PUBLIUS VERGILIUS MARO (Kr. e. 70–Kr. e. 19)
PUBLIUS VERGILIUS MARO (Kr. e. 70–Kr. e. 19)
Ha csak arra gondolunk, hogy az olvasni tudók közt egyaránt a legtiszteltebbek és legkedveltebbek sorába tartozott a pogány ókorban, a vallásos középkorban, az újkorban pedig a vallásosok és a vallástalanok körében egyaránt, máris nyilvánvaló, hogy a világirodalom főalakjai között van a helye. De ha még azt is számításba vesszük, hogy a változó arculatú évszázadokban döntően hatott Dantére, Torquato Tassóra, Miltonra, a nemzeti műeposz egész műnemére, a mieink közül Zrínyire és Vörösmartyra – akkor kétségtelen, hogy Vergilius nélkül egyszerűen nem lehet elmondani a világirodalom történetét.
Az a latin nyelvű római irodalom, amely a korai időktől kezdve példaképének tudta a már akkor nagy múltú görög irodalmat, Augustus császár uralma idején (vagyis időszámításunk kezdete körül) felzárkózott mintaképéhez. Már a megelőző évtizedekben, Julius Caesar éveiben olyan igazán nagy költői akadtak, mint Catullus, a szerelmi líra klasszikusa, Lucretius, a tudományos igényű tanköltészet példaadója, s mellettük olyan prózaírók, mint Cicero, a szónoki beszéd és a filozófiai ismeretterjesztés bravúros stílusú mestere, vagy Sallustius, aki történelmi tanulmányaival a történelmi regény műfajának egyik előkészítője volt. Mire véres polgárháború után az augustusi új rend valóban rendet és nyugalmat adott az egyre nagyobbodó birodalom lakosságának, illetve a lakosság nagy részének, a hatalom azt is tudomásul vette, hogy a műveltség, a tudomány, a művészet s nem utolsósorban a költészet a politikának is hasznos eszköze lehet. Tudta ezt a művelt császár és még jobban uralmának kultúrpolitikai támasza, Maecenas. Számos jó költővel esett meg, hogy amint Maecenas megismerte, attól kezdve egyenes volt útja a dicsőség, s vele a jómód, nemegyszer a halhatatlanság felé. Vergiliuson kívül Horatius, Propertius felívelő életútja is a nagy kultúrpolitikusnak volt köszönhető. De Vergiliusnak igen küzdelmes volt az az ifjúság, amelyben kifejlődött költői tehetsége.
Azzal kezdődött, hogy parasztfiú volt. A tehetős, rangokra alkalmas úri rétegek és a nincstelen-jogtalan rabszolgák között a parasztok szabadok voltak, de általában szegények, akik legföljebb kis birtokaikon gazdálkodtak. Vergiliusnak is az lett volna a sorsa, hogy férfierőre kapva földet műveljen vagy pásztorkodjék, esetleg valami kézművességet tanuljon ki. De közbeszólt a végzet. Már kisfiú korában nyilvánvaló volt, hogy a gyomra beteg. Egy-egy megerőltető mozdulatra hányni kezdett. A falu bölcséi némi megvetéssel, bár részvéttel mondogatták, hogy „csak tanulásra alkalmas”.
A munkára gyengének bizonyult falusi fiú tehát szülei áldozatkészsége folytán városba, iskolába került. Ott a tudós tanítók hamarosan megállapították, hogy rendkívül könnyen tanul, szeret is tanulni. Mikor versekre került sor, kiderült, hogy gyönyörűségére szolgál akár hosszú költeményeket skandálva mondani, sőt amikor maga is próbálkozott, pontos és jól mondható verseket tudott írni. A legegyszerűbb lehetőség volt, ha olyan tudást szerez, amiből meg is lehet élni. Tehát szónoklattant tanul, hivatásos szónok lesz belőle. A szónok mindenféle hivatali teendőket elláthat, de peres ügyekben ügyvéd is lehet, büntetőügyekben védő vagy vádló. Ehhez persze jogtudományt és joggyakorlatot is tanulni kellett. Vergilius kitűnő eredménnyel lett is olyan szónok, aki peres ügyekben képviselheti az ügyfeleket. Közben megtanult görögül, és igyekezett görög példára, de latinul a falusi életről, pásztorok szerelmeiről írni. Ez azért volt érdekes, mert a fiatal költők vagy a társadalom magasaiból, vagy a társadalom legmélyéről jöttek, de a valódi falusi életet nem ismerték. Amikor Vergilius első költeményeivel kezdett ismert lenni az irodalmi világban, úgy tekintették, mint a paraszti élet hivatásos idillikus (vagyis pásztori) költőjét.
De nehéz kalandokat kellett átélnie, míg elfogadták költőnek. Ügyvédi próbálkozásai nem jártak sikerrel. Nem volt jó ügyvéd, valóban nem is érdekelték az ügyfelek kicsinyes ügyei. A zajos közélettől egész lelkével távol állt, tehát politikai szereplésre sem volt alkalmas. És közben elkövetkeztek a véres polgárháború évei. Julis Caesar meggyilkoltatása után az arisztokraták nemesi pártja, élén Brutusszal, Caesar nevelt fiával, összeütközött a caesari központi hatalmat kívánók pártjával. Ennek élén Octavianus, Caesar másik nevelt fia és Antonius, Caesar egykori alvezére állt. Előbb Octavianus és Antonius győzedelmeskedett Brutus és hívei fölött a híres philippi csatában. Utána a győzedelmes Octavianus és Antonius ütközött össze a főhatalomért. Az egyeduralomra törő Octavianus ettől kezdve már Caesar Augustus. Ez a hosszú polgárháborús korszak felforgatta egész Itáliát. Vergilius szüleinek kis földbirtokát elragadták a falujukat feldúló seregek. A falu népe, köztük a Vergilius szülők menekültek, amerre láttak, valahol az országúton ölték meg őket, azt se tudni, kicsodák. Maga a már sok mindent megtanult fiatalember életét féltve a görög városok felé igyekezett. Így jutott el az iskolák, tudományok, művészetek akkori otthonába, Athénba. Ott számos fiatal római élt, mert biztonságosabb volt akár tanulni, akár kereskedni a nyugalmasabb görög világban, mint otthon Rómában. Ott ismerkedett meg Vergilius azzal a Horatius nevű ifjúval, aki katonaszökevény volt Brutus seregéből és akit jómódú üzletember apja Rómából titkos utakon segélyezett, hogy a biztonságos messzeségben tanuljon bármit, csak ne legyen otthon a veszélyek idején. – Ez a barátság a magukat már nagyon is költőnek tartó fiatalemberek között világirodalmi jelentőségű: velük érkezett el legmagasabb színvonalára az ókori latin költészet.
A polgárháború lankadásával úgy látszott, haza is lehet már menni. Antonius és vele az egyiptomi királynő, Kleopátra még élt, a tengeren még egy ideig tartott a hatalmi vetélkedés. De Rómában már Augustus volt az úr. Vergilius haza is utazott, és Maecenas hamarosan lehetővé tette költői érvényesülését. Alighanem Vergilius biztatására szánta el magát Horatius is a hazatérésre. Otthon azután őt is megismerte Maecenas, és a kitűnő irodalmi szakember tüstént felismerte, miféle szellemi hatalom birtokába jut az, aki felhasználja tehetségüket. Amint megismerte őket, már költői pályájuk kezdetén kétségtelen volt, hogy a legjelentékenyebb és leghatásosabb két költőt pártfogolja. Kezdetben nem is a közélettől undorodó Horatiust ajánlotta Augustus figyelmébe, remélve, hogy ha tapasztalja az új rend eredményességét, majd ő is kellően fog lelkesedni Augustus béketeremtő új Rómájáért, de erre még várni kell. Vergiliusnak azonban a polgárháború személyes gyász volt, a falusi élet leromlását a közbajok legfőbbikének tartotta. Ráadásul a falusi-mezőgazdasági élet személyes tapasztalat, ifjúkori múlhatatlan élmény volt. És eddigi verseiből világosan kiolvashatta, hogy megragadó, dallamos hexameterekben eszményítheti a falusi élet szépségeit. Augustusnak éppen őrá volt szüksége, hiszen a polgárháborúban leromlott mezőgazdaságot kellett mindenekelőtt rendbe hozni az életszínvonal emeléséhez. Augustus is elolvasta ezeket a pásztori költeményeket, sőt kíséretével együtt maga is elment arra az előadóestre, amelyet a versek kiadója rendezett az irodalomkedvelők számára. Persze a kiadót is – aki azonos volt a lemásolt verseket áruló könyvkereskedővel – szintén Maecenas szerezte, és valószínűleg ő javasolta Augustusnak, hogy személyesen is menjen el a felolvasásra. A siker teljes volt. Kiválogatták a tíz legjobbnak tartott költeményt, és ezért a gyűjtemény „Ecloga” azaz „válogatottak” címen jelent meg. Ezért jelent az irodalmi köztudatban az „ecloga” szó pásztori éneket, s ahol otthonos a hexameter, ezeket ebben az antik versformában szokás írni. (Radnóti híres eclogái is innét vették nevüket.)
Augustus is bizonyos volt benne, hogy Vergilius alkalmas egy olyan nagy, vonzó tanító költemény megírására, amelyet azután szét kell küldeni a falvakba, hogy minél több parasztember tanulja meg belőle a szántóföld és a legelő tennivalóit. A császár ekkor indult végső háborús ütközetébe Antonius és Kleopátra ellen. Úgy kívánta, hogy mire hazaérkezik, legyen is kész ez a fontos költemény. Meghívta Maecenast és Vergiliust, hogy együtt beszéljék meg, milyen is legyen ez a költemény. – Ezután Augustus elindult a végső győzelem felé, Vergilius pedig hol leült asztalához, hol fel-alá sétálva diktálta írástudó rabszolgájának a gyorsan készülő művet. Házát, rabszolgáit, a beszerzésekhez szükséges készpénzt Maecenastól kapta, hogy gondtalanul dolgozhassék.
Augustus győzelme az actiumi csatában világszenzáció volt, a közélettől eddig húzódó Horatius is lelkes ódában köszöntötte a diadalt. Vergilius pedig a kész művel fogadta a győztest. Híres három nap következett: Augustus, Maecenas és Vergilius összeült és részletről részletre megbeszélték, hogy úgy gondolja-e az uralkodó is, mint a költő. Közben állítólag nem is aludtak, egy keveset ettek-ittak, ámbár Vergilius igen óvatos ivó volt, mert rossz gyomra hamar megfájdult a vizezett bortól is. Három nap múlva némi vitatkozás és sok megbeszélés után készen volt a mű. Címe „Georgicon”, azaz „paraszti dolgok”. Mintaképe a hét-nyolc évszázaddal előbb élt görög Hésziodosz „Munkák és napok” című tankölteménye volt. Hésziodosz klasszikus volt, múltból őrzött remekíró, de ő a közel ezer év előtti gazdálkodásban volt otthonos. Vergilius pedig az újrateremteni kívánt, akkori falu gyermeke, és verselőként nemcsak annak a kornak, hanem az egész világirodalomnak egyik legnagyobb költője.
Azonnal száz írástudó rabszolga másolta, és amikor készen lettek, máris kezdték újra elölről a másolást. Ez volt a világ akkori legnagyobb példányszámú könyve (persze akkor a könyv nem lapozható köteget, hanem tekercset jelentett). Az elkészült olvasnivalót lovas futárok vitték szét Itália-szerte. A falvak elöljárói felolvasták az összehívottak előtt a versbe foglalt tanulnivalót. A művészi szépség és az ismeretterjesztő tanítás elválaszthatatlan volt egymástól ebben a tankölteményben.
Augustus és Maecenas most már tudta, hogy Vergiliusnak kell megírnia a felépítendő és megszervezendő Római Birodalom és a nagyra hivatott római nép nem avuló dicsőítését. A költő örömmel vállalta a nagy feladatot. Ahogy ekkor már sokan elvárták, Homérosszal akart versenyre kelni. De ő eredetileg Augustusról, az élő kortársról akart hőskölteményt írni. Augustus azonban jobb politikus volt, mint a költő. Alighanem ő javasolta, hogy a költemény Róma alapításának előzményeiről és a Római Birodalom nagy kilátásairól szóljon. Főhőse a legendás ősapa, Aeneas, de úgy, hogy Aeneasról minden olvasónak Augustus jusson az eszébe.
Tíz évre szóló feladat volt ez. Már a tervezete is gondos munkát igényelt. Megfontoltan tervezte, részletesen kidolgozta a vázlatát. A tizenkét ének mindegyikének kerek cselekménye volt. A második ének például Trója pusztulásának története, amelyet a menekülő Aeneas elmesél az őt vendégül fogadó királynőnek. A negyedik ének Aeneas és Didó királynő tragikus szerelme: önmagában a világirodalom egyik legszebb szerelmes novellája. A hatodik ének Aeneasnak és társainak alvilági utazása. Az érdeklődők tehát előre tudhatták, miről is szól az egész mű. Az első hat ének hajóskalandok sorozata, mint az Odüsszeia, a második hat ének a honfoglalás, háborús küzdelmek sorozata, akár az Iliász. Vergilius tudatosan Homérosz nyomdokában járt, és éppen ezzel tette műfajjá az eposzt. Homérosznál az egyes mozzanatok tartalmi elemek, de amikor Vergiliusnál ezek az elemek formai kellékekké váltak, az eposzt az tette eposszá, hogy a homéroszi–vergiliusi mozzanatokat mintegy szabályt betartva illesztették a cselekménybe.
A kész vázlat alapján azután nem sorrendben írta meg a művet. Először a negyedik éneket, vagyis Aeneas és Didó szerelmi történetét alkotta meg. Ezt nem a történelmi mendemondákból vette, valószínű, hogy egy saját, tragédiába torkolló szerelmi kalandját változtatta mondává. Nem tudjuk, mert a túl csendes, szemérmes Vergilius magánéletéről szinte semmi sem maradt fenn. Horatius minden nőismerősét kipletykálta lírai verseiben. Vergiliusnak bizonyára szintén voltak szerelmes élményei, de ezeket mondákká, hitregékké finomította.
Az Aeneis 10 évig készült, minden olvasó ember úgy várta, mint a római nagyság halhatatlan dicsőítőjét. Az is lett, de nem készült el egészen. Jó néhány sort még módosítani akart, néhány sorból szótagok hiányoztak. Ő pedig nem akart töredéket hagyni az utókorra. De már haldoklott. Megeskette barátait, hogy ha nem lesz kész a művel, akkor halála után elégetik a kéziratot. A barátok, köztük Horatius is, megesküdtek erre. Tudták mind, hogy hamisan esküsznek, de megmentették az Aeneist a halhatatlanságnak.
Vergilius 51 éves korában halt meg, életműve azóta is halhatatlan.
