Farkasvadászat
Farkasvadászat
Egy jó eredménye volt Kadarkuthy éjszakai háborgásának: az, hogy a karácsony második ünnepére tervezett keresztelési ceremónia elmaradt.
Mikor az embert mély álmából fölébresztik, s aztán sok ideig nem tud újból elaludni: olyankor rendesen megszállják az ébren levő gondolatok, előveszi a jobbik eszét.
Guthay Lőrinc végzett jurista és teológus volt.
Meggondolta, hogy az a keresztelés nincs ám elvégezve a korsónál és a medencénél: azután következik még a kalamáris. Akármilyen zugban legyen is Barátfalva, az ott végbement kikeresztelkedési aktusról referálni kell a seniornak Miskolcon, hogy az megint jelentést tehessen róla a tractusnak, a tractus végre a superintendensnek, s ehhez a jelentéshez okvetlenül hozzá kell csatolni a kikeresztelt neofita dócéját, mely konstatálja, hogy az valósággal Mózes-hitű volt. Mivelhogy zsidót megkeresztelni stante pede szabad, amint az maga úgy kívánja; de hogyha a convertita netalántán római katolikus találna lenni, akkor annak előbb hatheti megpróbáltatáson kell átesni, amit ha a kálvinista lelkipásztor nem respektál, bizony deficientiába esik, még hűvösre is kerülhet.
Ezt az álmatlanság órájában végiggondolva, s más egyéb indiciumokat is összevetve, arra a megnyugtató elhatározásra jutott Guthay Lőrinc, hogy az ő Herminája nem lesz ennek a vendég úrnak a keresztanyja.
Valószínű, hogy az a keresztanyaság volt a legerősebb argumentum, bárha nincs is benne a jus ecclesiasticumban, sem a komjáti kánonokban.
Annálfogva, másnap reggelre kelve, azzal az enunciatióval lepte meg a lévita a vendégét, hogy „kedves atyámfia az Úrban; jelentem kegyelmednek, hogy a mai szent napról elmarad a keresztelési ceremónia, minthogy énnekem előbb hivatalos megkeresést kell intéznem Bözöd-Újfaluba.”
– Bözöd-Újfaluba? – rebegé a vendég úr. (Sohase hallotta hírét!)
– Az ám, oda. Az a székelyföldi magyar zsidóknak a Sionja: ott van a rabbinusuk és a matrikulájuk; onnan kell megkapnom a hivatalos kivonatot, miszerint Barra Áron a magyar zsidó község tagjai közé fölavattatott. Anélkül nekem baptizálnom nem szabad. S míg a posta a Székelyföldről megfordul, bizony beletelik egypár hónap.
Kadarkuthy bosszúsan ütött az asztalra. Ő már úgy számított erre a komédiára a templomban. Ez őneki nimbuszt adott volna, ami a nőszívekre veszedelmes.
Vigasztaló kárpótlásul aztán megbiztatá a lévita, hogy ekképpen elmaradván a keresztelés, elmarad a paszita is; nem kell végigenni, -inni egy parasztlakomát: egy órával több idő jut a vágások bejárására; rövid kolláció után rögtön hozzákezdhetnek a vendég úr tulajdonképpeni céljainak utoléréséhez. A déli órák különösen alkalmasok a kvarchomok megvizsgálásához. Nagyítóüveget is fognak vinni magukkal.
Ebben tehát meg kellett nyugodni.
De annyit mégis megtett a vendég úr, hogy elment a kálvinista templomba; odáig legalább elkísérhette a szép asszonyt: ott pedig gyönyörködhetett benne, szemközt ülvén vele a presbiteri padon.
Illendő is volt, hogy beletanuljon a kálvinisták szokásaiba, akik mikor imádkoznak, nem térdepelnek le, hanem felállnak, s amíg a lelkipásztoruk prédikál, az asszonyok a szemeiket törlik, a férfiak buzgón szundikálnak. Az iskolás gyerekek énekelnek.
Az istentisztelet után pedig a lévita lakásán elköltve a kolbászkákkal ékesített korhelylevest, azonnal hozzákezdtek a felfedező expedícióhoz ők hárman: a lévita, a vendég úr és bíró uram.
Egész naplementéig járták a hegyszakadékokat; néhol kötélen eregették le egymást; vittek magukkal csákányt is, meg kalapácsot is a turzáshoz.
Kadarkuthynak ezt mind végig kellett élvezni. Hisz őneki van mindezekre szüksége! Közbe-közbe elárulta a szakértelmét, elnevezve a Fluszspatot békasónak.
Késő este vetette őket haza a faluba. Bíró uram a maga háza előtt búcsút vett a két úrtól. A vendég úr megköszönte neki szépen a szíves kalauzolást.
– Adja Isten, hogy jó legyen belőle – áldáskodék Danavár uram.
A lévita és vendége pihenőre tért a vendégszobába.
A Makka felhozta az asztalra a sonkát meg a forró sörlevest. Kimentette a tiszteletesnét, amért nem jöhet. A Lacikát ápolja. A gyerek megterhelte a gyomrát mézeskaláccsal, de szerencsére kihányt mindent, most aztán székifű-herbateát itat vele az anyja. Majd elmúlik a baja holnapra. Ezért nem kell aggályoskodni az apának.
Falatozás közben aztán előhozakodott vele a vendég úr, hogy ő egészen meg van elégedve a fölfedezett bányával, teleppel, az erdőséggel, s mármost csak arra kéri a tiszteles urat, szíveskedjék ezen birtok földesurának egy ajánlólevelet írni a vállalkozó üveghutás részére, aki ez erdők és telepek használatát hajlandó lenne harminckét esztendőre akár évenkint fizetendő árendába, akár egyszerre lefizetendő árért zálogba kivenni. Tegye meg ezt a barátságot.
A lévita elsápadt. Arcán valami elbámuló kifejezés kövesült meg.
– Bocsánatot kérek, azt én nem tehetem – rebegé suttogó hangon.
– Miért nem teheti?
– Meggyónom őszintén. Ennek a körülfekvő birtoknak, az ezerkétszáz holdas erdőnek a birtokosa báró Kadarkuthy Viktor. Erről a bárónak nem volt tudomása. Atyja birtokainak összeírásaiból ki volt hagyva a bükkségi erdő.
Talán szándékosan hagyatta ki az öreg Kadarkuthy, hogy Guthay Lőrincet jobban elrejtse? vagy talán azért, hogy úgysem jövedelmezett semmit? Az is lehet, hogy azon erdőségek közé tartozott, melyek felett a kamara és a birtokosok között félszázados processzusok folytak, s csak József császár alatt íratták át a birtokosaik nevére.
– Nos aztán? – kérdezé a vendég úr –, ha ennek a birtoknak a tulajdonosa báró Kadarkuthy Viktor, miért ne írhatna ahhoz ajánlólevelet a számomra a tiszteletes úr?
– Azt is meggyónom.
– Kegyelmed gyónik? Hiszen kegyelmed kálvinista.
– Hát ez is azon gyarlóságaim közé tartozik, melyek a fölszentelt papi méltóságból diszkvalifikálnak. Én a gyónást jó intézménynek tartom, s nem értem, hogy ezt Luther és Kálvin minek hagyatták el a követőikkel. Nekem is egy nehéz teher nyomja a lelkemet; régóta nyomja. Megkönnyebbülök, ha egyszer kényszerítve vagyok azt valakinek elmondani. Most itt van a kényszerítő pillanat. – El kell mondanom, hogy én évek előtt, igaz, hogy éretlen ifjonci elmével, igaz, hogy csábító és rábeszélő befolyások alatt; felvettem Kadarkuthy Vitornak a nevét, s ez álarcosság alatt őrületes vétkeket halmaztam egymásra: nagy, fényes nevű családokat hoztam gyalázatba, s azok között saját tisztes, agg szülőimet. Eszeveszett kalandjaimra saját atyám mondta ki e halálos ítéletet: „Nem gondoltál arra, hogy egyszer az igazi Kadarkuthy Viktor eléd toppan, számon kéri tőled, mit követtél el az ő nevében? és megöl! Irgalom nélkül, megérdemlett halállal öl meg.”
(A vendég úr többet is tudott. Az agg lelkész halálos óráján tudatta a sértett bosszúállóval, hogy fiára hol találhat.)
– Még ez nem volt elég – folytatá a lévita a vallomást. – Az igazi Kadarkuthy Viktor hazaérkezett külföldről arra a hírre, hogy idehaza valaki az ő nevét még híresebbé teszi.
(„Mint ő maga tette azt külföldön”.)
– Az öreg báró nem akart ráismerni a fiára: elfogatta a hajdúival, mint a betörő rablót, s bezáratta a vármegye tömlöcébe. Engem pedig összeházasított annak a jegyesével, egy angyali szépségű és jóságú leánnyal a legelőkelőbb nemesi családból.
(A vendég úr a kése hegyét dugta a fogai közé, hogy össze ne csikorgassa azokat.)
– Atyám az esküvő után jött oda a mennyegzői vigalomba, hogy engemet, a vőlegényt elfogjon, békjóba verjen, elhurcoljon magával, s az igazi Kadarkuthy Viktorral a börtönben kicseréljen. Ebből az őrült helyzetből nem volt más szabadító út, mint az öngyilkosság. Éjszaka volt, mikor a Dunán átkeltünk csónakkal; én lehúztam kezeimről a békjókat, s a hullámok közé vetettem magamat. Meg akartam halni. A lelkem kívánta. Hanem ez az ostoba test ellentmondott. Amint a vízfenék kavicsát érzé, erőre kapott az életösztön. Kitűnő úszó és búvár voltam, kiúsztam a patra úgy, hogy a csónakban levők a nagy hullámoktól nem vettek észre. Mindenkire nézve halott voltam, csak arra az angyalra nézve nem, akivel egymásnak hűséget esküdtünk. Most ez az angyal itt van a barátfalvi lévita-lakban, és osztozik velem a gyér örömökben és sűrű bánatokban.
Kadarkuthy Viktor közel volt hozzám, hogy elordítsa a harckiáltást:
„Kapd fel hát azt a másik kést! aztán rohanjunk egymásra, s végezzük el a dolgunkat késsel!”
– Már most érteni fogja kegyelmed, ugyebár, hogy én nem írhatok báró Kadarkuthy Viktornak. Nem írhatom neki, hogy én, Guthay Lőrinc, a te démonod, nem haltam meg, itt vagyok! És velem együtt itt van az a nő is, aki a te nevedet viseli, s az én gyermekemet ápolja. És énnekem kell itt vezekelnem ebben a világból kimaradt hegyzugban az én nagy bűneimért, amiknek terheit nem rakhatom le egy pap kezébe, s nem várhatok felőlük bűnbocsánatot.
Az erős férfi két karjára hajtá le a fejét, és sírt töredelmesen.
Kadarkuthy Viktor szívében megrezzent az az ideg (vagy micsoda), ami az elérzékenyülést fölébreszti. Egy pillanatig közel volt hozzá, hogy arra a lehajtott főre rátegye kezét, s így szóljon hozzá:
– Te meggyóntál nekem. Megbántad a vétkeidet. Én pap nem vagyok, hanem vagyok a te halálosan megsértett ellenséged! Ego te absolvo.
Rövid volt a pillanat. Nem azért jöttünk ide!
– Belátom, tiszteletes uram, hogy ezek szerint kegyelmed csakugyan nem intézhet levelet az uradalom birtokosához. Majd elvégeztetem ezt egy fiskálissal. Most tehát hagyjuk a bánatot a ló fejének, az elég nagy hozzá; a székely lófőnek semmi köze ehhez a históriához. Én, becsületemre mondom, hogy tekintve a tekintendőket, mégis inkább lennék Guthay Lőrinc, mint Kadarkuthy Viktor. Mármost hát készüljünk a farkasvadászathoz.
Guthay Lőrinc felugrott a helyéről, megtörülte a szemeit, s nagyot nyújtózott. Kinyújtózta a hátából az elérzékenyedést. A farkasleshez kemény szív kell. Az nem olyan mulatság, mint a hajtóvadászat, ahol embercsoportok lármája kergeti a fölriadt dúvadat a vadász puskavége elé. A farkaslesnél a dúvad is vadászszámba megy. Ő meg a jáger irhájára ácsingózik.
A lévita levetette a puskákat és vadásztáskákat a falról.
– Vannak kegyelmednek patronjai? – kérdezé a vendégétől.
– Nincsenek. Nem vesződöm velük.
– Én mindig hordok magammal tizenkettőt. Szükség esetén megoszthatom azt kegyelmeddel.
– Lehetne rá szükség?
– Találkozhatunk egész csapat ordassal, s az nem fut el, ha egypárt leterítenek közüle.
– Hiszen a leskunyhóban ráérünk újra tölteni.
– De a leskunyhóig ballagtunkban is találkozhatunk velük. Arra az esetre is van nálam egy stratagéma.
Guthay Lőrinc megmutatta, hogy mi az? A bajonett alkalmazása vadászpuskára. Egy háromszögletű dákos, amit ráspolyból köszörültek ki, agancsnyélbe ütve, mely szorosan beleillik a puska csövébe.
– Ez hatalmas védőeszköz. A farkas nem állja ki ennek a háromszegletű tőrnek a döfését. Már egyszer vettem hasznát kritikus helyzetben. De ezt el ne mondjuk az asszonyomnak.
– Nem fogja neki senki elmondani.
– Kegyelmednek is adhatok ilyent; nekem van kettő.
– Nem tudok vele bánni. Én támadó farkas ellen jobbnak találom a puskatussal védekezést.
– Én nem. A farkas feje nagy ütéseket elbír. Aztán a puskaagy kettétörhetik, s akkor az egész fegyver hasznavehetetlen.
– De hiszen ketten vagyunk, négy lövésünk van: ön is biztos lövő, én is; olyan csapat ordas csak nem jön ránk, hogy ha négyet leterítünk közüle, a többi még dolgot adjon.
– Igaz. S az esetben is, ha egymásnak vetjük a hátunkat, megfelelünk akárhánynak.
– Úgy bizony, egymásnak vetjük a hátunkat.
Kadarkuthy sötét kígyószemei nagyot villantak Guthay Lőrinc felé. A márcos korsóból teletölté a két poharat.
– No ezt a Szent János áldását ürítsük még ki egy „bruder”-re. A vadászoknak tegezni kell egymást. – Azzal egymásra köszönték a poharaikat s testvériséget ittak…
A lévita a fali klepshidrára nézett.
– Kilenc az óra. Két óráig eltart, amíg a leshelyre kiballagunk: addig sötét van.
– Odatalálunk az erdőn keresztül?
– Az ösvényt mutatják a mésszel jelzett faderekak.
– Akkor hát mehetünk.
– Kegyelmed csak bandukoljon előre a tó mentében, nekem még egy kis végeznivalóm van.
Tudta ám jól Kadarkuthy, hogy mi végeznivalója van még itthon Guthay Lőrincnek: éppen azért megkérdezte, hogy mi a dolga?
– Hát még a csalétekül kiteendő malacot kell elővennem a ketrecéből; azt zsákba téve viszem magammal.
– Nem fog az visítani az úton?
– Jól tartottam aludttejjel, a zsákban hallgatni fog.
– No, hát én megyek előre – mondá Kadarkuthy, s magában gondolá: – „no csak eredj te a feleségedhez, kisfiadhoz, megcsókolni őket búcsú fejében; utolsó csókod lesz.”
Guthay Lőrinc csakugyan odament a kandallószobából nyíló kicsiny hálókamrába, ahol a felesége volt a kisfiával. Aludtak már mind a ketten. Az asztalon égő mécs pisla világánál láthatta őket. A kisfiú odasimult az anyjához, piciny kezét annak az arcára téve. Az anyának és a gyermeknek az arca egymás felé volt fordulva, mintha csókot akarnának váltani.
Valami ösztönszerű sejtelem úgy nógatta, úgy ösztökélte, hogy ezt a két kedves arcot megcsókolja…
…Nem! Nem szabad! Fölébresztené őket. S ezeknek nem szabad azt megtudniuk, hogy ő most farkaslesre indul. A gyermek bizonyosan azt mondaná: „ne menj a farkasokra, táti! én félek!”, s akkor nem mehetne. Úgy kell neki settenkedve ellopózni hazulról.
A cseléd tudja azt egyedül a háznál. A Makka fönnmaradt tollat fosztani. Neki kell az eltávozó úr után bezárni az ajtót.
Guthay Lőrinc azután a fásszínből előhozza a kéthónapos malacot, zsákba kötve a vállára veti, s utánasiet az előreballagott vadásztársnak.
A tó partján utoléri, akkor aztán ő megy előre, aki ismeri a járást a tó túlsó partján kezdődő erdőben. Az az ősrengeteg eltart a hegytetőig; csupa óriási bükkfák.
Beszélni útközben nem szabad. A léptek hangját eltompítja a lehullott haraszt. (A farkasnak éles hallása van.) A puskacsöveket is bedugták száraz falevéllel, hogy a puskaporszagot meg ne érezze a dúvad.
A hegytetőre fölhágva, egy vízmosás vágányán kellett leszállniok a völgybe. Itt volt a farkasok birodalma.
Ez a völgy még jobban el volt rejtve, mint az a másik, amelyben a barátfalvi házikók bujkálnak.
Itt megszűnt a bükkerdő.
Valamikor, tán tizenöt év előtt, az istennyila fögyújtotta az itteni erdőt, s az hosszú pásztában leégett. Ezen a pusztaságon aztán nem nőtt ki többet a bükkfa.
E völgynek a lankáját aztán félkörben elfoglalta a mogyoró. Ez a másutt csivatag cserjének ismert csemete itt a leégett erdő talaján több öles, karvastagságú szálfának sarjadt föl, és olyan sűrűségben, hogy azon más állat, mint szarvorrú vagy elefánt keresztül nem törhet. És e mogyoróerdő szélében mered föl egy óriás vén bükkfa, tízölnyi magasan, mely csodára megmaradt a nagy erdőégésből.
A mogyorópagonyon túl kezdődik aztán a növényanarchiának az országa. Minden elátkozott bozót egymással összegubancolva: galagonya, kökény, bangita, ostormén, veresgyűrű, som, borbolya, bodza, csipkerózsa, kecskerágó összeszőve-fonva a vadszeder indáitól, az iszalag köteleitől, vadkomlótól: egy félelmetes berek. S ennek a bozótnak még télen is tarka színe van; nem hull le a levele, megmarad zöldnek, vagy megsárgul, megveresedik, közte a korallpiros bogyók, csipkék, méregcseresnyék, miktől még a madár is elriad. Az egészet fölveri az a nehéz bűz, amitől az embert a hideglelés kerülgeti. – Jó lakás ez a farkasoknak.
A bozótot a mogyoróligettől elválasztja egy tisztás, melynek a közepén, mint egy kerek virágágy, pompázik egy hangafabokor. S ettől a bokortól mintegy hatvan lépésnyire van a vadász leskunyhó.
De nem hasonlít az semmiféle emberi lakáshoz. Otromba mészkövek vannak halomba rakva rendetlenül; közeiket benőtte a moha; a teteje a somkórók és vadsóskák virágágya; körös-körül elhatalmasodott rajta a vadszeder, s annak a lelógó indái takarják az alacsony ajtót, aminek a fölnyitásához csak parasztfortéllyal lehet jutni.
– Várj itt csendesen – mondá Guthay Lőrinc a vadásztársának –, amíg a csalétket kikötöm; majd utóbb kinyitom a leskunyhó ajtaját.
Azzal odavitte a hátán hozott zsákot ahhoz a kerek bokorhoz, s abba befurakodva kihúzta belőle a malacot, s aztán megkötötte a lábáná fogva egy bokor tövéhez. Az rögtön elkezdett malacszokás szerint keservesen visítani.
Amint Guthay Lőrinc előjött a bokorból, meglepve hallotta a nagy károgást a feje fölött. Egész sereg varjú jött nagy lármával zajongva a ködös égen, melyet akkor kezdett derengetni a hegyek mögül kibukkanó hold. – A varjúk, lehettek ötvenen is, mind megszálltak azon az egyetlen kimagasló vén bükkfán. Kálvinista varjúk voltak. Így hívja őket a népajk azért, hogy ezek hússal élnek (odaértve a férgeket is), megkülönböztetésül a pápista varjúktól, akik a vetést eszik. Amazok egészen feketék, emezeknek a hátuk szürke.
Ezek az előposták!
Valami nagy dolog van készülőben ott a titokteljes ciher mélyén.
Lőrinc a leskunyhóhoz sietett vissza.
– Áron barátom! – mondá. – Nyissuk ki sebtén a leskunyhó ajtaját, s azután reteszeljük el magunkat.
Erre Kadarkuthy Viktor megdobbantá a földet a puskája agyával, s azt mondá:
– Mi nem megyünk be a leskunyhóba, hanem idekinn maradunk. Én nem vagyok a te Áron barátod, hanem vagyok Kadarkuthy Viktor, aki azért keresett föl, hogy veled erre az életre leszámoljon.
Ennek a névnek a hallatára csak lehajtotta a fejét Guthay Lőrinc. Nem volt ellene semmi védelme.
– Évek óta kereslek, most rád találtam – folytatá Kadarkuthy–, a többit tudod. Ott van az a nagy magányos bükkfa: odáig egy puskalövés. Te eredj oda, én itt maradok a leskunyhó előtt – ottan állj fel. S akkor aztán kezdjünk el egymásra lövöldözni, amíg egyikünk hasra nem fekszik. Az lő előbb, aki akar!
Guthay Lőrinc nem szólt semmit, csak a fejével bólintott.
– S nehogy azt hidd, hogy ez itt közöttünk valami lovagias komédia akar lenni: megmondom neked azt is, hogy én nem azért akarlak megölni, hogy a nevemet bitoroltad, hogy miattad tömlöcben penészhedtem, hanem a feleségedért, akit magamévá akarok tenni. Most már tudod, hogy mit tégy?
Guthay Lőrinc szótlanul megfordult, s ballagott a nagy bükkfal felé. A varjúsereg a terepélyfa ágán nagy örvendező károgással fogadta; úgy lebegtették a szárnyaikat jó kedvükben.
Vagy talán nem neki beszéltek?
Itt hát a vég! Az elkerülhetetlen fátum! Az apa által kimondott ítélet, íme beteljesedik.
Guthay Lőrincnek a lelkéhez nem fér az, hogy ő ellenfelét párbajban megölje. Tehát ő maga fog elesni.
Teljesedjék az Úr akaratja.
Odatámaszkodott félvállal a vén bükkfa mohos oldalához. Egy rövid indulatroham megdobbant a szívében, mikor arra gondolt, hogy ez a halálos ellenfél az ő kincseit akarja magáévá tenni, a feleségét és kisfiát. – Hátha megelőzné? Hátha ő lőné agyon?
De hát aztán mi következik?
Lehet-e neki azzal a véres kézzel a feleségét, gyermekét megölelni?
Lehet-e neki azzal a véres kézzel az Úr vacsoráját osztani a jámbor hívek között?
S a megölt ellenfél gyilkosát üldözni fogják. Elfusson-e a világba? Hová? Neje nélkül, gyermeke nélkül? Vagy azokat is vigye magával?
Teljesüljön a fátum!
Amde a fátumnak ötletei vannak.
Amíg azt a hatvan lépést a leskunyhótól a bükkfáig végigmérte Guthay Lőrinc, valami csörtető zörej kezdett támadni a sűrű bozótban, s egyszerre csak a gubancos ciherből kiugrott két farkas. Egy szikár kan meg egy szoptatós nőstény, azzal a fenyegető kurrogással, mely a kutyafajnál a támadást jelenti. Mind a kettő Kadarkuthy felé rohant; Guthayt nem látták a bükkfától.
Kadarkuthy mintegy negyven lépésnyire bevárta őket s akkor egy jól célzott lövéssel leteríté a hímfarkast.
Amint az elterült a havon, a nősténye ott maradt mellette, a hímje véres száját nyalogatva.
Kadarkuthy nem lőtt rá. Tartogatta a második lövést. A bozótból még egyre hangzott a csörtetés. Néhány perc múlva kiugrott az előbbi farkasok által tört résen egy harmadik ordas.
Ez már vén kókler volt, ismerte a vadásztempókat. Nem egyenes vonalban tört a leskunyhó előtti vadász felé, hanem hol lesunyva a fejét, hol félreugrálva, hogy a vadászt megtévessze.
Kadarkuthy megtartá a hidegvérét: hagyta az ordast közelebb jönni, puskáját arcához emelve. Egyszer aztán eldördült a lövés, mely után az ordas leült a két hátulsó lábára, s elkezdett vért okádni. A golyó szügyön találta.
De abban a pillanatban, amint a második lövés eldördült, egymás után három farkas ugrott elő a ciherből, ezek egymás nyomán futva, száguldtak a vadász felé.
Kadarkuthy most bánta már, hogy nem engedte a leskunyhó ajtóját felnyitni. Megpróbálta azt berúgni, de igen erős szerkezete volt; nem kilincsre járt, hanem reteszre.
Most már csak a puskaagyban volt a védelem.
A puskacsövet két marokra fogva, a legelső farkast, amely egyenesen a torkának rohant (valami szeleburdi fiatal szuka lehetett), úgy sújtotta főbe, a puska agyával, hogy az nagyot ordított, s aztán szűkölve, nyafogva oldalgott félre, véres orrát a hóba furkálva.
A másik két farkas fogait csattogtatva torpant meg. Kadarkuthy bátor férfi volt. A puskát magasra emelte, biztatta a dúvadakat: „gyertek! gyertek!”
A farkas is elővette a maga furfangját, amit ilyenkor szokott használni. Az egyik háttal fordult a vadász felé, s elkezdte a két hátulsó lábával gyorsan szórni a havat a vadász szeme közé, míg a másik meglapulva hasmánt csúszott feléje közelebb, hogy aztán egy ugrással a hószórástól elvakult embernek a vállára szökhessen.
Kadarkuthy az egyik kezével a szemét takarta el a hószórás elől, a másik is elég volt súlyos ütésre a fölemelt puskával.
Ekkor egy új veszedelem támadt. Az a nőstény farkas, mely a hímje mellett maradt, egyszerre felriadt, s dühös ordítással rohant a leskunyhó felé, s egy hatalmas szökéssel felugrott annak a tetejére, ott azután végighasalt; csak a fejét dugta elő a szederindák közül, véres száját nyalva a hosszú nyelvével; s aközben vérre éheztét kifejező „nyau” hangokat hallatva.
A havat szóró farkas csukló csahintásokkal jelenté jókedvét, a hasmánt közeledő mélyen dörmögő kurrogással a haragját. Olyan közelre jöttek már a vadászhoz, hogy akármelyiket lesújthatta volna. – De nem tehette azt; mert amint a kunyhóajtóból előlép, a kunyhó tetején ácsingózó ordas egyszerre le fog rá ugrani s hátulról rántja le.
Guthay Lőrinc karra vetett puskával nézte ezt az ádáz küzdelmet.
Bizony ordália ez! Istenítélet. Íme előjöttek azok a vadak, akik Eliézer megcsúfolóit összetépték; a sors azok által tesz igazságot. Itt most össze fogják tépni, széthurcolni azt a halálos ellenséget, akinek kiengesztelhetetlen haragja, akinek gonosz luxuriese az ő életét követelte áldozatul. A saját életét veszti el.
Neki nem kell egyebet tenni, mint nézni. Elnézni a haláltusáját, kétségbeesését annak a másiknak.
De hát el fogja-e ezt viselni az ő lelke?
A kétségbeesésnek e paroxismusában elordítá magát Kadarkuthy: „ember! segíts!”
A borzasztó, emberéhez nem hasonlító üvöltést visszhangozá a mogyoróliget fala.
Arra két lövés dördült el, pillanatnyi közökben.
Az egyik lövésre a kunyhó tetején leskelődő farkas bukfencezett le Kadarkuthy lába elé, a másikra a havat szóró ordas vágta magát hanyatt, négy lábával kalimpázva. Guthay Lőrinc „holóholó-holó!” kiáltozással rohant elő a bükkfa mellől szuronyos fegyverével, mire az ugrásra készülő ordas egyszerre felriadt, oldalt szökött, s aztán odarohanva a bezúzott orrú párjához, annak megkapta a fülét, s úgy vonszolta el magával a fülénél fogva: lompos farkával ütögetve hátul gyorsabb szaladásra. Eltűntek a bozótban.
– Nem törött el a puskaagy? – Ez volt az első szava Guthay Lőrincnek Kadarkuthy Viktorhoz.
A kérdezett szótlanul mutatta a fegyverét: ép volt.
– Akkor hát újra megtölthetjük a puskáinkat, s kezdhetjük a párbajt.
Kadarkuthy erre a szóra eldobta a puskát a kezéből.
– Jaj, ne beszélj róla – rebegé fogvacogva. – Hiszen úgy reszketek. A hideg ráz. Fogd meg a kezemet.
Odanyújtá a kezét Guthay Lőrincnek. Olyan hideg volt az, mint egy halottnak a keze.
– Csinálj tüzet inkább.
A lévita erre odament a leskunyhóhoz, fölnyitotta annak az ajtaját. A puskavesszővel kellett benyúlni az ajtó likán, s úgy emelni föl a reteszt. Odabenn aztán volt tűzszerszám. A kunyhó közelében volt fölmáglyázva a targally, azt csak meg kellett gyújtani az égő csóvával: a tűz vígan ropogva égett.
Kadarkuthy Viktor térdre ereszkedett a tűz mellé, s kezeit összetette a mellén: fázott, reszketett. Szemei merően bámultak a lobogó tűzbe; még most is a pokoli rémképeket látta maga előtt. Ajkai valamit motyogtak csendesen: „Van Isten! van Isten!”
Azután odainté Lőrincet.
– Ülj mellém. Ölelj meg. Úgy reszketek. Nincsen egy csöpp szívem sem. Megették a farkasok! Ne hagyj nekik széttépni!
Guthay Lőrinc odaült a térdeplő férfi mellé, s átölelte annak a vállát.
– Ne félj! Elvertük a cudar bestiákat. Ott hevernek a havon. Kettőt te öltél meg, kettőt én.
Erre a szóra elkezdett Kadarkuthynak az arca nyavalyatörős vigyorgásra torzulni.
– Azokban laktak az ördögök – suttogá. – A mi lelkünket megszálló ördögök. Most megszabadultunk tőlük. Ugye nem fogunk egymásra haragudni többé soha?
Guthay Lőrinc mély megilletődést érzett. Valami nagy változást vett észre Kadarkuthyn, mely külső jelben tanúsítá a nagy lelki fordulatot; de nem szólt neki felőle.
Kadarkuthy odahúzta magához Guthay fejét, hogy a fülébe súghassa
– Én teneked a lelkemmel tartozom. Te a lelkemet adtad vissza. Eddig nem volt.
A lévita vette észre, hogy vadásztársa félrebeszél.
Hirtelen fölvett egy marék havat, s azzal erősen bedörzsölte annak az arcát, orrát, füleit. Ettől magához tért.
– Köszönöm, pajtás! – szólt aztán régi szokott hangján. – Nagyon elcsigázott ez a hajcihő. Most már eszemen vagyok. Nem fogok bolondokat beszélni. Te kiegyenlítetted a tartozásodat ellenemben; de én még nem, amivel neked tartozom. Eredj haza a feleségedhez, s mondd el neki, hogy az ő férjét nem üldözi senki a világon többé. Te visszatérhetsz az emberi társaságba. Asszonyoddal megesküdhetsz igaz hit szerint, hogy viselje a te nevedet. Szüleid meghaltak. Az öreg Malárdyból alázatos ember lett. Fia elvette a te szüleid fogadott leányát. A két család közti átok megszűnt. A feleséged szép vagyon örökölt; Durday őrnagy ráhagyta egész birtokát, ha tíz év alatt elő fog kerülni. Ellenkező esetben a városi kórház alapítványául fog az szolgálni. Ezentúl gond nélkül élhettek szülővárosodban; te a tudományoknak élhetsz, tisztességes állást szerezhetsz; egy makula nem lesz a neveden. Én úgy elhagyom ezt az országot, hogy soha vissza nem térek többet. Én megbocsátottam neked, s másnak nincs megbocsátanivalója.
Guthay Lőrinc megszorítá Kadarkuthy Viktor feléje nyújtott kezét; most már forró volt az.
– A bocsánatot köszönöm, ezt örömmel fogadom. De azon túl semmit. Én a feleségemnek el nem mondhatom ennek a mostani órának a történetét; mert azzal egész életére szerencsétlenné tenném. Ő pedig most boldog, meg van elégedve. S az ő boldogsága az én sorsom is. A birtokra, amit neki hagyományoztak, a város gyámoltalan lázárainak szüksége van, nekünk nincs. A mi kenyerünk híveink szívében van, s az jó termőföld. A fiamat arra fogom nevelni, hogy esze és szorgalma után megéljen. A pénz elgurul, a földbirtok elszalad a kényeztetett úrfiak kezéből és lába alól; hanem a szegény ember fiának a munkakedve dominium és kapitális, ami nem vész el soha. Mi itt maradunk a barátfalvi völgyben. Különbség csak az lesz ránk nézve, hogy most már ki is járhatunk belőle.
– Így is jó – mondá Kadarkuthy fölállva a tűz mellől. – Most hát töltsük meg újra a fegyvereinket, s aztán te majd vezess el a kocsiútig, amelyen Szentpéterre eljutok, ahol egy emberem vár reám, akivel tudatnom kell, hogy élek.
– Hanem előbb ezeket az elejtett farkasokat cipeljük be a leskunyhóba, mert ez most rám nézve egy kapitális, amivel ki lesz egészítve az orgonácskám ára.
– Félsz, hogy ellopja valaki őket?
– Nem valaki, de valami. A farkasok visszajönnek, s a megölt pajtásaikat fölfalják.
– Ah! A kannibálok! A saját testvéreiket.
– Te sohasem láttál farkast?
– Soha! Hiszen Párizsból jövök, s ott „louve”-nak a fortificatio nimfáit hívják.
– Akkor elég jól viselted magadat a farkasok első rendezvousjában.
Azzal aztán segített Kadarkuthy Guthaynak a vadászzsákmányt a leskunyhóba behordani. Majd holnap eljönnek a munkások a bundáikért.
– De biz ezt a kis ártatlan malacot sem hagyom itt prédára mondá a lévita, s odament a hangafabokorhoz. A kismalacnak már volt annyi esze, hogy a nagy farkasvonítás közben meg ne nyikkanjon, hanem elbújjon a páfrán közé. – Majd mikor a falu végéhez érünk, kieresztem a zsákból; hazatalál ez magától.
Azután sáscsutakból fáklyákat készítettek a vadászok, s azokat meggyújtva, hatoltak ki a veszedelmes völgyből, fel a vízválasztóig. A szekérútnál, a keresztfa előtt, megölelték egymást; úgy váltak el.
Hermina soha sem tudta meg, hogy mi történt ezen a réméjszakán a farkasok völgyében.
