyi teológiát tanult, hogy jól képzett pap is lehetett volna, de akkorra már megrendült hite a vallásban. Bár utólag szokás materialistának, ateistának is tekinteni, de valójában – akárcsak Voltaire – deista volt, vagyis egyházak és tételes vallások nélküli, körvonalazatlan istent tételezett fel, így ugyanúgy panteistának mondható, mint a hollandiai nagy hírű Spinoza. – Életcélja pedig ifjúkorától fogva a felvilágosítás, a széles rétegek szakadatlan művelése volt. De ugyancsak egészen ifjan nyilvánvaló volt kitűnő irodalmi stílusa. Az értelmes erkölcs dicsőítése volt első regénye, a „Fecsegő csecsebecsék”. Különös és nagyon mulatságos könyv ez. Akár pornográfiának is mondható, miközben moralizáló történet. Botrány is volt, siker is volt. Másik regénye, „Az apáca” az egyik legjobb XVIII. századbeli elbeszélő próza, egyenértékű Voltaire „Candide”-jával és Goethe „Werther”-ével. De indulatosan harcias antiklerikalizmusával a szerző életében sehol sem jelenhetett meg. Csak Diderot halála után, már a francia forradalom esztendeiben láthatott napvilágot. Máig se foglalta el helyét a legkitűnőbb klasszikus regények között.
Figyelme azonban egyre inkább fordult a tudományok, a filozófia és főleg a tudományos ismeretterjesztés felé. Izgatták a színház és a dráma problémái. Fontos dialógusa a „Színészparadoxon”, amelyben a színpadi világ és benne a színészi magatartás viszonyait vizsgálja valóság és képzelet között. Nagy jelentőségű a drámatörténetben, hogy a komoly hangú drámákban, még a tragédiákban is igényli a prózában (és nem versben) fogalmazott dialógusokat, valamint azt, hogy a cselekmény a jelenben és helyben is játszódhat. Ez az „itt és most” (latin kifejezéssel: hic et nunc) a reneszánsz óta gyakorlat lehetett a vígjátékokban, de elképzelhetetlen volt a tragédiában. A prózai beszédet is csak a komédia engedélyezte. Az is újítás volt, hogy a tragédia és a komédia között sürgette a komoly hangütésű, de nem tragikus kimenetelű „középfajú drámá”-t, amit mi manapság „színmű”-nek nevezünk. Ő maga is írt példáknak ilyen középfajú családi drámákat, „A családapá”-t és „A törvénytelen fiú”-t. Ezek nem hoztak színpadi sikereket, de erős hatással voltak a szakirodalomra, elsősorban a német Lessingre, és biztatóknak bizonyultak a kortárs írók, elsősorban Beaumarchais számára, aki a Figaró-komédiákon kívül komoly színművet is írt. – Tudása egyre ismertebbé vált az irodalmi és a tudományos életben. Nem véletlen, hogy amikor végre anyagi lehetőség volt a minden eddiginél nagyobb, bővebb és új szemléletű enciklopédia megszervezésére, a kiadók őt bízták meg a szerkesztéssel. Ő azonban nem tartotta magát elég jártasnak a matematikában és a természettudományokban. Egy szakértő társszerkesztőt igényelt. Meg is találták a legalkalmasabb tudóst, Jean-Baptiste d’Aalembert-t, aki alaposságával és szívós kitartásával kitűnő munkatárs volt Diderot számára. A reáltárgyak szerkesztése mellett ő írta az Enciklopédia előszavaként a tudományok rendszertanát, amellyel előlegezte az ismeretelmélet filozófiai tudományágazatát. Több száz tudóst tudtak mozgósítani, sok betiltást kellett elhárítani, de jó húsz év alatt több mint harminc óriási kötetben megvalósították az ismeretek legnagyobb és akkor legkorszerűbb gyűjteményét. Újításuk volt az is, hogy az új polgári igények szerint felvették az ismertetendő anyagba a különböző iparok szakismereteit. Először maga Diderot írta meg a késes- és köszörűs iparról szóló címszót, hiszen ez eleve szakmája volt. Minthogy kevés olyan ipari szakembert találtak, aki oly jól tudott írni, mint ő, jó néhány mesterség kitanulását is magára vállalta. A zenei műszavakat és a hangszerek leírását rábízhatta Rousseaura, aki eredetileg zenetanár volt. Az órásmesterséget és a zenélő órák szerkezetét készséggel vállalta Beaumarchais, aki eredetileg ezt az ipart tanulta ki, majd ünnepelt hárfaművész is volt. De remekíró asztalost vagy cipészt sehol se talált. Ezért maga ment el a kézművesek műhelyeibe, és néhány év alatt kitanult 17 szakmát, hogy szakszerűen írhassa meg a címszavakat.
És közben írta különböző témakörű tanulmányait és dialógusait. Az egyik legkitűnőbb, mulatságos dialógusban, a „Rameau unokaöccsé”-ben például az értelmiségi fiatalság „bohém” életformáját elemezte társadalmi és lélektani szempontból. Egy tanulmányban arról értekezett, hogy a vakok hogyan vehetik tudomásul a mások számára látható világot.
Ezek az újszerű és érdekes elmélkedések eljutottak Oroszországba is, olvasta a cárné, a tudományok és művészetek iránt érzékeny Nagy Katalin (II. Katalin) is. Ez az uralkodónő a felvilágosodás problémáiról már korábban is levelezett Voltaire-rel. Olvasva Diderot-t is, levelet írt neki (franciául irodalmi színvonalon tudott, beszélt és írt). Kérdéseket tett fel az addig ismeretlen filozófusnak. Diderot részletesen válaszolt. Ezzel kezdődött a történelem egyik legkülönösebb férfi-nő kapcsolata. A királyságot mindig is ellenző, köztársaságról álmodozó filozófust elragadta a meglepően művelt uralkodónő stílusa is és a levelekből kivilágló egyénisége is. Az abszolutista cárnőt pedig elragadta a republikánus tudós egész emberi lénye. Leveleik hangja egyre bizalmasabb lett, és egyszer azután Katalin meghívta Diderot-t, jöjjön Szentpétervárra, legyen egy ideig szeretettel várt vendége. – Így is történt. Szentpétervárott, az Heremitage (Ermitázs) épületében, a hajdani cári palotában máig is mutogatják a látogatóknak Katalin cárnő pompás hálószobáját és az egykori vendég Diderot-ét. S az ámuló vendégeknek elárulják és megmutatják, hogy a látszólag két távoli szoba valójában egymás mellett van, és egy gombnyomásra nyíló titkos ajtó volt közöttük. Onnét járt át az uralkodónő – ha kedve úgy találta – a vendéghez. Sőt nyilván a vendég is a vendéglátó uralkodóasszonyhoz. Többet általában nem magyaráznak, ki-ki értse, amit megérthetőnek vél. – De néhány hét múlva az északi időjáráshoz nem szokott francia vendég úgy megfázott, hogy orvosi tanácsra kénytelen volt sürgősen hazautazni. Ezzel azonban nem ért véget a Diderot–Katalin-história.
Hazatérve Párizsba, folytatta megszokott életét. Ez az élet egyrészt következetes és szívós munka volt. Sok időt vett el az Enciklopédia is, de mellette tanulmányok, kisebb-nagyobb szépirodalmi művek ültették íróasztalhoz. Másrészt hihetetlenül rendetlen volt az élete. A pénzzel sohase tudott bánni. Valamikor megnősült, gyermekük is született, de a házasság elszürkült, elunalmasodott, szétváltak, évek óta nem is látta családját, de ha nagyobb pénzre tett szert, kötelességének érezte, hogy egy részét elküldje nekik. Egyébként is minden rászorulón szívesen segített. Ráadásul szenvedélye volt a könyvvásárlás, könyvgyűjtés. Óriási, megcsodált könyvtára volt, azért kellett nagy lakást tartania, hogy a könyvek elférjenek. Ebben a zűrzavaros életben egyszercsak úgy elszegényedett, hogy már vendéglőre-kávéházra se telt. A váltakozó nők is sokba kerültek. Már arra gondolt, hogy eladja a nevezetes könyvgyűjteményt.
Ezt pedig megtudta Katalin cárnő, aki követeivel az ő életét is figyeltette. Szemrehányó levelet írt, szinte felelősségre vonva, hogyha pénzzavarban van, miért nem fordul legjobb barátnőjéhez. Azonnal írja meg, mennyire lenne szüksége. Diderot kedves-hálás hangon válaszolt, kifejtve, hogy valamirevaló férfi a neki kedves nőktől nem kér és nem fogad el pénzt. Erre Katalin a legtapintatosabb és legszellemesebb megoldást találta. A párizsi orosz követ megjelent Diderot-nál és a szentpétervári udvar nevében megvásárolta az egész könyvtárat, a lakást is, s a kapura kikerült a felirat, hogy „Oroszország császárának párizsi magánkönyvtára”. – Közölte Diderot-val – a nagy vételárat kifizetve, hogy a lakás ettől fogva Katalin cárnőjé, a könyvtár cári könyvtár. A cári udvar könyvtárigazgatónak kinevezte Diderot-t, akinek ugyanitt szolgálati lakás jár. – Tehát ott lakhatott továbbra is, s könyvtárának, amely most már cári könyvtár volt, igazgatója lett. És ha nagy ritkán Párizsban járó orosz nagyúr még könyvet is kért kölcsön, szívélyesen kiszolgálta.
Ezzel élete mindhaláláig anyagilag rendezve volt. Zavartalanul folytathatta sokféle munkáját, évek munkájával befejezhette az Enciklopédiát. A tudósok, írók, költők vezéralaknak tekintették. És ha szépirodalmi fő műve, „Az apáca” életében nem is jelenhetett meg, Voltaire és Rousseau mellett már ő volt a harmadik fő alak. Stílustörténetileg is ő jelezte a felvilágosodás szépirodalmi harmadik irányát. Hiszen Voltaire mint író-költő-drámaíró a nagy múltú francia klasszicizmus fegyelmezett folytatója volt, legforradalmibb eszméit is a hagyományos formarendben fejezte ki. Rousseau a készülődő romantika előfutára lett, benne a szentimentalizmus első klasszikusa. Mellettük Diderot regényeivel és egyéb szépirodalmi műveivel – anélkül, hogy akár ő, akár bárki tudta volna – az évtizedekkel később meginduló polgári realizmus szellemi előkészítője lett. Balzac és Stendhal a következő század első negyedében elsősorban Diderot-nak volt a folytatója.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages