PUBLIUS OVIDIUS NASO (Kr. e. 43–Kr. u. 17)
PUBLIUS OVIDIUS NASO (Kr. e. 43–Kr. u. 17)
Az ókori latin költőket kedvelő olvasó ember a „római aranykor” nagyjai közül legjobban Vergiliust tiszteli, legjobban Horatiust szereti, de legszívesebben Ovidiust olvassa. Divatos, léhának mondott, erotikus költő volt. De népszerűsége tetőpontján versenyre akart kelni az akkor már halott, legtiszteltebb Vergiliusszal. És ha az Aeneis alkotója múlhatatlan hexameteres eposzban idézte fel Róma mitológiába vesző régmúltját, ő az egész görög-római hitregevilágot akarta történetek véghetetlen sorával hexameterben felidézni. És amikor ezt a munkát el is végezte, dicsőség is övezte érte, akkor Róma hősmondáit kívánta összefoglalni. A naptár ünnepeinek sorrendjében idézte a hősöket. De csak június végéig jutott el. Akkor egyszeriben kettétört addig oly sikeres élete, rázuhant a száműzetés, el kellett szakadnia a könnyed társaságoktól, Róma nagyvárosi forgatagától. A birodalom távoli sarkából soha nem térhetett haza. A könnyedségek, a szerelmek gyengéd játékmestere volt, léte végső éveiben, a reménytelen magányosságban a szomorúság halhatatlan poétája lett. Hatvan évre terjedő életének története példázatos regénynek tekinthető a római császárság első éveinek fényeiről és árnyairól.
A jómódú családból való, korán értelmesnek látszó, könnyen tanuló fiú előtt hamar kitárulnának a tekintélyes hivatalok. Apja el is várja, hogy közigazgatási vagy pénzügyi pályára lépjen. Ő azonban már diákkorában költőnek készül. Rendkívül könnyen versel, bár otthon már tiltják, hogy irodalommal foglalkozzék. Rá is kényszerítik, hogy iskolái sikeres elvégzése után pénzügyi tisztviselő legyen. Ezt a hivatalt botrányosan elhanyagolja. Csak a költészet és a kellemes társaságok, főleg a nők érdeklik. Csattanós szerelmi történeteket ír versekben. Ezek széles körben tetszenek. Hamar meg is jelenik első versgyűjteménye „Szerelmek” (Amores) címmel. Azonnal siker. Nemsokára következik a második gyűjtemény. „Hősnők” (Heroides) a címe. Huszonkét verses levél, mondabeli hősnők írják szerelmeseiknek. Ezekben a finom árnyalatú, nők vallomásaként fogalmazott költeményekben Ovidius a női lélek olyan rezdüléseit ábrázolja, mint Euripidész asszonyokról szóló tragédiái óta senki.
Ez a siker már eljut a császári körökbe is.
Ez a császári udvar, Augustus politikai és szellemi vezérkara ekkorra már kialakította hivatalos irodalmi ízlését. Vergilius már nem is él, de ő a költői eszmény, valamint Horatius sokárnyalatú, a szenvedélyekben mértéktartó lírája. A történetíró Livius kellemesen olvasható múltidézése és hazafias pátosza együtt olyan irodalmi eszmény, amely uralkodó az iskolákban és a műveltségre adó társaságokban. Közben azonban felnőtt egy következő nemzedék. A fiatal költők tisztelik az előttük járó nemzedék római büszkeségét. Az előző nemzedék a polgárháború nyomorúságára, szorongásaira, véráradatára kapta Augustus győzelmei nyomán a békét és nyugalmat. A felnövekvő Ovidius fiatal nemzedéke ebben a nyugalomban, a „római béké”-ben (Pax Romana) nőtt fel, a közveszélyről apáiktól és nagybátyáiktól hallottak, és már unják a nagy rendet, tisztelik, de unják Vergiliust és Horatiust is. Számukra a szerelem, a kocsiversenyek, a kellemes társaságok jelentik az izgalmakat és a kalandokat. Verseik ilyesmikről szólnak. Szakítanak Vergilius örökös hexametereivel, de Horatius változatos, görög ízlésű versformáival is. A hexameter és a pentameter váltogatása, a disztichon a csaknem kizárólagos versformájuk. A hexameteres elbeszélő műveket, ha felolvassák vagy éppen dúdolják is, akkor lanttal szokás kísérni, a változatos görög formákat (Horatius formavilágát) váltogatott hangszerekkel kísérik, gyakran kórusban énekelik. A disztichon kísérő hangszere a fuvola. Ez görögül: elegeion, többes számban elegeia, latinos kiejtéssel elégia. Rendszerint fuvolás lányok kísérik fuvolákkal a disztichonban skandált költeményeket. Ezért a hexameter és pentameter váltogatását nevezik kezdetben elégiának. És a fiatal költőket elégikusoknak. Valószínűleg akkor, amikor majd Ovidius sorsának rosszra fordulása után megírja híres, hamarosan világhíres nagyon szomorú elégiáit, akkor ragad rá a bánatos versekre a máig is érvényes elégia név.
Mire Ovidius ismert költővé érik, már jelen van egy nála alig néhány évvel idősebb elégikus nemzedék. Előbb Tibullus a legsikeresebb közöttük, de hamarosan Propertius lép a nyomába. Propertius Ovidius személyes jó barátja, és az idős Maecenas ugyanúgy fedezi fel és pártfogolja, mint annak idején Vergiliust és Horatiust. És akit Maecenas pártfogol, az otthon lehet a császári udvarban is. De ezért ezek a túl fiataloknak tűnő elégikusok nem találnak általános elismerésre a császárnál és a jobb társaságoknál. Tibullus hamar megbotránkoztatja a hivatalos közvéleményt azzal a kijelentésével, hogy „büszkébb vagyok szeretőm szépségére, mint arra, hogy római polgár (Civis Romanus) vagyok”. Tibullust nem is fogadja be az udvar. Maecenasnak hosszasan kell rábeszélni Propertiust, hogy három szerelmes gyűjtemény után végre írjon néhány szép verset Róma isteneiről, templomairól, történelmi emlékeiről. Propertius jó költő, hivatalos hangú elégiáival is sikert arat. Ő azonban egész fiatalon hal meg, és Tibullus sem él sokáig. Mindketten döntő hatással vannak az induló Ovidiusra. Őt befogadja az Udvar, a császár igen ledér életet élő leánya egyenest kedveli és barátságába fogadja. Ez lesz majd végzetes későbbi éveire. Augustusnak azonban eleve gyanús az egész elégikus ifjúság, a túl divatos erotika. Augustus igen művelt, irodalom- és művészetkedvelő uralkodó. De ízlése akkor rögződött meg, amikor az előbbi nagy nemzedék: Vergilius, Horatius, prózában Livius stílusa és világszemlélete formálta a szépségeszményt. Az elégikus ifjúsághoz képest már akár maradiaknak is mondhatók azok, akiknek Maecenas diktálta, hogy mi szép és mi nem elég szép vagy éppen riasztó.
Ovidius azonnal széles körökben lett népszerű. A jó társaságok és főleg az ifjúság körében a léhaság, a cinizmus, az érzéki gyönyörök hajszolása nemcsak divat, de szinte erény volt. Ezekben a körökben Ovidius hamar lett költői eszmény. Élete is megfelelt a könnyed élet igényének. Háromszor nősült, de egyik feleségéhez sem volt hűséges. Nem is igényelték. Ő sem igényelte az asszonyok hűségét. Korábban volt egy szeretője, akit verseiben Corinnának nevezett (igazi nevet nem illett versben említeni, régebben Catullus, nem is oly rég Horatius is minden leánynak, asszonynak, akihez valami köze volt, olyan álnevet adott, amelyet szűk társaságban fel lehetett váltani a igazi női névvel). De Corinna csak a legismertebb név volt, előfordult nem egy más név. Ovidius nyilván életében is úgy élt, ahogy népszerű erotikus költeményei bemutatták körének divatos életét. Tudjuk, hogy drámája is volt a gyermekgyilkos Medeáról. Sokan állították, hogy ez a legszebb latin tragédia, méltó a görög példaképekhez. Sajnos elveszett, miközben többi művei csaknem hiánytalanul fennmaradtak. Legmulatságosabbak azok voltak, amelyek tanköltemény formájában taglalták a szerelmi élet módozatait. Leghíresebb „A szerelem művészete” (Ars amatoria), de még részletezőbben szól a szerelmi élet testi lehetőségeiről „A szerelem gyógymódjai” (Remedia amoris) című erotikus tanácsadó. Ezekkel a léha hangütésű, kitűnően verselt költeményekkel széles olvasókörökben lett népszerű. Ez megnövelte maga iránti igényét. Olyan tisztelt hőskölteményt akart teremteni, mint Vergilius az Aeneisszel. A görög hajdani példaképpel, Hésziodosszal is versenyre akart kelni. Hésziodosz a Theogoniában az istenek egész rendszerét mutatta be. Ezt akarta túlszárnyalni Ovidius, amikor az egész görög-római mitológiát óriási történetsorozatban tárta az olvasók elé. Nagyon nagy verselő és kitűnő elbeszélő lévén ezer évek irodalmának egyik fő művét teremtette meg az „Átváltozások” 15 könyvében. Ezek az istenek és félistenek ugyan mulatságosabbak, olykor léhábbak is, mint maguk a hitregék, mint Hésziodosz, de ennél kellemesebben senki se mesélte el a soktémájú görög-latin istenvilágot. Ezt a művet nem disztichonban írta, hanem tiszta hexameterben, mint ahogy a Homérosz nevéhez fűződő eposzok és főleg mint Vergilius Aeneise íródott. Lehet, hogy komolytalanabb mű, mint a nagy epikus példaképek, de azoknál is érdekesebb olvasmány.
Talán Augustus és az Udvar jóindulatát akarta megnyerni, amikor az „Átváltozások” (Metamorphoses) után Róma ünnepeit és Róma történelmi múltját akarta nagy költeményben összefoglalni. A címe „Naptár” (Fasti) volt: a terv szerint hónapról hónapra a római naptár ünnepei és emléknapjai sorrendjében mesélte volna el a hazai múltat, a római dicsőséget. Ezt megint disztichonban írta, de csak hat hónappal készült el. Amikor befejezte a júniusi napok idézését, következett életének tragédiája.
A császár léha leányának – Júliának – bizalmas barátja volt. Júlia – a botrányos életű úrnő – még házasságtörő kalandjainak egy részét is Ovidius házában bonyolította le. Egy nagyon botrányos ügy kiderült, talán magának Ovidiusnak könnyelmű pletykája alapján. Ezt az egyre ridegebb császár sohase bocsátotta meg. A lányának se. Júliát is száműzte, de Ovidiust mint bűntársat örökös bánatra ítélte. A birodalom távoli sarkába, a Fekete-tenger partján fekvő Tomi nevű telepre száműzte (manapság a romániai Constanza van ott, annak főterén Ovidius szobra áll most). A rideg, barbár vidékről soha többé nem jöhetett haza, bár gyönyörű szomorú versekkel ostromolta a kegyetlen császárt is, befolyásos barátait is. Hiába. Mindhalálig szenvednie kellett a vidám élet után a keserű számkivetettséget. Két halhatatlan versgyűjtemény tanúskodik a szomorúságról: a „Sirámok” (Tristia) és a „Pontusi levelek” (Epistulae ex Ponto). (A Fekete-tenger partvidékét hívták akkoriban Pontusnak.) A derű és léhaság talán legnagyobb költője a sanyarú alkonyi időben a szomorúság halhatatlan költője lett.
Ebben a „Sirámok” című gyűjteményben található a megragadó érdekessége mellett dokumentumnak is fontos verses önéletrajz. A hosszú, részletes történetsorozat bőségesebb képet ad költője életéről, mint bármelyik más ókori költőről bármelyik ismertetés. Bár igen különös, hogy azt vallja: fogalma sincs, miféle tévedés ébresztette a császár haragját ellene. De talán tényleg nem tudta vagy el se tudta képzelni, hogyan lehet bűnnek tekinteni egy szerelmi kalandot, és bűnrészesnek a szerelem pártolóját.
