GEORG BRANDES (1842–1927)
GEORG BRANDES (1842–1927)
Koppenhága városházának látványos előcsarnokában körös-körül bronz mellszobrok örökítik meg a legnagyobbnak, leghíresebbnek tartott dánokat. A középen, a legnagyobbak közt látható Georg Brandes, a világhíres és világhatású irodalomkritikus és irodalomtörténész. Őróla mondotta Ibsen a sokat idézett jellemzést, amely szerint „Ítélkezik élőkről és halottakról”. Ugyancsak Ibsen írta le, hogy „elöl járt az emberi szellem forradalmasításában”. Már életében kétségtelen volt, halála óta pedig vitathatatlan, hogy az elmúlt évszázadok legnagyobb kritikusai közt van a helye.
Ezt a Georg Brandest eredetileg Morris Cohennek hívták. Szerény módú zsidó kereskedőcsalád fia volt. Két, hamar értelmesnek bizonyuló fiútestvér igyekezett tudóssá művelődni, és az olvasó. műveltséget kedvelő szülők inkább lemondottak minden fölös kiadásról. csakhogy fizethessék a tandíjat, amíg csak tanulni akarnak gyermekeik. Ők pedig folyton tanulni akartak, tanítani akartak, írni akartak. Családnevük helyett kitalálták maguknak a dán hangzású Brandes nevet. Az idősebből lett Georg, az ifjabbikból Edvard. Edvard is dán történelmi alak lett, de Georg már életében világirodalmi klasszikus. A két fivér nemcsak egymást megértő szövetséges volt, hanem a mozgékonyabb Edvard igen jól egészítette ki az elmélyültebb, még nagyobb felkészültségű Georgot. Hol jó tanácsokat adtak egymásnak, hol újságot szerkesztettek együtt, a politikai életben egymást segítő eszmetársak voltak. Georg konokul és mindig harcra készen volt liberális, demokrata, türelmet és megértést hirdető. Edvard hamarosan egyértelműen szocialista lett, parlamenti képviselő, s élete folyamán két ízben is Dánia pénzügyminisztere. Ifjan, egyetemistaként egyszerre mindenfélével foglalkozott. Ókori-keleti nyelvészetet tanult; héber, arab és perzsa nyelvből doktorált. Közben színész szeretett volna lenni, egy ideig színjátszó közösségben is próbálkozott. Emellett azonban regényekkel kísérletezett, elmélyedt a dramaturgia tudományában, írt néhány színművet, egy-két vígjátékát be is mutatták, nemcsak dán színházak, hanem különböző külföldi tájakon idegen nyelveken is (egyet az induló Thália Színház 1904-ben nálunk is). Igazi hivatását azonban már korán az újságírásban, főleg a politikai publicisztikában találta meg. Írott műveiből ezek bizonyultak a legmaradandóbbnak: a szociáldemokrata eszmevilág maradandó értékű kifejezői. Ez elválaszthatatlan volt politikai gyakorlatától. Hosszú ideig volt képviselő, nevezetes, hatásos szónok. Hamarosan ugyanolyan otthonos volt a pénzügyekben, mint a semita nyelvtanokban és a dramaturgiában. Az első világháború éveiben és a következő időszakban ő állt a semleges Dánia pénzügyeinek élén, a válságos világgazdasági helyzetben jól védte valutájuk világtekintélyét. Lapjában – olykor lapjaiban – természetesen korlátlan helyet adott bátyja tanulmányainak. Nem félt a gyakran fenyegető esztétikai botránytól. Tehát valódi dán történelmi alak. Bátyja, Georg azonban világirodalom.
Georg Brandes ugyan jogászként kezdte egyetemi tanulmányait, de érdeklődése csakhamar az esztétika és irodalomtörténet felé fordult. Az esztétika szinte rákényszerítette a filozófiai iskolák tanulmányozására, és ebből következett egyre fokozódó érdeklődése a világnézeteket befolyásoló egyéniségek iránt. De írói alkata szerint irodalomkritikus volt, a tudatmeghatározó tudósok műveit is irodalmi alkotásokként vizsgálta és elemezte. Élete folyamán számos olyan filozófussal és szaktudóssal foglalkozott, akiknek stílusa ugyanúgy érdekelte, mint eszmeviláguk. Nagy tanulmányokat írt egyebek mellett Feuerbach, Darwin, Marx, Spencer, Stuart Mill, Auguste Comte tanításainak lényegéről és műveik stílusáról.
Már egyetemi tanulmányai idején beérkezett az elismert esztéták közé. Két tanulmányával is elnyerte a legnagyobb hazai irodalmi kitüntetésnek számító egyetemi aranyérmet: egyiket az irodalom és történelem viszonyáról, a másikat az ókori irodalom végzeteszméjéről írta. 28 éves korában Taine irodalomtudományi módszeréről szóló tanulmányáért egyetemi magántanár lett, tehát az egyetemen tetszés szerinti témákról tarthatott rendszeres előadásokat. Ekkor már ismert kritikus volt különböző napilapoknál és folyóiratoknál. Választékos stílusa korán adott irodalmi tekintélyt neki. Egyetemi órái azonban nagymértékben fokozták a népszerűségét. Kitűnő előadó volt, egyszerre bővítette az ismereteket és elszórakoztatta a hallgatókat. Több hallgatója volt, mint a rendes tanároknak, a professzoroknak. 1871-től 1887-ig félévről félévre hirdetett előadásokat a modern irodalmakról és a modern irodalomelméletekről. Ezekkel a maradi irodalomtudomány nem értett t egyet, hangos viták is zajlottak eszméi körül, de egyre szélesebb körökben növekedett tekintélye. Előadásainak témaköreiből tanulmányok, nem ritkán vaskos könyvek kerekedtek. Hamarosan lefordították különböző nyelvekre, legkorábban és leggyakrabban németre, franciára és olaszra. Már ezért is leggyakrabban ezekbe az országokba utazgatott. Párizsban összebarátkozott Hyppolyte Taine-nel, a pozitivista irodalomszemlélet legfőbb tudósával, aki már olvasta Brandes róla írta elemző tanulmányát. Nevetve vallotta be társaságokban, hogy azóta érti igazán saját magát, amióta ez a dán szakember megmagyarázta neki, hogy ki is ő. Taine mellett a másik nagy irodalomesztéta, Sainte-Beuve is elismerő barátként csatlakozott hozzá. Ott, Franciaországban alakult ki először az az értékelés, hogy a kor három legnagyobb irodalomesztétája: Taine, Sainte-Beuve és Brandes.
Elég sokáig nem lett kinevezett professzor a koppenhágai egyetemen. Ezt a tudományos rangot csak 1902-ben, hatvanéves korában nyerte el. De még mindig 25 éve volt, és késő öregségében is életerős, friss gondolkodású, munkaképes férfi maradt. Tisztelői világszerte ismételték, amit először valószínűleg szintén Ibsen mondott, hogy „ott ül Koppenhágában tanári szobájában, és onnét irányítja a világirodalmat is, az irodalomtudományt is, a kritikai életet is”.
Valójában nem csak ott ült. Gyakran járt Európa nagyvárosaiban előadásokat tartani. Nálunk is járt, értő emberek tódultak meghallgatni. Egyszerre képviselte a kor irodalmi nagyságait és a világirodalmat. Védelmébe vette a sokat vitatott naturalizmust, de nem tartotta kizárólagos lehetőségnek a modem irodalomban. Népszerűsítette a legnagyobbnak vallott kortársakat: Ibsent, Tolsztojt, Zolát. – Széles körök számára tette érdekessé a skandináv – főleg a dán és a norvég – irodalmat.
Ifjúkorától kezdve igyekezett jellemezni a világirodalom számára legkedvesebb alakjait. A korai években főleg Lermontov és Heine költészetét elemezte. Később azonban előtérbe kerültek a német klasszikusok: Goethe, Schiller, Lessing. – Szívének azonban kezdettől mindvégig a skandináv irodalom volt a kedvence, a fő téma. Elsősorban persze Ibsen, de mellette a dán Jacobsen és a norvég Björnson is.
Attól kezdve, hogy tanulmányait a különböző idegen nyelvekre is fordították, széles körökben népszerű volt, vetélkedett a sikeres regényírókkal. És igazi irodalmi műveltség máig sem lehetséges az ő műveinek az ismerete nélkül.
