FRIEDRICH GOTTLIEB KLOPSTOCK (1724–1803)
FRIEDRICH GOTTLIEB KLOPSTOCK (1724–1803)
Az irodalmi népszerűség-olvasottság és az irodalomtörténeti jelentőség olykor nagyon is elválhat egymástól. Goethe és Thomas Mann több mint évszázadnyi távolságból együtt vallja, hogy az újkori német irodalom Klopstock „Messiás”-ával kezdődik, Klopstock ódái a német klasszicizmus fő művei közé tartoznak. A világirodalom történészei egybehangzóan úgy értékelik, hogy a vallásos eposz vitathatatlan fő művei: Dante „Isteni színjáték”-a, Milton „Elveszett paradicsom”-a és Klopstock „Messiás”-a. De az utóbbi évszázadban vajon hány megszállott olvasó volt képes végigolvasni a „Messiás”-t? A germán ókor hőseit idéző drámai költeményei ugyan fő művei a német nemzeti öntudatnak, de alig volt és van olyan német nacionalista, aki végigolvasta volna a római légiókat verő Hermannról szóló három magasztos – és rendkívül unalmas – teljesen színszerűtlen színjátékot. Igaz, néhány ódája nélkülözhetetlen a német antológiákban, de valójában ezeknek igazi értéke nem a tartalom, hanem az a számos nyelvi újítás, amely egyik alapja az utóbbi közel két évszázad német költői nyelvezetének. Kétségtelen, hogy Klopstock a legfőbb, legnagyobb hatású német költők közé tartozik, de az olvasó nagyközönség benne a német nagyközönség – számára műveltségi adat, nem olvasmány. Viszont kimaradhatatlan a világirodalom történetéből, mivel hatása két évszázad óta azokra is döntő hatású, akik unták vagy nem is ismerték.
Apja ügyvéd volt, módos polgár a feudális német világban. A család a lutheri reformáció legbuzgóbb híveinek, a pietistáknak a köreihez tartozott. A vallásos szellemben nevelt fiú papnak indult, tekintélyes iskolákban, majd egyetemeken teológiát tanult. Gyermekkortól kezdve otthonos volt, és egyre otthonosabb lett a Bibliában, az ókori történelemben, a legrégebbi germán hősök világában. 14 éves sihederként már tervezgette, hogy megírja Jézus Krisztus életének és halálának történetét. Még iskolás korában belefogott egy prózai műbe a Megváltóról. Ebből az első kísérletből, illetve témájából lett később a .,Messiás” első három éneke, de akkor már lendületes hexameterekben. Közben lírai verseket is írt, méghozzá az ókori görög és latin költők, főleg Horatius versformái szerint. Mire elérkezett az egyetemre, tehát 17–18 éves kora körül otthonos volt a görög és a latin nyelvben, az Ótestamentumot héberül olvasta, jól értette a francia és az angol szövegeket, s megtanult olaszul is, hogy eredetiben olvashassa Dantét. És a kezébe akadt az az angol nyelvű eposz, amely a legnagyobb hatással volt lelkivilágára is, költői célkitűzésére is: Milton „Elveszett paradicsom”-a. Ez a nagy mű a teremtésről, Isten és a Sátán örök ellentétéről, a bűnbeesésről és az elkezdődő világtörténelem kilátásairól szól. Izgalmas-mozgalmas szent kalandregény minden monoteista (egy istent imádó) vallás alaptörténetéről.
Az óriási terjedelmű – 20 énekre tagolt – költeményt, a „Messiás”-t huszonöt évig írja. Közben ódái egyre nagyobb tekintélyt biztosítanak számára. A lángoló szerelmes költemények ugyanolyan népszerűek, mint a hajdani germán hősöket idéző lírai művek és az olvasásra, de nem előadásra szánt drámák. Az időről időre közreadott „Messiás”-részletek mindenekelőtt a protestáns szellemű vallásos költészet nagy költőjének mutatják. Egy ízben a svájci költők és papok meghívják. Ünnepelni akarják, de jelenléte meghökkenést, sőt botránkozást vált ki a ridegen puritán zürichiek körében. Klopstock ugyanis buzgó vallásossága és ódái emelkedettsége ellenére életszerető, derűs férfi. Élete váltogatott szerelmek bűvöletében telik el. Még táncolni is szeret. A hol Kálvint, hol Zwinglit követő svájci protestánsok körében ez egyszerűen elképzelhetetlen. De vendéglátói már azon is megbotránkoznak, hogy a szinte imádságnak számító .,Messiás” költője korcsolyázni megy a Zürichi-tóra. Istentisztelet után a templomból kilépve szerelmes történetekkel szórakoztatja a lányokat és asszonyokat. Ez a találkozás a svájciakkal mindkét részről nagy csalódás volt.
Hamarosan megy is vissza, és végleges otthonát a nagyvárosi, világias életű Hamburgban találja meg. Ott is jelenik meg először 1773-ban a Messiás. Ez azonban nem végleges szöveg. 1780 és 1800 között folytonosan módosítja, javítgatja. A végleges szöveg csak három évvel a halála előtt jelenik meg. Addigra azonban már az a német klasszicizmus, amelynek Goethe, Schiller, Wieland, a tudományos életben és a filozófiában pedig a két Humbold fivér, Kant és a közéjük felnövő Hegel a fő alakjai, egyhangúlag úgy vélik, hogy ez az azonnal világhatású német klasszicizmus Klopstock-kal, a „Messiás”-sal, az ódákkal és a Hermann-drámákkal kezdődik. Új hangot adott nemcsak a német, hanem a század egésze számára, új hang, új stílus indulását jelenti. A Messiás megjelenésétől kezdve olyan korszakmeghatározó fő műnek számít, mint Dante „Komédiá”-ja és Milton „Paradicsom”-a. Holott valójában – fontos nyelvi-stilisztikai újításait elismerve – igen nehézkes olvasmány. Klopstock ugyanis mindenestől lírai alkat, az epika ugyanolyan idegen tőle, mint a dráma. Ez pedig igazán csak az ódákban érvényesül. Eszébe sem jut kihasználni az epikus lehetőségeket. Az az izgalmas, sokszínű kultúrtörténeti háttér, amely oly meghatározó a kereszténység megszületésének eseményeiben, fel se villan a cselekmény mögött. Az alakok ábrázolásánál csak a filozófiai értelmezés a fontos, de nem a lélektani elemzés. Jézus az emberi sorsot vállaló Isten, illetve az isteni magasztosságú ember. Isten az elvont Jó, a Sátán az elvont Gonosz. Aki Dantétól ismeri a kárhozottak és az üdvözültek emberi sokszínűségét, vagy Miltontól a Sátán gőgös hősiességét – az se Jézusban, se híveiben, se ellenfeleiben nem ismerhet emberi típusokra. Még az első három ének a viszonylag legcselekményesebb, a következő hét ének a vértanúhalál mozzanatsorozata volna, de sokkal inkább hosszas elmélkedés, mint együttérzéssel követhető eseménysor. A tíz ének után következő újabb tíz ének pedig áhitatos elmélkedés, olykor szép vallásos líra, de egy pillanatig sem epika. Magyarra is csak az első tíz éneket ültette át a lelkiismeretes fordító, Tárkányi Béla József. (Ez a művelt, biztonságosan verselő katolikus pap szerencsés pillanataiban igen jó, világi tárgyú verseket tudott írni, hiszen „Coriolan” című balladája megérdemelné, hogy a mai antológiákban is helyet kapjon. Sajnos Tárkányit is alaposan elfelejtettük.)
Attól kezdve, hogy a „Messiás” első három éneke egy folyóiratban megjelent, Klopstock anyagi gondok nélkül élhetett a költészetnek és a német tudományos élet fejlesztését célzó tanulmányainak. A nagy utat megindító első három ének híre és azonnal felismert irodalomtörténeti jelentőségének méltatása hamar eljutott Koppenhágába is. A dán király ösztöndíj címen életjáradékot biztosított számára. Egy ideig Koppenhágában is élt: a királyi udvar és az arisztokrácia ugyanolyan lelkesen fogadta és pártolta, mint a művelt polgárság. A felvilágosodott filozófusok ugyanúgy méltányolták vallásosságát, mint a különböző vallások papjai – még a jezsuiták is elnézték felvilágosodott szellemét, zsarnokságellenességét, a francia forradalom kitörését üdvözlő ódáit. Az önkényt azonban akkor is elutasította, ha az a haladás oldalán jelent meg. 1793-ban indulatosan tiltakozott Robespierre diktatúrája, a tömeggyilkos rémuralom ellen, és ugyancsak ódában dicsőítette Charlotte Corday-t, Marat gyilkosát. A terrorral szemben a lázadó leányt a szabadság hősnőjének hirdette.
Ez a politikai kiegyensúlyozottság mindvégig jellemző volt rá, és nagyon megfelelt a polgárosodás felé tartó társadalmi rétegeknek. – Szerette az életet, voltak reménytelen szerelmei is, s voltak boldog szerelmes évei. Lírájában ennek ugyanúgy helyet adott, mint természetszeretetének. Első házassága négy évig tartó lángolás: felesége gyönyörű asszony volt, de négy év múlva egy hirtelen rárontó betegség megölte. A bánat ódái ugyanolyan népszerűek lettek, mint az üröm ujjongásai. Változatos újabb szerelmek után idős korában ismét újra lángolt, ismét nősült, lelki összhangban élt mindhalálig.
Világhírét, legnagyobb sikerét a „Messiás”-nak köszönhette. Ő maga is ezt tartotta fő művének. Ám ezt már életében is csak tisztelték, de alig olvasták. A halála óta eltelt közel két évszázad óta alig-alig akadt a tisztelők között is, aki végigolvasta volna. A Hermannról szóló három drámai költemény is dísze maradt a német nemzeti kultúrának, de soha sehol nem játszották. Egyes sorait idézgették, de az irodalom szakemberein kívül soha nem voltak olvasmányok. – De szerelmi lírája és a természet áhítatát árasztó költeményei nemzedékről nemzedékre mindig megújuló szépségélményt adnak a költészetre visszhangzó lelkeknek hazájában is s a föld különböző tájain is.
