TORQUATO TASSO (1544–1595)
TORQUATO TASSO (1544–1595)
Ha Torquato Tasso történetesen nem írta volna meg élete fő művét, a nevét és emlékét halhatatlanná tevő „Megszabadított Jeruzsálem”-et, akkor lírai költeményei, színpadra szánt művei, főleg az „Aminta” című pásztorjáték alapján az olasz reneszánsz legnagyobb költőjének, a Petrarca utáni évszázadok legkitűnőbb lírikusának tartanák. De megírta hőskölteményét a Bouillon Godofredo vezette első keresztes hadjáratról, és a különös versengésben a lírai és drámai életmű elhomályosodott a kezdetben nagyon is sokat vitatott hősköltemény híre és irodalmi tekintélye mögött. Sokszor és sokan állították, hogy Dante felülmúlhatatlan „Isteni színjáték”-a után Tasso eposza a legszebb, legnagyszerűbb olasz elbeszélő költemény. Holott Dante után és Tasso előtt élt és alkotott Ariosto korlátlan képzelőerejével, a pátoszt humorral vegyítő életszemléletével, szemléletes jellemzőerejével. És mégis, bár Tassóra döntő befolyással volt Ariosto, az „Orlando furioso” híre is elhomályosodott a „Gerusalemme liberata” mögött. A reneszánsz emberöltői alatt Itália-szerte gyakori, olyan vitézkedő-birtokos nemesi családból származott, amelyből tudósok, költők, muzsikusok is kerültek ki. Rokonságukban ugyanolyan gyakori volt a kalandor zsoldostiszt, mint a magas rangú pap. Műveltek voltak, vallásosak. A fejedelmek udvaraiban könnyen emelkedtek országos méltóságokká, urakat gyönyörködtető költőkké, zenészekké. Ók diktálták az úri szokásokat, ők voltak az illemtanok diktátorai és példaképei. A Tasso család nemzedékek óta ebbe a társadalmi rétegbe tartozott. Torquato Tasso apja, Bernardo Tasso olyan vitézkedő udvari ember volt, akit a népszerű költők közt tartottak nyilván. „Amadis de Gaula” című verses lovagregénye az Ariostót követő epikus művek között a népszerűek közé tartozott. Más-más nagyúr szolgálatában is mindenütt tekintélynek számított és személy szerint is népszerű volt az irodalomkedvelő társaságokban. Már túl volt az ötvenen, amikor később oly nagy hírű fia megszületett. Ez az apa azonban elég sokáig élt még, hogy hamar tehetségesnek mutatkozó gyermekét műveltté és művésszé nevelje. Az akkor már halott Ariosto költői eszmény és példakép volt ebben az otthonban. Az olasz költészet Dantétól és Petrarcától szinte nemzedékről nemzedékre tananyag és gyönyörűség volt a felnövekvő ifjúság számára. Mellettük és műveik mellett azonban az értelmiség számára a latin nyelv ugyanolyan természetes, sőt kötelező volt Itáliában, mint Franciaországban, Angliában, a német államokban vagy éppen nálunk, Magyarországon. És aki gyermekkorától fogva tudott latinul és művelt környezetben nevelkedett, annak Vergilius epikája, Horatius komoly és Ovidius léha lírája természetes alkotórésze volt az ismeretanyagnak. Az olyan családokban pedig, mint Tassóéké, az is természetes volt, hogy a fiúk legalább olvasni tudjanak görögül is. Bernardo Tasso izgatott fia tehát sihederkortól fogva ismerte, szerette, utánozni akarta Homérosz „Iliász”-át, Vergilius „Aeneis”-ét és Ariosto „Orlandó”-ját. Már 18 éves korában írt egy „Rinaldo” című verses lovagregényt. Példaképe apja és Ariosto volt. A szokványos lovagtörténet hőse pedig az a Rinaldo nevű lovag, akiről a Ferrarában uralkodó Este család úgy tudta, hogy nemzetségük vitézlő hőse, aki részt vett az első keresztes háborúban a híres vezér, Bouillon Godofredo oldalán. Tassóék pedig az Este család szolgálatában hol vitézkedtek, hol gyönyörködtették az úri köröket. Rinaldo lovag pedig ezután jelen maradt Torquato Tasso költészetében, idővel a fő műnek, a „Megszabadított Jeruzsálem”-nek is egyik igen rokonszenves fiatal hősalakja.
Egy ideig azonban elsősorban lírikus. A szerelem öröme, a szerelmi csalódások bánata, a természeti szépségek, a tájak látványa olyan mesteri verseléssel és káprázatos színű nyelvezettel ragadja el az olvasókat, hogy a fiatal Tassót Petrarca méltó utódai közé sorolják. – Idővel, ide-oda hányódva a fejedelmi udvarok között rákap a divatos pásztorjátékra, a hajdani görög idilleket utánzó, színi előadások számára is alkalmas párbeszédes szerelmes játékokra. Írt olykor még tragédiákat is, de a drámatörténetben hírnevét „Aminta” című, hajdani pásztorok közt játszódó lírai színjátékának köszönheti. Az irodalomtörténész körökben évszázadok óta egyetértő vélemény, hogy ez a legjobb, legszebb és leghatásosabb pásztorjáték mindazok között, amelyeket jó kétezer éve bármely nyelven írtak.
Valóban különös, hogy ezek a lírai és színpadi művei, amelyek körül soha se volt vita – a közemlékezetben elhomályosodtak a nagy eposz mögött, amelyet megjelenése után legalább annyian ócsároltak, mint ahányan lelkesedtek érte.
A költői út ilyen kezdeti kitérők után az eposzhoz vezetett. Ezt a költői utat azonban újra meg újra eltérítette Tasso korán megnyilvánuló, majd egyre erősödő idegbetegsége. Manapság paranoiának, vagy még inkább üldözési mániának nevezték ezt a gyakran elmebajig erősödő lélekállapotot. Kétségtelen, hogy sikerei közt voltak csalódások is, valószínűleg szerelmi élete is felettébb zavaros lehetett. De magánéletének a részleteit valójában nem ismerjük. A mendemondák regényes lelki válságokat sejtetnek, s hírlik, hogy udvari körökben egyenest bűnnek számított, hogy egy hercegnőbe mert szerelmes lenni. Erről és a többi mendemondáról azonban nincs semmiféle bizonyíték. A köztudatban azért erősödött meg, mert nagy idők múltán Goethe talán legárnyaltabb lélektani drámáját, a „Torquato Tassó”-t róla írta. Ez a költői tragédia a művészsors végzetességét ábrázolja. Ebben Tasso végzetes szerelme a rangos hölgy iránt a pletykaanyagot felhasználó Goethe leleménye. De a drámában megőrülő Tasso valójában nem azonos a merőben más körülmények közt őrjöngő, évekig elmegyógyintézetben raboskodó Tassóval. – A valóban már irodalmi jelentkezésétől kezdve nagy tehetségnek, nem ritkán lángelmének tekintett költő újra meg újra megalázottnak, mellőzöttnek, üldözöttnek érezte magát. Erre a tévképzetre indulatosan, gyűlölködve válaszolt. Összeveszett fejedelmekkel is, akik szeretettel hívták az asztalukhoz. Megesett, hogy kést rántott egy szolgálattevőre, mert azt hitte, hogy az akarja megölni őt. Dühöngő rohamok szünetében írta a nagy művet. Hol el volt ragadtatva magától, igazi önimádó is volt, de néha istenkáromlónak érezte magát, mert vallásos, áhitatra buzdító műnek kívánta készülő munkáját, s legérdekesebb harci vagy szerelmi mozzanatait túl világinak, néha egyenest léhának ítélte. Amikor egy fejedelmi udvarban ebéd közben az uralkodó oldalán, az előkelő vendégek közepette tört rá a gyűlölködő dühöngés, előbb orvost hívattak, de azután egy olyan elmebetegeket őrző kórházba vitték, amely börtönszerűen tartotta fogságban hét évig. De még ott is írta-írta a művet.
A több ízben is elkészültnek nyilvánított hősköltemény először egy rendkívül rossz kiadásban jelent meg, a költő tiltakozott is, hogy ezt nem ő írta. De akkor tovább csiszolta a végre elkészült húsz éneket. Ezt a változatot nevezte először „Megszabadított Jeruzsálem”-nek (Gerusalemme liberata). – A fogadtatása ellentmondásokkal teljes volt. A jó ízlésű olvasók elragadtatottan dicsérték, többre értékelték Ariosto „Orlandó”-jánál is. Az egyházi hatóság, az inkvizíció eretnekségeket és istentelenségeket talált legszebb részleteiben is. A legszebb szerelmi jeleneteket felháborítóan erkölcstelennek ítélték. Kárhoztatták, hogy a szép varázslónőt, Armidát és a holtakat felébresztő, harcra buzdító varázslót, Alderánt nem ábrázolja elég ellenszenvesnek. Tasso pedig két roham közt el is fogadta az egyházi kifogásokat és újraírta az egészet. Szerencsére ezt a javított változatot hamar elfelejtették és megmaradt, megigazult a már véglegesnek tekintett szöveg.
Nehéz megítélni ezt a „Megszabadított Jeruzsálem”-et. Lírai részei, leírásai, hangulatképei remekművek. Stanzái (nyolcsoros szakaszai), gazdag nyelvezete a legszebb olvasmányok közé sorolják. Nőalakjai és legalább két vitéz férfiszereplője – Tankréd és Orlando – példakép lehetett későbbi évszázadok költői és regényírói számára. (Nálunk „Az ember tragédiája” bizánci képében Ádám azzá a Tankréddá változik, akit Madách is Tassótól ismert meg.) Ámde ő humanista meggondolással szakítani akart a középkori lovagregények és főleg Ariosto mesélgető modorával. Arisztotelész „Poétiká”-jának szerkesztési igényéhez, Vergilius „Aeneisé”-nek szigorú szerkezetéhez akart visszatérni. Ráadásul semmi se volt benne Ariosto angyali humorából. Így maga a történet eléggé száraz cselekményűvé lett, hősei nem jellemek, hanem magatartásképletek lettek. Az eposz főhőse, Bouillon Godofredo, a legélettelenebb, legkevésbé egyénített a viadal hősei között. A vallásos műnek készült történetben a mennyei beavatkozás, az eposzban szükséges „csodás elem” csupán betét a földi cselekmény közepette. Ha elemezzük, nagyon is elmarad Ariosto mögött. De ha olvassuk, elbűvöl a kidolgozás szépsége. Ebben a világhíressé emelkedett epikában az a legszebb, legjobb, legköltőibb, ami nem epika, hanem líra. Sajnos Arany János csak 32 szakaszt fordított belőle mutatványul. Az egész művet tolmácsoló magyar fordítások derék, szorgalmas munkák, csak éppen azt nem érzékeltetik, hogy milyen szép olvasmány ez a hősköltemény.
Hatása az olasz költészetben is, a világirodalomban is erősebb, mint Dante kivételével bármely alkotóé az olasz költészetből. Nálunk közismert, hogy Zrínyi „Szigeti veszedelem” című eposza mit köszönhet Tassónak. Éppen Arany János kitűnő elemző tanulmánya, a „Zrinyi és Tasso” tette köztudottá nálunk ezt a hatást.
Sok ellentmondás van Tasso egyéniségében, életében, életművében. De így együtt mégis a halhatatlanság egyik sajátos változata.
