Előszó
Előszó
Most harmincnyolc esztendeje, hogy az „Elátkozott család” című regényemet az olvasóközönség elé bocsátottam befejezetten, de mégis befejezetlenül. Annyiban egész volt a történet, hogy a vezéreszme kiszenvedett benne, az ellentétek összesimultak, átokmondó és átokviselő együtt bukott el, s együtt megnyugodott; de fönnmaradt a rejtély: mi lett a regény fiatal hőseiből, akik eltűntek, családjukra nézve meghaltak, s akiket aztán egy harmadik halálra keres – s akinek arra nagyon erős oka van.
Azon művem utószavában azt ígértem, hogy majd megírom én ennek a rejtélynek a kibonyolítását egy újabb regényben, aminek a címe: „A barátfalvi lévita.” A befejezett regény annyit fecseg ki a titokból, hogy a kalandorhős valahol a Bükk rengetegeiben él elrejtőzve, mint lévita.
Azóta én folyvást viselem ennek a regénynek a tárgyát, mint Jupiter viselte a fiát, Bacchust, a testében (hohó! ne kezdjük olyan magasan!), mint rossz adós a váltóóvást a zsebében, anélkül, hogy az adósságom leróttam volna.
Nagyobb adósságaim voltak, azokat kellett lefizetnem. Irányregények, négy-öt kötetesek. Kevenc eszméim, amikbe szerelmes voltam, aztán meg egyéb certa quoniam.
Most azután elkövetkezvén a karácsony hava, ismét elővesz a lelkiismeret-furdalás: számadásrendezés. Kinek tartozunk még? Minden adósságunkat tisztáztuk már? Nincs már semmi gondunk? Rábízhatjuk egészen a kis Jézuskára, hogy aggassa tele a karácsonyfát annak az ártatlan léleknek gyermeki örömére, aki még hisz, szeret és remél: – többet nem tud.
Azt kérdezi tőlem a minap (nyomtatott levélben) egy írópajtásom, hogy mondjam meg neki, mikor volt a legboldogabb karácsonyom életemben, s mi volt annak az okozója? Azt hiszem, hogy mind az ezer fölszólításra azt a választ fogja kapni: „amikor az anyám karján ültem, s vártam, hogy az angyal mikor csönget. Kinyílik az ajtó, tündöklik a karácsonyfa, s én megtudom, hogy mit hozott nekem a kis Jézus”. Mindenki ugyanezt felelheti arra, nem mást.
De én nem így felelek rá. Nálunk nem csináltak karácsonyfát, betlehemet sem mutogattak; puritán szokásokat tartottunk. Nekem a legboldogabb karácsonyom volt 1848-ban.
Útban voltam; világosan szóljunk: futottam. Kergettek. A hátam mögött villogott az ég, nem villám volt, hanem ágyúlobbanás, vert sereg utóhada védte a visszavonulást. Fejem fölött károgtak a hollók, varjúk; azt mondták, rám várnak, vagy hogy nem kár értem, nem értettem egészen. Az út rögös volt, a hó csak szállingózott. A szekérnek nem volt ernyője, s rajtam csak egy karbonári felleghajtó, köröskörül sík pusztaság, aztán madárfagyasztó hideg, amilyen azóta soha. Ami rajtam volt, az volt az enyém. A szállás, ahova az éjszaka betérített, fűtetlen szoba volt, a vendégség fekete kenyér és szalonna, fagyos: – az ágy földre vetett zsuppszalma, melyben az egerek cincogtak éjszaka, reggelre az ivópoharamban jéggé fagyott a víz; fölébresztett a megzörrenő ablak, ágyúdörgés kopogtat: „odább, odább”. A ködtől nem látszik a vidék. A ködtől nem látszik a remény!… De mellettem volt a szép, ifjú feleségem, aki szeretett, s minden nyomort, búbánatot megosztott velem… Ez volt az én legboldogabb karácsonyom.
Ez az oka, hogy így karácsony táján elővesznek azok a nyugtalankodó érzések, amikről nem tudja az ember, hogy mit akarnak, biztatnak-e? vádolnak-e? valamire visszaemlékeztetnek-e? vagy talán valamit visszakívánnak-e? Fájnak-e vagy jólesnek? Most is olyan köd előttem, mint akkor.
Az ilyen kedélybizsergésben jut eszembe az 1858-ból fönnmaradt adósság: az olvasónak megígért regény. Itt élt az azóta folyvást, mint a fába nőtt béka, a fejemben, hozzuk napvilágra, hátha még megél?
Minthogy azonban a mai napok olvasóiról bajos föltennem, hgy emlékeznek a harmincnyolc év előtt olvasott regényemre, jobbadán még nem is születtek akkor, annálfogva legyen megengedve nekem, hogy ezen regényben a megelőző történetből itt-amott az elszakadt fonalakat a régivel összekötögessem.
Üdv az olvasónak!
1896. december 14.
Jókai Mór
