Bíró uram
Bíró uram
Hajh bizony nem is a mostani Miskolc városa volt ám az a száz és egynehány év előtti város; nem az a palotákkal ékes, színházas, városházas metropolis, aki két képviselőt küld az országgyűlésre.
Sok nagy változásnak is volt alávetve; egyszer a tűzvész rontotta le porig; máskor meg a rohanó árvíz söpörte el, hogy csak a „papszer” házai maradtak meg belőle; sőt egy rettenetes napon a kőeső törte pozdorjává. Nem jégeső, hanem valóságos kőhullás: valami meteorfelhőnek a leomlása, aminők a földpályát keresztezik; egy emberfőnyi nagyságú követ most is mutogatnak belőle a múzeumban.
A múlt századbeli házak nem képeztek egymáshoz támaszkodva utcasort, hanem mindegyik között volt egy tágas udvar, palánkkal elzárva; alul embermagasságig kőből volt a ház, ablak nélkül, szegletei támaszokkal megerősítve: ez az árvíz ellen volt; a kőfalra volt építve a lak, boltozatos szobákkal, vastáblás ablakokkal: ez meg a tűzvész ellen volt. Aztán minden háznak a kifelé fordult szegletén volt egy kukullorium s azon egy keskeny ablak: ez meg a portyázók megfigyelésére volt kitalálva.*
Még most is láthatók hasonló házak és utcasorok a közel szomszéd Gönc városában.
Mert ámbátor Károly király elrendelte, hogy Miskolc városát tövissel kell körülkeríteni a kuruc portyázók betörései ellen való biztonságul, azért mégis megtörtént elégszer, hogy nem is a kurucok, hanem a labancok s más afféle tolvajok, mikor a népség kinn volt a mezőkön, szőlőkben, beszáguldoztak s végigrabolták a várost.
Egy ilyen félig emeletes házban lakott a Szinyva és a Pece között Querczina András bíró uram. A bíróságát jelképezte a kapuja mellé nyújtóztatott kaloda; a mesterségének pedig ott lógott a címere, a házhiúból kidugott rúdon, pléhtáblán a neve, alatta egy hiúzfej, az alatt meg három rókafark. A palánk ajtaján bemenni; a műhely ajtaja a folyosóra nyílott. Hogy szűcsműhely, azt hitelesítené az ajtóra kiszegezett farkasirha. Nyári lövés lehetett, mert nagyon vedlett volt. Fülei hiányoztak. Bizonyosan ott hallgatnak már a vármegyeház kéményében.
A báró benyitott a belső üveges ajtón. A műhely egyúttal hivatalos várakozó szoba volt. Az egyik szegletében ott állt egy drabális erős alak, nagyon furcsa öltözetben, mely állt egy hegyes kalapból, azt a kezében tartá, azután egy fehérpiros csíkos zubbonyból, ökölnyi cinkgombokkal, bő tarka plundrából és veres török papucsokból.
Ezt meg sem látta a báró. Méltóságán alul volt, hogy észrevegye.
Hanem a műhelyt kétfelé osztó „pudli” mögött már egy régi ismerősre talált.
Ez volt a tegnapi asztaltárs, a derék Matus.
Ezúttal nem volt már ünnepi öltözetben; csak úgy könyökig felgyűrt ingujjakban parádézott.
De amint a Matus megpillantotta a műhelybe belépő bárót, uccu neki, vesd el magad! fölszaladt a padlásra. Egy fahágcsó egyenesen oda vezetett föl a műhelyből.
A jámbor Matus, a maga egyenes úton járó eszével azt konkludálta, hogy ő a tegnapi huszonöt botokat azért kapta meg a vármegyeházán, amiért oly nagyot talált ütni a nagyságos báró úr hátára; most ez aztán jön a bíróhoz panaszra, s most még a város részéről is meg fogja kapni a maga kutyaporcióját, ahogy dukál.
Dejsz a Matust manapság marcafánkkai sem fogják lecsalogatni a bőrszárító padlásról. Az most önvédelmül azt találta ki, hogy egy nádpálcával elkezdte a padláson sorban fölaggatott irhákat porolni (ahogy ez a molyok végett szükséges), úgyhogy a nagy püföléstől egy szót sem lehetett hallani.
Pedig hát ebben az egész dologban nem a Matus volt a hibás, hanem az első vicispán tót nyelvtudása, aki ahelyett, hogy „uder”, ami megütést jelent, azt parancsolta, hogy „zabi”, ami pedig jelent agyonütést.
Azonban kevés vártatva nyílt a műhelyből befelé vezető ajtó, s kilépett rajta egy megtekintésre méltó alak, akiről az első tekintetre föl lehetett ismerni, hogy ő a városi drabant.
Elöl-hátul púpos volt, a két lőcslába térdeivel befelé görbülve, a tenyerei a térden alul lógtak. Az ilyen termet nem is való egyébnek, mint városi drabantnak. Sótartó alakú csákó volt a fején, termetét zöld frakk ékesíté, vörös gallérral; a válláról szíjpantalléron nagy görbe kard csüngött alá, ami megjelenését annál félelmetesebbé tette.
A belső szobából ez a parancshangú utasítás hangzott elő:
– Zavolaty toje prkopcár.
A drabantnak szeme-szája tátva maradt, mikor szétnézett a műhelyben. – Ő az imént, ahogy bement a bíróhoz jelentést tenni, csak egy instanst hagyott idekinn és most itt van kettő.
Azt a másikat (saját vallomása nyomán) úgy jelenté be bíró uramnak, hogy „povrazolezec”, ami jelent kötélentáncolót.
És most bíró uram azt parancsolja, hogy hívja be a „prkoprcárt”, aki nem más, mint bukfenchányó.
Bíró uram előtt ugyanis kötéltáncoló vagy bukfenchányó mindegy, s lehet, hogy igaza is van.
Ha van logika a világon, akkor a drabantnak azt kellett konkludálni, hogy ez a másik a bukfenchányó. Pojácának elég pojáca volt.
Intett a bárónak, hogy jöjjön a bíró uram színe elé.
Bíró uram alacsony, tömzsi, tagbaszakadt emberke volt; himlőhelyes arcú; egyik szemöldöke feljebb állt, mint a másik; nagy fogai miatt a száját nem bírta összecsukni. Ujjatlan bőrmellényéből flanellujjakba rejtett karok nyúltak elő, nagy tenyerekkel; a fejébe nagy vadmacska süveg volt nyomva, olyan alaposan, hogy a füleit kétfelé nyomta.
– No, friskó! friskó! Spjevác! Muzsikác! – kiáltá a belépő báróra.
A báró nem értett a hallott szóból.
A drabant aztán megmagyarázta neki a dolgot.
– Bíró uram előbb azt akarja megtudni, hogy hogyan tudunk énekelni és muzsikálni?
– Sehogy sem tudunk.
Bíró uram erre türelmetlen lett, rárivallt kategorice a báróra:
– Csi znace, csi nye mace, ale spjevace, muzsikace!
(Akár tudtok, akár nem tudtok, azért énekeljetek, muzsikáljatok.)
A báró most már nevetett.
– Ugyan mi az ördöggel muzsikáljak?
Bíró uram odamutatott a báró vállán függő hosszú bőrtokra; azt hitte, abban valami fagót van.
A báró aztán kihúzta a bőrtokból a szép lazzarino-csövű duplapuskát.
– Ojoj! – mondá bíró uram. – Puska? (Ez tótul is puska.)
A drabant vette észre, hogy aligha tévedést nem követett el; azt kérdezé hűlt pofával a bárótól:
– Hát az úr nem bukfenchányó komédiás?
Erre válaszképpen úgy ütötte pofon a báró a drabantot, hogy annak a sótartó csákója menten a jobb fülére csúszott; le nem repülhetett a fejéről, mert oda volt kötve az állához szíjjal. A bíróra pedig ráordított a báró tele torokkal.:
– Én báró Kadarkuthy vagyok, földesúr! Atta teremtette!
Ez egyszerre nagyot változtatott a szituáción. Hát persze, hogy azon kellett volna kezdeni, hogy „atta teremtette!” Szóból értik meg a magyart.
Bíró uram hirtelen lekapta a macskabőrsüveget a fejéről, s azt mondá: „mi tetszik, kérem alásan?” Tudott már magyarul is.
Amint azonban a báró hangosan elkiáltá a nevét, arra a szóra a műhelyből nyíló ajtón át bedugta a fejét az a másik, és sietett a tévedést fölvilágosítani.
– Én vagyok a komédiás.
Erre bíró uram végképpen elszörnyedt.
– Ó, te stariopica! – rivallt a drabantra, s a másik még immunis arcfelére egy akkora pofont alkalmazott, hogy a sótartó a bal fülére csúszott vissza. – Hozod be mindjárt az igazi komédiást!
Aztán a két nagy tenyerét dörzsölve, azt kérdé mosolygó ábrázattal: „mit tetszik parancsolni a pan welkomozsnye báró úr?”
– Hát én egy derék farkasbőr kosokot akarok magánál megrendelni.
– Zsinórral vagy szironnyal?
– Ahogy szokás. Aztán meg egy ilyen prémes süveget, mint bíró uramé.
– Aha. Diva kocskabőrből. Az nagyon szép.
– Aztán meg egy olyan kecskebőr nadrágot, amilyen a Matusnak van.
– Ah! amilyen a Matusnak van? Potyszem csak Matus! Hozd ide a koza-ircha-nohavicádat!
De amint ezt a szót meghallotta a Matus odafönn a padláson, hogy „nohavica!”: két nádpálcával kezdte el verni a bőröket.
– Eredj föl a padlásra! – parancsolá bíró uram a drabantnak, ki azalatt visszatért a kötéltáncossal. – Hozd le a Matust fülénél fogva a padlásról.
A drabant megsimogatta egyik tenyerével az egyik arcpofáját, a másikkal a másikat, s azt felelte, hogy „harmadik pofám nincs!”, és nem ment a Matust lefülelni.
– No, hát akkor gyere velem a magazinba! – mondá bíró uram, gallérjánál fogva előrelódította a rendnek őrét –, te meg, komédiás, mulattasd addig a méltóságos báró urat; lamatye cigánszke kolisa!
A báró úrral együtt maradt komédiás ugyan nem vetett cigánykereket a méltóságos úr distrahálására, hanem ahelyett oda lépett eléje, s jól a szeme közé nézett, s azután jó lerchenfeldi dialektussal odaszólt neki németül:
„Herr Baron von Kadarkuthy! haben Sie nicht einnal Frater Seraphinus geheissen?”
Kadarkuthynak először hosszúra nyúlt az ábrázatja; a szája tátva maradt, a szemei elmeredtek; fakó arcbőre közepén a harag vörös foltja gyulladt ki. Hallatlan vakmerőség! Egy báró Kadarkuthy Viktort azzal az interpellációval állítani szembe, hogy nem hívták-e őtet valamikor fráter Seraphinusnak.
De nagy hamar ismerős mosolygóssá torzult vissza a haragos arc, amikor a megszólító arcába jobban belenézett. Kezdett föltámadni az emlékezet. Az! Az! Nemcsak fráter Seraphinus, de még annál is jobb. „Dori, der amerikanische Affe!” Az volt a szép idő! A bécsi „Paradiesban!”
– Ah! ah! Titanides Sámson! – rikkantá el a báró –, az én hajdani maestróm? Akinél én majomember voltam.
– S akinek a Colombináját elszöktette a majomember.
– Hát aztán mi lett a Colombinából?
– Nem jött vissza; most már a maga kezére dolgozik.
– De hát hogy ismert rám, Sámson mester?
– Hát amint azt tetszett mondani: „én vagyok Kadarkuthy Viktor.” A név után.
– De hisz én sohasem mondtam meg kendnek a családi nevemet, mikor együtt bolondoztunk.
– A báró nem mondta meg, de megmondták a kolostorban, ahonnan megszökött, mikor a Colombinám miatt ütöttem a nyomát bottal. Aztán nagy fátumom volt nekem már akkor a Kadarkuthy Viktor névvel. Ez okozta minden szerencsétlenségemet. Én egy nagy celebris szemfényvesztőnek a társaságában jártam be a világot, aki Cagliostro tanítványa volt Cairoi Ludolfus volt a neve. Egyszer egy hatalmas gazdag úr kastélyában produkáltuk magunkat a Csallóközben, aki a leánya eljegyzését ünnepelte. A vőlegényt úgy hívták, hogy Kadarkuthy Viktor. Akkor hallottam először ezt a nevet. Szép, karcsú legény volt. Én birkózásra hívtam föl a parasztokat, s egyiket a másik után vertem földhöz. Ekkor a fiatal vőlegény akaszkodott velem össze. Hát énnekem nagy volt a respektusom az úri família iránt; nem akartam, hogy a vőlegény nyomorékká törjön a kezem között, csak úgy könnyedén bántam vele; a furfangos suhanc pedig fölhasználta ezt a kíméletemet, s egy betyáros gáncsvetéssel úgy döntött a földre, hogy fejemet egy vasrúdba csapva, elszédültem.
– Donner und Doria! – kiáltá föl a báró. (Hát nemcsak farkasvadász, hanem akrobata is?)
– Nagy szerencsétlenség lett ez rám nézve. Mert a principálisom, a Cairoi bűvész, menten elcsapott a megszégyenülésért. Én aztán kénytelen voltam megint magam állítani össze komédiástruppot. Elindultam a majomemberemet meg a Colombinámat keresni. Tudakozódtam a kolostorban a fráter Seraphinus után. Ott tudtam meg, hogy azt báró Kadarkuthy Viktornak hívják. Akkor hát az a másik, aki velem megbirkózott a főúri kastélyban, nem volt az igazi. Az igazi Párizsban éli világát. Ez itt egy pseudobáró. Ekkor írtam én a báró úrnak, hogy jöjjön haza. Nem emlékszik rá?
– Hogyne emlékeznék!
– S meg sem köszöni?
– Köszönöm a manót! Egy esztendeig ültem a kassai börtönben ezért a szívességért.
– De mostmár legalább Kadarkuthy báró lett az úrból, de én pocsékká vagyok téve; mert akárhol ütöm föl a komédiabódémat, hogy itt van a legyőzhetetlen Titanides Sámson, mind azt kiabálják föl rám, hogy: „Földhöz csapott a csallóközi vőlegény!” Akiről most már jól tudom, hogy az senki sem más, mint a barátfalvi lévita.
– Hát ezt honnan tudja a mester?
– Honnan tudom? Hiszen tudja annak a históriáját minden ember ezen a vidéken. Tudják a vicispánok, a szolgabíró, az esperes, a parasztok, a hajdúk; de az egy sem mondja meg, mert mind valamennyien szimpatiáznak vele. Szereti azt minden ember, férfi, asszony, gyerek. Csodákat beszélnek felőle. Hogy mentett meg a nagy hegyi árvízből tíz gyereket egymaga; hogy pusztítja a dúló farkasokat; hogy téríti meg a rossz embereket igaz életmódra; hogy tanítja meg az embereket vadfákból gyümölcsfákat csinálni, a kőből is olajat csavarni; s aztán milyen prédikációkat tud tartani, hogy azokért a harmadik faluból is eljárnak Barátfalvára. Hanem azért, ha azt kérdi egy idegen ember, hogy hol van Barátfalva, arra mindenki azt mondja, hogy „tudja a fránya!”
– Ah! Eszerint engem szándékosan bolonddá tett eddig minden ember?
– Hát persze, hogy persze. Utoljára ide küldték a bíróhoz, a szűcsmesterhez, aki a farkasbőröket rendesen megveszi a lévitától. De hát fogadjunk, hogy majd mikor rákerül a sor arra a kérdésre, hogy hol lakik hát az a derék vadász, aki ezeket a toportyánférgeket rendre lövöldözi, bíró uram holdvilágba néző pofát fog csinálni, s azt feleli: „ojojoj! az túl lakik a Verhovinán, még Lengyelországon is túl, az ott lakik Muszkaországban.”
– Most mit csináljak én ezekkel az emberekkel?
– Ezekkel semmit. Hanem énvelem csinálhat valamit a báró.
– Kenddel, hej?
– Vélem hát. Nekem kell arra az átkozott fickóra rátalálnom, aki engemet világ csúfjává tett. Én fogom annak a búvóhelyét kiszaglászni, mint a trüflikutya a szarvasgombáét, hogy ha kikapartam, előcibálhassam: „no, hát most mutasd meg, hogy milyen akrobata vagy?” – Itt, itt! a miskolci nagy piac közepén kell neki megbirkózni velem a népség szeme láttára, a barátfalvi lévitának! Dejsz ezt el nem engedem a bőrének.
A komédiás tele torokkal röhögött ennek a kapitális ötletének. A barátfalvi lévita fog birkózni a piacon a Sámsonnal! Oda is fog vágatni a padlóhoz. Majd egészen másképp fog bánni a Sámson a diákkal, mint ahogy bánt a cifra vőlegénnyel!
Hanem Kadarkuthy azt mormogta a fogai közül:
– Az ám! Ha én hagyok neked belőle valamit.
– No, már hagysz – dörmögé vissza a Sámson.
S aztán mind a kettő magának tartotta, amit gondolt.
A diskurzust németül folytatták.
Ha a szűcsbíró hallgatózni találna is az ajtón keresztül, nem értene meg belőle semmit.
De hátha tud németül? No, nem a bíró, az nem tud, csak tótul; de a szűcsmester tudhat németül is, ahogy magyarul megtanult az első „teremtettére”.
Nyitotta már az ajtót.
Querczina uram jött elöl, mögötte a drabant.
A fegyveres vitéz alig látszott ki a prémes menték, kosokok halmazából, ami a két vállára volt rakva. Az egész magazint magával hozta.
A bíró ellenben nyalábbal cipelte a kész kecskebőrt nadrágokat és prémes süvegeket.
A sok drága portékát mind lerakták a hosszú asztalra egymás sorjába. Lehetett belőlük válogatni; volt ott báránybőr bekecs is, rókamálos is.
A bárónak csak a farkasbőr bekecsek tetszettek. Fölpróbált kettőt-hármat, melyik lesz kommótusabb?
– No ez lesz igazán modális! – mondja a bíró, egyet kihúzva a többi közül. – Ilyen kosokja, tudom, a császárnak sincs. Egészen fekete farkasbőr.
– Fekete farkas? No, ez igazán ritkaság. Ennél maradjunk. Mi az ára? – mondá a báró.
– Csak úgy, mint a többi. Negyven vonás forint.
– Ah, az drága! – ellenkezék a báró. – Hiszen kelmed tíz máriásért veszi a farkasirhát a barátfalvi lévitától.
– Kicsoda? Micsoda? Cso ti robis! Itt süllyedjek el a földbe, ha valaha hírét is hallottam a barátfalvi lévitának!
– Nono! Májszter! Nekem a tekintetes perceptor úr mondta, aki a farkasfülekért tíz máriást szokott fizetni a vadásznak.
– Úgy? Hát az a vadász a lévita? No, azt nem tudtam, én csak úgy ismerem, hogy vlkójáger.
– No, ha ismeri, akkor hát csak tudja, hogy hol lakik.
– Ojojó! Hogyne tudnám? Az a Barátfalva itt van mindjárt a szomszédban, a Verhovinán túl, Dunajec mellett, a hideg völgyben, ott teremnek a legszebb farkasok.
A két kuncsaft összenézett.
– Hab isz nid xagt! – motyogá a Sámson németül.
A báró aztán lealkudta a kosok árát negyven kurta forintra. A süveget, meg a lábhüvelyt aztán ráadásul kapta, nagylelkűségből. Azokba mingyárt bele is páncélozta magát.
– Hát te másik, neked mi kell? – förmedt rá a bíró a komédiásra.
– Concessa kell piaci produkcióra.
– Aztán mit tudsz?
– Sámson vagyok.
– Ha Sámson vagy, hadd látom, hogy emeled föl a fogaddal ezt az asztalt?
Az pedig meg volt rakva prémes bekecsekkel.
Válasz helyett a Sámson azt tette, hogy a kis púpos drabantot fölkapta a karjánál fogva, s még azt is odadobta az asztalra, úgy emelte föl azt a fogaival.
– Hujúj! Megkapod a concessát. Fizetsz előbb egy máriást! Ez taksa neked. Nem neked! Tüled! Nekemnek. Rozumis?
