XENOPHÓN (Kr. e. 430–354)
XENOPHÓN (Kr. e. 430–354)
A legkülönbözőbb lexikonok és irodalomtörténetek ezt a kalandos kedvű és vonzó stílusú Xenophónt a görög történetírók közé sorolják. Ez jó két évezredes tévedés. Csak el kell olvasni hiteles fennmaradt műveit, s nyilvánvalóvá válik, hogy vérbeli író, az önéletrajzi művek mellett még a történelmi regénynek is klasszikus előkészítője. Igaz, írt ő történelmi művet is, a „Helléniká”-t, de éppen ez a mű – elfogultságaival, pártatlanságával és főleg a többi művéhez képest unalmas voltával – meg se közelíti azokat a ragyogó írásokat, amelyek a görög ókor irodalmának klasszikusai közt biztosítják a helyét. Ezt a történelmi munkáját alighanem elvárták tőle a spártaiak, akik athéni létére pártfogolták, befogadták maguk közé és vagyont érő adományokkal jutalmazták. A nagy hírű, nevéhez fűződő különböző olvasmányok közül nehéz megállapítani, melyik származik valóban tőle, melyiket kapcsolták tévedésből az ő életművéhez. Ez azonban se előnyére, se hátrányára nem válik.
Kalandos élete már magában is kordokumentum a Krisztus előtti ötödik század végső negyedéről és a negyedik század első feléről. Hiszen Szókratész tanítványa volt, majd a hírneves spártai király, Agészilaosz személyes jó barátja, a perzsa polgárháború résztvevője és a bajbajutott görög zsoldosok leleményes hazavezetője. Ugyanúgy izgatta a filozófia, mint a vadászat, a lovaglás, később jó ideig a földművelés. Holott ifjúkorától kezdve a katonáskodás érdekelte, mindegy, kinek az oldalán, bárki ellen. Gyakran volt politikailag gyanús a különböző államokban, ahol megfordult, el is űzték több helyről is. Volt azután politikailag, katonailag ünnepelt. Meg is ajándékozták óriási birtokkal, amelyet azután elkoboztak tőle. Közben sok mindent írt, van sok mű ebből a századból, amelyről nem tudjuk, vajon ő írta-e vagy más. Ezek felettébb különböző értékűek. Van azonban három olyan műve, amely kétségtelenül az övé. Ezek biztosítják évezredek óta irodalmi halhatatlanságát. – De sokat kellett élnie, tapasztalnia, hogy ezekhez eljusson.
Úgy kezdte, hogy az iskolában kitűnő tanuló volt, már gyermekkorában jól lovagolt, kitűnően forgatta a kardot és a dárdát, s nyíllal biztonságosan lőtt célba. Sihederkorában azt bizonygatta, hogy hadvezér lesz belőle. Amikor ifjú férfivá serdült, a nagy hírű bölcs, a tudományok hírneves tanára, Szókratész az utcán fedezte fel. Beszélgetni kezdett a nagyon jó megjelenésű, vonzó arcú fiatalemberrel. Felismerte, milyen jó eszű, és javasolta, hogy jöjjön el az ő iskolájába, ott bővítheti a tudását. Xenophónnak nagyon tetszett a javaslat, s Szókratész tanítványa lett. A köpcös termetű, kócos szakállú bölcs iskolája igen jó hírű volt, számos olyan értelmes ifjú tanult ott, akiből azután híres ember lett. Xenophónnak legalább két olyan iskolatársa volt, akiknek a neve minden lexikonban megtalálható. Az egyik Platón volt, aki a világtörténelem legnagyobb, leghíresebb filozófusainak egyike. A másik Alkibiádész, aki Xenophónnál is sokkal kalandorkedvűbb és kalandorabb életű híres hadvezér lett. Platóntól tudjuk, hogy óriási tehetséggel hajszolta a nőket, az italokat, a politikai és katonai sikereket. Idővel bele is halt a mérhetetlen törekvésekbe, de erre alighanem maga is számított.
Ilyen körülmények között, ilyen ifjúkori barátok körében habzsolta a tudást: filozófiát, történelmet, földrajzot, s próbálkozott irodalmi művekkel mindenféle műfajban. Utána önkéntesen beállt katonának, hogy megtanulja a hadseregszervezés és a hadvezetés tudományát. És az igazi jó tanuló, amit tanul, azt meg is tanulja. Habozott, hogy filozófus, történetíró, lótenyésztő vagy hadvezér legyen.
A döntést egy hír hozta meg. Perzsiában Artaxerxész király ellen fellázadt öccse, Kürosz. (Ez volt az „ifjabb” Kürosz; az első, a „nagy” Kürosz Perzsia birodalomteremtő első királya volt.) A fiatalabb testvér azt állította, hogy bátyja alkalmatlan az uralkodásra, a főhatalom őt illeti. De nem volt elegendő katonája, volt azonban kellő pénze, tehát zsoldossereget akart gyűjteni. A görög zsoldosok igen jó hírűek voltak. Kürosz tehát elküldte toborzó tisztjeit több görög városba, hogy legalább 10 000 katonát gyűjtsenek össze.
Xenophónnak azonnal kedve is támadt a kalandra, beállt a perzsa trónkövetelő zsoldosának. A 10 000-nél is nagyobb létszámú sereg meg is érkezett perzsa földre. Artaxerxész király hadereje azonban már eleve nagyobb volt, mint amilyenre akár a lázadók, akár a zsoldosok számítottak. Mire a görögök megérkeztek, már folyt a testvérháború és még mielőtt a görögök beavatkozhattak volna, Kürosz királyfi egy véres ütközetben elesett. Hívei szétfutottak. A perzsa had vezére követet küldött a hívatlan vendégekhez és vacsorára invitálta vezéreiket, hogy igyanak békepoharat, azután nyugton menjenek haza. A görög vezérek bele is futottak a csapdába. Az asztalnál ülőket betóduló fegyveresek megrohanták, és az utolsó szálig megölték őket.
A vezetők nélkül maradt görög csapat bizonyos lehetett, hogy a túlerejű perzsa hadsereg rájuk fog rohanni. Itt kezdődik Xenophón történelmi szerepe. Felismerte a helyzetet és el tudta képzelni a menekülés útját és módját. Nyugodt határozottságával bizalmat ébresztett maga iránt, s egyszeriben ő lett a parancsnok. Óriási haditett volt a nagy visszavonulás megszervezése és végrehajtása, a hazatérés a görög partokra, ahonnét már mindenki mehetett a maga otthonába. Xenophón is hazafelé igyekezett Athénba, de hamarosan hírül vette, hogy otthon szörnyűséges politikai változások egész sora következett be. A legijesztőbb szenzáció az volt, hogy a bölcsek bölcsét, Szókratészt is kivégezték. Az már mellékes volt, hogy Szókratész barátait száműzték, haza többé nem térhetnek. Xenophón és a többi közismert tanítvány is ezek közé tartozott. Platón is eltávozott, mielőtt kergették volna, egyenesen Szicíliába ment, ahol Szürakuszai hatalmas uralkodója szívesen látta, még politikai tanácsait is kikérte olykor. Alkibiadész már egy ideje a perzsa nagykirály bizalmas embere volt (idővel ott is ölték meg).
Xenophónnak is új otthont kellett keresnie. Kétségtelen, hogy csak ki kell várni az időt, hiszen ha megint mozdul egyet a sors kereke, amely mostanában gyakorta fordul, a száműzöttek hazamehetnek, talán éppen ők lehetnek otthon az urak. Xenophón azonban indulatosan haragudott szülővárosára, amely meggyilkolta a legbölcsebb fiát, a nagy tanítót, Szókratészt. Indulatában egyenest Athén ősi idők óta legfőbb ellenfeléhez, Spártához fordult. A sikeres visszavonulás híre odáig is eljutott, örömmel fogadták a hazatérés hősét. Xenophón tehát Spárta szolgálatába állt. Katonai vezérként is kitűnt, de még hasznosabb volt szervezési tanácsaiért. Jutalmul egy terjedelmes birtokot kapott Spárta egyik meghódított területén. Vissza is vonult oda, néhány évig nyugodtan gazdálkodott. Valószínűleg ebben az időben nősült meg. Alighanem mindhalálig békés családi életet élt, szerelmi viharokról semmi hír nem maradt ránk. Két fia is született (arról nem szokott hír maradni, hogy voltak-e és hányan voltak leányok a testvérek között). Egyszer azonban az a tartomány, ahol a birtoka volt, elszakadt Spártától. Ekkor elvették Xenophón földjét, őt és családját pedig száműzték. Athén ugyan már hazaengedte volna, de régóta nem volt kedve Athénhoz. Vagyona jó részét magával vihette, tehát nem voltak megélhetési gondjai, s a forgalmas kereskedővárosba, Korinthoszba költözött. Ott is élt haláláig. Bizonyára mindvégig valamiféle tevékenységgel növelte szüntelenül gazdagságát, hiszen nyughatatlan és ügyes ember volt. Az utókor számára azonban fontosabb, hogy ezekben a kései években írta azt a három fő művet, amely múlhatatlanná tette írói nevét.
Az első a „Visszavonulás” (görögül „Anabaszisz”) volt, a 10 000 görög zsoldos nagy kalandja, amely éppen azért lett feledhetetlen, mert Xenophón nagyon érdekes könyvben megírta. Érdekes, hogy az egész történetet harmadik személyben mondja el, saját magát is harmadik személyként ábrázolja. Az egész könyvet írói álnévvel bocsátotta közre. A szerző neve a szöveg élén: Megarai Arisztogenész. Ezt így illendőbbnek érezte, mivel saját magáról csupa jót, néha egyenesen csodálnivalót mesél el. Persze már legalább 2000 éve tudjuk, hogy ez a mű: emlékirat. Talán a legelső igazi remekmű ebből a műfajból.
A másik könyv is emlékirat, de itt már mint emlékező egykori diák meséli el, milyen is volt a feledhetetlen tanító, Szókratész. A mű címe is „Emlékezések Szókratészre”. Kellemes, itt-ott mulatságos olvasmány, középpontjában a nagy filozófussal, tudóssal, nemzedékek tanítójával és nevelőjével. Ez a kép hitelesebb, mint Platón közismert, magasztos Szókratésze. A nagy filozófus egy szinte elvont, eszményi alakot mintáz és legtöbbször a saját gondolatait adja a mester szájába. Xenophón Szókratésze egy nagyon okos, de eléggé bogaras öregember. Külsejére nem adó, kuszált hajú-szakállú, mindenbe beleszóló szeszélyes aggastyán. Hanem amikor tanít, magyaráz, a helyes magatartásról tart előadást, egyszeriben megjelenik az olvasó előtt a nagy oktató és nevelő. Alighanem valóban ilyen volt Szókratész.
A harmadik mű pedig egy egészen új műfaj kezdete a világirodalomban. A címe: „Kürosz neveltetése” („Kürupaideia”). A perzsák első királyáról, a birodalomteremtő Küroszról szól. Manapság életrajzi regénynek mondanók. Egy nagy ember útja gyermekéveitől a siker útján át a hatalom akarásáig. Ez se történelmi szakmunka, hanem – mai szóval élve – inkább történelmi regény. Érdekes, izgalmas, tanulságos, pedagógiai és lélektani mozzanatai fontos adalékok a kor emberrel foglalkozó tudományaihoz.
Fennmaradt egyéb művei eléggé egyenetlenek, s még csak azt se lehet tudni, melyik hiteles, melyik nem. Érdekességben, irodalmi értékben a többi, nevéhez fűződő mű meg se közelíti a fentebb említett három halhatatlan írásművet. Ezek nemcsak kétségtelen irodalmi értékek, de több mint 2000 év után még mindig izgalmasan érdekes olvasmányok. És ez is értékmérő.
