A disznótoros ebéd
A disznótoros ebéd
Amint Kadarkuthy Viktor kirohant a vármegyeház kapuján, útját állta egy hajdú, aki, úgy látszik, hogy reá lesett. – No még egy hajdú!
– Hát kendnek mi a baja?
– Köszönöm kérdésit, nekem, hála istennek, semmi bajom. Hanem a tekintetes második vicispán úr köszönteti a nagyságos báró Kadarkuthy urat.
– Hát hogy tudja kend, hogy én vagyok az a báró?
A hajdú bölcs szemhunyorítással válaszolt, meghúzva a két ujjával a báró kabátjának egyik leffentyűjét:
– Hát erről a hacukáról.
A báró nem értette a dolgot. Hisz abban a világban, amelyből ő most idecseppent, minden ember ilyen hacukát visel; még Bécsben is ez a divat.
Az ám! Bécsben!
– No hát mi kell velem a vicispán úrnak?
– Hát instáltatja egy kis barátságos disznótoros ebédre magához.
– Hiszen éppen most jövök az első vicispán úr ebédjéről.
– Afelől bátran végigebédelhet a nagyságos úr egy másodikat. Ilyenkor ott böjtös ebéd szokott lenni.
– Hát a kend urasága nem böjtöl?
– Nem. Mi más eklézsiához tartozunk.
– No hát úgyis oda indultam.
Tekintetes Igriczy János másodvicispán úr portáján azután egészen más világ volt, mint odaát az első vicispán rezidenciáján. A saját nemesi telkén, saját házában lakott, ahol tíz vendég fogatai számára volt istálló és fészer; a sok kifelé forgatott rúd bizonyítá, hogy azok most éppen tele vannak.
A hajdú vezette a vendég urat a pipatóriumba, ahol már a többi uraságok összegyülekezének; még most nem pipáztak, hanem az ebéd-előkészítő domitorium járta.
Nem is kellett a vendég úrnak bemutatás. Amint belépett az ajtón, egyszerre minden ember ráismert: „áh, itt a báró!” A háziúr eléje jött. „Szervusz bárócskám!” a tenyerébe csapott, „hozta Isten!” s azzal vezette az asztalhoz, ahol a szilvóriumos palack mellett ott állt a pompás miskolci cipó, s azzal „domitorum praecedit!” egy kupica szilvapálinkát belediktált, ami a bárónak nem is esett rosszul; azt a lenyelt szóló csíkot legalább elpihentette a gyomrában.
Azután pedig sorba bemutogatá neki a többi tekintetes convivákat, akiknek csak a titulusa maradt meg a báró fejében: protonotarius, – vicenotarius, – fiskális, – vicefiskális, – judex nobiíium, – jurassor, – assessor, – archivarius, – perceptor, – protomedikus, – hites matematikus, – egyszóval az egész vármegye.
De azok közül is a vele egykorúnak látszó urak mind azzal a jucundus ábrázattal fogadták a közéjük lépő jövevényt, mint akiről éppen most anekdotázik az egész frekvencia.
Azok mind azt allegálták, hogy együtt jártak vele iskolába, ami lehető is volt, mert Viktort valami hét iskolából csapták ki, s azután emlékeztették vidám hahotázás közben az itt meg amott történt kalandjaira, amiknek fele sem volt igaz, a másik fele pedig nem volt dicséretes; de hát a gyerekkori csínytevésekre embernyi fővel visszatekinteni csupa gyönyörűség. – Kadarkuthy Viktor vehette észre, hogy őt már az itteni társaságban egész legendakör veszi körül; ismerik már jobban is, mint kellene.
Aztán, amint körülnézett, az is világos lett előtte, hogy miért találják ki az ő signalement ját a külsejéről, még az ostoba hajdúk is. Nem viseli ezt a divatot már senki idehaza. Vége már a kalapos király epochájának! A bécsi Kleiderordnung szabta öltönyöket elégették, vagy kapcának hasigálták; mindenki az ősi zsinóros dolmányokban, mentékben pompázik, s ha azok között az ő condamnált gúnyája megjelenik, mindenki egyszerre rámutat: „az ott a báró!” – s jó, ha még valami epithetont is nem tesznek hozzá.
A barátságos hajdú azonban új fordulatot ad a társalgásnak, azzal a tudósítással lepve meg az uraságokat, hogy az „asztalon a leves”.
A szétnyílt ebédlőajtón aztán a vendég urak, egymást rangfokozat szerint előbbre taszigálva, átszivárognak.
Legelsőnek tolták előre a bárót. Ő volt az egyedüli mágnás a társaságban, s a mágnásoknak mindig nagy praerogativájuk volt a régi magyarok között.
A nagy ebédlőben már akkor jelen volt a háziasszony, a vicispánné. Ketten együtt a férjével képviselték külső megjelenésükkel a megtestesült allegóriáját annak az örök szép mondásnak, hogy „extra Hungariam non est vita”.
(Héj, gyerekek! Mostani gyerekek – ősz szakállú gyerekek! Mikor most azt hirdetitek, hogy Magyarország elpusztult, nem féltek, hogy ősanyáitok (nem is apáitok) föltámadnak a sírból, s főzőkanállal vernek benneteket agyon?)
Hogy mi volt egy magyar lakoma a régi jó időkben (pedig most is ugyanaz), azt leírta a jó Szirmay Antal kapitális versekben.*
Hungaria in parabolis 1804.
Nemcsak abban áll a magyar szakácsművészetnek a titka, hogy egyes ételeket milyen ízlésesen tud előállítani, hanem hogyan tálalja föl egymás után úgy, hogy az elköltött étel valósággal kívánja az utána következőt, s mikor már az ember azt hiszi, hogy egészen jóllakott, akkor hoznak megint valamit, amire azt kell mondani, hogy „de már ebből eszünk!”
A vicispánné az asztalfőt foglalta el, jobbról ültetve maga mellé bárói vendégét. Régi szokás szerint a ház ura az asztal túlsó végén telepedett le. Talán baráti jóakaratból tették ezt, hogy senki se érezze magát degradálva azáltal, hogy az utolsó helyre jutott; de ahogy némelyek emlékezünk még rá, ez inkább azért történt, hogy a házigazda joga és kötelessége volt a pulykát, libát, nyulat föltrancsírozni ott az asztalon, amiket nagy fatálra téve eléje hoztak derék kétágú villával s hatalmas szeletelő késsel, a nyúlnál kétfogantyús vágó bárdot is mellékelve hozzá. Annak tehát szabad helyen kellett ülni, hogy hivatala közben a szomszédjait oldalba ne könyökölje.
A báró eleinte szabadkozott, hogy ő már egyszer megebédelt, hanem aztán, mikor azt a jó disznótoros levest hozták, egyszerre megjött a kedve a másodszori megebédeléshez. A leves után fánkot hoztak, attól a báró megijedt; azt gondolta, valami hajigálni való golyóbis, míg a háziasszony rá nem biztatta, hogy csak kóstolja meg. Aztán az is megtetszett neki. Nagy buzdítására szolgált a túlsó félen ülő jurassor, akit úgy hívtak az urak egymás között, hogy „Duoduo”, azért, mert a fánkból és a töltött káposztából kétszer kettőt szokott mindjárt kivenni, s azokat egészben rakta be a szájába.
A fánkevés hosszabb időt foglal le, mert azt mindenki megrepetálja, a Duoduo pláne megquadruplázza; ezalatt a vicispánnét ölte a kíváncsiság, hogy milyen lehetett az első vicispán ebédje, amit magnificus vendége, a báró, végigélvezett.
Kadarkuthy elmondta azt elejétől végig, úgy, ahogy átszenvedte.
De ezzel az előadásával egyszerre úgy fölcsapta az „égót” az egész úri asztal előtt, hogy mindenki az ő szájából leste a szót. Minden újabb ételfogása a böjti ebédnek általános kacajkitöréseket idézett elő. Kadarkuthy azon perctől fogva fidélis cimborának vált be. Aki a társaságot meg tudja nevettetni, az halhatatlan ember! Hozzájárult a sikerhez az is, hogy az első vicispán volt az egész vármegyének a „ginyó”-ja. Így hívták azt, akinek a rovására (a háta mögött) a többiek dévajkodni szoktak.
Az a bizonyos „zabi do chrbat!” éppen repülőszónak maradt fönn a társaságban. Amint a Duoduo egy egész fánkot vagy szármát (káposztatöltelék) begyűrt a szájába, a convivák kórusban kiáltották rá: „zabi do chrbat”, s arra a szomszédjai jókat ütögettek az esküdt hátára, hogy meg ne fulladjon a nagy falattól.
A Duoduo aztán ezért a bűnbakká tételért akként állt bosszút a bárón, hogy fölhordta neki a tíz-tizenöt év előtti csintalan kázusait, amik szintén hálás auditoriumra találtak.
Ezt meg a báró sokallta meg. Egy-egy csínytétel fölemlítésénél fölugrott a székéről és protestált.
– Azt nem én követtem el, hanem az a másik, a pseudo-Kadarkuthy Viktor, aki miatt engem az apám tömlöcbe csukatott, mint rablóvezért.
Ez már nem volt tréfa. Egy börtönbe zárt nemesember.
A vicispán complanálta a dolgot.
– Habet rectum. Magam is emlékszem a kázusra. Az idősb Kadarkuthy bárónak sokféle processzusa volt a surculus masculusával; némelyik előttünk jött levátába, másokban mint delegatum judicium voltunk exmittálva; az öreg báró aztán egyszer azt a tromfot találta ki, hogy egy kicsapott diákot fogott el, azt adta ki az egyetlen fiának; roppant sok mórióskodást elkövetett vele. De mi is lett abból a pernahajderből azután? Egyszerre csak híre szakadt.
– Hát hiszen éppen abban járok én itt most Borsodban, hogy az uraktól előkérjem azt a gézengúzt, aki itt rejtőzködik álnév alatt. Mert nagyon rosszul ismernek, akik azt hiszik, hogy én valaha egy rajtam elkövetett infámiát lenyelek.
– Mint a csíkot – szólt közbe a jurassor.
Megint nagy nevetés hangzott föl.
De a kacajkóruson keresztülrecsegett a báró hangja.
– Hát hiszen ha mindazt a sok schabernakot pardoníroznám is a friponnak, amiket a nevemben elkövetett, hogy helyettem megházasodott, elvette a legszebb vicispánkisasszonyt Csallóközben, azzal világgá szökött: de azt csak nem amnestiázhatom meg, hogy engem, magyar nemest, miatta börtönbe vetettek, egy esztendeig zárva tartottak! Micsoda?
Ez a mondás egyszerre nagy komolyságot idézett elő az asztaltársaságban.
– Ez már serio dolog – mondá a vicispán. – Ezt csakugyan ex oflicio kell persequalnunk. Főfiskális úr! Melyik articulus szól erről a criminalitásról?
– Larvatus.
– Mit mond a törvény a larvatusról?
A főfiscus intett az asztal vége felé ülő jurátusának, az előhozta a kancelláriából a Corpus juris II-ik kötetét. A nagy fóliókönyv nem fért el az asztalon a tényéroktól, poharaktól, a jurátusnak kellett hozzá eleven pulpitusul szolgálni.
– Larvatus – mondá a főfiskális, rátalálva az indexben, 1723: 46. paragrafus.
– Az nem illik rá! – kiáltott közbe a szemközt ülő vicefiskális. (Neki, mint fiatalabbnak ezt jobban kellett tudni.) Ennek a delictumnak a qualificatiója „stellionatus”.
– A stellionatusnak híre sincsen Verbőczyben-veté oda lesújtó flegmával a főfiskális.
– Hát a Verbőczynek a hibája – pökhendiskedék a vice –, a francia törvényhozás ismeri ezt. Stellion-nak nevezik azt a gyíkot, amelyik a színét elváltoztatja, innen stellionatus annak a vétsége, aki álnév alatt grasszál. S minthogy a báró úr Franciaországban lakik, a francia törvény szerint allegálhat.
– Ne disputáljanak az urak, kérem, azon, hogy mi a neve annak az imposztorságnak – kiáltott közbe Kadarkuthy –, hanem azt mondják meg, hogy mi a büntetése?
A főfiskális aztán ráolvasta a törvény szankcióját: „a larvatus, convincáltatván, annak, akinek a kárára elkövette az álorcásságot, holtig való rabszolgaságra odaítéltetik; annak szolgálni tartozik; gazdája csupán arra köteleztetvén, hogy élelemmel és ruházattad ellássa”.
– Hisz ez pompás egy törvény! – kiáltá föl a báró, kinek gyilkolási kedvét a jó ételek és a bőségesen töltögetett ürmös bor erősen lelohasztották. – Hisz ez még annál is derekasabb satisfactio, mintha az ember duellumban lelövi a megsértőjét. Hát igazán nekem fogja ítélni a törvényszék a gézengúz személyét rabszolgául? oda kell neki menni, ahová én megyek? a székem mögött állni, ha leülök? s a batyumat utánam hordani?
– Úgy van! úgy van! – helyeslék mindnyájan a jogtudósok.
– Aztán olyan ruhába kell neki járni, amilyenbe én öltöztetem? Török mameluknak fogom adjusztírozni. Nem! nem! Inkább szerecsennek. Befestetem a pofáját kínai tussal, amit a szappan nem visz le. Láttam én már ilyen megfestett szerecsent egy komédiástruppnál. (Majd kivakkantotta: „aminek magam is tagja voltam.”)
Mindenki azt mondta rá, hogy teljes joggal fogja mindezt elkövetni a neki ítélendő rabszolgával. Ha viselte a báró képét, viselje a Mungóét is.
Ez a szép kilátás teljesen megnyerte Kadarkuthy tetszését.
– No hát alig várom, hogy ezt a fickót a kezem közé kaphassam, s körülhordozhassam az egész országban világcsudájára.
A vicispán egy kicsit lehűtötte a heveskedését.
– Hanem erre valamicskét várni kell a báró úrnak, amíg a larvatus processzusa a maga fórumait megjárja, s az ítélet in optima forma ratifikáltatik és promulgáltatik.
– S meddig fog ez eltartani? – kérdé a báró, gonoszakat sejtve.
– Hát, hogy akkurátus legyek – felelt meg a rá a vicispán, éppen a pulykatrancsírozás levén hivatala, mely alatt ráért a juridicai praxisból információkat szolgáltatni a kliensének –, tehát a prima instantiánál az edictalis citatio, currentatio, desertio után következnek az inquisitiók, amik több vármegyékre kiterjednek, a praesidialisok, a confrontatiók, benevolisatiók, authenticatiók, a replicák, a duplicák és triplicák, az exceptivák, az ubicatiók, az alibik, a juramentumok, a juridicus disputák a competentia fori fölött, azután következnek az apelláták törvényszék, curia, tabula septemvirálishoz, accidentaliter a novisatio, eventualiter a suprema gratia, hát ez mind összevéve eltarthat úgy huszonöt-harminc esztendeig.
Ebből a diákszózuhanyból csak az utolsó szavakat értette meg a báró.
– Harminc esztendeig? Én addig perlekedjem?
– Hanem időközben a perköltségeket előre compensálja az actor.
– Akkor süssétek meg az egész törvényeteket – kiáltá föl a báró földühödve, s majd kiütötte haragjában az egész pulykapecsenyét a hajdú kezéből.
Kacagni nem próbáltak rajta, csak úgy csendesen befelé nevetett mindenki magában.
– De hát majd megrövidítem én ezt a processzust – harsogott a báró –, csak az urak mondják meg nekem a rejtekhelyét, ahová elbújt a csalafinta. Hol van az a Barátfalva?
Az urak egymás szemébe néztek: „Barátfalva?” motyogta valamennyi, s a fejét rázta hozzá.
„Sohasem hallottam” volt az általános viszonzás.
– No márpedig itt kell neki lenni! – bizonyozott Kadarkuthy, előrántva az apja levelét, amit az a gézengúz apjához, Guthay Thaddeus uramhoz írt, aki a fiát holtnak hitte, a Duna fenekén eltemetettnek vélte.
Ez világos dokumentum.
– Márpedig a nürnbergi kódex szerint egy tolvajt sem szabad addig felakasztani, amíg el nincs fogva – véleményezé a judex nobilium, akinek ez a kauza legkompetensebb módon a perifériájába tartozott.
– Hát nincs egy mappa a világon? – okvetetlenkedék a báró.
– Mappa? Hogyne volna? – szólt az alispán, s azonnal riasztá a jurátust a kancelláriába.
Az nemsokára visszatért egy óriási pandektával, amit alig bírt a két karjával átölelni.
– Itt van a „Cosmographia”.
Az is volt az! Cosmographia. Az egész világ leírása, fölséges fametszetekkel és térképekkel földíszítve. Csak a múlt században jelent meg, 1629-ben. De tökéletes mű volt az. Voltak abban kétfejű emberek is, meg repülő krokodilusok. – Benne volt abban Magyarország is, de nem mint önálló királyság, hanem mint alkatrésze (nem Ausztriának) hanem Sarmatiának: összekötve Lengyel- és Csehországgal, s megtalálható volt abban Misceutz város is; de azonkívül semmi emberlakta hely Borsod vármegyében.
– Hát nincs ennél újabb mappája Magyarországnak? – kiabált veszekedő hangon a báró. – Hiszen azóta csak fölmérték Magyarországot.
– Az a baj, hogy fölmérték – dörmögé az asztalnál az egyik uraság.
A bárónak erős memóriája volt; emlékezett rá, hogy ezt az urat „hites matematikusnak” mutatták be, ami annyit jelent magyarul, hogy „indzsellér”.
– Tán éppen az úr mérte föl?
– Procul absit! A német mérte föl: a bécsi német.
– Hát aztán hol van a fölmérés?
– Hamuvá lett.
– Mért lett hamuvá?
– Mert megégettetett.
A báró már az öklével kezdte ütögetni az asztalt.
– Hát miért égették meg?
– Nem tetszik ebből a fáin jó ecetes uborkából? – kínálgatá a vicispánné.
– Köszönöm, nem kell uborka! Azt akarom megtudni, hogy miért égették el a vármegye mappáit?
De már akkor minden embernek a tányérján volt a pulykapecsenye, s erre olyan kés-villa koncert keletkezett, hogy a báró kérdése elveszett benne, azután pedig egypár áldomás riadt bele az amabilis confusióba; de nem afféle személyes tósztok, mint aminőkkel a mai világ emberei teszik mind magukra, mind másokra nézve keservessé a lakomázást, hanem amolyan joviális rigmusok, amiknek előadásában különösen excellált a Duoduo.
Aztán csak egynek el kellett kezdenie, s rögtön visszaechózott rá a másik
– Vagyon egy főváros, melynek neve Buda, Buda mellett egy víz, melynek neve Duna, a Dunában egy hal, melynek neve harcsa; – vicispányunk, vicispánynénk az Úristen tartsa!
Volt, aki vissza tudott rá kontrázni, a vicefiskális.
– Adjon Isten minden jót, bort, pecsenyét, olcsó sót; a lengyelnek sok borsót, ellenségnek koporsót.
És így tovább.
A báró látta, hogy nem lesz ám ennek vége soha: kapta magát, ő is úgy tett, hogy fölugrott az asztal mellől, fölemelte a tele poharat, s egyenesen odaszólott a vicispánhoz
– Uram, uram, Igriczy János vicispán uram, szállok az úrnak!
– Hallom a szép szót – antiphonált rá a vicispán.
De amit a báró mondott, az semmiképpen sem volt pohárköszöntő.
– Azt kérdem a vicispán úrtól, hogy miért égették el a vármegye mappáit?
Arra aztán a vicispán megfelelt neki egész méltósággal:
– Azért uram, mert azok a megkoronázatlan király törvénytelen faktumai voltak.
Hát azt bizony csak az olyan vadember nem tudja, aki gyermekkora óta kinn lakott Párizsban. Most azután éppen semmit sem értett a dologból a báró.
A báró azonban olyan volt, mint a csuka: hogyha valamit megfogott, azt ki nem eresztette a fogai közül. Erővel praetendálta, hogy az egész vidám társaság ahelyett, hogy a máslásos poharakat koccintaná össze, az ő dolgával foglalkozzék.
– De hát valami lajstromnak csak kell lenni, amelyben a vármegye helységei össze vannak írva! – szólt oda zordul a megyei matematikushoz, őt tartva ebben tudósnak. Az pedig éppen a salátás tálat tartotta a kezében, azt hitte, hogy annak szól az interpelláció: „tetszik ebből az ecetes zöldpaprikából? Mondhatom, hogy fölséges!”
– Eh! nem azt kértem.
– De egy csöppet sem csíp.
– No én most mindjárt harapok! Hol van a borsodi falvaknak az összeírása? Azt csak nem égették el?
No hát azért megint át kellett küldeni a jurátust a kancelláriába, aki azután úgy állt bosszút a többszörös háborgatásért, hogy nem került vissza, csak amikor már az ebédnek vége volt; inkább a dorongos fánkot is otthagyta.
Aközben egyre zajosabb lett a vendégségi jókedv; a nekipirult arcú urak elkezdtek anekdotázni: csintalankodtak; a vicispánné maga is nevetett rajtuk egy kicsit; azután észrevétlenül elhagyta az asztalfőt. Úgy szokás, hogy a feketekávét maga készítse el a háziasszony. Ezt mindenki tudja. Azért nem lett abból asztalbontás. Egy-kettő a vendég urak közül felkelt, átment az oldalszobába rágyújtani, a többi ott maradt, kvaterkázni; a perceptor maga elé vette az egész csemegés tálat, s abból a mogyorókat kiszedegetve, egyenkint feltörögette és megropogtatta.
Végre előkerült a jurátus a nagy lajstromozott könyvvel. Volt már hely az asztalon, ahova kiterjessze.
Az urak rögtön hozzáfogtak Barátfalva kereséséhez.
Nem volt szerencséjük benne, pedig a vicispán maga is segített már a munkában.
– Pedig itt kell neki lenni a Bükkben, Borsod közepén! – bizonygatta Kadarkuthy. Hiszen csak nem lehet egy falut ellopni a vármegyéből.
– Van ám annak valami hübnere, báró úr– magyarázá a vicispán. – Itt e vidéken, különösen a palóc meg a matyó nép között az a szokás, hogy egymás falujának a nevéből gúnyt űznek; egész csúfondáros nótákat csinálnak egymásra. A kigúnyoltak aztán megunják a bosszantást, más nevet adnak a falujuknak; de azt rajtuk kívül senki sem követi. Így lett Büdöskútból Abád, Varasóból Jákfalva, Cinegésből Telekes. Egy falunak az a neve, hogy „Kakastyúk”, de aki ezt e nevet mondja ki az odavalók előtt, azt megverik, inkább Kőkosárnak hívatják a falujukat. Szentistvánt senki sem nevezi másnak, mint Salamentának. Visnyót meg Eskerenának, Domaházát Csobankónak, sőt van egy falu a vármegyében, Dorogma, amelynek ahány pusztája van, annyiféle név alatt vallja be magát a miskolci vásárra fölránduló paraszt: Csetreng, Gyékényes, Báróháza, Pengyom, Gyolcsinges a lakása, de Dorogmát egy sem nevezi hazájának. Bizonyosan így leszünk a Barátfalvával is, hogy a parasztok megunták a régi kicsúfolt nevét a helységüknek, s azt választották a helyébe, de még ezt a publikum nem akceptálta.
Kadarkuthy mérges volt már, mint egy gyerek, akinek a többi gyerekek nem akarják megmondani, hogy hová dugták el a sapkáját.
Ezalatt a perceptor úr szerencsésen elkészült az utolsó szem mogyoróval is, s arra ő is megszólalt. Eddig mind hallgatott.
– No hát, urak, nekem vannak pozitív dokumentumaim annak a bizonyságára, hogy Barátfalva a mi vármegyénkben fekszik.
– Hol vannak? – kérdé a vicispán.
– Hát a kéményben.
– A kéményben? – kiáltanak egyszerre valamennyien.
– Hát persze hogy a kéményben. Másutt csak nem tarthatom a farkasfüleket.
– Ah! Tehát farkasfülek?
– Mivelhogy a Bükkben nagyon elszaporodtak a farkasok, a tekintetes vármegye elrendelte, hogy minden elejtett farkasért tíz máriás fizettessék az illetőnek a domestica cassából. Azóta énnálam, több esztendőn keresztül, állandó rubrikát képeznek a behozott farkasfülek, s azoknak a párja alá mindig ez van írva átvevőnek: a barátfalvi lévita.
Legjobban elbámult a báró.
– Ah! A barátfalvi lévita farkasvadász?
– Az ám – erősítette a perceptor. – Egy télen át beküldöz tíz-tizenkét farkasirhát a városba.
– Talán úgy fogja őket a farkasveremben?
– Nem az. A farkasok mind regulárisan lőve vannak: vagy a homlok közepén, vagy a fültövön keresztül. A szűcsmester, aki a farkasbőrt megveszi, maga hozza azt oda a hivatalba, előttem metszi le a füleit, azoknak semmi keresetük a bundán. Aztán a szűcsmester is tíz máriást fizet a vadásznak. Szép jövedelem az! Ahogy más eklézsiában a hívek bárányokban, gödölyékben adják ki a papnak meg a rektornak a deputátumát, akként a barátfalviak farkasirhákban róják le a dáciát; ahányat lelőhet a lévita, annyi húsz máriás üti a markát.
Kadarkuthynak magas véleménye kezdett lenni üldözőbe vett ellenfeléről. Aki egymagában farkasra vadászik, az hozzászokott, hogy az életével játsszék. S biztos kezének kell lenni. Az európai dúvadak közt a farkas veszedelmesebb, mint a medve, mert ez egyedül jár, s a farkas csoportban; s a medve csak haragos, de a farkas éhes.
Ez a lévita nem lesz az a sovány termetű, gyerekeket virgácsoló anachoréta, akinek kínai tussal szerecsenné lehet festeni a pofáját.
Annál jobb.
– De hát perceptor úr nem látta a lévitát soha?
– Nem jár föl a városba; mészégetők által küldi föl a vadászzsákmányait a szűcshöz.
– Akkor egy ilyen mészégetőt kellene valahogy kézrekeríteni; az útbaigazíthatna.
– Abszurdum! Ahány mészégető, szénégető van a világon, az mind eltagadja, hogy hol lakik. Hisz a többi parasztok mind őrajtuk élesítik a nyelvüket; azt danolják: „Dudariak nem élhetnek, ha csak szenet nem égetnek; akkor is csak úgy élhetnek, ha bükkfaszenet égetnek.” A magyar paraszt ezt tartja a legalávalóbb keresetmódnak a világon.
Most már a vicispánné is beleszólt a tanácskozásba. A kávét rendbe hozván, ismét visszatért a társaságba.
– Mondok én kegyelmednek valamit, édes báró uram. Ha olyan nagyon fúrja az oldalát annak a megtudása, hogy hol lélegzik az a barátfalvi lévita: hát ennek a legbiztosabb kútforrása az, hogy sétáljon föl az Avasra, látogassa meg a kálvinista esperest, annak már csak bizonyosan tudni kell azt, hogy a tractusához tartozó egyházi személyek hol és merre laknak?
Ecce ni! Hisz ez valóságos Kolumbus tojása!
– Kisztihand, gnädige! – mondá erre a báró. – Mindig azt mondtam én, hogy dámáknál van az igazi ész. Megyek a paphoz.
– De előbb fogadjon el tőlem egy jó tanácsot, édes báró. Ez a mi papunk egy igen kegyes, jámbor ember. Ha ahhoz úgy ront be a báró, mint aki bosszúállásra keresi a maga lévitáját, az azt fogja mondani: „Hallja kend, báró úr, én lelkipásztor vagyok, nem perzekútor hadnagy; ha gonosztevőt keres kend, menjen a szolgabíróhoz.”
– Hát mit csináljak, tekintetes asszonyom?
– Jöjjön, üljön mellém a kanapéra. Mára már úgyis későn esnék az esperes vizitájára menni. Este az idő, rövid a nap. A mi esperesünk a tyúkokkal nyugszik le, s a kakasokkal kel föl. Különben sem szokás gyertyagyújtás után hivatalos dolgokban alkalmatlankodni.
A hajdú már hozta a szép máramarosi vas gyertyatartókat az erdélyi kecskefaggyú gyertyákkal, kettőt az asztalra, ami nagy luxus volt!
A báró hát leült a vicispánné mellé a pamlagra, az urak mentek a pipatóriumba, vagy folytatták az asztalnál a kvaterkázást.
– Hát lássa, édes báró – szólt az alispánné csöndes halk hangon –, én nem azt mondanám az esperesnek a kelmed helyében, hogy a Guthay papfiút, a barátfalvi lévitát keserű bosszúállás végett keresem, hanem azt mondanám neki, hogy megszántam szegény nyomorultat, hisz eléggé megbűnhődött már azért, amit bűnül elkövetett, ne szenvedjen többet. Ellenben azért akarom őt feltalálni, hogy elmondjam neki: ne bujdokoljon tovább, nem üldözi senki; én, akit oly nagyon megbántott, megbocsátok neki; apja a halálos ágyán áldását adta rá, kit élőnek tudott még: jöjjön elő a világba; ha a papi pályán akar maradni, tegye le az egzáment, szenteltesse föl magát, megválasztják a szép talentumáért egy jó eklézsiába.
– Ezt hazudjam én az esperesnek? – kérdé a báró hüledezve.
– Nem! Igazán mondja.
A báró a hozzá beszélő asszonyság szemébe nézett. Sohasem szokott szembe tekinteni, mintha attól félne, hogy valaki meglát valami titkot a szemében. Erre a szóra kénytelen volt az alispánné szemeibe nézni.
Olyan csodálatos szemek voltak azok: nagyok, világoskékek, nyugodtak. Valami varázslat ömlött ki belőlük, ami a fenevadakat megszelídíti.
Kadarkuthy érezte a varázslat hatását.
– No hát én erről a témáról még többet is tudnék mesélni az esperesnek.
– Azazhogy igazat mondani.
– Valóságot mondani. Fölfedezhetném előtte, hogy erre a gézengúzra (ti. a lévitára) nagy világi szerencse vár. Egy gazdag úr, a vele elszökött alispánleánynak a nagybátyja, a leány atyjával összeveszve, azt kitagadta az örökségből, s szép vagyonát mind ez elszökött unokahúgának testálta, s ha az tíz esztendeig az ő holta után nem fog jelentkezni a masszáért, akkor az egész birtoka szálljon a városi ispitályra. Csak jelentkezni kell a feleségének az új vicispánnál (aki úgy tudom, csizmadia céhmester volt a városban), s ők azonnal tehetős emberek lesznek, akik nem szorulnak többé a paraszt hordta lukmára, kongesztre, dáciára.*
Olyan műszavak, amelyeket csak a kálvinisták értenek meg.
– No lássa, édes báró! Ez az igazi ember! Az igaz keresztyény ember. Így szeretem magát. No, hát Isten áldása kísérje minden jártában-keltében! Tudtam én, hogy a báró derék ember. Hát mármost ígérje meg, hogy ha jó szerencsével fog járni, ha azt a szegény bujdokló ifjút elátkozott sorsából kiszabadítja, hát visszatérőben megint bejön hozzánk, fölkeres, s énnekem elmondja mindazt, ami Istennek tetsző dolgot végzett, hogy én is hadd örüljek együtt az örvendezőkkel.
– Ugyan visszajövök! – fogadá Kadarkuthy, szépen kezet csókolva búcsúzás fejében a vicispánnénak, s azután, amint megszabadult e varázslatos anyai arc bűbájos tekintetétől, megint rátalált a maga démonára.
„Ah! hát ti engemet mindenütt arra tanítgattok, hogy hogyan hazudjak mást meg mást ízibe! No hát most jó tanítványra találtok bennem!”
