LUIS DE CAMOES (1524–1580)
LUIS DE CAMOES (1524–1580)
Az „Os Lusiadas” című hősköltemény nemcsak megalkotójának, de alighanem az egész portugál irodalomnak is fő műve. Főhőse a tengerjáró portugálok nemzeti hőse, a legbátrabb és legleleményesebb hajóskapitány, Vasco da Gama, aki elsőként vízi úton jutott európai hazájukból Indiába, s ezzel az egész napnyugat számára megnyitotta a legegyszerűbb és legolcsóbb utat a napkeleti fűszerek felé. Erről a kalandos útról és a hozzáképzelt csodákról szól Camoes eposza. Néhány évtizeddel később a költő maga is megtette ezt a nevezetes tengeri utat, már akkor kezdte hozzáképzelni azokat a csodálatos lényeket, akik segítik és akadályozzák a merész portugálokat, míg diadalmasan el nem érik az oly fontos célt. Ezekben a csodákban elvegyül az ókori pogány és középkori keresztény képzelet, nyugati és keleti babona, hősködő túlzások és erotikus rendkívüliségek. Jellemző erre az égi és földi dolgokat vegyítő képzeletvilágra a kapitány éjszakai élménye vagy talán látomása. Eszerint Vasco da Gama egy éjjel fülkéjében arra riad, hogy a fedélzetről beszélgetés hangjai jelzik, hogy odafent ismeretlenek társalognak. A kapitány kiugrik az ágyból, a felvezető létrán gyorsan eléri a fedélzetet, kilép és meghökkenve veszi tudomásul a látványt. Az éjszakai sötétet dicsfény ragyogja át, olyan, amilyet a szentek feje körül lát, aki templomban nézi az áhítatra buzdító festményeket. Megriad, de nem lép vissza, néhány lépéssel közeledik a látványhoz. Ott két személy beszélget egymással. A kapitány a szentképek és az ókori márványszobrok ismeretében rádöbben, hogy a két személy között a fényességes asszony maga Szűz Mária. Vele szemben pedig Bacchus isten, akit Dionüszosznak is neveznek. Ő adja az embereknek a bor mámorát, ahogy Krisztus szent anyja árasztja az emberek lelkébe az áhítatot. – Ezek most Vasco da Gama és bátor társai útjának lehetőségeiről beszélgetnek.
Hát aki így társítja, állítja egymással szembe a kereszténység Nagyasszonyát és a pogányság részegségre csábító bálványistenét – annak, habár keresztény, egy kicsit hinni kell a régi pogány mondavilágban, a mitológiában is. De ha nem hisz egy cseppet se Bacchusban, akkor nem hihet egészen a kereszténységben sem. De a legvalószínűbb, hogy ízig-vérig reneszánsz ember, aki egyszerre akar hinni a Szentháromságban és az Olümposz szépséges bálványisteneiben. Hiszen ugyanígy akar egyszerre és együtt hinni a hajdani egyiptomi görög csillagász, Ptolemaiosz tanításában, hogy a Föld egy óriási tányér, és körülötte kering a Nap és az égbolt minden csillagai ami megfelel annak az égi képnek, ahogy az Ótestamentum legelején Mózes elbeszéli a teremtést. De aki egyszer reneszánsz műveltségű ember, az ugyanígy szeretne hinni a lengyel Kopernikusz doktor tanításában, amely szerint a Föld gömb alakú, és a Nap körül kering egy egész csillagtáborral együtt. Hiszen ezt tanítja a portói Tengerészeti Akadémián a tudós olasz Paolo Toscanelli is, aki nem térképekről magyarázza az égbolt szerkezetét, hanem egy olyan új eszközről, amit ő talált ki és „Globus”-nak, azaz földgömbnek nevezett el. Vasco da Gama pedig ott, a híres portói főiskolán tanulta a hajózás mesterségét. Annak megalapítója, igazgatója, a meghívott tudósokkal együtt tanára is Tengerész Henrik herceg, az előbbi király fia, a mostani király öccse, aki nem is akart részesülni a legfőbb hatalomból, még csak vitézlő lovag se kívánt lenni. A földrajz, a hajózás, a csillagászat nagy hírű tudósa lett. Képzett hajósokat nevelt, hiszen a merész tengerjárók gyakran fedeznek fel, sőt el is foglalnak ismeretlen szigeteket, távoli partokat. Egész Portugáliának érdeke, hogy szakszerűen hajózzanak, felfedezzenek, gyarmatosítsanak. Már ő is reneszánsz ember volt, mint tanítványa, Vasco da Gama, aki – miután felderítette az Indiáig vezető tengeri utat – később a tudós herceg utóda lett a portói Tengerészeti Főiskolán. Sokkal később tanára volt Kolumbusz Kristófnak is, Magellánnak is, Amerigo Vespuccinak is. És még vagy fél tucat halhatatlan felfedezőnek.
A mindent kezdeményező és kezdő Tengerész Henrik pedig igazi nagy tudós és igazi jó tanár volt. Jó keresztény lévén otthonos a Bibliában, görög eredetiben olvassa Ptolemaioszt, de Kopernikuszt is jól ismeri. Ő hívta meg Portóba a földgömböt kitaláló Toscanellit is. De közben az éppen elhagyott középkor egyik legnagyobb filozófusától, az egykor Spanyolországban, a mór uralom alatt élő arab Averroëstől ismeri a „kettős igazság” elméletét, hogy tudniillik ugyanegy dologra vagy jelenségre két különböző meghatározás egyformán érvényes lehet. Ezt ugyan szidni, átkozni illik, de még a leghíresebb keresztény egyetemen, a párizsi Sorbonne-on is tanítják időnként. A nagy hírű németalföldi tudós, Siger de Brabant is ezt oktatta, ő nevezte el „kettős igazság” elméletének. Tengerész Henrik is megtanulta, és úgy vélekedik, úgy is tanítja, hogy tengerjáró embernek nélkülözhetetlen ez a tanítás. Szerinte a templomban Mózesnek és Ptolemaiosznak van igaza, kint a tengeren Kopernikusznak és Toscanellinek. Ezt tanulta Vasco da Gama. Aki tehát okult a kettős igazság elméletéből, az képes egyszerre hinni az evangéliumokban és a mitológiában. Nemcsak a hős tengerész, de talán kalandjának költői elbeszélője is egy kicsit hitt vagy legalábbis képzelhetett együtt pogányságot és kereszténységet, földi szenvedéseket és égi csodákat. Eposzában a mennyei csodák olykor emlékeztetnek a földi eseményekre, és a földi tények az égi csodákra. Ha olvassuk A luziadákat, nem mindig tudjuk pontosan, hogy ami történik, az megfigyelhető valóságos kaland vagy álom, esetleg látomás, de az is lehet, hogy képzelődés. Hiszen minden eposzban van csodás elem, van földi és van égi esemény, de ilyen elválaszthatatlan kapcsolat földi tények, égi látványok, cselekedetek és képzelődések között talán nincs is több a gazdag epikus költészetben. Camoes mindenképpen nagy költő, de eposzának ez a valóság-csoda vegyülete teszi őt egyedi, világirodalmi jelentőségűvé.
Persze ennyi égi és földi kalandhoz kalandos élet is kellett, a tapasztalat ihlette a költőt, hogy valóságként mesélje a csodásat.
Kockázatos vállalkozás Camoes életrajzát megírni, mivel éppen a legfőbb adatok felettébb bizonytalanok. Az egymásnak ellentmondó híradásokból alig-alig lehet kiválogatni, melyik hiteles, vagy melyik közelíti meg a valóságot. Már nevét kiolvasni is nehéz nem portugál olvasó számára. Camoes – Világirodalmi lexikonunk szerint – „kamojnsz”-nak olvasandó. A „de” szócska a családnév előtt arra utal, hogy nemesi családból származott, tehát régebbi elődei valószínűleg mórok ellen harcoló lovagok lehettek. Ők azonban munkára szoruló szerény helyzetű emberek voltak. A költő apja talán – ez se bizonyos – hajóskapitány volt, aki egy hajószerencsétlenség áldozata lett. Semmiféle forrásból nem derül ki, hogy a hajóskapitány árvája hogyan, miből járhatott oly sok iskolát. Portugál szakemberek szerint lírai verseiből is, még inkább A luziadákból az derül ki, hogy a híres coimbrai egyetem irodalmi és történelmi óráit is végighallgathatta. Történelmi, irodalmi, verstani ismereteit csakis onnét szerezhette. És csaknem bizonyos, hogy 18 éves korában már a fővárosban, Lisszabonban él, és hamarosan szellemes, kitűnő formájú verseivel a királyi udvar mulattatói közé kerül. Ott, a nagyurak és széphölgyek körében népszerű társasági ember.
De azután jön az eléggé rejtelmes szerelmi botrány. Egyesek szerint szerelembe keveredik egy előkelő udvarhölggyel. Ez azonban nem indokolná a következményeket. Hitelesebbnek hangzik, hogy az az udvarhölgy egy ifjú infánsnő, azaz királyi hercegkisasszony. Erre nincs joga a köznemesi rendű fiatalembernek. Ez már indoka lehet annak, hogy kitiltották az udvarból, egy vidéki városba száműzték. Onnét azonban titokban visszatért, hogy találkozzék szerelmével. Ez már túl nagy bűnnek számított, s ebből is azt sejthetjük, hogy a tiltott szerelem valóban egy túl nagyúri hölgyhöz fűzte. Olyan udvari botrány támadt belőle, hogy Afrikába küldték a mórok ellen harcolni. De ez az adat is bizonytalan. Egyes portugál szakértők szerint kalandvágya vitte a kalandokat kínáló Észak-Afrikába. Ott azonban harci kalandok helyett bűnvádi eljárás várta. Nem tudjuk miért, de Ceutában „hűtlen pénzkezelés” címen perbe fogták. Goába, az indiai portugál gyarmatra küldték, ott lett volna a tárgyalás. Onnét azonban az eljárás lefolytatására a kínai Macaóba küldik át. Hónapokat tölt ott, az ottani hatóságok nem sokat törődnek vele. Bőségesen van ideje írni. Az eposz tárgya már a fejében van. Tíz énekre tervezi. Ott, Macaóban megírja az első hat éneket. Amikor vissza kell térnie Goába, hogy ott mondják ki az ítéletet, hajótörést szenved a Mekong folyó torkolatánál. Kitűnő úszó és a part távolból látható is. Az elkészült kéziratot azonban mindennél jobban félti. Itt állítólag a sporttörténet egyik legnagyobb bravúrját hajtja végre. Bal kezében magasra tartja a papírköteget, jobb karjával és lábaival a távoli partra úszik.
Az ítélet végül is börtönt szab ki. Közel két évig ül hol magányos cellában, hol kényszermunkán dolgozik rabtársaival. A börtönparancsnokság azonban méltányolja költő voltát: papírt, tintát, írószereket kaphat. Be is fejezi a nagy művet. Első közönsége a rabtársak és a börtönőrök. Amikor kiszabadul, nincs pénze hazahajózni Lisszabonba. Nyomorog, alkalmi munkákat végez, néha udvarló férfiak szerelmes verseket rendelnek nála. 17 tengődő év után vergődik haza. Írt közben egy kötetre való verset, összegyűjti, hogy kiadót keressen, de – nem tudjuk hogyan és miért – ez a leírt gyűjtemény elvész. Sokkal később a barátok, tisztelők és érdeklődők közel 300 darabot gyűjtenek össze különböző helyekről. Ezek akkor találnak kiadót, amikor „A luziadák”-nak váratlanul nagy sikere lesz. Tudomást szerez róla a királyi udvar is. Kegyelmet és bűnfelejtést kap jutalmul. Hozzá évdíjat állapítanak meg a számára. Ezzel elég gondtalanul elélhetne haláláig. De rendkívül könnyelmű: ha van pénze, szétszórja, ha a pénz elfogy, a következő havi járadékig nyomorog, még éhezik is. A következő pénzből vagy lakomákat ad, vagy nőkre költi, amije van. Így él még hét évig.
Amikor meghal, éppen nincs pénz a fiókjában. Egy felettébb kétes híradás szerint szemfedél és koporsó nélkül temették el. Ez nem valószínű, hiszen hamvai a pompás Santa Ana székesegyházban nyugszanak. Tehát nyilván díszes, ünnepélyes temetése volt. Ehhez pedig szemfedél és látványos koporsó kellett. És akkor már költői híre túlterjedt az országhatáron is, egyre népszerűbbek lettek lírai költeményei. A halhatatlannak bizonyuló eposz nélkül is a legnagyobb portugál költő volna. Nem is annyira tartalmuk miatt, hanem zengzetes és mindig hatásos formaművészete okán. Az antik időmértékes formákat ugyanolyan biztonságosan és zengzetesen tudja használni, mint a középkori lovagköltészet rímes alakzatait. A hexameter ugyanúgy gördül nála, mint a szonett vagy a stanza sorai. Ez igazi reneszánsz teljesítmény, hiszen a reneszánsz kultúrában összetalálkozik és összevegyül az ókori és a középkori örökség, előkészítve az újkori művészetek formavilágát. Ezért is tartják számosan Camoest az újkori kultúra egyik fontos előkészítőjének.
Az eposz a luziadák története. A luziada szó azt jelenti: luzitánok leszármazottja. A portugálok ókori elődei voltak a luzitánok, ezek keveredtek el a római megszállás után a latin nyelvű hódítókkal. Amikor a portugálok őseiket luzitánoknak mondották, ez olyan nemzeti büszkélkedés volt, mint amikor a mi régi költőink „szittya vitézek”-nek nevezték az ősöket és az ő révükön magukat is. A reneszánsz idején fejlődik osztállyá a polgárság, a nemzeti piac kialakulása táplálja a nemesekben, majd a jobbágyokban is a nemzeti öntudatot, a veszélyeket a nemzet veszedelmének érzik. A hosszú angol veszély fejleszti ki Jeanne d’Arc seregében a francia nemzettudatot és nemzeti büszkeséget, a török veszélytől bontakozik ki Hunyadi hadában a magyar nemzettudat és nemzeti öntudat. A német hódító szándék szüli Zsiska hadaiban a cseh nacionalizmust. Az oly sokáig tartó mór elnyomatás és az ellenük vívott felszabadító háborúk Spanyolországban és Portugáliában létrehozzák a hazafias Cid-románcokat. És a nemzettudattól szinte megrészegült „A luziadák”-at Camoes tollából. Ez persze korjelenség, nemsokára nálunk Zrínyi ugyanúgy hazafias eposzának írja a „Szigeti veszedelem” énekeit, és Franciaországban Ronsard úgyszintén a hazafias eposzt akarja megalkotni a „Franciade” című, töredékben maradt művel.
„A luziadák”-at megjelenésétől fogva remekműnek tudták otthon és hamarosan a nagyvilág olvasó köreiben is. Kifogásolnivalót azonban fél évezred óta minden korban találtak benne. Sokan mondották egyenetlennek, egyes részeit hosszadalmasnak, sőt unalmasnak is. Bár mások éppen ezeket a részeket tartották igazán szépeknek vagy izgalmasaknak. Sokan hibának tartották, hogy a tíz ének külön-külön kerek történet, tehát inkább versben írt novellasorozat. Bármelyik külön is olvasható, kéthárom ének ugyanúgy tekinthető egész műnek, és az egészben nincs igazi egység. Nem mindenkinek tetszett a túlontúl vallásosság, másoknak meg éppen a pogány istenek folytonos beavatkozása az emberi hőstörténetbe. Erőteljesen erotikus részeit, például a szemléletes csoportszexet matrózok és nimfák között egyenest pornográfiának találták. – De a kifogásolók közben mind elismerték, hogy verselése, nyelve zenei és képzőművészeti szépélményt ad. Lehet közben bosszankodni is, lehet gyönyörködni is. Csak éppen abbahagyni nem lehet, és elfelejteni se lehet különös összevisszaságát:
És ha így van fél évezrede, akkor már a jövője is alighanem biztosított.
