Itt van hát Barátfalva
Itt van hát Barátfalva
Matus meglátta a padláslyukon át, hogy a báró eltávozott. Azt is látta, hogy az most átöltözött; a gúnyáját is itt hagyta. Azonnal lejött a padlásról. A nádpálcát is hozta.
A májszter meg a drabant a fölhalmozott szőrmeárukat cepelték vissza a magazinba.
A báró által levetett öltönyök ott hevertek a padon; majd visszajön értük egyszer (ha visszajöhet).
A Matus nekiállt, s a báró selyempuliderjére olyan huszonötöt vert a nádpálcával, hogy ha az maga is benne lett volna, bizony megemlegette volna.
Az ordália befejezése előtt a majszter is előkerült a magazinból. Ő meg dühös volt a Matusra azért, hogy nem jött le a parancsára a padlásról, magának kellett cepekedni, s irányadó véleményének akként adott kifejezést, hogy ő meg az öklével ütögetett a Matusnak a fejére; de ami a vitézt nem akadályozta abban, hogy tovább folytassa a leszámolást a puliderrel: „huszonhárom, huszonnégy, huszonöt!”
– Hát te sibenyec! Mért nem jöttél, mikor híttalak?
– Nem hallottam a porolástól.
– De már most „ezt” meghallottad?
– De legalább kitöltöttem a bosszúmat!
S ezzel a világ rendje helyre lett állítva. Legalább egy időre.
A két szövetséges társ pedig ballagott odább a Szinyva partján.
A báró (most már egészen autochton bükkbeli magyar dzsentrinek öltözve) meg a komédiás.
– Kérem, kérem – mondá a báró, tenyerét hátrafelé tartva, hogy a kompanyonját tiszteletteljes távolságtartásra figyelmeztesse. Az utcán különben is csak egy szál padló képezte a gyalogjárót.
– De hiszen, kérem, én valamit akarok közölni a báró úrral, s azt nem kiabálhatom fönnhangon, hogy az egész utca meghallja. (Az egész utca állt egy osgányi fazekasból, aki a gyékényes szekeréről kiabálta, hogy „vegyenek bögrét, köcsögöt!”)
– No hát, nem bánom, jöhet kend mellettem, de akkor tartsa a kezében a süvegét.
Ez úgy is illet! Aki komédiás, hordja a markában a sipkáját, mikor egy rangbeli urasággal beszél.
– Még azt hihetnék, hogy egymáshoz tartozunk!
– Pedig az már régen volt.
A komédiás tehát előadta a maga egész fölfedezési tervét.
A vármegyének mappája nincs. Ha volna, sem érne semmit. Ellenben van a Bükk kellős közepén egy messze kimagasló bércorom, ami még Gömörbe is ellátszik. Azt úgy hívják, hogy „Örvénykő, Pogányoltár!”
Aki annak a sziklacsúcsnak a tetejére fölmászik, az mint egy földabroszt, úgy látja maga alatt elterülni az egész Borsod vármegyét valamennyi hegyeivel, völgyeivel, folyóival és helységeivel együtt. Akkor azután egészen könnyű föladat lesz, kikeresni a helységek közül azt, amelyiknek a neve Barátfalva.
Miről lehet azt kitalálni? Arról, hogy annak a helységnek nincsen tornya. A legkisebb faluban is, ahol maga harangoz a pap, van egy torony, ahol harangozhat; de amely helységnek csak lévitája vagyon, annak se harangja, se tornya nem vagyon (ahogy palóc nyelven mondják).
Erről fognak ráismerni. Még más egyébről is. A szénégető mészégető kemencékről. A terv beválik.
Most csak egy jó kalauzról kell gondoskodni, aki Miskolcról a rengeteg Bükkön keresztül, a Hámor, Diósgyőr, a Paulinus-kolostor megkerülésével elvezesse a turistákat az Oltárkő hegytetéjéig.
– Nehéz lesz a dolog – véleményezé a báró. – Holnap karácsony vasárnapja. Ilyen nagy ünnepen ez a bigott nép nem vállalkozik kalauzságra.
Fittyet hányt erre a skrupulusra a komédiás.
– Karácsony ám, akinek karácsony! De nekünk görögöknek holnap csak Eustrát napja van; a mi karácsonyunk tizenkét nappal hátrább esik. Az én házigazdám pedig szintén görög; elvezet az bennünket az Oltárkőre, ha jól megfizetjük; az én gazdám, a Parasztevics.
– S ismeri az jól a vidéket? a Bükk-erdőséget?
– Hát ki ismerje, ha nem a Parasztevics? Az én patriótám! A macedó-görög! Hisz az a gubacsszedő. Az a hivatala.
Tudta is a báró, hogy mi az a gubacs?
Megmagyarázta aztán neki Sámson, hogy ez az, ami nélkül a cserzővargák nem élhetnek.
Parasztevics uram a saját házában lakott, egyike volt azoknak a görögöknek, akiknek az ivadékai a jelen század közepén a félmilliósok osztályát képviselték Miskolcon (tisztességes spekulációval).
Ez még most csak a gubacson kezdte.
Amint a vendége, a Sámson bemutatta neki a bárót, a görög igen szívesen fogadta. A két honfitárs egymás között újgörög nyelven beszélt, amit a báró nem értett. Az első szavaknál a görög meginvitálta az asztalához ebédre a bárót, s föltette eléje a drága jó hajvárit (kaviár), amire következett a hatalmasan fölvereshagymázott olajos bab; de amint a Sámson még tovább beszélt, már akkor csíramálé és zucsok is került az asztalra (az előbbi csírás búzából, az utóbbi mustba mártott dióból készült), sőt végtére annyira ment a vendégszeretet, hogy böjtmegszegéssel még disznósajtot is tett föl a báró elé, amivel az aztán tökéletesen jóllakott. Italul szolgált a márc. (Ez meg alighanem mézből támad.)
Ezalatt a két görög nyélbe ütötte a tervet.
Két körmöci arany a díja a vezetői szolgálatnak.
A terv pedig ebből áll.
A görög elvezeti az erdőkön keresztül a két kutatót az Oltárkőig; onnan aztán majd rátalálnak a keresett helységre puszta szemmel.
– De hát olyan nagyon ismerős-e Parasztevics uram a Bükk-erdőséggel? – kérdezé a báró.
– Hogy a Parasztevics ismerős-e a Bükk-erdővel? – felelt bántódottan a görög. – Hisz Parasztevics kedvéért még nótát is csináltak a palócok.
Azt el is danolta hatalmas fűrészhangon.
(Ugyan kár volna, ha ezt a szép nótát népdalgyűjteményeink meg nem örökítenék.)
„Barcikára nem mehetsz,
Ott gubicsot nem szehetsz:
Három a polyka.
Ott gubicsot nem szehetsz:
Három a polyka.
Ott lakik az Óváry,
Töltött puskával vári:
Három a polyka.”*
Töltött puskával vári:
Három a polyka.”*
Polyka = tót szolgáló.
6 Polyka=tót szolgáló.
– Csak azért akartam megtudni – mondá a báró –, mert akkor, ha olyan jól ismeri Parasztevics uram az erdők minden zegezugát, talán egyenesen rá is tudna az úr vezetni bennünket Barátfalvára.
– Barátfalvára!? – kiáltá fel sértődötten a görög –, hát tanult a báró úr fizikát?
Nem is várta be, hogy a báró ráhagyja, hogy tanult.
– No, ha tanulta, akkor tudhatja, hogy a gubacs csak tölgyfán terem; aki pedig szénégető, az bükkfából égeti a szenet; hogy keresne a Parasztevics bükkerdőben gubacsot?
A báró most már igazán méregbe jött.
– De már, hallja kend Parasztevics uram; ami sok, az sok! Engem minden ember orromnál fogva hurcol, hatan hatféle tudományból bizonyítják, hogy ők nem tudnak a barátfalvi lévita felől semmit, corpus jurisból, geográfiából, logikából, pedig mind a hatan tudják, hogy hol van. S most még kend előáll nekem a fizikából bizonyítani, hogy nem tudhatja? Ördög szánkázta lelke! Hogy a kutya tutulja meg kendet!
– No csak ne szánkáztassa a méltóságos úr az ördögöt az én lelkemen; a kutyával se tutultasson meg engem, ami igen nagy káromkodás, mivelhogy a kutya akkor tutul, mikor valakinek a halálát érzi. No, hát én vagyok az a hetedik, aki igazán nem tudja, hogy hol lakik az a barátfalvi lévita, de aki a báró urat rá fogja egyenesen vezetni. Erre már nemesi parolámat adom.
(Ezzel a szóval kellett értésére adnia a bárónak, hogy a házigazdával ne beszéljen per „kend”, mert az nemes ember. A macedó-görögök mind nemesemberek voltak. Igaz, derék, hazafias érzelmű, magyarul beszélő nemesemberek.)
– Hanem már most én adok egy jó tanácsot a bárónak, amit jó lesz bevenni. A komám, a Titanides Sámson már elmondta nekem, hogy miféle közös szándékuk van méltóságtoknak azzal a barátfalvi lévitával. Amivel az a báró urat megsértette, azt bizony az én hajdani hazámban sem bocsátaná meg senki. Az én dicső őseim a trójai háborút sokkalta kisebb okból indíták meg. Tehát, ha bosszút akar érte állani, azt helyeslem; hanem a plánumot nem kommendálom. Ha most méltóságtok ketten beállítanak Barátfalvára azzal a szándékkal, hogy a lévitát kihúzzák a parókiából, az a sok goromba mészégető, szénégető csákányt, fejszét ragad, s úgy agyonveri mind a kettőjüket, hogy a kakas sem kukorít utánuk többet.
– Ebben van valami – dörmögé Kadarkuthy.
– Hát az én plánumom a következő. Ne menjenek maguk mind a ketten Barátfalvára együtt. A lévita már ismeri Sámson komát. Hanem menjen csak a báró egyedül, a Sámson pedig maradjon hátra valamelyik nagyobb faluban, ahol csárda van; teszem Kazincon vagy Szentpéteren, s ott várja be a dolog végét.
– Helyes.
– De aztán a báró se rontson be a lévitához azzal a szóval, hogy „én vagyok a báró Kadarkuthy, hozom a mennydörgős ménkűt”. Hanem mondjon valami mást!
– Azaz, hogy hazudjam. Derék provincia ez, ahol az embert mindenki arra tanítja, hogy mit hazudjon.
– No hát persze! Hazudni csak „kő”. Ha az emberek nem hazudnának egymásnak, olyan marakodás volna a világon, hogy sohase lenne vége. Hát teszem föl, mondja a báró azt, hogy onnan Erdélyből jött, válasszon a székely Bara, Barta, Barna nevek közül egyet, aztán adja ki magát üveghutásnak. Mondja azt, hogy üveghutának való helyet keres a Bükkben, a kamarától árendában, vagy ha uraságé, zálogban, harminckét esztendőre.
– Attól tartok, hogy az a lévita tudja, hogy miből készül az üveg.
– Hát hisz azt a báró is megtudhatja. Nem tanult technológiát?
– Nem is akarom megtanulni!
– Jól van! Hát ne beszéljen egyébről, mint erről a három dologról. Először is olyan homokbányát keresni, ami az üveghez való kvarcot előteremti; másodszor olyan erdőt, ahol a hamuzsírégetés nagyon kevésbe kerül; harmadszor olyan mészkőbányát, amely nincs vassal keverve. Ennyit csak meg tud a fejében tartani a báró úr?
– No, ennyit igen.
– No, a többi aztán akkor jön magától. A báró fölkéri a lévitát, mint a vidéket ismerő jártas kalauzt, hogy keressenek homokot és mészkövet, ami ott bizonnyal van elég.
– De én nem tudom megkülönböztetni a homokot a mésztől.
– Hát hiszen nem is kerül arra a sor. A kosta mindig készen áll az idegen utas kalauzolására; annak olyan passzió a kutyagolás, mint a gavallérnak a kalamajka. Ez alkalommal pedig az is kecsegtető lesz rá nézve, hogy ha egy üveghuta támad a környékén, abban az ő híveinek majd nagy keresete nyílik. Ekkor aztán ő is vállára kapja a puskáját – mert puska nélkül nem sétál az ember a Bükkben –, s szép csendesen elindulnak követ keresni a hegyek közé. Mikor aztán jó mélyen bennjárnak a sűrű erdőben, majd csak találnak valahol egy tisztásra, ami eltart ötven-hatvan lépésnyire. Itt azután megállítja a kísérőjét a báró, s azt mondja neki: „Hallod-e te Guthay Lőrinc, nem vagyok én Barna Áron, üveghutás, hanem vagyok báró Kadarkuthy Viktor, akinek a nevét te kuszpitoltad, aki helyett megházasodtál, s akit temiattad tömlöcbe csuktak. Tudod-e, hogy mi az a vendetta?”
A báró a vállára ütött a görögnek.
– Ezt jól találta el, nemes uram.
– No, mert az én hajdani hazámban is így szokták a vitájukat eligazítani az igazi klephtek. No, hát akkor azt fogja mondani a báró az ellenfelének: „Már most hát mérj ki hatvan lépést ebből a tisztásból magadnak, ott állj meg, és vedd a fegyvert kezedbe, s aztán majd addig lőjünk egymásra, amíg kettőnk közül egyikünk a mohos fűbe nem harap.”
– A lelkemből beszél, nemes uram!
– Még egy okos dolgot mondok, ezt is a klephtektől tanultam. Mikor az ember puskás ellenséggel áll szemben, arra vigyázzon, hogy a puska elsütésekor két lángot lát-e, vagy csak egyet. Ha kettőt lát, akkor meg se mozduljon, mert a lövés félremegy; de ha csak egyet lát, akkor ugorjon félre, mert a lövés egyenesen a fejének van célozva.
– Jól van, úgy teszek.
– Akkor aztán csak két dolog történhetik meg. Vagy a lévita lövi agyon a bárót, vagy a báró a lévitát. Az első esetben, ha a komám két napig hiába fog várni a báróra a falusi csárdában, egyenesen feljön Miskolcra, s följelenti a szolgabírónak, hogy Kadarkuthy bárót meggyilkolták. Arra kijönnek a perzekutorok, a lévitát megfogdossák, láncra verik, úgy kísérik be; törvényt látnak fölötte; itt a statárium, három nap múlva lógni fog. Ne búsuljon a báró! Meglesz a satisfactiója! A gyilkosa lógni fog!
– Köszönöm alássan.
– Ha pedig a báró hagyja leterítve az ellenfelét, szépen odább ballag. Azt majd eltakarítják a farkasok. Úgyis előbb-utóbb ez a vége a farkasvadásznak.
– De hát én akkor hogy birkózom meg a lévitával! – okvetetlenkedék a Sámson fölugrálva.
– Te szamár vagy, az is maradsz! – ülteté le a gubacsos. Hanem még egy elvégezni való van, báró uram.
– Ugyan mi kell még?
– Hát ez a frizura. Ezzel a copfba csavarított hajjal nem lehet ám székelyt játszani, mert a lófő nem így hordja a sörényét.
Nosza tehát meg kellett látogatni még Tozsót is, a borbélyt; az is görög volt.
Az ollók és borotvák mestere nagy gyönyörűségét találta a báró hajzatának átalakításában; de még több öröme telt az ostoba, tudatlan, külföldi frizőrök fuser munkájának leszólásában.
– Hogy tönkretették ezt a gyönyörű szép hajat! Azzal a sütögetéssel! Egészen megveresítették. A haj vége csupa molyos. Minden szál kétfelé van hasadva. No majd rendbe hozza ezt a Tozsó. Csak a Tozsóhoz tessék egy hétig eljárni. Fogadom, hogy nem lesz ilyen szép haj Európában. No, most még egy kis pergamenolajat dörzsöljünk közé. Milyen gesztenyeszínű haj lesz ebből.
A báró az eléje tartott tükörből meggyőződhetett felőle, hogy az ábrázatja csakugyan sokat nyert a magyarosan vállra omló hajazat által. A Tozsó kapott érte egy máriást.
– Holnap megint legyen szerencsém.
A borbélyműhelyből aztán visszamentek a nemes úr házához a haditervet megállapítani. A Sámsont a piacra küldték.
– Még ma kezdjük meg az utat – mondá a görög –, mert az Örvénykő jó messze van. Ma eljuthatunk a Hámorig.
– Hát ott mit hazudjunk? – kérdé Kadarkuthy.
– Azt mondjuk, hogy nyersvasat akarunk venni.
A Sámson visszakerült a piacról; összevásárolt cipót, szalonnát, fokhagymát; megtöltötte a kulacsot slivovicával, ami mind szükséges a kiránduláshoz. A tarisznyát ő cipelte.
Puska is kell az ilyen erdei sétához. A bárónak ott volt a magáé; a görögnek volt egy duplája meg egy szimplája. A szimplát a Sámsonnak akarta adni.
– Nem kell nekem puska; ha engem a farkas megtámad, agyondobom kővel; úgy tudok én hajítani, hogy az többet ér a puskánál. S ha többen jönnek rám, egynek megkapom a két hátulsó lábát, s azzal verem agyon a többit.
– No no, komám! Nem jó az a hencegés. Az én patriótám, Miló, csak nagyobb Herkules volt kendnél, mégis összetépték a farkasok. Az a toportyán csúnya féreg.
Estére csakugyan bevergődtek a Hámorba. Ott szállást kaptak, s azután kora hajnalban nekivágtak az erdei útnak.
Télen az erdei séta nagyon egyhangú, nem hangzik benne egyéb madárszó, mint a varjúkárogás. Növelte az unalmasságot az, hogy amint följebb vitt az út, sűrű ködbe jutottak: ami annál búszosabb lett, minél magasabbra kerültek; az ember alig látta tőle az előtte bandukoló alakot.
Egyszer-egyszer harangszó hangzott föl valahonnan a völgyből (karácsony napja volt), a görög ismerte már a harangok hangját: „az ott Mályinka” – „ez itt Barinka” – „most meg Tardonán harangoznak. – Mindenütt dicsérik a Jézust!”
Ok pedig mennek embert vadászni.
Az út egyre meredekebben vitt fölfelé. A sűrű ködben megmegzörrent valami. „Csak egy őz volt!” biztatá a görög a bárót, aki már a puskájához kapott.
– Nem farkas?
– No csak nyúl ne fusson keresztül az úton; mert az szerencsétlenséget jelent.
Végre, úgy délfelé ritkulni kezdett a köd, a levéltelen bükkfák árnyrajzai láthatók lettek, s egyszer aztán, amint egy fennsíkra följutottak a vándorok, ott magaslott föl előttük a hatalmas Oltárkő, melynek kopasz homloka már a vékonyuló ködön túl a tisztás égbe nyúlt föl.
– No hála légyen a papnak! Csakhogy már kijutottunk a ködből! – dicsekedék a báró.
– Jaj, jaj – óbégatott a görög –, nem kell vadászembernek papot emlegetni!
Ő tudta jobban, hogy miből jutottak ki.
Nem köd volt az, hanem felhő. A felhők országán törtek keresztül. S a görög már tudta, hogy mi lesz ennek a vége.
Amint a nagy sziklatömeget körülfogó pázsitos térre eljutottak, azt mondá a görög:
– No itt mostan rostokot tartunk.
– Minek? – förmedt rá a báró.
– Hát majd tüzet rakunk, aztán szalonnát és kenyeret pirítunk.
– De én nem szalonnázni jöttem ide, hanem föl akarok menni oda ni! Meg akarom látni, hogy hol van hát az a falu, amit keresek. Én nézni jöttem, nem zabálni!
– Nézni jött? No hát jól van. Menjünk az Oltárkőre. Kend komám, Sámson, azalatt rakjon tüzet, jó nagyot. Ne hagyja kiaIudni, míg visszajövünk.
S azzal maga vezette föl az Oltárkőre Kadarkuthyt.
Biz az fáradságos kis utazás! Az Oltárkő csak egy oldaláról megmászható, amely be van nőve cserjével; úgy kell az ágakba fogózva fölkapaszkodni a kecske járta ösvényen. Erős egyórai munka, amíg az ember a bérc tetejére följut, ahonnan aztán ellátni a gömöri hegyekig és a Kárpátok láncolatáig.
Ezúttal azonban nem lehetett e fölséges magasságból egyebet látni, mint egy óriási nagy fehér tengert, mely körös-körül a látóhatárt is eltakarta.
– Hát ez micsoda itt alattunk? – kérdé a báró.
– Ez itt a felhő. Mi a felhő fölött állunk.
S az a napsütötte felhő olyan csodálatosan mímelte az óceánt. Éppen olyan hullámos volt; a habok szálltak, duzzadtak a fölszínén; egy-egy hóhegy szemlátomást emelkedett magasabbra, a másik alásüllyedt; tündéri tájkép volt az csupa fehérből és még fehérebből festve.
Kadarkuthy dühösen vágta a süvegét a földhöz, s a szent ünnepnaphoz éppen nem illő kifejezésekre fakadt.
– Hát ezért másztam én föl a mennyországba? Hát már nem csak odalenn a földön minden kutyaházi, de még maga az ég is eldugja előlem azt az embert, akit nekem meg kell ölnöm?
– Lassan báró úr! – csitítá a görög. – Nem kell az éggel pörölnünk, mikor magunk is az égben vagyunk. Nem veszett azért kárba az ide való fáradságunk. Én máris tanultam ki valamit, mégpedig ebből a nagy thalassából. Mi görögök így hívjuk a tengert. Nézzen csak oda báró úr, ahová az ujjammal mutatok. Nem veszi észre, hogy ebben a nagy hótengerben egy kis barnaveres folt ütközik föl. Ez a folt nem megy odább a felhőkkel, amik folyvást hömpölyögnek, hanem egy helyben marad. – Ez a barna folt a szénégető máglyák füstje. Ezek karácsonynapján is égnek. Ez nem munka. Ahonnan ez a füst jön, ott kell lenni Barátfalvának. Annak a lakosai élnek szénégetésből.
– No, ha ez igaz, akkor bezsindelyeztetem kelmednek a fejét, Parasztevics uram.
– Aztán csak egy kis türelemmel kell élnünk. Jajh! Aki vadász, annak nem szabad magát a lesben elunni. Ez a felhő nem fog ám naphosszat odalenn maradni. Amint a nap, akit mi Héliosznak hívunk, magasabbra hág, a felhő is magasabb régiókba emelkedik. Látja a báró, hogy nyomakodik máris egy csomó köd erre fölfelé? Most mindjárt eléri az Oltárkövet, aztán egy kis idő múlva olyan sötétségben leszünk, hogy se eget, se földet nem látunk. Hanem aztán odalent a völgy lassankint fel fog szabadulni. Egypár óra múlva az egész tájékot úgy fogjuk látni, mintha madarak volnánk. Azért csak patientia – baráttánc! Most pedig legjobb lesz, ha innen az Oltárkőről lemegyünk, s tanyát ütünk a tűz mellett, s kenyeret, szalonnát pirítunk. Ezt a helyet, ahonnan az a füst fölszáll, onnan a lankáról is megláthatjuk, ha az idő föltisztul.
Ezt a tanácsot csakugyan be kellett venni. Lemenni sokkal könnyebb az Oltárkőről, mint fölmászni rá. Jó szerencse, hogy csak egy ösvénye van, nem lehet eltévedni; mert ahogy a görög megjövendölte, néhány perc múlva úgy elborította a fölszálló felleg az Oltárkövet s az egész körülfekvő erdőséget, hogy nem lehetett benne mást látni, mint azt a nagy tűzverességet, amit a Sámson által nagy faderekakból megrakott máglya terjesztett.
A Sámson már azon mesterkedett, hogy a tüzet elparáholja; mert lángnál nem lehet szalonnát pirítani, csak hamvadó parázsnál.
– Nyomon vagyunk! – dörmögé a görög a komájához, aki veresgyűrű-fából nyársot faragott mindhármuk számára.
A sűrű sötétségben nem is lehetett okosabbat tenni, mint a tüzet körülhasalni, s a hosszú nyelekre szúrt kenyérkarajt előbb két oldalán megpirítani, azután a szalonnaszeletet a parázs fölé tartani, s a zsírját a kenyérre csepegtetni. E művelet közben sorba járt a szilvapálinkás kulacs. Ez is okos találmány.
És ebben a mennyei sötétségben, e pokoli világítás mellett tartott a görög bölcs oktatást az ő hű tanítványának, a bárónak.
– No hát Barátfalva már itt van, a lévitának is fogjuk a fülét. Hanem mármost nagyon okosan kell a bárónak az ostromhoz kezdeni. Tudja, ahogy a hajdani görögök bevitték Trója falain át azt a bizonyos falovat.
– Sohase tudom én!
– Hát amondó vagyok, hogy ha ma a báró csak beállít a barátfalvi lévita házához, hát annak, mint afféle papos embernek, a legelső kérdése az lesz hozzá: hogy „ugyan édes zarándokom, miféle szerzet vagy te, hogy szent karácsony napját utazásra fordítod, amikor minden keresztyén ember helyben ül és áhítatoskodik?”
– Mondtam már, hogy én ateista vagyok.
– Az nem jó kvalifikáció. Mi keresztyének a pogánytól sem irtózunk úgy, mint a vallásával nem törődő hitsorsosunktól. Ezzel a lévita ki fogja a báró urat komplimentírozni az ajtón, s szóba sem áll többet. Hanem mondja neki a báró egész serio fizimiskával: „Én bizony szombatos vagyok. Nálunkl székelyeknél ez faluszámra dívik. Mi a bibliából csak az ótestamentumot valljuk; ránk nézve a Jézus nem Messiás. Azért a karácsonyát sem tartjuk meg.” Hát ezért az őszinte vallomásért a lévita nem fog megharagudni. Sőt ellenben annál inkább megmarasztalja a vendégét, akit azután hivatalbeli kötelessége a haeresisből az igazi hitre megtéríteni. Hát én azt mondom a bárónak, hogy álljon rá. Engedje magát megátalkodott pogány vallásából az igaz keresztyén hitre áttéríteni. Ezzel aztán végképpen meg fogja nyerni a lévitának a bizodalmát, amivel kicsalhatja az erdőre.
A báró hátba ütötte a görögöt.
– No már Parasztevics uram, mondhatom, hogy életemben sok félkézkalmárral volt ismeretségem, akiktől egyet-mást eltanultam; de valamennyi között kend a csalafintaságnak a professzora!
…Ezalatt föltisztultak a tájról a felhők.
