JEAN RACINE (1639–1699)
JEAN RACINE (1639–1699)
XIV. Lajos francia uralkodót „Napkirály”-nak nevezték, s így emlegetik manapság is. Úgy is tűnt a XVII. század optikájában és akusztikájában, hogy minden körülötte kering, mint a bolygók a Nap körül. Versailles-i palotája követendő, sőt utánzandó példa volt királyok, hercegek, módosabb földesurak számára. A Habsburgok Schönbrunnja Bécs mellett, a Hohenzollerek Potsdamja, illetve királyi pihenője, a „Sanssouci”, az Esterházyak kastélya és parkja Fertődön, az orosz Petrodvorec Szentpétervár szomszédságában és velük úri otthonok, úri kertek tucatjai mind kicsi Versailles-ok voltak. Az illemszabályok, a táncok, az udvariasság társalgási szabályai. Európa-szerte olyanok voltak, ahogy Versailles példát adott. A művészi és irodalmi ízlés, a stílus mindenütt a Napkirály körére figyelt. A kultúrtörténet ezt a korszakot barokknak nevezi, a barokk pedig folytatta és torzította a reneszánsz tiszta formáit, egyszersmind előkészítve a felvilágosodás tiszta gondolkodásmódját. Franciaországban a barokk nemcsak folytatta a reneszánszot, de az ókor stíluseszményét annyira a magáénak tudta, hogy a klasszikus eszmény követését klasszicizmusnak nevezte és nevezzük ma is. Már a francia reneszánsz legfontosabb irodalmi-költői köre, amely a nagy csoportú csillagkép után „Pléiade”-nak nevezte magát, stílusiránnyá formálta a klasszicizmust.
Ennek a Pléiade-nak az egyik művelt költője, Étienne Jodelle Arisztotelészt tanulmányozva és Szophoklész tragédiáit példáknak tekintve ókori tárgyú tragédiát írt. Az utódok azután Jodelle-t tekintették példamutatónak, és a XVII. században szent előírásoknak tekintették az ókori drámák félreértett, elmerevített formai szabályait. Versailles klasszicizáló drámákat várt el. Ennek szabályait kötelező törvénykönyvvé szerkesztette Boileau-Despreou, aki költő is volt, kritikus is volt, szatirikus gúnyolódó is volt, de mindenekelőtt a dráma és a színház törvényhozója. Amit ő szabálynak állított, az úgy hatott, mintha maga a Napkirály rendelte volna el. Aki eltért az előírásoktól, annak a drámáját vagy be se mutatták, vagy a kritika és a közízlés hamarosan megbuktatta. Ez a szabályzat a hely, az idő és a cselekmény legszigorúbban vett egységét követelte meg. Tragédia esetében be kellett tartani az öt felvonást, és a dialógusok és monológok párrímes alexandrinusban gördültek. Ezek mellett számos kisebb-nagyobb tilalom nehezítette a drámaköltők alkotómunkáját. Boileau véleménye éltetett és gyilkolt. A király és az udvarbeliek pedig elvárták, hogy szabályszerű drámákat mutassanak be Versailles-ban, az udvari színházban és Párizsban is, a városi színházban. És már az első ünnepelt szerző körül is heves viták vonták kétségbe, hogy olyan-e a bemutatott dráma, mint ahogy az Udvar ízlése és Boileau ítélete elvárta. – Ez az első sikeres szerző a francia klasszicizáló dráma fő alakja, Pierre Corneille volt, a vitákat kiváltó dráma pedig a „Cid”. A szerző és műve azóta is halhatatlan, de legalább annyian ócsárolták és elvétve ma is ócsárolják, mint ahányan dicsőítették és dicsőítik. De mellesleg igen kevés olyan drámát mutattak be akkoriban Versailles-ban és Párizsban, amelynek hibátlanságát Boileau is elismerte. S ha ilyen akadt, általában felettébb unalmas mű volt.
De azután megjelent a színpadon egy fiatal költő drámája, amely minden mozzanatában követte Boileau szabályait, és olyan siker volt, hogy közönség, kritika és maga Boileau is közösen ünnepelte, és Corneille azonnal megérezte a legnagyobb ellenséget. – A fiatal költőt Jean Racine-nak hívták. A termékeny szerzőkkel ellentétben egész pályafutása alatt mindössze 12 drámát írt, de még az utódok utódai is őt tartják a legjobb francia drámaírónak. És drámatörténeti helye szerint ugyanúgy fő alakja a francia drámának, mint Shakespeare az angolnak. Az a tény, hogy nálunk nem talált úgy otthonra színpadjainkon, mint Shakespeare, ez ízléstörténeti sajátosság, de mit sem változtat azon az irodalmi értékrenden, hogy Racine-t a legelsők közt kell felidézni.
Módos polgárcsalád gyermeke volt. Korán elvesztette szüleit. Lelkiismeretes gyámja nemcsak örökségére vigyázott, de neveltetéséről is körültekintően gondoskodott. Amikor középiskolássá növekedett, a janzenista atyák híresen színvonalas gimnáziumába íratta. A janzenisták Jansen liége-i egyetemi tanár, yperni püspök tanítását követték: Szent Ágoston tanait felújítva tagadták a szabad akaratot, közelítettek a természettudományos gondolkozáshoz. Ezzel azonban sok mindenben megegyeztek Kálvin tanaival. De nem szakadtak el a katolikus egyháztól, s ezért csak gyanúsak voltak, de nem eretnekként kiátkozottak. Olykor rágalmazták, néha üldözték is őket, de tisztelték is nagy tudásukat, tanítási eredményeiket. A kor legnagyobb filozófusmatematikus-természettudós gondolkodója, Pascal is janzenista volt. Racine-tól is azt várták tanítói, hogy idővel közéjük nő fel, a tudomány és a gondolkodás oktatója lesz. Hiszen kezdettől fogva rendkívül jó tanuló, tehetséges ifjúnak bizonyult. Közben azonban már korán mesteri verselő volt. Hamar lett jártas a teológia mellett a görög-római mitológiában, a történelemben, a szentnek mondott nyelvekben (a görögben, héberben, latinban). Még 16 éves sem volt, amikor a királyi Udvar pályázatot hirdetett egy költeményre, amely a király. és a királyné házassági évfordulóját ünnepli. Az ország minden részéből érkeztek jeligés versenyművek. A tudós bírálók egyhangúlag egy mesteri verseléssel és rendkívül szép nyelvezettel felépített ódára szavaztak. S amikor a jeligét rejtő borítékot kibontották, kiderült, hogy a költő egy gimnazista fiatalember. Meg is hívták a díjkiosztó ünnepségre Versailles-ba. Ott volt maga a király és a királyné, megköszönték a kitűnő üdvözlő költeményt, átnyújtották a díjul kitűzött aranyakat, és azonnal udvaroncként köszöntötték, akinek bármikor joga van a legmagasabb körökben megjelenni. – Ettől a kitüntetéstől a janzenista atyák megijedtek, féltek, hogy a kitűnő tanuló abbahagyja tanulmányait, elcsábítja a csillogó – de tudós körökben igen léha hírű – udvari élet. Rá is tudták beszélni a nagyon is törekvő ifjút, hogy ne hagyja abba a tanulást. Még legalább két év, amíg befejezheti a gimnáziumot, és akkor döntsön, hogy tanító vagy éppen pap kíván-e lenni, vagy az Udvar csillogó életét választja. Racine nem tanító, még kevésbé pap kívánt lenni. Versének sikere után remélte, hogy elismert költő lehet Versailles-ban. – Egy-két évvel később, már tizenkilencedik életévében jelentkezett az udvari hivatalnál, ahol örömmel fogadták és el is várták, hogy tollával ékeskedjék az udvari életben. Hamarosan meg is ismerkedhetett az ünnepelt Corneille jel, aki úgy fogadta, mint tehetséges tanítványnak való ifjút. Ennél is fontosabb volt a számára, hogy összebarátkozott azzal az Udvarban már otthonos íróval, aki – akárcsak ő – nem volt nemesember, és polgár létére hamar megszerezte a közbecsülést. Ezt a Jean-Baptiste Poquelin nevű írót a színházak színésznői, és utóbb mások is „Lágyhangú”-nak, vagyis franciául Moliere-nek nevezték.
Moliere író, költő, kitűnő komikus színész, ha kellett rendező és idővel színigazgató volt. Talán a közös polgári háttér, de lehet, hogy a felismerés, hogy ők ketten itt a legtehetségesebb írástudók, hozta úgy, hogy hamar jó barátok lettek, és maradtak akkor is, amikor mindketten sok mindenkitől elkülönültek. Például Corneilletől, aki egyre irigyebb lett a fiatal pályatárs sikereire, és igyekezett megakadályozni érvényesülését: bosszantotta, hogy Moliere, akit a király is annyira kedvelt, nem őt, hanem Racine-t pártolta.
Kezdetben bizonnyal Corneille és Moliere biztatására próbálkozott a drámaírással. S mert mindig jó tanuló maradt, nemcsak az addig sikeres drámákat tanulmányozta végig, hanem Arisztotelész mellett Boileau elmélkedéseit és tanácsait is alaposan megtanulta, olyannyira, hogy már első drámája után maga a mindenkinél tekintélyesebb Boileau is hibátlan szerzőnek minősítette. Ez az első dráma Nagy Sándorról szólt. Még nem volt jelentékeny alkotás, de formailag hibátlan, s a nyelvezete is igen költői. Még nem volt kirobbanó siker, de eléggé tetszett a nézőknek és a kritikusoknak, hogy a színház eleve szívesen várta a következőt. Ez pedig az egymást gyilkoló Oidipusz-fiakról szólt. Drámai feszültsége erőteljesebb az első kísérleténél. – E két kezdő drámával tanult bele a műfajba és fejlődött ki érzéke az ellentétek ábrázolására. És janzenista neveltetése fordította a cselekedetek okainak a vizsgálata felé. És a végokokat mindenekelőtt a lélekben, az ösztönökben találta. Még a lélektan szakemberei is vallják, hogy Racine a legfontosabb előkészítők sorába tartozik. A sokkal későbbi pszichológiai iskolák nem egy felismerését Racine már pedzette drámáiban.
De nyilván életében is. Az Udvar és a színház nagy versenypályája volt a lelki kalandoknak és vetélkedéseknek. Az Udvar hölgyei és a színházak művésznői versengve tanították a fiatal költőt a szerelem művészetére és tudományára. És a szerelem magatartásformái árulnak el talán a legtöbbet a lélekalkatokról. Racine szenvedélyesen váltogatta igen különböző egyéniségű szeretőit. Idővel meg is nősült, jó férj, majd jó családapa lett belőle, de a hűség és hűtlenség teljes összhangját élte a családi otthonában és művészi-udvari nagyvilágában. – Mikor a bemutatkozó két dráma után 28 éves korában színre került az „Andromaché”, egyhangú volt az elragadtatás. Andromaché görög mitológiai hölgy, Homérosztól ismert, ő volt Hektor felesége, majd özvegye, aki kénytelen volt ellenséges férfihoz feleségül menni. Ezt a sajátos, gyönyörökkel teljes tragédiát, szerelem és gyűlölet keveredését oly mesterien ábrázolja ez a tragédia, hogy ettől fogva költője a női lélek elismert elemző mestere. – Ezután szakadatlan sikerek között még hét drámát írt. Ez az „Andromaché”-val együtt nyolc színpadi mű jelenti a racine-i életmű gerincét. A kezdő két játék még csak bevezetés, a befejező két remekmű pedig jellegénél fogva eltér az eddigi gyakorlatától.
A nyolc dráma közül egyetlenegy vígjáték, szintén görög téma újraábrázolása („A pereskedő”), a többi tragédia, akkor is, ha nem mindegyik végződik halállal. Egyik legérdekesebb elmélkedő művében, a „Bérénice” előszavában fejti ki, hogy a tragikum nem okvetlenül halálesetben nyilvánul meg. Egy remény szomorú elmúlása, egy magas hőfokú bánat, egy csalódás, ami sok mindent érvénytelenné vagy értelmetlenné tesz, lehet olyan tragédia, mint egy mindent lezáró halál. Éppen a „Bérénice”-ben a vágyak és a politikai kényszerűség ellentéte úgy semmisíti meg a reményeket, hogy életre szóló szomorúság a következménye nem is egy, hanem három lélek számára is. – Ezek a racine-i drámák vagy szerelmi helyzetekből vagy hatalmi vetélkedésekből származó ellentétekből vezetnek a tragédia felé. Olykor el is vegyül a szerelmi és a hatalmi vetélkedés. De a legerőteljesebb konfliktus az, amikor a vágy és a morális meggondolás egyetlen lélekben kerül végzetes összeütközésbe. Ez a témája legdrámaibb – sokak szerint legjobb – drámájának, a „Phaedrá”-nak. Itt egy már idősödő, de még fiatalos lelkű és indulatú asszony férjének fiába, vagyis a saját mostohafiába szerelmes. Értelme fékezni akarja szenvedélyét, de ösztöne legyőzi józanságát. A helyzet egyszerre három tragédiát rejteget: az öngyötrő asszonyét, a fiúét és a férjét, aki a fiú apja. – Komor tragédia bontakozik ki szükségszerűen. Racine-t ekkor már a legnagyobb élő francia drámaköltőnek tartják, de hamarosan következik a törés életében is, munkásságában is.
Csak találgatások igyekeznek magyarázni, miért és hogyan következett be az elidegenedés Racine és a király között. XIV. Lajos a múló évtizedek alatt egyre inkább szeszélyesen önkényes uralkodóvá vált. Vallási türelme szinte elpárolgott. Különböző befolyások folytán visszavonta a hugenották (a kálvinisták) IV. Henrik óta engedélyezett vallásszabadságát. A janzenisták is gyanús eretnekekké kezdtek válni. És sértő volt a hatalom minden bírálata. A Napkirály, aki nemcsak elviselte, de szinte elvárta Moliere gúnyolódását, még szabadszájúságát is, láthatólag Racine olykor komoly hangú kritikáját indulatosan fogadta. Már az is sértette, hogy az „Iphigenia” című drámában Achillesz nem veszi le kalapját a király, Agamemnón előtt. Azután valamikor a „Phaedra” zajos sikere után valamin úgy megsértődött, hogy közölte: „Racine, nem kívánom többé látni.” – Az illem formaságaival oly sokat törődő költő megértette, hogy ez kegyvesztést jelent. Elhagyta Versailles-t, Párizst is, családjával visszavonult vidéki birtokára. Anyagi gondja nem volt. Eleve is gazdag örökös volt, s drámái sikere öregbítette jómódját. Vidéki magányában, családja körében teológiai, filozófiai, olykor dramaturgiai elmélkedéseket írt. A király nem hívta őt, ő pedig nem igyekezett visszakerülni a királyi kegyekbe.
Újabb drámát egy sajátos véletlen folytán kezdett írni. Két leánya a saint-cyri leánynevelő intézetbejárt. Ide a legelőkelőbbek és leggazdagabbak adták serdülő leányaikat. A híres iskolát vezető nővérek jól tudták, kinek a gyermekei a Racine leányok. És amikor egy tanév vége felé szokásos iskolai ünnepélyre készültek, amelyen a szülők is meg szoktak jelenni, a leányok útján megkérték a híres írót, hogy írjon nekik egy vallásos-áhítatos ünnepi játékot. Racine-nak kedve is támadt erre, nyilván már hiányzott is neki, hisz régóta nem írt drámát. És megírta az Ótestamentum ismert hősnőjének, Eszternek a történetét. A perzsa királynévá emelkedett zsidó lány megmenti veszélybe jutott népét. – Ez az „Eszter” nem tragédia, hanem ünnepi játék, áhítatot keltő költői kórusdráma. Az iskola örült neki, a leányok lelkesen betanulták. Híre eljutott Versailles-ba is. És a király kíséretével együtt elment az iskolai bemutatóra, mint egy új Racine-premierre. Racine nem jött elő, a színpad mögül figyelte az előadást is, a meglepő vendégeket is. Hiszen a király azt mondotta egykor, hogy „nem akarja látni”. – De az előadás végén, a tapsok után a király maga elé hívatta a szerzőt. – Hosszas beszélgetés kezdődött, senki más nem volt jelen, senki se tudja, miről beszélgettek. Annyi bizonyos, hogy Racine visszament a birtokára, a király visszament Versailles-ba. Soha többé nem találkoztak. De most már az otthoni magányban a költő megírta utolsó tragédiáját: az „Athalie”-t, amely egy zsarnok királynőről szól, akit leghívebb emberei az ország és a nép érdekében megölnek. A színház nem merte bemutatni, de ezt megtudta a király, és leüzent a színháznak: megparancsolta, hogy igenis mutassák be az ő engedélyével. Be is mutatták, a kritika egyetlen szót se szólt róla. Nemhogy Racine életében, de a király haláláig csend volt körülötte. Se jót, se rosszat senki nem mert mondani. Azután a forradalmat előkészítő felvilágosodásnak ez lett a kedvenc Racine-drámája. Amikor mintegy száz évvel az „Athalie” bemutatása után kitört a nagy francia forradalom, sokan mondogatták, hogy a forradalom és a király lefejezése az „Athalie” bemutatásával kezdődött.
Racine pedig azóta is a drámatörténet egyik főszereplője.
