A világon kívül
A világon kívül
Csakugyan csodálatos egy földzugoly volt az, amit Guthay Lőrinc menedékül kiválasztott, ahogy azt a felhők föltisztultával az Oltárkő magaslatáról meg lehetett látni.
Erről a pontról olyan közel volt érhető, hogy a házakat meg lehetett ott a völgyben számlálni, de amellett teljesen hozzájárulhatatlan. Az a sziklatömeg, melynek ponkjául az Oltárkő kiágaskodott, mint egy előredűlő fal, zárta el az alatta meghúzódó völgyet. S azok az óriási bükkfák, amikhez hasonlókat az óvilágban alig lehet találni másutt, mint a borsodi Bükkben, oly sűrűséget képeztek előtte, ami fölött csak a sziklai sasnak volt járása.
A túlsó oldalon ismét egy irtatlan rengeteggel borított hegyoldal fedezte a völgyet; a harmadik oldalát a háromszögnek aztán képezte az a kopár, visszatetsző kép, amit a mészkőtörés vápái mutatnak, velük szomszédságban egy sárga hegyoldal, mely valamikor szántóföld lehetett, de most csak a heves záporoktól kivájt mély árkok szaggatják végtül-végig; a köznép úgy hívja azokat, hogy az ördög barázdái.
E szakadékos hegyoldal fölött van azután az a vágás, amelyből a mészkő- és szénégető kemencékhez a tüzelőt szerzik. Azok a kemencék mind ott láthatók a felső lonkán. Némelyikből fekete füst kanyarog föl, másokból fehér. Ezek a mészkemencék. Az idén nagy aratásuk lesz a mészégetőknek, a miskolci görögök templomot építtetnek a tavasszal. Mind le van már foglalózva a termés – még lábán.
A felső kemencéktől kanyarog azután alá egy keskeny hegyi út az erdő felé, egyetlen szekér számára való: ez az egyedüli bejárás az országútról a faluba. Ezért nem esik ez a helység útba.
Ez az a falu, amelyiknek nincsen tornya, csak temploma. Hanem ahelyett azzal kérkedik, hogy a házikók mind cseréppel vannak födve, szép piros a teteje valamennyinek. A téglaégető ott van a falu végén… Itt valami praktikus ember esze jár elöl.
Valahonnan az Örvénykő oldalából egy forrás szökell elő, mely apró zuhatagokban csereg a sziklákon alá; a völgyből aztán nem lévén kijárás, a szikla tövében kerek tavat képez, az most be van fagyva. Az egész vidék olyan, mintha ezüstműves csinálta volna filigrán munkában; zúzmarával födve minden fa és bokor.
– Itt lakik a mi emberünk! – mondá Sámson.
Kadarkuthynak olyan nagy volt e fölfedezés fölötti öröme, hogy íziben megpróbálkozék vele, hogyan lehetne a kecskejáráson lemenni egyenesen a völgybe; hanem aztán csak visszamászott négykézláb; az nem lelkes állatnak való ösvény.
Akinek megadatott Barátfalvába lepillanthatni, annak, ha oda akar jutni, roppant nagy vargabetűt kell csinálni félnapi járóval: az Oltárkőről leballagni Tradonára, onnan Szentpéterre, ott a falu végén rátalálni arra a mély hegyi útra, melyet éppen csak a két kerékvágánya különböztet meg a zápor vájta hegyszakadéktól, s aztán azon haladni fölfelé. Az út két oldalát képező sziklafal ki van koptatva a hozzá fenődő tengelyvégektől: az mutatja, hogy ez járt út. Aztán meg az elhullatott széndarabok.
Kadarkuthy Szentpéteren hátrahagyta a két útitársát. Sámson bekvártélyozta magát a csárdába. Nemes Parasztevics uram megkapta a két aranyát, s még egy csomó jó tanáccsal ellátva a pártfogoltját, engedé őt szépen útjára menni.
Azt ugyan megtehette volna, ha egy csöpp keresztényi indulat volna benne, hogy kihúzza a klepshidráját, odatartsa a báró elé, s aztán a korcsmáros falon lógó miskolci kalendáriumából kikeresse a decembert, s megmagyarázza neki, hogy „nézd, uram, elmúlt három óra, egy óra múlva lemegy a nap, hova mennél most a hegyek, erdők közé? Sötétben, csikorgó hidegben! Maradj itt a korcsmában reggelig. Durnyizzunk; nyerd vissza a két aranyad!” – De hát csak hagyta menni.
– Graeca fides! – Amíg a kuncsaft szolgáltatja magát, szolgáljuk hűségesen, barátságosan; amint kifizetett, nem ismerjük többet egymást.
Kadarkuthyt pedig kergette a vak düh. Dehogy maradt volna. Attól tartott, hogyha ő reggelig ott marad a csárdában, valami kutyafülű hírül viszi a lévitának a veszedelmet, s az neszét véve, megugrik előle. Még ma akart vele találkozni.
Sebesen hajtott hegynek fölfelé; olyan út volt az, amelyről nem lehet letévedni.
Pedig hát a legrövidebb nap még rövidebb szokott lenni az erdők között. Egyszerre beállt a sötétség.
Ekkor kezdte észrevenni, hogy micsoda bolond merényletre vállalkozott. Hisz ez az út egyre fölfelé visz, neki pedig a völgybe kellene valahogy eljutni. Az út két felén meredek sziklafal.
Egyszer aztán a jobb oldali sziklaoldal elmaradt. Ott következett az őserdő. Azaz, hogy csak akkor tűnt szem elé, amint a mély út egyik oldala elmaradt.
Egy félredűlt kereszt jelezte, hogy ott egy mellékösvény kezdődik. A kereszten még látható volt a tábla az INRI betűkkel, de már a fölfeszített megváltó alakja hiányzott róla.
Kadarkuthy kieszelte, hogy neki most ki kell térni a szekérútból, mert az a szénégető telephez visz föl.
Annyit megtanult a görögtől idáig jöttében, hogy a mély erdőn keresztül vezető ösvényeket az útba eső fák derekára mázolt mészkőfoltok jelzik. Azt hitte, hogy ezekről a jelekről rátalál a faluba vezető útra magától.
Eddig csak adott valami világosságot a felhőkön keresztülsütő hold, de az erdőben teljes sötétség vette körül; a mészjeleket nem tudta megtalálni. Beletévedt a sűrűbe.
Alulról harangszó hangzott a távolban, de nem a szemközti völgyből. A kálvinisták nem harangoznak estére; az a szentpéteri harang angeluskongása.
Már arra gondolt, hogy visszaforduljon, s megtérjen az elhagyott faluba a két útitársával durnyizni.
Ekkor az erdő sűrűjéből egyszerre valami világító gömb bukkan föl előtte. Egy koponya, sárga, mint a halálfej; két szeme és szája odvából kísértetes fény tör elő.
– Ohó! – dörmögé –, egy ateistának nem szabad se ördögöt, se kísértetet hinni.
Az első világító halálfő után következett a második, azután a harmadik és így tovább, míg tizenkettő lett belőle. S azok mind hosszú sorban egyenesen őfeléje tartottak.
Mi lesz ebből?
Valami dödörgés hangját is hallotta, s kezdett a kísértetes világításnál fekete alakokat megkülönböztetni.
Mikor aztán közel jutottak, látta, hogy ezek bizony nem kísértetek, hanem parasztemberek; s azok a világító halálfejek megannyi lámpások, kivájt tökkobakból, melyben faggyúmécs pislog.
– Jó estét, földi! – szólítá meg a legelsőt közülük, aki alkalmasint a többieknek vezetőül szolgált. – Ez az ösvény visz Barátfalvára?
A megszólított magas szál férfi volt, báránybőr bekecsben, a fején fekete kucsma; egyik kezében a világító kobak, másikban egy hosszú nyelű vasvilla.
– Fogadj Isten – felelt a földi. – Mi, parasztok, ugyan Dudarnak híjuk a falunkat, de az urunk elnevezte Barátfalvának; az urak úgy híják egymás között.
– Hogy híják a földesurukat?
– Mi, parasztok, úgy híjuk, hogy „Borkúthy”. (A báró nem ismerte ezt a gúnynevet.)
– Nem tenné meg kend nekem jó borravalóért azt a barátságot, hogy kalauzolna el a falujába?
– Megkövetem, én nem élek borravalóval: én vagyok a falu bírája.
– Hát akkor valaki más az atyafiak közül.
– Ezek pedig nem a mi falunkból való emberek, mert ezek szentpéteriek; hazatérőben vannak; én mutatom nekik az ösvényt az erdőn keresztül a szekérútig. Hanem elvezetem én az urat a falunkba, – nem pénzért, csak úgy Isten nevében.
Azzal a többi lámpásvivőkhöz fordult.
– Kendtek már innen odatalálnak a szekérútra maguktól is. Adjon Isten jó éjszakát!
– Jó éjszakát! – dörmögék azok egymás után; voltak valami ötvenen, asszony, férfi vegyest. A férfiak mind vasvillával, az asszonyok cúcával ellátva.
– Mit kerestek ezek a szentpéteriek a kendtek falujában – kérdezé a báró – ilyen nagy ünnepen?
– Hát éppen azért jöttek oda, mert nagy ünnep van, harmóniát meg prédikációt hallgatni.
– Hát Szentpéteren nincs kálvinista templom?
– Ugyan, hogy van. De a tiszteletes olyan vén már, hogy csak alig hápog, s mindig ugyanazt a prédikációt mondja el, amit már könyv nélkül tudnak a hívei, de azért senki sem érti; legátus ide nem jár, mert a szentpéteri patrónusoknak az a szokása, hogy a kertajtón szöknek meg a siklus elől; a kántornak meg olyan recsegős a hangja, hogy a vakolat potyog le tőle a falról. Ezért aztán a hívek délelőtt a saját falujukban állják ki a sátoros ünnepet; ott fölveszik az úrvacsorát, délután pedig csapatostul átjönnek mihozzánk, ahol aztán hallanak angyali szép harmóniát s ahogy a mi tiszteletesünk prédikál, azt azután megérti még a gyerek is; mert nem cifrázza ez a szót, de mégis olyan szépen adja, hogy ríva fakad azon még az embernyi ember is.
– Guthay Lőrincnek hívják a tiszteletest, ugye?
– Igenis; az a becsületes neve.
– No hát én is éppen őhozzá szándékozom.
– Mindjárt tudtam. Ilyenkor télen gyakran látogatják a vidéki urak. Vele együtt járnak farkasra vadászni.
– A tiszteletes híres farkasvadász.
– Bizony nagy jót tesz velünk, mikor ezeket a férgeket pusztítja, akik miatt nem merjük a tehenünket odakinn legeltetni, s a lovainkat is strázsálnunk kell; a disznainkból valóságos dézsmát fizetünk nekik.
– Én azonban valami nagyobb dologért keresem a tiszteletest. Én székely vagyok, üveghuta-tulajdonos. Itt is akarnék egy üveghutát fölállítani; az ahhoz valókat akarnám kiókumlálni. Kvarcbányát keresek.
– Ó kérem alássan, abban meg éppen nagy szolgálatára lehetek az úrnak; szívesen elvezetem mindenfelé, magam fogok segíteni a turzásnál. Abban nőttem én föl.
(No ez nem volt kedvére a bárónak; hogy rajta és az ellenfelén kívül még egy harmadik is őgyelegjen együtt! Ettől pedig most már meg nem szabadul. A turzáshoz paraszttenyér szükséges.)
Eközben szépen ballagtak egymás mellett a bíró által jól ismert ösvényen.
Kadarkuthy meg akarta nyerni a bíró jóindulatát.
– Hogyan van az, bíró uram, hogy kend, aki csak egy kis falunak a bírája, olyan okosan tud beszélni; holott annak a nagy városnak, Miskolcnak a bírájával alig lehet az embernek eligazodni?
– Hát hogy a miskolciak miért tartanak maguknak olyan bírót, akivel nem lehet dűlőre jutni, annak az okát a miskolci pógárok jobban tudják; hogy pedig nekünk, szegény dudari póroknak jobban föl van vágva a nyelvünk, azt megint csak annak a mi lévitánknak köszönhetjük. Mert az olyan ember, hogy vasárnap délutánonként odagyűjti a híveit az iskolaházba, s kirakja előttük a maga tudományát. Beszél nekik az ország történetéből, meg azokról a nevezetes dolgokról, amik a nagyvilágban véghez mentek; idegen nemzetek szokásairól; máskor meg a földmívelésről; és még a nyavalyákról s a gyógyító erejű füvekről; nyáron tanítgatja apraját-nagyját a kertészkedésre; de még – megkövetem a német szóba is beleveregeti a fejünket.
– Hát aztán mire jó kendteknek az a német szó?
– Hát arra, hogy most már nem csupán Miskolc a világ, ahová a holminkat vásárra vihetjük, hanem eljárhatunk egész Selmecig, ahol jobb árakat kapni.
– Csak nem hordják kendtek a szenet meg a meszet Selmecig?
– Azt nem; hanem elhordjuk az almánkat, mézünket, viaszunkat meg a lúdtollat, lúdzsírt, amiért a selmeciek jól megfizetnek.
– S az mind terem itten?
– Amióta ezt a lévitát hozzánk küldte a jó Isten. Azaz, hogy a mennybéli Úron kívül még a földesuraságunk is küldte egy olyan paksussal, amiben az volt írva, hogy ami robotot, úri szolgálatot eddig teljesítettünk, azzal a jövendőben mind a lévitának álljunk helybe. Nagyon szegény volt ám ez az Isten háta mögött levő szurdék. A házaink mind náddal tetőzve. No nád, az volt elég. Az a patak, ami az Örvénykőből bugyog, itt a mi völgyünk lapályán csúnya mocsárt támasztott, amint a sziklák közt megszorult. Azt benőtte a nád; ahol meg a csincsése volt, ott a fű úgy tele volt mérges virágokkal, hogy a szarvasmarha mind fölfújódott tőle. S az egészségtelen kigőzölgéstől nyaranta ki nem veszett a falunkból a patécs meg a harmadnapos hideglelés; éjszaka nem lehetett aludni az ezernyi meg ezernyi kuruttyoló békától.
– De hisz ott most egy tó van.
– Az ám. Ezt a tavat a lévita csinálta. Az volt ennek az első dolga, mikor idekerült; hogy kiparancsolt bennünket úrdolgára, s ahol a völgy megszorul, cölöpöket veretett le velünk két sorba, azokat befonatta rőzsével, a két sor cölöp között betömette kövekkel. Mi lesz ebből? Hát az lett belőle, hogy egy hónap múlva a mocsár helyén négy singes mélységű tó szaporodott össze, hogy a nádnak még a bugája is elveszett benne. A hegyi patak pedig egyre hordta magával az apró pisztrángokat, amik ott gyűltek meg a tóban. Az első esztendőben a lévita nem engedte meg a tóban a halászást, még a másodikban is csak horoggal; de most már szigonnyal is foghatjuk, s akkora pisztrángokat kapunk, mint a karom. Ennek is jó árát adják ám a selmeciek. S amióta tele van a tavunk pisztránggal, mórest tanul a béka; nem kuruttyol. De a sok lázakat is mintha csak elfújták volna a vidékünkről. Nincs már sárgaképű, kékszájú ember a falunkban. – Azután meg hozatott szép ludakat a lévita a városból, minden asszonynak adott belőle egyet. Most már azok is úgy elszaporodtak, jó dolguk van a tóban! hogy az asszonyaink egész kereskedést űznek velük.
– Hát nagy gazda a kendtek lévitája?
– Gazda? De azt mondom, hogy az egy pátriárka! Hát amint nem sok esztendővel ezelőtt a szomszéd falubeli korcsmáros behozta Lengyelországból az alamáziát*, nem tudom én, miből csinálják azt, olyan, mint mikor a vizet ojtatlan mészre öntik, hogy egyszerre fölforr tőle, ebben is tűznek kell lenni valamiképpen: hát ez a mi fuvarozó népünk nagyon rákapott az alamáziára. S annak meg az a szokása, hogy az okos ember bolond lesz tőle, s a békességes ember veszekedő. Én már arra ösztökéltem a tiszteletest, hogy prédikálja ki a katedrából az iszákosságot; de ő azt felelte erre, hogy „betegség ez, édes komám, nem prédikáció kell ennek, hanem orvosság.”
A pálinka első neve a magyaroknál.
Itt félbeszakítá az előadást bíró uram ezzel a közbemondással:
– Mert hogy én vagyok a tiszteletes uram fiának a keresztapja.
– Gratulálok. Szabad a becses nevét kérdeznem?
– Danavár János. Igenis, szolgálatjára.
– Jól van, Danavár uram. Folytassa. Hát aztán kitalálta a lévita az alamáziának a medicináját?
– Ugyan kitalálta. Szerzett méhkasokat Kazincon, azokat fölállította egy szárnyékban. A mi vidékünk, ez a völgy is, de még inkább a vágások, tele vannak egész esztendőn át virággal; egy esztendőben háromszor is rajzanak a méhek. Most már minden embernek van méhese a kertjében. S aztán a lévita megtanította az asszonyainkat, hogyan kell a méznek az aljából márcot készíteni: méhsert. A színmézet eladják, a sonkolyt szintén; az aljából készül a méhser. És ez olyan magakedveltető ital, ami ezt a mi népünket egészen elkapatta a gonosz pokolitaltól, az alamáziától. Így gyógyította ki ezt a mi gonosz betegségünket a mi lévitánk.
– No azt a márcot majd én is megkóstolom.
– Az pedig ugyan jól ízlik ám a lúdpecsenyére. A lévita bizonyosan lúdpecsenyét ád uraságodnak vacsorára. Uraságod azzal él ugyebár?
Kadarkuthy nagyot nevetett erre.
– De hát honnan az ördögbe gondolja kend, hogy én lúdhússal élek?
– Hát ezt úgy vetem ki magamban azzal, amit a tiszteletestől hallottam. Uraságod azt mondta, hogy Székelyországból való. A tiszteletes azt beszélte előttünk, hogy Székelyországban laknak magyar zsidók. Uraságod karácsony ünnepén utazik. Ezt nem teheti más, mint görög vagy zsidó, aki a mi ünnepeinket nem tartja. De a beszédje uraságodnak egész magyaros. Azért rá kell térnem, hogy uraságod nem lehet más, mint magyar zsidó, s ha zsidó, akkor libasült az eledele.
(Hogy az ördög vigye el az ilyen föleszelt parasztokat! gondolá magában Kadarkuthy.)
– De hát ennek a kendtek lévitájának valami pénzes embernek kell lennie, hogy úgy ajándékozgat az egész falu népének ludat, méhkast.
– Takarékos ember biz az, s nem is veti föl a nagypénteki lidérc hozta pénz; de hát ha nem csurran, cseppen; – egyszer-egyszer az elejtett farkas bőréért kap tíz máriást a vármegyétől, megannyit a szűcstől; ez az ő jövedelme, meg az a kis dácia, amit a híveitől kap. De hát azt ő mind nem rakja élire. Egyszer már, az ő ideje alatt, volt annyi fölös pénz a falu kasszájában, hogy arról lehetett tanakodni, mire fordíttassék az. A presbiterek azt mondták, hogy építsünk rajta a templomunk mellé tornyot, hogy legyen a mi falunknak is nyele. Erre azt mondta a mi tiszteletesünk – különös mondás ám az egy paptól –, hogy „nem a tornyok hirdetik az Isten dicsőségét, hanem a gyümölcsfák”, s fölbiztatott bennünket, hogy kerítsünk be egy községi gyümölcsöskertet odafönn a vágásban. Ott van elég vadalmafa. Azután hozatott Erdélyországból ojtóágakat egy olyan almafáról, amit úgy hínak, hogy „oláh alma”, azzal ő maga, meg a betanított suhancok valamennyi vad csemetét beojtottak. Olyen ez az oláh alma, hogy azt semmi tolvaj meg nem kívánja, mert zöld marad késő őszig, s aki akkor beleharap, még a gyökerét is elátkozza, olyan savanyú; hanem aztán mikor tavasszal lehozzuk a hiúból, ahol gyékényre volt kiterítve, akkor olyan illatot ád, mint a rózsa, s az íze különb a dinnyénél. Ezt az almát hordjuk mi el aztán messze földre; ahány zsák almát fölteszünk a szekérre, annyi zsák búzát hozunk vissza helyette cserében. A mi kenyerünk a fán terem.
– Hát aztán szántóföldjük nincs kendteknek maguknak?
– Volna biz az, de hát még sincs. Mert hogy azt a domboldalt, amin a szántóföldeink feküdtek, nagyon rongálják a záporok. Ennek megint az az oka, hogy hajdanában a szénégetők azt követték, hogy a bükkfáknak még a gyökerét is kiásták; mert a gyökérből égetett szén keményebb tüzet ád, azért többet fizetnek a kovácsok. Ez pedig nagy hiba volt, mert ott azután nem nőhetett föl a régi törzsökből az új csalit; ellenben minden felhőszakadás vígan szaggatta a földúlt földet, s mély árkokat mosott a hegyoldalban fekvő szántóföldeinken végig, úgyhogy most már nem lehet ekével barázdát húzni a földeinken, csak úgy kapával míveljük, s kendert vetünk bele meg lencsét, borsót. Ez a mi jó tiszteletesünk ugyan egyre gyűlölködik* vele, hogy nem lehet-e valami olyan fának vagy bokornak a magját megfogantatni a vízmosásokban, ami az esőt megfogná: de egyik se vallja meg. Nem marad meg ebben a sivány agyagban semmiféle fa.
„Fáradozik” helyett.
– No, én láttam a külföldön egy olyanfajta fát, ami megered mindenféle földben, még a holt agyagban is. Nemrég hozták be Európába; úgy híják, hogy robinia.
– Ugyan az Isten áldja meg nagy jó uramat, mondja meg ezt a szót a mi tiszteletesünknek. Ha ez a segítség Isten kegyelméből beválna minálunk, hogy mi ismét boldog szántó-vető emberek lehetnénk; hogy nem szaladna ki lábunk alól az édes föld, bizony mindnyájunknak az áldása kísérné nagy jó uramat jártában-keltében.
(„Azt! azt! – mondá magában Kadarkuthy. – Éppen a ti áldástokért járom én most ezt a vidéket!”)
– Ezt tudva, még nagyobb igyekezettel fogom nagy jó uramat hasznos járásában mindenüvé elvezetni.
(Az ördögbe is! – dörmögé a báró. – Az kellene csak nekem.)
– Mert tudok ám én homokbányát is, olyant, ami az üveghutásoknak kívánatos; tiszta fehér; azt hordjuk a házainkba a szoba földjét beteríteni.
– A szoba földjét?
– Igenis; mert hát földesek a mi szobáink.
– Hát mért nem padlózzák ki kendtek?
– Jaj kérem alásan, szükséges az nekünk, hogy földes legyen, mert az asszonyaink gyertyaszentelőkor bevetik a szoba földjét rozzsal, az csakhamar kicsírázik, mire fűbe megy, akkora a kislibák kikelnek a tojásból, ott a szobában kész legelőre találnak, azon elcsipegetnek; amint kitavaszodik az idő, már akkorra kitollasodtak, mehetnek az anyjukkal a mezőre. Ezzel a móddal a mi fehérnépünk hat héttel hamarább viheti a vásárra a libáit, mint a többi parasztnép, amikor még lázsiás tallért adnak értük a városi urak, asszonyságok. Nem is csinálja ezt utánunk senki, mert ez az ő titkuk.
– Hát talán erre a titokra is a tiszteletes tanította meg kendteket?
– Bizony, minden jóra ő kegyelme tanít bennünket, szegény ostoba földi népet.
– Az Oltárkövön járva, láttam, hogy a kendtek házai mind cserépzsindellyel vannak födve. Talán ebben is a lévita tudós?
– Hát az meg úgy volt, hogy – követem alássan – minden faluban vannak hepciás emberek, akiknek könnyebb a lelkük, ha valami kontrabontot csinálhatnak. Itt is akadt egynehány zúgolódó, morgolódó ember, aki azt dohogta a szűr alól, hogy minek volt már ezt a nagy bolond tavat idehozni, amióta ez itt van, a nád mind kiveszett, mert az a mély vizet nem kívánja; mármost ha valakinek a háza (Isten őrizz) le találna égni, hol veszi a fedni való nádat. A Tiszáig nem kap sehol. Meghallotta ezt a panaszt a tiszteletes, s legelőször is azt a szokást hozta be, hogy minden ház el legyen látva vizeskáddal, csebrekkel, lajtorjával; a gazdák sor szerint bakter számban cirkáljanak éjnek idején az utcán. Csak egy utcánk van, az is hosszú. Azután a csúnya kürtőket lebeszélte, amik a füstöt a konyhaajtón meg a hiún eresztik körösztül; azok helyett kéményeket rakatott. A hozzávaló téglát magunk égettük; annak a módját is a szájunkba rágta. Mikor aztán az megvolt, akkor meg cserépzsindely-készítésre ösztökélt bennünket. Nem restellt ám maga is vállig felgyürkőzve, odaállni a munkások közé, s tanítgatni, hogyan nyomkodják a formázó vályúba az agyagot. Mindjárt azzal födette be legelőbb a templomot, az iskolát, meg a paplakot, úgyhogy mikor azt meglátták a parasztok, mind azon imádkoztak, hogy bárcsak leégne egyszer a falu, hogy mind cserepes födelet rakhatnának.
– Hát nem tudták maguk fölgyújtani?
– De bizony azt tették. Egy házsártos ember, akit magam többször kalodába csukattam csúnya káromkodásért, egy éjszaka maga fölgyújtatta a házát (Isten bocsássa meg a bűnét). Nagy szél fújt, az asszonynép sivalkodott: „végünk van, porrá ég a falu!” „Dehogy kell annak porrá égni!” kiáltott a tiszteletes, s aztán megmutatta, hogy milyen munkát végeznek a debreceni diákok, a masinisták, mikor ez a kiáltás, hogy „ad arma”! meg „incedium”! s azzal maga fejszét ragadva, fölmászott az égő házzal szomszédos ház tetejére, s kipróbálta rajta a tudományát. A nádfödélnek csak a ház gerincén levő kötését kell elvagdalni, s az egész lecsúszik magától. A kévéket aztán kidobálta a nép az utcára; ott ha meggyulladnak, könnyű eloltani. Ilyenformán egypár óra alatt az egész faluban minden nádtetőt levertünk, s ezzel megszabadultunk attól a veszedelemtől, hogy a házaink földig leégjenek, mindenünk hamuvá legyen. – Hogy dolgozott ez az egy ember maga tíz helyett ebben a nagy veszedelemben! Egy ingre vetkőzve! Ahol egy tető kigyulladt a sziporkáktól, ő rögtön ott termett a háztetőn! s az égő gerendát csak úgy dobálta le, mintha petrencerúd volna. Azt kiabálta a nép: „Ez a mi igazi szent Flóriánunk”! – Így került azután cseréptető alá minden ház. S nekünk az nem került egyébbe, mint a magunk munkájába. – Bizony, nagy jó uram, azt kell nekem mondanom, hogy ez a mi tiszteletesünk (nem azért, mert keresztkomák vagyunk: ő az én fiamnál, én meg az övénél), de valóságos őriző angyala ennek a mi falunknak.
(„No hát én ezt a ti őriző angyalotokat meg fogom ölni.”)
Az ösvény erősen aláfelé hanyatlott; egy kanyarodónál, mint apró fénybogarak, világítottak föl hosszú sorban a falu ablakai.
Ez itten Barátfalva.
A hazai helységnek legkisebbike, melynek lakos-száma alig megy többre háromszáz léleknél; a szomszédok között Dudar a neve, amire minden ember a rímet is hozzá teszi: „cudar”.
Biz ez cudar falu is volt, amíg a földesúr Barátfalvának el nem keresztelte; ezt ugyanakkor tette, amikor a lévitát ideküldte, akinek a számára, mint patrónus templomot, iskolát, paplakot építtetett. Jó uraság lehetett.
Ez a szem elől elrejtett völgy, melyben Barátfalva rejtőzik, szabályos háromszöget képez; a déli oldalát a szédítő magasságú Örvénykő (Pogánykő, Oltárkő) alkotja; az előtte levő rengetegből tör alá az a patak, mely a völgy fenekén képzett tavat táplálja pisztrángnak való friss vízzel; az északnyugatit egy ősrengeteggel borított meredek hegyoldal, melynek bükkfái a maguk szabadjára nőhetnek föl az égbe; fejsze nem irtja őket, mert az elszállítás annyiba kerülne, mint amennyit a fa megér.*
1849-ben ezen a vidéken egy tíz öl magasságú, alul méternyi átmérőjű bükkfának az ára volt egy ezüst forint. Egy nyáron, egy ősszel, egy télen bujdostam én ezekben az erdőkben, üldözöttje a hatalomnak. Házigazdám, a derék Csányi Béni nemes úr volt, földesúr; hatszáz hold erdő birtokosa. Kis szántóföldjét maga szántotta fiaival. Álnév alatt rejtegettek. Tudta mindenki, hogy bujdosó vagyok; senki sem árult el. A falut Tardonának hívták – ez sincs följegyezve a Karacs térképén. Úgy kerültem erre a vidékre, hogy Telephy Károlynak az atyja innen hozott feleséget, az pedig a Nemzeti Színház tagja volt; ő utasított ide az ismeretlen világrészbe.
J. M.
A kelet-északi cathetust pedig az a sivár domboldal képezi, melyen a hajdani szántóföldek szégyenkeznek; még télen sem tudják eltitkolni kopár voltukat, mert a havat lesepri róluk a szél, s mind az ördög barázdáiba, a mély vízárkokba hordja össze. E csapinós hegyoldal tetején kezdődik az a nagy fennsík, melynek őserdejéből táplálkoznak a mészégető telepek; s ahol a vágás szabad tért nyit, azon keresztül fehérlik a mészkőbánya szakadéka.
Azon a lankán, mely a szántóföldeket szegélyezi, most már egy sűrű mogyorófa-erdő emelkedik. Igazán hogy erdő! s ugyan emelkedik. A fiatal mogyoró gesztjének a fái a Bükkben nem bokrok, hanem sudarak, három öles egyenes csemeték. A mogyorótermés is kenyérpótlék.
Ez alatt a szakadékos hegyoldal alatt vonul egy magas kőgát. Ezt még a régi lakosok fundálták ki azért, hogy a kemencékről alákanyargó szekérútjukat megvédelmezzék. A lévita még magasabbra emeltette a védőgátat, úgyhogy most a nyári felhőszakadások rohanó árja sem iszapolhatja el a halastavat, hanem lefolyik a mély úton; annak nem árt: mészkőből van.
Az egész falu egyetlen utcasorból áll, minden ház mellett kert. Esténként, mint egy tűz-gyöngysor, úgy világít minden háznál egy ablak. A falu közepén a toronytalan templom, mellette a paplak és az iskola.
A lévita lakása nem különbözik a többi házaktól, amik a Bükkben levő falvakban láthatók.
Ezeknek a belső berendezése egészen eltér a más vidékbeli magyar parasztházakétól, amiknél az utcaajtóból konyhába lépünk, s a konyhából nyílik aztán kétfelé a két szobaajtó.
A bükkbeli házaknál a bejárás a kamrába vezet, ott van a hombár, a lisztesláda, a szerszámok, de semmi tűzhely. A jobboldali ajtó a lakószobába nyílik, a baloldali a vendégszobába; annak a siskakemencéjét kívülről fűtik. – A lakószobában van azután egy terjedelmes tűzhely, mely fölött kandallóformára roppant nagy tapasztott süveg van emelve, ami a szikrákat fölfogja. És így egész lakályosan össze van foglalva a konyha, az étkező, az alvószoba. Az a kandalló engedi látni, hogy mit főznek vacsorára; zsírszag nem támadhat, mert azt kirántja a tűz légvonata a kürtőn; legföljebb egy kis rántásillat érzik, ami meg jólesik. S ugyanaz a tűzhely meleget is ád, be is világítja a szobát; nem kell gyertya; még a kis benyílót is melegíti.
…Vajon jut-e eszébe néha-néha a csodaszép Malárdy Herminának az a vízió, amit azon a rettenetes mennyegzői éjszakán megálmodott a Malárdy-kastélyban?
Kis alacsony házikóban ő a tűzhely mellett áll és főz; – megkóstolja, mit főz. Cibereleves. – Sohasem evett azt úr korában; álmában ízleli először. A tűzhelyen ül egy kisfiú és dúdolgat. Szép gyermek; annak ad egy pogácsát a tepsiből, most sütötte…
Bizony így álmodta ezt a szép Hermina egy zivataros éjszakán!
A különbség csak az, hogy nem cibereleves készül a tűzhelyen, hanem jó vereshagymás lé, amihez a lényeges alkatrészt: a tepertős gombócot úgy gömbölygeti két piros tenyere között egyenkint a gazdasszony, s dobálja a forró lébe. Mind fenn úsznak azok; egy sem marad a fazék fenekén.
Aztán meg az is különbözik az álomképtől, hogy a kisfiú nem ül a tűzhelyen, hanem előtte áll egy zsámolyon, s a nyársra húzott ludat forgatja. Már erre is alkalmatos. Ő váltotta föl a pesztonkát, akinek ki kellett menni a vendégszobát befűteni.
De az álomlátásnak folytatása is van.
…nyílik az ajtó, valaki jő be rajta, kopottas fekete ruhában, de arcát nem láthatja, mert hátrafelé fordult; hanem a házi kutya a szögletben, meg a kisgyermek a tűzhelyen ráismernek; amaz eléje fut, s kezét nyalja, ez meg örömmel kiált: „itthon apa” …Most felé fordítja arcát a férfi; ez a férj, a jó, a szelíd, a munkás férfi, odamegy nejéhez, megöleli, megcsókolja. „Megjöttél? Itt vagy?” – szól a boldog nő, s úgy meg van nyugodva abban, hogy ők most olyan szegények, csakhogy ő itt van!
Lám, mégsem álom.
„Itthon a táti.”
Az „elátkozott család” veszett hírű hőse.
Nem az a hajdani alak, az a magas, karcsú legény, kinek szabad mozdulatai, könnyed fejhordozása elárulják az igazi nagy urat, szemvillanása megigéz, meghódít vagy föllázít, szájszögletein gúnyos, hamis mosoly, öltözete ízléssel párosult pompa. Nem! Ez a barátfalvi lévita, akinek az arcát a külső vihar megbarnította, a belső vihar megvénítette; nem is látszik most már magasnak, amint fejét féloldalra és előre hajtja, járásában nem az atléta ruganyossága, hanem az anachoreta nyugodtsága van. Rátekintve alig gondolná az ember, hogy ez az a bátor farkasvadász, ez az a tűzoltó Flórián, aki égő gerendákkal hajigálózik. (Hát még az a híres birkózó hajdanából!)
Öltözete fekete tóga. Nem reverenda (mert hiszen nem fölszentelt pap). A reverenda selyemből van, a tóga csak teveszőrből. Talán még ugyanaz a tóga, amelyet Guthay Thaddeus fölvétetett a fiával, miután a bársonydolmányt levetteté vele, amelyben ott feküdt percekig a Duna fenekén, amelyben alvó menyasszonya ablakában megjelent, hogy azt magával elvigye. A régi öltönyöket sokáig elviselték a gazdáik. A divat csak akkor változott, ha az egész ország változott, kivált a papi viselet divatja.*
A jó Szirmay Antal „Hungaria in parabolis” című érdekes művében idézi báró Sennyey László szavait e tárgyról: „Csak nincs furcsább nemzet a magyar nemzetnél. Eőtet, mint valami választott népet, kihozta az Úr Isten Scythiából erre a tejjel és mézzel folyó földre és azt mondotta: no egyél, igyál, ebugatta magyarja! Itt van a jó tokaji bor, fejér miskolci kenyér, kövér debreceni szalonna! ezz neki nem tetszik; kimegy az országból, külső nemzeteknél fecsérli pénzét. Azután vezette eőtet az Isten szent István királynak hitére, mondván: no üdvözülj! eb szánkázza meg a lelkedet! de ez sem tetszett neki, eő külső országi schwajcer és francia (?) hitet hozott be magának és azt nevezte Magyar Hitnek. Már úgy lévén a dolog, mit tudott vele tenni az Úr Isten? Adott neki tehát becsületes kalpagos prédikátorokat, mint ime Szilágyi Sámuel uram. De ez sem tetszik neki; azt gondolja, hogy az Isten szava sem hangzik magyar öltözetű prédikátornak a szájábul, ha csak külső akadémiákról jött parókás és borjúbéllel kerített nyakú papját nem hallja prédikáló székéből. Magának a magyarnak is adott az Úr Isten minden nemzetek felett való legdíszesebb öltözetet: de neki az sem tetszik; dísztelen, hasogatott szárdúthba öltözvén, akkor véli magát legszebbnek, midőn hátagerincén ágy megy a paszomántja, mint a kecsegének, sőt még lovagolni sem tudna, ha ánglus preceptort nem fogadna magának.”
A lévita odamegy a feleségéhez, s megcsókolja annak a tűztől piros arcát, a kisfiú kezet csókol az apjának. (A fiúgyereket nem szokta az apja csókolgatni, annak nem jó a kényeztetés.)
Guthay Lőrinc leveti a hosszú tógát (azt nem koptatják otthon), s egy fehér gombos, sárga flanellujjast ölt fel helyette. Ezt viselték hajdan a családapák, ahogy a népdal énekli róluk: „ha egy abaposztó mentét vettek, abban becsülettel megvénhedtek”.
Csak azután, hogy a tisztes tógát fölakasztotta az almáriumba a felesége menyasszonyi köntöse mellé (együtt futottak el azok a világba: a szőrtóga s a fehér selyem viganó azokkal az arany csipkefodrokkal), tért vissza a táti. (Hát bizony „táti”-nak hívtuk az apánkat még az én gyerekkoromban is, s nagyot bámultunk, mikor a jogász bátyánk hazatért a kollégiumból, s „apám”-nak merte szólítani. Ez már újítás volt.)
Az asszonyka nem nyújthatta a kezét az urának; pedig tanult embernek szokása volt a feleségnek kezet csókolni. El volt foglalva a gombóc-gömbölygetéssel. Ugyan a karjai is föl voltak tűrve egész könyökig, s azokra is invitálva lett volna a csók; de az meg illetlenség lett volna.
– A Lacika forgatja a ludat? – szólalt meg a lévita.
– Az ám. Hadd szolgálja meg a vacsorát. A Böskét kiküldtem a vendégszobát befűteni.
– Helyes. Ma estére meghívtuk a bíró komát vacsorára; a vendégszobában fogok teríteni.
A fölterítés természetesen a családapa kötelessége. Neki kell a cintányérokat leszedni a polcról, a késeket megköszörülni jó élesre, kenyeret szelni minden tányér mellé, s az a kenyér kerék nagyságú, nem minden ember birkózik meg vele; azután a csap alól megtölteni az orrost illatos méhsörrel; az öntött gyertyát a regulázható tartóba tenni (ez már matematika), a koppantót is mellé, aminek a kezelése, helyesen kimért időközökben éppen a családfő hivatala; tudatlan ember eloltja vele a gyertyát; ha pedig bíró uramra bízzák, az a megnyálazott ujjával csippenti el a gyertya taplóját, s úgy teszi a hamvát a koppantóba. A gyertyagyújtás sem valami könnyű dolog. Előbb ki kell csiholni acéllal, tűzkővel, azután az égő taplóra tenni a kénfonalat s annak a kék lángjánál gyújtani meg a piros gyertyabelet.
Alighogy készen volt mindezzel a lévita, már hangzott odakünn a bíró uram ismerős lépése; de az egyszersmind meg is volt duplázva; Guthay Lőrinc fogta a gyertyát, s kivilágított vele a pitvarba.
Bíró uram elöl jött be az ajtón, maga után bocsátva a másik jövevényt, ahogy illett, s amint meglátta a tiszteletest, azt mondá:
– Szerencsés jó estét kívánok tiszteletes uramnak; még egy vendéget hoztam magammal, ha ki nem verne komámasszony bennünket.
Guthay Lőrinc és Kadarkuthy Viktor szemben álltak egymással.
Kadarkuthy sietett magát bemutatni az álnevén.
– Én Barra Áron vagyok, Székelyországból, üveghutatulajdonos.
– Hozta Isten az urat.
(A régi magyaroknál nem volt szokás az üdvözlésnél a kézszorítás; parolázni csak adás-vevésnél szoktak vagy fogadásból; férfiak egymással össze nem csókolóztak.)
Bíró uram sietett közbeszólni.
– Ez a vendég úr magyar zsidó.
– Tehát „schólem!” Azokat ott Erdélyben szombatosoknak hívják. Diákkoromban jártam köztük; egymást ezzel a mondattal üdvözlik: „min haólám weád haólám.”
(Hej megszeppent erre a szóra Kadarkuthy. Ez a lévita tud zsidóul; ő pedig egy zsidó szónak sem ura. Itt rögtön föl fog sülni a szerepével.)
– Csak azért mondtam – szólt a bíró, ravaszul hunyorgatva –, hogy valamiképp komámasszony holmi sonkával, kolbásszal ne találja megtraktálni a vendégét.
– Ne tessék félni. Tökéletes „schólet”-et fog nálunk találni Barra ór.
(– Schóletet? Hát a’ mi a fránya lehet? – gondolá magában a bíró.)
A lévita megmagyarázta.
– Nálunk minden ételt lúdzsírral készítenek.
– De a libát nem a sakter metszette le, s így az mégsem kóser.
(– Jaj de tudákos ember ez a bíró – mondá magában Barra Áron.)
Sietett valahogy kibújni ebből a kellemetlen szerepből.
– Ó kérem, én nem adok semmit a rituális teketóriákra. Nem adok sokat az egész zsidó vallásra. Nekem csak alkalmatlanságomra van. Igen könnyen ki hagynám magam téríttetni.
Azt hitte, hogy majd ez a pap nagy hirtelen kap az alkalmon, hogy nosza most mindjárt elkaphat egy juhot a maga nyája számára.
Csalódott benne. A lévita vállat vont.
– Én nem vagyok hittérítő misszionárius. A vallását mindenkinek tisztelem, ki mit hisz, abban idvezül.
(De a bárónak egészen mindegy volt, hogy a paradicsomba jut-e, vagy az Ábrahám kebelébe; ő nem hitt semmit, de izzadt attól a gondolattól, hogy ha most ez a kálvinista teológus ki találja kérdezni a Schulchán-Áruchból, rögtön kisül a komédiajátszása.)
– Beszéljünk inkább idejövetelem céljáról.
– Igenis, helyes – mondá a bíró. – Tessék magukra maradni. Én megyek a komámasszonyhoz, tudósítani, hogy vendéget hoztam.
Azzal átment a lakószobába.
A lévita levette a vendége válláról a puskát, vadásztarisznyát, s odaakasztá a falra a magáé mellé. Aztán a kosokot is levetteté vele; volt az alatt díszes flanell jankli, borsos szövetből, veres szegéllyel, francia nevén „bonzsur”. Divatviselet. – Aztán előhozta a pipákat, a dohányos börböncét. Addig nem kezd diskurzushoz magyar ember, amíg rá nem gyújtott.
A báró előadta, hogy mi célja az idejövetelének, hogy ő homokbányát keres, aztán meg vasmentes mészkövet, végül hamuzsírégetéshez alkalmas erdőt. Ennyi volt az egész tudománya, amit Parasztevics uramtól beszerzett.
Emberére talált a tiszteletesben. Hogyne volna itten üveggyártáshoz való telep! A legtökéletesebb kvarc kínálkozik, még folypát is bőven található; fa van elég és olcsó; tartott aztán vendégének egy olyan szakszerű technikai értelmezést az üveggyártásról, hogy annak szeme-szája elmeredt bámulatában. Hisz ez igazi üveghutás!
– De még egy beneficiuma is van ennek a vidéknek, ami utilizálható az üveggyártásnál – folytatá a tiszteletes –, ez a mi hegyi patakunk. Ez alkalmas arra, hogy egy nagy malomkereket elhajtson az üveghutánál.
A báró majd kivakkantotta, hogy mi a csodának kell az üveghutához malomkerék?
– Ez a malomkerék pótolja a drága emberi munkát ingyen adott vízerővel a fújtatókhoz és az üvegköszörülőkhöz, úgyhogy finomabb üveget is lehet majd produkálni, mint közönséges zöld palackokat.
A báró nyelvcsettintéssel fejezte ki a csodálkozását.
– Uraságod üveghutája ott a Székelyföldön bizonyosan pusztán borvizes üvegeket állít elő.
– Hogy kitalálta! Én csak azon csodálkozom, hogy tiszteletes uram annyi nagy tudománnyal, s azok mellett a virtusok mellett, amiket bíró uram az erdőn keresztül jöttünkben megismertetett velem, hogyan rekedhetett itt ebben a kis nyomorult falucskában, hogy nem viszik el innen Hadházra vagy Szoboszlóra, egy gazdag eklézsiába?
Hm. Fogas kérdés! Méltó, hogy az ember úgy tegyen, mintha a pipája nem égne, s követelné, hogy újra rágyújtsanak. Csak előrukkolt a felelettel.
– Nem vagyok fölszentelt pap.
– Hát miért nem szentelteti föl magát?
Még fogasabb kérdés.
– Hiányzik nálam a kánon szabta kvalifikáció, a vakonhívés a dogmákban. Én szkeptikus vagyok. Amit nem hiszek, azt nem prédikálom. Hogy csak egyet mondjak: a pap azt hirdeti, hogy hat napokon munkálkodjatok, a hetediket meg ünnepeljétek; ő maga pedig hat napon át nem dolgozik semmit s a hetediken véres verítékkel keresi a kenyerét.
A bárónak nagyon megtetszett ez a, mondás!
– No látja, erre én is gondoltam már egynehányszor.
– Ez az én népem pedig ebben a kis völgyben nem teheti azt, hogy a hetedik napot megünnepelje, s akkor ne dolgozzék semmit: mert a szénégető máglyáknak, a mészkemencéknek vasárnap is égni kell; a hámoroknak, a kohóknak a tüzét szombaton nem lehet kioltani, s ha egy üveghuta is jön ide, az sem enged ünnepnapot ülni. A fuvarosoknak meg éppen a vasárnap a legerősebb munkaideje, mert Miskolcon hétfőn a hetivásár. Ez az én völgyem olyan zug, ahol a pap mindennap prédikál, a munkás mindennap dolgozik, s a munka még jobban dicséri az Istent, mint az imádság. – Én szeretek itten lenni.
(– Jobban tudom én, hogy miért szeretsz te itten lenni!)
A lévita olvasta a vendége arcából a kételkedést. Még jobban föl akarta őt világosítani.
– Azt sem titkolhatom el, hogy a feleségem pápista. Az én puritán elöljáróim ezt is kánoni hibának számítanák be nálam; míg ez a kicsiny község itten nem sokat gondol vele; hiszen még húsz év előtt az egész helység római katolikus volt, ahogy a falu végén levő kereszt tanúsítja.
– Amelyről hiányzik a fölfeszített Krisztus.
– Az ám. Azt ellopták a szentpéteriek.
– Ugyan? Ellopták a Krisztust? Az pedig már igazán „nietund nagelfest” volt.
A lévitának nem tetszett ez a frivol példaszó.
– Az őnáluk virtus*. Én a vallásos jelvényeket tisztelem, habár felekezetem nem is fogadja be azokat.
Régen volt, már most jobbra változott; de bíz akkor erről a virtusról volt ez a falu híres. J. M.
– De hát a tiszteletes úr, mint teológus, nem tudta még a saját feleségét sem a maga kálvinista hitére áttéríteni?
– Hogyan? uram! Hogy én az asszonyomat megfosszam mindattól, amiben az ő lelke megnyugvást talál? a Szűz Mária képétől, akit szüntelen a keblén visel? a térden elmondott imájától? az óvó keresztvetésétől? a fogadott böjtjétől, amit beteg gyermeke fölgyógyulásáért vett magára; s azoktól az apró, kedves szertartásoktól, amikben a gyermekek öröme találja a vallást, a hitet? Látja az úr ott a szögletben azt a zsámolyos fenyőfácskát, körülaggatva aranyos papírból ragasztott láncokkal? Ez a karácsonyfa. Mennyi édes várakozást, mennyi ártatlan örömet hoz ez a gyermekszívnek? S a gyermek öröme a szülőké is. De ha én egy nagy alföldi városban megengedném azt, hogy a kálvinista paplakban egy karácsonyfát, festett angyalokkal, égő viaszgyertyákkal fölállítsanak, másnap engem kihordoznának a határra. Itt eltűrik.
– Hát a tiszteletes úr nagyon szereti a feleségét?
A lévita csak a fejével intett rá.
(– Annál rosszabb rád nézve – mondá magában a vendég.)
Hogy még jobban megfeleljen erre a kérdésre, még egy dolgot hozott elő a lévita. Eleinte úgy tetszett, mintha más matériára akarná átvinni a beszélgetést.
– Danavár bíró uram bizonyosan elmondta uraságodnak, hogy én a tanításon és prédikáláson kívül még azzal is foglalkozom, hogy az erdőinket nyugtalanító farkasokra vadászok.
– Egészen kíváncsivá tett vele a bíró. Magam is erősen passionátus vadász vagyok, főképp ragadozó állatokra. Nekünk ott a Székelyföldön ebben nagy bőségünk van; nálunk még mackó is kerül elég. S hogyan ejti el a vadait, tiszteletes uram? Farkasveremben vagy vidrafogó vassal?
– Lőni szoktam őket. Van a régi irtványokban egy bozót, onnan szoktak előjönni. Én oda rakattam kövekből, fatörzsekből egy leskunyhót. Onnan szoktam az ordasokat lepuskázni.
– Nagyon szeretném, ha a tiszteletes úr elvinne egyszer magával egy ilyen vadásztréfára.
– Az megtörténhetik; akár a legközelebbi kedden éjjel, a karácsonyi ünnepek után. Az ilyen farkaslesre nagyon meg kell választani az időt. Derült ég kell hozzá, fogytán levő holdvilággal. Teleholdnál a farkas is meglátja a leshez közelítő vadászt, s berkébe húzódik.
– Sok farkast elejtett már a tiszteletes úr?
– Amióta itt lakom, a negyvenötödiket.
– S a vadászzsákmányért szép pénzt kaphatott már?
– A füléért ád a vármegye tíz máriást, a bundájáért a szűcs másik tízet.
– S azt mind élire rakja a tiszteletes úr?
– Azt várom, amíg fölszaporodik ezerre. Azon vehetek valamit, ami Istennek is tetszeni fog, a híveimnek is; de legfőképp az asszonyomnak.
– Ugyan mi lehessen az?
– Egy kis orgona. Tudom, hogy a feleségemnek semmivel sem okozhatok nagyobb örömet, mintha eljátszhatom előtte a „Stabat mater dolorosát”, az ő kedvelt zsolozsmáját s Palestrina ájtatos szimfóniáit.
Kadarkuthy Viktornak egyszerre fejébe tódult minden vére; egész arca veres lett a dühtől.
(Azt! Azt! A Stabat matert, amivel a Malárdy-kastélyban megvesztegetted a pápista főúr büszke szívét! amivel bevetted magad a leánya lelkébe! Amiért neked az apád, a puritán kálvinista prédikátor, még halálos órájában sem bocsátott meg! Amiért halálvonagló kezével kiadott gyilkoló ellenségednek, hogy megmentse elátkozott ellenfelének fiát a te életednek az árán, hogy ha a víz nem ölt meg, öljön meg a tűz! Ezt az ájtatos nótát akarod te újból elorgonálni, amivel lecsaltál egy szentet az égből, te orgonás trubadúr; s ezért kész vagy bevinni a templomodba az orgonát!)*
Orgona a kálvinista templomban még a jelen század első éveiben is ellenzésre talált. Mikor a pápai hitközség orgonát akart beállítani, a híres nagy tudós tanár, Márton Ferenc, azt mondá: „Minek a templomba a duda?”
Kadarkuthy közel volt hozzá, hogy fölugorjék a székéről, fölkapja a kenyérszelő öregkést az asztalról, s házigazdájának a szívébe verje!
…Az ajtó előtt gyerekbeszéd hangja hallatszott, halk kopogtatás mellett.
– Szabad!
Az ajtó nehezen nyílt; két kézzel kellett a kilincsen segíteni; s a kopogtatónak az egyik keze alkalmasint mással volt elfoglalva. Lőrincnek kellett odamenni, hogy fölnyissa a makacs zárt, amit a helybeli kovács készített lakatos munkában.
Akkor aztán a meglepetés hangján mondá, melybe egy kis neheztelés is vegyült.
– Ah! Ti vagytok?
A felesége volt; karján a kisfiával.
A nő arca be volt takarva kendővel s a kisfiú is nagy kendővel bebugyolálva. Tűz mellől jöttek, s a pitvarban hideg van.
A lévita még mindig fogta az ajtókilincset.
– Nem fektetted még le a gyereket? – dörmögé ridegen.
– Hiszen ma karácsony van – suttogá a nő.
– Karácsony?
Nyomban jött a magyarázat.
Az ablakot megzörgették kívülről. Gyerekszó hangzott odakünn.
– Szép kis betlehemünk van, bevigyük?
A kisgyerek csiklandós nevetéssel bújt még jobban az anyja ölébe. Örömmel kevert félelem volt abban a fojtott kuncogásban.
A lévita még egy alakot látott a pitvar sötétjében a feleségén túl állni. Az volt Danavár uram.
Szigorú arcot mutatott.
– Nem tudom, kurátor uram megengedi-e, hogy ebbe a házba betlehemet hozzanak be?
(Hiszen az is pápista eredetű, szimbolikus játék.)
– Hogyne engedném? – szólalt meg a bíró, aki egyszersmind az eklézsia kurátora is.
Azzal kiszólt az utcára: „Bejöhettek, gyerekek.”
Erre aztán a tiszteletesné letette az öléből a Lacikát; lecsavargatta róla a nagykendőt; a gyermek menten elbújt az ágy mellé, s onnan kandikált elő, kíváncsian lesve, hogy mi jön most.
Ekkor aztán a tiszteletesné is levetette a selyemkendőt, mely fejét és állát beburkolá.
A férje bemutatta neki a vendég urat, ahogy az megismertette magát; azon a nevén és mivoltán.
– Szívesen látjuk szegény házunknál – mondá az asszony. Egész magatartásában meglátszott az úrinő.
Bíró uram is benyomakodott az ajtón.
– No hát így néz ki a magyar zsidó! – mondá a tiszteletesnének őszinte parasztenyelgéssel. – Hát ugye nincs neki se huncutkája, se hosszú szakálla?
– Föl ne taszítsa komámuram a betlehemet!
A gyerek ott jött a sarkában az egész parádéval.
A szent akol volt mintázva, kemény papirosból; a teteje páfrányból, a belseje egy szál piros s egy szál zöld viaszgyertyával megvilágítva; ott volt a jászol, mellette fehér báránykák, tehénkék; aztán a boldogságos Szűzanya a Jézuskával, Szent József, a pásztorok, a keleti királyok, meg egy szárnyas angyal, mind pompás öltözetekben. Az alakok mind viaszból formálva. És ezt mind maguk az iskolás gyerekek készítik. Arra is a lévita tanította őket. Még most nem dorgálják meg érte; hiszen nem fölszentelt pap. Nem szól neki a „ne csinálj te magadnak faragott képet” egész protestáns szigorával.
Amint a betlehemet hozó gyerek letette azt a dicsőséges pompát egy székre, a Lacika is elősettenkedett, s az anyja szoknyájába fogózva, bámult a kivilágított akolba.
Hanem aztán mikor a két énekes gyerek rákezdte a kegyes nótát: „pásztorok! pásztorok! gyertek be!”, s arra a pitvarból három juhásznak öltözött kamasz rohant be zörgős botokkal, akik azonnal egész hosszában végigvágták magukat a betlehem előtt (ez volt az imádat jelképezése), ettől a Lacika úgy megrökönyödött, hogy nem tartotta az anyja szoknyáját elég biztos menedéknek hanem, az apja háta mögé retirált, s annak a térdei közül dugta elő a fejét, a két lába szárát átölelve.
Az angyalok elkezdték a ritmust.
„Bethlehembe jer pajtás! Ott van ám a jó tartás! Bor, ser folyik, mint a tenger, Ihatik az ember.”
Kadarkuthy Viktor meg volt némulva a bámulattól.
De nem a betlehemet bámulta ő, hanem ezt az asszonyt.
Minő arc! Minő alak! A mitológiai istennők egyike.
S ez a kábító mosoly az arcon! Ami talán az anyai boldogságnak verőfénye.
És ennek az asszonyságnak a neve: „Báró Kadarkuthy Viktorné!”
Igenis! Ezt a nevet vette föl az oltár előtt. Ezen a néven van beírva az ingoványi matrikulában, hitelesítve két násznagy aláírásával!
Ez az ő felesége és nem Guthay Lőrincé! Guthay Lőrincné neve nincs följegyezve semmi anyakönyvben!
Mentől tovább nézte ezt az asszonyt, a vér annál őrültebben nyargalt a szívén keresztül.
Az a Lavater ott az avasi papszeren egyet kifelejtett fiziognómiai jegyzeteiből: a satyriasis bőszült démonát. Ha most látná az arcvonásait, azt is megtalálná bennük. Az állatá vált embernek a szenvedélyét. S mikor ez az állat azt hiszi, hogy neki igaza van-emberileg.
Ez az asszony az övé; ezt tőle csalással vették el!
Az angyalhangok énekelik:
Vesd le juhász a bundát,
Takargasd be Jézuskát,
Mert nincs néki bocskorkája,
Sem sarkantyús csizmácskája,
Fázik az ő lábacskája.”
Takargasd be Jézuskát,
Mert nincs néki bocskorkája,
Sem sarkantyús csizmácskája,
Fázik az ő lábacskája.”
A szenvedélyes embert ez az egész bibliai játék még jobban feldühítette. Azt hitte, hogy őt gúnyolják benne! Az ördögöt érezte magában megelevenülni, mikor Máriáról énekeltek előtte.
(„Most már neked meg kell halnod, Guthay Lőrinc! S ha száz életed volna, százszor kell meghalnod.)
A rigmusoknak vége szakadt, a kántáló gyerekek kaptak jutalmul diót, mogyorót és mákos kalácsot, azzal odább vitték a betlehemet; a kis Lacika is előjött az apja háta mögül, és nagy lelkendezve futott az anyjához, a betlehemesek verseit ismételve; egy hallásra megtanulta valamennyit. (Hiszen még nem tudott olvasni; amit szóból értett, az volt a tudománya.)
– No ugye, ilyen ceremóniájuk maguknak nincsen? – szólt a tiszteletesné a vendégéhez. – Maguk csak az ótestamentumot tartják?
– Szép is az, ahogy gyerekkoromból emlékezem rá; különösen a Potifárné meg a Delila története, aztán meg a Zsuzsánnáé.
– Ez utóbbi könyve apokrif – jegyzé meg pedánsul a lévita.
– Nekem azt is tanították.
– Én pedig mindezeket kihagyom abból a bibliai kivonatból, amit az iskolában tanítok. Nem akarom a gyermekek fantáziáját korán fölébreszteni.
– Hátha aztán az egzámenten éppen ezt fogja tőlük kérdezni az esperes?
– Nem jön az én iskolámba esperes soha.
Ez ugyancsak kitérő felelet volt.
Véget vetett az egzegetikának alaposan a Makka.
A Makka volt a házi szolgáló; igazi tűzrőlpattant palóc leány, a téli hideg idő dacára könyökön felül kötött ingujjakkal; a karjai olyan pirosak, mint a cékla, a feje födetlen, a haj elöl simára vizezve, hátul szalag közé font varkocsba eresztve, mely máslijával az inát verte.
Egy roppant nagy tálat hozott a két markában emelve, amely tetézve volt ökölnyi nagyságú gombócokkal, vagy ha jobban tetszik, „gölödény”-nyel; a tálat az asztal közepére tette; egy nagy fakanál volt beletéve merítőnek.
– Ime, itt a schólet – mondá a tiszteletesné. – Bátran leülhet hozzá az úr. Csupa libatepertyűvel készült. Magam készítettem.
Már most hát tudta Kadarkuthy, hogy mi az a schólet.
A tiszteletesné helyet mutatott neki maga mellett jobbról. Balról a koma jutott.
– Parancsoljon leülni.
(Azt is megtartotta a háziasszony, hogy erdélyi úrnak azt kell mondani, hogy „parancsoljon”, ahelyett, hogy „tessék”.)
A lévita és a bíró azonban a leülés előtt két kezüket a szék támlájára téve, állva maradának. A vendég úr is követte a példájukat.
– Az úr csak üljön le! – dirigálá a háziasszony–, az úrra ez nem tartozik.
(Nem ám, mert az asztaláldás így szólt: „Jövel Jézus, légy vendégünk, amit adtál, álld meg, kérünk” s ez nem a szombatos szájába való).
– Édes mámi! – sugdosá a Lacika. – Hát ez az úr miért nem imádkozott?
– Mert az még nem tudja a hiszekegyet.
Amin aztán a Lacika nagyon elbámult.
Még egy kis vita támadt azután a lévita s a felesége között, azon, hogy a Lacika melyikük mellett maradjon. Mert a kisgyereknek nem kell a vacsoráló asztalhoz ülni; annak elég volt az uzsonnára kapott bögre teje; ha vacsorát kapna, bikával álmodnék; csak az volt a kérdés, hogy a két szülő közül melyik lesz a keményebb szívű, aki megállhatja, hogy lopva a szájába ne dugjon a fiúcskának egy kis körömfaladékot. A mámi maradt a győztes. Azt pedig meg kellett engedni a kisfiúnak, hogy ottmaradjon a társaságban, mert ágyba fektetni még nem lehetett. A hálókamrácska távol esett, a kandallós szobán is túl. A gyermek ott egyedül féltében meg nem marad. Ma pedig föl is van ébresztve a képzelete a betlehemesek játéka által. Aztán olyan ritkán lát idegen embert ennél a háznál. Kivált ilyen nagy szál magas embert, aki még nem tudja a hiszekegyet. Odakönyökölt az anyja térdére, görnbölyű piros orcáját két tenyerébe támasztva, s egyre azt az idegen uraságot nézte. Eszébe sem jutott az evés. Jóllakott nézéssel.
Az idegen úrnak volt egy nagy zsebórája, ami ütötte az órát meg a fertályt, ami a Lacikának nagyon imponált.
…A szép Malárdy Hermina ott ült Kadarkuthy Viktor mellett. Mint egy állatszelídítő nő; aki tigrist etet. Nem is gondol arra, hogy ez a fenevad őt még széttépheti. Igaz magyar háziasszonyok szokása szerint kifogyhatatlan volt a vendégei kínálásában. Elég szép sikerei voltak. A báró jól ki volt éhezve.
Aztán az udvariasság is követelte.
– Ha ilyen bájos ajkak kínálnak; ha ilyen szép kezek szednek a tányéromra…
(Hátha még ezeket a szép kezeket megehetné!)
– Igen rövid vacsoránk lesz – szabódék (szokás szerint) a háziasszony a lúdpecsenye után. – Még csak túrós lepényünk lesz meg mákos kalácsunk, egyéb semmi.
Erre Danavár uram megszólalt:
– De bizony láttam én még odakünn a pitvarban egy fatálon valamit hűlni.
– Pszt! – inté a fölszólalót a tiszteletesné, s a fejét ingatta, szemmozdulattal jobb oldalra intve.
Az a valami ugyanis egy most főtt sonka volt.
A báró észrevette ezt a némajátékot.
– Nagyon sajnálnám, ha az én szombatosságom rövidítené meg a kegyelmetek karácsonyi vacsoráját. Énmiattam sohase zsenírozza magát a tiszteletes asszony; én nem vagyok fanatikus zsidó.
– Igazán nem az? – kérdezé a szép Hermina, s ó minő észbontó tekintetet sugároztatott vendége felé.
– Annyira nem vagyok az, hogy akár ma kitérnék a keresztyén hitre, ha akadna valaki, aki megtanítson a hiszekegyre.
Erre a szóra egyszerre fölpattant a Lacika az anyja öléből, s közbeszólt nekipirult, arccal:
– Megtanítom én arra a bácsit!
Megenni való volt ez a gyerek! Egy négyesztendős hittérítő. A lévitának már a nyelve hegyén volt a megfeddés, hogy ilyen szent tárgyat nem illik poharak között vellikálni; de a gyerek szava lefegyverezte a szigorúságat.
Mikor az a kis poronty mondja azt a Krisztus-tagadónak: „Majd én megtérítelek!”
– Igazán megtanítasz rá? – kérdezte Kadarkuthy.
Ezzel a kérdéssel egészen vakmerővé tette a gyereket.
– Meg én! – s odaállt melléje.
Kadarkuthy aztán odaemelte a gyermeket az ölébe. Farkasszemek zöld tüze szikrázott a szemében. („Hisz ez a poronty is Kadarkuthy Viktor fia! Tehát az enyim!”)
A Lacika aztán elmondta előtte végig, szépen megszaggatva, az egész hiszekegyet; a vendég úr utána dörögte.
– Mármost mondja el a bácsi!
Kadarkuthy Viktor megpróbálkozott vele. Hiszen könyv nélkül tudta; a kolostorban volt módja megtanulni. De a komédiajátszás végett mégis úgy tett, mintha itt-amott fönnakadna, különösen a Szentlélek szakaszánál; a Lacika kisegítette, úgyhogy másodszor már hibátlanul el tudta a vendég úr mondani az egész credót.
Bíró uram a kés nyelével ütötte az asztalt diadalában.
– Ez már dicső! Az Úr csodákat művel a gyermekek által! Még ilyet nem hallottam.
A tiszteletesné kacagott örömében.
– Még áttéríti a mi kis Lacikánk a vendég urat.
Hanem a lévita savanyú képet csinált hozzá.
– Elég lesz már a tréfából – dörmögé morózusan. – A hitvallás dolga nem gyermekjáték.
– De én egészen komolyan veszem a dolgot – mondá a vendég. S azzal a gyermeket letette az öléből; előbb azonban megcsókolá a száját. A gyermek odabújt az anyja ölébe, s a vendég csókjától még nedves ajkával közölte az anyjával a csókot. (Ezt is észrevette Kadarkuthy. Egy küldött csók már helyére jutott.)
– Hogyhogy, uram? – sürgeté a lévita.
– Egyszerű és érthető a dolog. Én itt szándékozom a Bükkben letelepedni, ha jó üveghutának való telepekre találok, s otthagyom a Székelységben az egész falut, melyben hitsorsaim laknak. Se kicsiny, se nagy nem marad ottan utánam. Itt pedig szombatos zsinagógát nem kapok. Valami felekezethez kell csatlakoznom, mert Isten igéje nélkül nem élhetek.
(Ő! Az ateista!)
– A zsidó valláshoz legközelebb áll a kálvinista. Legkevesebb újat kell tanulnom benne. Elhatároztam, hogy áttérek.
Bíró uram a fájó fogára akart tapintani a vendég úrnak.
– De akkor meg kell ám az úrnak keresztelkedni.
– Tudom – mondá a báró vállrándítva. (Egy kereszteléssel több vagy kevesebb, nem tett nála különbséget.)
– Akkor keresztapára meg keresztanyára is lesz szüksége az úrnak.
– Azt hiszem, hogy nem kell messze keresnem. Bíró uram elvállalja a keresztapai tisztet, s talán a tiszteletes asszonyt szabad lesz fölkérnem keresztanyának.
Hermina arca lángvörös lett e szóra. Ösztön volt-e ez? Előérzete valami fenyegető veszélynek? Vagy csak a szemérmetesség orcapirulása? Hogy már őneki, a fiatal asszonykának, ilyen nagy mahumed ember legyen a keresztfia!
Segítségére sietett a tiszteletes.
– Hát én arról éppen nem akarom lebeszélni nagy jó uramat, hogy ha contentumára van a helvéciai confessióra áttérni, azt végrehajtsa; de tanácsolnám, hogy végeztesse ezt a ceremóniát Miskolcon, a nagy templomban, a nagytiszteletű sénior úr által, a vicispán és vicispánné keresztszülői asszisztenciája mellett, ne pedig ebben a mi kis, minden világtól eldugott falunkban.
– De pedig ebben az én plánumomban éppen ez a rejtett falucska quadrál bele. Ugyebár, a lévita keresztelhet?
– Igen. Az evangélium nem köti a keresztelést papi méltósághoz, a mi fölfogásunk szerint.
– Hát ha én Miskolcon hagyom magamra töltetni a keresztvizet, vicispáni asszisztencia mellett, annak a híre szétmegy az egész országban: a Székelyföldön is megtudják az én híveim, hogy rájuk nézve apostata lettem. Abból pedig nekem nagy károm származik, mert az ottani üveghutámnak a vevői, szállítói mind szombatosok. S ezeket sem akarom elveszteni. Míg ha itt, Barátfalván megy végbe a kikeresztelkedésem, soha sem tudnak abból semmit a székelyek.
– No most már igazán elhiszem az úrnak, hogy zsidó! – kiáltott közbe Danavár uram. Hogy miért hiszi el, azt nem magyarázta meg.
– Tehát, ha szabad ismételnem a kérésemet a tiszteletes asszonyhoz: akar-e nekem keresztanyám lenni?
Hermina előbb a férjére nézett; az helyeslő bólintást tett a fejével. Arra aztán tartózkodó lassússággal mozdítá a vendég úr felé a kezét.
Úgy illet, hogy az megcsókolja a feléje nyújtott kezet. Hogyne? A keresztanyjáét – a keresztfia!
(Tehát már annyira eljutott báró Kadarkuthy Viktor, hogy egy kézcsókot égethessen báró Kadarkuthy Viktorné kezére! Még több olaj a tűzre!)
A tiszteletesné idején látta észrevenni, hogy a Lacika elálmosodott. Engedelmet kért, hogy a kisfiát a szobájába vihesse lefektetni.
– No de előbb koccintsunk egy pohárt az új hívünk testi-lelki jóvoltáért ebből a jó méhserből – indítványozó bíró uram.
Ezt az áldomást viszonozni kellett Herminának. A méhsert asszonyok is ihatják. A méhserben nincs tűz.
Tehát Kadarkuthy Viktor és Kadarkuthy Viktorné már poharat is koccintottak egymással. Az ő poharukban volt tűz.
A tiszteletesné ismét bebugyolálta a kisfiát, bekötötte a maga fejét, állát a selyemkendővel, jó éjszakát kívánt az uraknak, s elhagyta a szobát.
Bíró uram még ott maradt egy cseppet; nemcsak azért, mert a sereskancsót nem illik félig hagyni az asztalon, az megbántás a házigazdára nézve, hanem hogy a holnapi rendet közösen megállapítsák; aztán meg még egy harmadik ok végett is.
– Engedelmet kérek az uraságoktól, hogy még itt maradok alkalmatlankodni, de hát bizonyosságot akarok venni az iránt, hogy holnap mitévők legyünk. Mert ha a homoktelepet, meg a mészvágást akarjuk szemügyre venni, akkor még ma föl kell zavarnom az embereket, hogy holnap korán hajnalban lapátoljanak utat odáig, mert térdig ér ám a hó, s istentiszteletig készen legyenek vele, hogy aztán mind a hívek jelen lehessenek ezen a mi holnapi nevezetes ceremóniánkon.
– Helyes, komámuram – hagyá rá a lévita.
Ekkor Danavár uram egyenesen a vendég úrhoz fordult a kérdéssel
– De hát igazán valósággal elszánta rá magát, nagy jó uram, hogy itt a mi kis templomunkban felvegye a szent keresztséget?
– Amit mondtam, megmondtam.
– No ha azt akarja, hogy tökéletesen elhiggyem, hogy kész búcsút venni a zsidó vallásától, akkor bizonyítsa be azzal, hogy merjen itt velünk együtt sonkát enni!
A lévita elmosolyodott. Bíró uram szépen kimesterkedte, hogy azt a bizonyos valamit, amit ő látott a pitvarban a fatálon hűlni, az asztalra hozzák. Ez a sonka. Ez volt a harmadik ok! Igaza volt. Sonka nélkül nem karácsony a karácsony. Aztán avégett is lett az előkészítve. A tiszteletes asszony csak azért nem hozatta azt fel, hogy meg ne botránkoztassa vele a székelyföldi vendégét, akiről azt tudta, hogy Mózes próféta étkezési tilalmait respektálja.
A lévita kikiáltott a Makkának, hogy hozza be a sonkát. Abból azután ő maga nyiszálta le a jó éles konyhakéssel, amit előbb egy párszor hozzáfent az acéljához, a szép mosolygós piros szeleteket, s lerakta a kés lapjával a vendégei tányérjára.
Ekkor aztán bíró uram tökéletesen megnyugodhatott a székely üveghutás komoly szándékáról; mert az nemcsak hogy megduplázta, triplázta a sonkaszeletet, de sőt a szalonnájával s a barna bőrkéjével együtt tömte a szájába. De már ennek kálvinista gyomrának is kell lenni!
A sonkafalatozás közben aztán megállapodtak a holnapi elvégzendőkben. A ceremónia után következik a lakoma, amit a község presbiteriuma fog adni az új fölavatott hitsorsos tiszteletére. Bíróné asszonyom maga lesz a szakácsné. Tizenegy órakor lesz az ebéd, tizenkettőkor végződik; akkor a vendég úr a tiszteletessel meg Danavár urammal fölkerekedik, bejárják a bejárandó helyeket, hogy alkonyatra visszatérhessenek. A barátfalvi völgyben korán lemegy a nap. Bíró uram mindenütt ott lesz kalauznak.
Hazatérve aztán egypár órát engednek a pihenésnek. Akkor egy kis borsos borlevessel fölmelegítve a gyomrukat, tarisznyába téve a fagyos szalonnát, kenyeret, a két uraság vállára veszi a puskáját, s elmegy farkast lesni, míg a hold fel nem jő. Oda már bíró uram nem követi őket, mert ő úgy utálja azt a csúnya toportyánférget, hogy látni sem akarja.
A báró helyesnek találta az egész napirendet.
Aközben aztán az öblös vászonkorsó is fenékig ürült, ideje volt a jojcakázásnak. Bíró uram áldást, békességet kívánva az egész házra, összeszedte a kucsmáját, bundáját, furkósbotját, s eltávozott.
A lévita is jó éjt kívánt a vendégének, s kikísérte bíró uramat, becsukva az ajtót a retesszel.
A Makka tudta már a kötelességét: eltakarította az asztalt, azonban ott hagyta a sonkát a fatálon, a nagy konyhakéssel. A vendég uraknak szokásuk (ahogy ő tapasztalá), ha éjszaka fölébrednek, egy kicsit falatozni. A hozzávaló italt is odakészíté egy kis orrosban. Az meg író volt. Kellemetes savanykás ital, ami a vajköpülésnél kiválik. Az itteni víz meszes: inni nem jó.
Azután megvetette az ágyat a Makka, segített a vendég úrnak a csizmáit lehúzni; a zsebóráját a falon függő hímzett óravánkosra felfüggesztette; a faliórának a ketyegőjét megállította, hogy az álmot ne zavarja; azzal ő is csöndes nyugodalmas jó éjszakát kívánt, s kiment az ajtón.
Kadarkuthy levetette magát az ágyba. Testileg ki volt fáradva. Kora hajnaltól kezdve hegyeket mászkált; akkora marsot tett, hogy az egy katonának is elég lett volna. Hanem a lelke annál inkább föl volt izgatva.
Maga mellé tette a gyertyát egy székre, s annak a kanócába bámult. Nem jutott eszébe a hamvát elkoppantani.
A forró vér lázasan nyargalt az ereiben; a fülében hallotta az ütőér zúgását.
Arra gondolt, hogy ez az ember, akit ő halálra keres, s akire nézve az egy halál nem is elég megtorlás azokért, amiket őellene vétett: – ez az ember most ott álmodik a paradicsomról annak a tündéri nőnek az oldala mellett, aki az ő nevét, Kadarkuthy Viktorét, viseli; akit az ő nevével kért meg fia számára az ő apja; akit őneki jegyzett el Malárdy vicispán, akit ővele esketett össze a pap – és akit ő, amióta meglátott, halálosan megszeretett. S most ezekről a tündérajkakról más szíja az üdvösség balzsamát.
Majd borzongott, majd hevült.
Örjöngő fantáziája megnépesíté az agyát csábító látványokkal. A satyriasis kéjingerlő misztériumai váltakoztak előtte kínzó elevenséggel. Szenvedélyes extázisával együtt nőtt gyűlöletének dühe. Eddig csak a bosszúvágy tette halálos ellenségévé ezt az embert; most szövetkezett azzal a szerelemirigység. Nem szerelemféltés! Félteni csak azt lehet, amit bírunk; az övé az irigység volt; más bírja azt, ami az övé lehetett volna, sőt ami törvény és ceremónia szerint valósággal az övé, mert hisz az ő nevét viseli.
A gyertya csonkig leégett már a tartóban, bűzölgő füstöt eresztve; ebből a felszálló füstből alakultak az agy víziói, a nimfomániát ingerlő tünemények. A gyertyakanóc végsőt lobbant, s az ő szemét is lezárta az álom.
De az alvás még kegyetlenebb kínzó volt az éber gondolatnál; az még kifestette, megelevenítette, megszólaltatta a képzelet fantomjait: szenvedélye a paroxismusig hevült. Az álom csodatevő démon; lehozza az égből a csillagot, felássa a földből a kincset; odadobja a tündért az ölelő karok közé; az epedő ajkak a csók lángolását érzik, a fülek az abelérák fescennináit hallják, az orr balzsamillatot szív fel; a lélek különválik a testtől, s maga kedvére kéjeleg… Akkor az ostoba test egyet vonaglik, s szétfoszlik az álom. Nincs meztelen nimfák tánca, buja almék éneke, szerelemhevítő ámbraillat; hanem tele a szoba faggyúgyertya füstjével. A hideg hold süt be az ablakon a jégvirágokon át.
Kadarkuthy Viktor kiugrott az ágyból, s elkezdett mezítláb alá s fel toporzékolni a hideg földön. Majd talán azzal lehűti a feje forróságát.
Az sem használt; a teste didergett, de az agya lángolt.
Lefeküdni nem akart többé, nem akart aludni.
Annak a másiknak most bizonyosan édes álmai vannak!
Legyen belőlük örök álom!
A hold fénye odaesett az asztalra, az ott heverő nagy éles késre; annak a pengéje úgy ragyogott benne.
Kadarkuthy Viktor felöltözött egészen, a kosokját is felölté. Azután tanácsot tartott a holdvilággal, meg azzal a fényes késsel.
Úgy lesz! Jó van! Nem vár a párbajra. Nem arra, hogy férfi férfi ellen mérkőzzenek össze lovagok módjára; megöli ezt az embert, ahogy meg szokta ölni a bosszúálló férj a csábítót, akit éjfélkor ott talál a neje szobájában.
Megöli az álarcos csalót.
S akkor aztán elfoglalja rögtön maga annak a véres helyét. Nos hát?
„Férjed vagyok! Én vagyok az igazi férjed!”
Eldűlt a per, ki van mondva az ítélet!
Az éles kést odarejté a kosokja alá.
Azzal halkan felnyitá a szobaajtót, s lassan kitárta, hogy ne nyikorogjon.
A holdvilág átsütött a nyitott ajtón a pitvarba is.
S ott látott Kadarkuthy Viktor egy hárságyon feküdni egy alvó férfit. Bundával volt betakarva. – A hárságy oda volt téve keresztben a kandallós szoba elé.
Amint a holdvilág rásütött az alvó arcára, az egyszerre fölébredt. A lévita volt az. Egy furkósbot volt mellé fektetve, egyszerre ahhoz kapott. Amint azonban felismerte az előtte álló alakot, letette a celőkét a kezéből.
– Valami baj van? – kérdezé fektéből fölemelkedve.
Kadarkuthy haragja egyszerre ki volt oltva.
Nem nyúlt a kosokja alá az éles késért. Az nem ennek az embernek volt szánva. Hazudni kellett valamit.
– Megfájdult a fejem, ki akarok menni a szabadba.
– Kegyelmed égve felejtette a gyertyát, s az telefüstölte a szobát.
– Az ám.
– Majd segítek rajta. Kinyitom a pitvarajtót, s a füst kihúzódik.
S azzal fölkelt, kinyitotta az utcára nyíló ajtót. Szép csöndes éjszaka volt odakünn.
– Ezzel ugyan kissé ki fog hűlni a szobája – mondá a lévita.
– Úgysem tudok fűtött szobában aludni.
– Én sem.
– Hát kegyelmed mindig ott szokott aludni a pitvarban?
– Rendesen.
Kadarkuthy nagyot sóhajtott. – Bolond ember! – mondá magában.
Valamit megtudni mégis kíváncsi volt.
– Hát aztán nem szoktak kegyelmednek szívdobogásos álmai lenni?
– Ahhoz méhdöngés kell és pimpimpáré-illat.
– Hát a felesége nem fél magában aludni?
– Hisz ott van mellette a fia.
(Igaz! Hisz az nagy védelem.)
– No hát aludjék tovább; én majd kijárom magamat a havon.
– Vigye magával a fustélyomat, valami kóbor kuvasz meg ne riassza.
Az utolsó fegyverét is átadta neki: a nehéz ólmosbotot.
Kadarkuthy aztán végigárta a falut, megkerülve a tavat; nagy időre került vissza a lévita házához; senki sem vette észre. Alszik ilyenkor minden jó ember, minden jó kutya:
Mikor benyitott a pitvarajtón, ott látta a hárságyon aludni Guthay Lőrincet; mélyen aludt, föl sem neszelt az ő bejöttére. Őnála volt a kés is, ólmosbot is. A botot odatette az alvó mellé, a kést beleszúrta a kenyérbe az asztalon.
„Majd holnap!”
Azzal öltözetestül levágta magát a gyékényre, mely nyoszolyája elé volt terítve, s ott aludt reggelig csöndesen.
