WILLIAM BUTLER YEATS (1865–1930)
WILLIAM BUTLER YEATS (1865–1930)
Írország évszázadokon át az angol király fennhatósága alá tartozott, az ősi ír nyelvet – a kelta nyelvcsaládhoz tartozó gaelt – lassú ütemben, de végül teljesen kiszorította az angol. Kihaltnak mégsem mondható: a nyelvtudósok megértik és a legeldugottabb falvak paraszti népe beszéli. Maguk az írek sohase voltak hajlandók magukat angoloknak tekinteni, holott a XIX. és a XX. században nem egy ír szerző az angol irodalom élvonalába emelkedett, mint Oscar Wilde, G. B. Shaw és James Joyce. Az ír szigeten pedig szakadatlan volt a nemzeti szabadságtörekvés: küzdelem a politikai függetlenségért, az ősi nyelv fenntartásáért, illetve megújításáért. A XIX. század második felében erőteljesen meginduló – önálló nemzeti kultúráért küzdő – értelmiségi mozgalom cselekvő részesei „kelta reneszánsz”-nak nevezték törekvésüket. Íróik, költőik, tudósaik gyakran felettébb veszélyes körülmények között részesei, esetleg éppen vezetői voltak annak a nemzeti mozgalomnak, amely az első világháború befejezése után végre kiharcolta a nagy közös vágy megvalósulását, és világmeglepetésként kiegyezve a nagy gyarmattartóval, az angol Egyesült Királysággal, megteremtette az „Ír Szabad Állam”-ot, amely leszámítva a sziget északi részén elterülő Ulster tartományt, független, önálló nemzeti országgá tette Írországot.
Ennek a diadalmas országnak legfőbb vezetői, irányítói, szellemi arculatának meghatározói közé tartozott „első szenátor” címmel William Butler Yeats, akit ekkor – 1922-ben – világszerte az élő költészet egyik legeredetibb és legjelentékenyebb költőjének tartottak, és a következő évben már Nobel-díjjal ismerték el magas színvonalú költészetét. Haláláig irányító vezéralakja volt az önmagát megtaláló haza kultúrájának, példaadó költője nemcsak nemzedékének, hanem az akkori világirodalom néhány modern törekvésének, igazgatója az „Abbey Theatre”-nek, az ír Nemzeti Színháznak. Világszerte azt is tudomásul vették, hogy ő a megújítója az angol reneszánszkori drámának, a múltat idéző verses színjátéknak.
Gyermekkorát falusi környezetben élte, ott lett otthonos az ősi, még kelta eredetű népmesék és népdalok világában. A nép ajkáról ráragadt valami a gael nyelvből is. Már diákkorában verselt. Elbűvölte a népköltészet hangja és formakincse. Közben azonban modern francia verseket is olvasott. Jó otthonból származott, már diákkorában is jól tudott idegen nyelveket, és szerette a franciákat, hiszen azok évszázadokon át harcoltak az angolok ellen. A régi francia harcosok – Jean d’Arc katonái – voltak olyan kedvesek számára, mint a francia expresszionisták. XIV. Lajos elegáns udvaroncai és még elegánsabb drámaírói egyenes úton vezették az újkori ír olvasót Baudelaire-hez és a dekadenseknek nevezett modernekhez. A kelta múlt és a párizsi jelen együtt készítették elő egyetemi éveit. Történelmet, néprajzot és kelta nyelvészetet tanult.
Amikor első verseivel jelentkezett a folyóiratoknál, azonnal feltűnt eredetisége, még inkább a kelta múlt idézése, bár korai műveire rányomta bélyegét a századfordulón divatos „preraffaelizmus”, ami díszítettségével, cikornyásságával körülbelül azonos volt a Közép-Európában ugyanakkor uralkodó „szecesszió”-val. Ez a stílus azonban akkor közkedvelt volt. Még népszerűbbek voltak műfordításai: a fennmaradt régi gael dalokat és hőstörténeteket formahíven mondotta el angolul. És hamarosan irodalmi újítónak számított egy nagyon is régi stílus életre keltésével. A „Katalin grófnő” című ír történelmi tragédia nem a színpadon tűnt fel, hanem érdekes és színes olvasmányként. A következő drámái és meseszerű költeményei is misztikusak, túlvilági erőket sejtetők. A nacionalizmusig fokozódó nemzeti romantika, a nemzeti függetlenség igénye, a jelen felé példálózó múlt idézése minden műfajban elvegyült nála spiritizmusig terjedő rejtelmességgel. Miközben tevékenyen vett részt a titkos szabadságmozgalomban, megtalálta a szellemidézők társaságait is. Élt azokban az években egy nemzetközileg ismert nevű spiritiszta médiumasszony, G. Hyde-Lees, aki ihletett állapotában szellemekkel, túlvilági lényekkel társalgott. Hívő csoportok elragadtatva hallgatták közléseit a tapasztalaton túli világról. Yeats is részt vett a hölgy szeánszain. Az egyre nagyobb hírű költő és a híres látnokasszony megismerte egymást, és egymásba szerettek. Egy régi, magányos toronyba költöztek, berendezkedtek és évekig éltek ott égi és földi szerelemben. Yeats csak akkor ment el, ha verset adott a folyóiratoknak vagy könyvet a kiadóknak. Vagy ha titkos társaságokban készítette elő a nemzeti küzdelmet Anglia ellen.
Együttlétük végleges volt, összeházasodtak. Amikor végre kivívták a diadalt, megszületett az Ír Szabad Állam, s a költő szenátor lett, Nobel-díjat kapott, akkor kiköltöztek a középkori toronyból, kényelmes városi otthont rendeztek be. A már mindenütt nagy költőnek elismert Yeats költészete letisztult: a népdalok és a klasszikusok példájára a valósághoz, a mindennapos emberek érzelem- és gondolatvilágához közelített. Halála évében megjelent végső verseskötetét minden irodalomtörténet a XX. század lírai költészet fő művei közé sorolja.
Egy meg nem alkuvó szabadsághős, aki nem esik el a csatatéren, hanem szenátor lesz. Egy múltidéző, aki kortársainak érzelmeit fejezi ki. Egy elbeszélő költő és drámaíró, aki egységben látja a mesét és a valóságot. Egy szellemekkel társalgó házaspár, amely példát ad a józan életre. Igazán nem mindennapi jelenség.
