FRIEDRICH NIETZSCHE (1844–1900)
FRIEDRICH NIETZSCHE (1844–1900)
Voltak és mindmáig is vannak lelkes hívei. Voltak és vannak, bár egyre kevesebben, akik indulatos ellenszenvvel, sőt gyűlölettel gondolnak rá. Indokolni is lehet a legellentétesebb értékeléseket, vélekedéseket Nietzsche filozófiájáról, noha számosan jó okkal tagadják azt is, hogy ez a nagy hatású író-költő egyáltalán filozófusnak tekinthető-e. Azt azonban tagadói, cáfolói, megvetői se tagadhatják, hogy helye ott van a legjelentékenyebb német lírikusok között. És aki zenei hatású, látomásként szemléletes természetleíró verseit olvassa, vagy jó szavalótól hallja, annak eszébe se jut, hogy prózájából szinte árad az őrület, az embertelenség: a szeretet, részvét, erkölcs indulatos tagadása. Sokan a polgárság esküdt ellenségének mondották, ezt korábban még számos szocialista is elhitte. Kiderült azonban, hogy mindenfajta szocialista törekvést is gőgösen megvet. Később a német nacionalizmus szellemi előfutárának tartották, Hitlerék a maguk szentjének hirdették, mélyen eltagadva, hogy a németeket legalább úgy gyűlölte, mint a németek ellenségeit.
Ha tanait világnézetnek, politikai magatartásnak tekintjük, akkor talán legközelebb az anarchizmus azon szélsőséges ágához tartozónak vélhetnénk, amelyet a múlt században Turgenyev kifejezésével nihilizmusnak mondanak. És van egy műve – sokak szerint fő műve -, amely felületesen olvasva úgy fest, mintha egy filozófia és társadalomszemlélet rendszerét fejezné ki. Ám ha alaposan olvassuk, be kell látnunk, hogy semmit se fejez ki, de azt gyönyörű stílusban teszi. Ez az „Imigyen szóla Zarathusztra” című könyv. Ritmikus próza, átmenet vers és próza közt. Biblikus hangú kinyilatkoztatás, csak az nem derül ki, hogy minek a kinyilatkoztatása.
Gimnazista korában már kitűnt verseivel. Felváltva jövendölték, hogy nagy költő vagy nagy zeneszerző lesz. Egész életében nemcsak művészi színvonalon zongorázott, hanem jelentékeny zeneműveket komponált zongorára vagy zenekarra. Egyetemista éveiben feltűnt rendkívüli nyelvtudása. És még nem volt 25 éves, amikor a bázeli egyetemen a görög és latin irodalom-kultúra – a classica philologia – professzora lett. Első könyvéről, amely ebben az időben jelent meg, az volt a tudományos közvélemény, hogy a görög kultúra értelmezésének új korszaka kezdődik vele.
Költői, zenei, kultúrtörténeti kezdetei joggal nagy jövőre mutattak kilátást. Egy ifjúkori szerelmi kaland azonban vérbajt oltott belé. Nyilván elsősorban ezzel magyarázható minden, ami a következő esztendőkben történt egészségében is, stílusában is, elmeállapotában is. Ezért nem határozhatjuk meg a határt a jelentékeny tudós, a nagyszerű költő és az elmebeteg között. De az a tíz év, 1869-től 1879-ig, amíg klasszikus nyelvészként gyakorló egyetemi tanár, még előtte van a megzavarodásnak. Ezekben az esztendőkben kultúrfilozófiai tanulmányai főleg a maga korának kulturális körülményeit vizsgálják. Legjelentékenyebb ekkori írásait a „Korszerűtlen elmélkedések” című kötetben gyűjti össze. Ezek közül a legjelentékenyebb a Schopenhauerről szóló érdekes és általában találó filozófusportré, amelyben a pesszimizmus ekkor már világszerte elismert bölcsét mint az emberiség tanítómesterét mutatja be. Az egész kötet az általános szellemi hanyatlásról szól. Eléggé meghökkentő az a megállapítása, hogy a dekadencia Szókratésszel kezdődött, aki az esztétikai értékelés helyére az etikai értékelést állította. Itt kezdődik el a mindvégig kísérő és kísértő véleménye, hogy erkölcs nem létezik, illetve a kisszerűek, a tömegemberek találmánya az értékes emberek megfékezésére, szellemi gúzsbakötésére. Betegsége tízévnyi tanársága után kezd testére-lelkére nehezedni. Előbb egy súlyos, fájdalmas szembántalommal kezdődik. Zavarja a beszédben is. Nyugdíjaztatja magát. Akkor és még sokáig a nyugdíjas állásokból 10 évi szolgálat után már nyugdíjba lehetett menni. Egyetemi tanári nyugdíjából és könyveinek tiszteletdíjából szerényen, de gondtalanul megélhetett. Könyvei pedig egyre sikeresebbek voltak. Azok is érdeklődve vásárolták, akik felháborodtak egyre indulatosabb vélekedései miatt. Már a „Korszerűtlen elmélkedések”-ben kialakítja lesújtó véleményét azokról, akiket „kultúrfiliszterek”-nek nevez. Ezek a művelt nyárspolgárok, akik megelégedetten veszik tudomásul a hatalom intézkedéseit, a megszokott, örökölt előítéleteket, a jogrendet és főleg az erkölcsöt. Az is kiderült ennek az évtizednek a könyveiből, hogy elutasítja a Bismarck formálta német császárságot porosz mintájú fegyelmével. Ezen az állásponton keresztül ellenszenves minden hatalom. Éppen ezért tűnt kezdetben harcosan haladónak. Különösen a Hohenzollern és a Habsburg világban minden ellenzéki olvasója, még a szocialisták is a maguk filozófusát kezdték látni benne. Így érthető, hogy nálunk Ady és a Nyugat első, nagy nemzedéke, főleg Babits és Juhász Gyula lelkesedik érte. Csak később, amikor Nietzsche mindent tagadása, főleg minden vallásnak a tagadása kiderül, hőkölnek vissza a katolikus hit és a keresztény erkölcs olyan jelentékeny képviselői, mint Babits és Juhász. – Ez a mindent tagadás azonban csak a nyugalomba menetel első évtizedében, a nyolcvanas években fejlődik ki egyre indulatosabb gondolataiban.
A szakítás mindennel legszemléletesebb a Wagner iránti érzelmek változásában. Kezdetben rajong Wagnerért, személyesen is jó barátok. A zenéhez szakszerűen is értő filozófus Wagner kezdetben botrányokat kiváltó, új hangvételű zenéjében a művészet egyik csúcsát látja, és láttatja a róla írt tanulmányokban. A Nibelung-tetralógiát a pogányság győzelmének tartja a keresztény világszemlélet és főleg a keresztény erkölcs fölött. Személyes sértésnek érzi, amikor előbb a „Mesterdalnokok”-ban a munkásemberek költészetértését és szépségkultuszát ünnepli. Ő egyre jobban megveti az átlagembert, a szolgalelkeket, élesen elkülöníti az úri morált, az erősek, az uralkodni tudók erkölcsét a szolgamoráltól, a gyöngék, a megalázkodók, az átlagemberek erkölcsétől. És lám, Wagner a céhmesterek és céhlegények ízlését ünnepli. Ez azonban csak a kezdet. Következik a wagneri életmű diadalmas befejezése, a „Parsifal”. Ez maga a zenévé varázsolt hódolat a keresztény misztérium előtt. Nietzsche indulatos tanulmányban szédelgésnek akarja bemutatni Wagner zenéjét. Ez pedig akkor, amikor a többséget még megbotránkoztatja Wagner egész életműve, azoknak is tetszik, akik nem tudják elfogadni a filozófus mindent tagadását, vagy ahogy ő mondja: „minden értékek átértékelésé”-t.
Ezt az egyetemi évtized utáni évtizedet hol Svájcban, hol Észak-Itáliában, legtöbbször egy Sils-Maria nevű alpesi üdülőhelyen töltötte. Idegzete egyre szembetűnőbben romlik. De tanulmányaiban és főleg hatásos aforizmáiban már egyértelműen tagad minden elfogadott értéket. A vallást hazugságnak hirdeti, az erkölcsöt a megalázás módszerének, a részvétet a megvetendő gyengeség jelének. Tagadja a létező államok szervezetét. Az uralomra termett erős, érzelmek nélküli embert várja. A gyöngéknek az a kötelessége, hogy szolgálják az erőseket. A jövőben ennek az erős, kíméletlen, uralkodásra termett embernek kell kifejlődnie. Ezt a várt uralkodó típust nevezi „felsőbbrendű ember”-nek (közismert német nevén „Übermensch”-nek). Sokkal később a Hitler uralma felé készülődő náci mozgalom a saját elődjének és előkészítőjének vallotta, saját prófétájaként tisztelte. Lukács György nemhiába mondta az egyre zavarodottabb filozófust a német fasizmus előkészítőjének. Persze abban Hitler ideológusai is, Lukács György is tévedett, hogy Nietzsche készítette elő a fasizmust és mindenekelőtt a német nácizmust. Ha Nietzsche sohasem él, és ha él, sohase gondol az Übermenschre és a Herrenmoral-ra, a történelem akkor is kialakítja a fasiszta rémuralmat. Nem ő volt az ok és nem Hitler az okozat, de az egyre zavarodottabb elme a XX. század készülődő káoszában megsejtette azt az egyik lehetőséget, amely azután a német történelemben megvalósult.
A filozófus végső művei egyre inkább tanúsítják a kitörőfélben fenyegető elmebajt. Önéletrajza, az „Ecce homo” ugyan felettébb izgalmas olvasmány, de az önimádat elképesztő illusztrációja. – Végső, már nagyon zavaros tanulmánya „A hatalom akarása” (közismert német formájában: „Wille zur Macht”). Ebben azt állítja, hogy az ember névre érdemes ember minden gondolata és minden cselekedete a hatalom megszerzését akarja elérni. Az ember lényege e hatalomra törekvés. Akiben ez nincs, az szolgaságra rendeltetett. – Itt azonban már nemcsak a gondolat őrült, hanem elmaradt az oly sokáig jellemző stílusművészet is. A fogalmazás is elmebetegségre vall. De idővel a náci elmélet ezt is a magáévá tette.
Ezután még tíz évig élt, de már nem volt. Elméje teljesen elborult. Nyugodalmas őrült volt, az elmegyógyintézetből is kiadták családjának. Gyászoló anyja, önfeláldozó nővére otthonában egy ablak elé állított széken ült. De már azt sem tudta, ki is ő.
Máig is vannak, akik a gondolkodás óriásai közt tartják nyilván, bár veszélyes, tévútra vezető gondolkodó. De éppen ezért kell ismerni és józanul megítélni. Közben azt sem szabad elfelejteni, hogy viszonylag egészséges ifjabb éveiben valóban nagy lírai költő volt.
