A menyasszony első álma
A menyasszony első álma
Az egész hozományát elvihette a karján egy batyuba kötve Szaffi. Az anyja cókmókját mind elvitték a pandúrok, mint a boszorkányság bűntanújeleit; nem is adták vissza: az a hóhérnak marad. Csak egy kis vasládikó maradt meg, abban volt Szaffi tündér öltözete, meg holmi ócska török iratok, és mindenféle varázslabdacsok, ez a tűzhelybe volt befalazva, azért nem találtak rá; aztán meg a nagy fekete macska is megmaradt: az nem hagyta magát a tekintetes törvényszéktől elfogatni.
De a vőlegény is éppen olyan jól volt kiházasítva. Az egész kastélya üres volt, kivéve azt, hogy tele volt patkánnyal.
– Hol alszunk mi itt? – aggóskodék Jónás, mikor a kongó nagy termekben végigvezette a feleségét.
– Tudok én itt egy csendes kis szobát – mondá Szaffi. – Mikor kisleány voltam, sokszor bújkáltam itt, madártojásokat keresni.
Azzal, mint aki legjobban járatos itten, elvezette az urát egy alacsony ajtóhoz, aminek a nyitját már ismerte.
– Látod? Ebben a kis szobácskában születtél te, oda van felírva az ajtó márvány küszöbére: „Jónás fiam született 1717– ben, augusztus 17-én.”*
Botsinkay Jónás születésnapja tollhiba és a szerző következetlensége miatt három különböző dátummal szerepel a regényben. (A szerk.)
– Ez hát szegény anyám ágyasháza volt. Vajon min aluszunk mi itten?
– Ne búsulj rajta. Mind kitelik az a háztól. Te csak a lovadat lásd el. Mire visszajössz, vetett ágy lesz itt, meg terített asztal.
Jónás hozzá volt szokva ahhoz a gondolathoz, hogy Szaffi bizonyosan örökölte az anyjától annak azt a tudományát, amellyel a szolgálattevő dzsinneket rá tudja venni, hogy hozzák el a számára hamarosan a török szultán terített asztaláról a kész ebédet.
A patkányok ellenben olyan szép számmal jelentkeztek körülöttük, hogy csak úgy cicáztak szerteszéjjel. A fekete macska közéjük sem mert ugrani, hanem felült a Szaffi vállára, s onnan tüsszögött ellenük.
– Ne félj semmit: majd ezeket is elküldöm én innen.
Jónás bizonyosra vette, hogy Szaffi ezt a bűbájos mesterséget is érti. Amint hogy tapasztalá is, amint a lovát bekötötte valamelyik tárt kapujú istállóba, hogy a patkányok egyszerre csak elkezdtek általános sírást, cincogást támasztani, s arra bújtak minden lyukból elő, kúsztak alá a falakon, s egész táborjárással futottak világgá, ugráltak bele a kerten átfolyó patakba, az meg vitte le őket magával, egy sem tudott a túlsó partra eljutni. Ezeket már elbabonázta Szaffi.
Mire visszatért, tiszta volt a kastély. Aztán az ágy is meg volt vetve, meg a lakoma is fel volt hordva. Az ágy ugyan nem volt egyéb lesarlózott fűnél, leterítve Jónás lovag köpenyével; a lakoma pedig egy halom illatos szamóca volt, most szedve a kertből, s kitálalva szőlőlevelekre. Hanem ami megszaporította a lakomát, az volt a menyasszonynak kacagó két ajka, amikben csakugyan egyesítve volt a világ minden drágasága, ami csak fűszerekből és liktáriumokból készült, s ezt is odaszámítva mégis csak különb menyegzői vacsorája volt Jónásnak a török szultán minden vendégségeinél. Az a menyegzői ágy is drágább volt még a híres Hamilton nyoszolyánál is, amiben egy éjszakai bűbájos álomért kétszáz aranyat kellett fizetni.
(Ha akadt olyan bolond, aki megkívánta.)
Csak a hajnali napsugár keltette föl őket.
Akkor is Szaffi ébred fel elébb, ő költögette fel szelíd hízelgéssel Jónást, amiért az nem is haragudott.
– Emlékezel-e még rá, mit jövendölt neked a kártyából szegény anyám?
– Hogyne emlékezném! Amit a feleségem a menyegző éjszakáján álmodni fog, az beteljesül, s attól én kétszerte gazdagabb leszek, mint az apám. No hát mit álmodtál?
– Elmondom, hallgass rá. Egy nagy hosszú ősz szakállú férfi jött elém, aranyvirágos selyem török kaftánban, egy nagy aranybotra támaszkodva, s azt mondta: „Leányom! én vagyok Mehemed, temesvári basa. Tudd meg azt, hogy ezen a helyen vannak elásva az én kincseim, azokkal együtt a te vőlegényed apjának, Botsinkay Gáspárnak a tömérdek drágaságai. Jegyezd meg jól, hogy tudjad a helyet, ahová azok el vannak rejtve. Ahová a botsinkai templom tornyának a gombja veti az árnyékát délben tizenkét órakor, hét napot számítva az urad születésének napja után, ott ássatok le két signyi mélységre; a kincseket megtaláljátok. Én, Mehemed basa az enyéimet terád hagyom örökségbe: az urad vegye el az apja örökét.”
Héj, de nagyot ugrott erre a jó hírre Jónás úr fektéből.
– Ez mind egy szóig szent és igaz! Az anyám csíziójában még csak most van az „érvágások” hónapja, a te születésed pedig a „hólyaghúzók” hónapjára esik: az idáig még negyvenkilenc nap.
– No hát az is majd letelik, negyvenkilenc napig csak elél az ember földi gyümölccsel meg csókolózással. Kinek lesz panasza?
– Nekem nem.
– Nekem sem.
S azért sem volt boldogabb ember náluknál. Valahányszor megéheztek, csókolóztak.
Hanem harmadnap azt mondá Jónás: „Tudod mit? Nem várok én még negyvenhat napig: hanem kifogok az időn.” – Hogyan fogsz ki?
– Hát ez a toronygomb árnyéka, ami ide a kastélyom udvarára vetődik, mindennap odább megy. Én tehát minden délben tizenkét órakor egy cöveket verek a toronygömb árnyákának a közepébe. Ha ezt így folytatom hét napig, akkor aztán majd kitalálom én abból, hogy merre halad ez a toronygömb árnyéka, s hol fog megállapodni majd negyven nap múlva.
– Ejnye, bizony igazán találtad! – mondá reá Szaffi.
S rögtön hozzákezdtek.
Nem tanultak ám ők se geometriát, se asztronómiát: mégis kifundálták, ketten összevetve az eszük erejét, hogy a megjövendölt napon hol fog a gömb árnyéka delelni.
Csak az éjszakára vártak, hogy hozzáfogjanak.
A palota kertjében mindenfelé látszottak a nyomai a kincskeresők turkálásainak: a mély gödrökben ott hevertek a rozsdás csákányok és ásók, amiket a csalódott áskálók bosszúsan ott hagytak, csak nyél kellett beléjük, meg egy földhordó kosár iszalagból.
Estétől reggelig ásta a gödröt Jónás úrfi; Szaffi meg hordta ki a földet a fején a kosárral.
Még nem is pitymallott, hogy megzörrent a csákány alatt valami. Itt van a kincs! Egy nagy vaskondér volt, rézfedővel letakarva. Azt nagyhamar kiemelték. Nehéz volt, kettőjüknek is dolgot adott becepelni a kastélyba.
Ott kiöntötték a tartalmát a földre. Csupa huszasok, meg dénárok voltak. Lehetett egy pár ezer rénes forint.
– De hisz ez csak ezüstpénz. Nincs közte egy arany sem – mondá Jónás.
– Talán csak azért fehér, mert a holdvilág süt rá; a napvilágnál sárga lesz.
De bíz az a napvilágnál is csak ezüst maradt.
Ez bizony még nem nagy gazdagság.
– No kedvesem; ez hát a te örökséged, amit Mehemed basa rád hagyott – monda Jónás.
– De én ezt mind teneked adom.
– De én pedig nem fogadom el tőled: mert ahol ez volt, ott kell lenni az én örökségemnek is, amit az én apám hagyott énrám. Én ások tovább. Ezt csak tartsd meg te magadnak.
S egészen helyes úton járt Jónás bég. Az a kondér ezüst csak azért volt oda elásva, hogy ha a kincskeresők véletlenül, vagy a „varázsnyíl” (Wünschelruthe) segélyével, vagy a nagypénteki lángfellobbanás által valahogy eltalálnák az igazi rejteket, amint erre az üsttel tetézett kondérra akadnak, azzal beérjék és aztán továbbálljanak. Csak Jónás úrfi tudhatta azt, hogy ott még többnek is kell lenni.
Még két éjjel ásott tovább. Már kötélen kellett felhúzni Szaffinak a kiásott földet, olyan mélyen lement.
Egyszer aztán csak beszakadt a föld a lába alatt, s Jónás úrfi leesett a mélységbe. Az omló föld nyakig eltemette.
De Szaffi nagyhírtelen leereszkedett utána a kötélen, s kiszabadította a rögök alul. Épkézláb maradt. Nem tört el semmi porcikája.
Egy nagy üreg volt az, amibe Jónás beleesett.
A nagy sötétségen vajmi hamar segített Jónás úrfi. Minden magyar ott hordta a tarsolyában az akkori villanyvilágítási készüléket, ami állt egy tűzkőből meg egy acélból. Azt, ha folyvást szikráztatta éppen olyan jól látott mellette, mintha Edison lámpája volna.
Ahányat szikrázott a tűzszerszám, annyi tündérország meséje tűnt fel a föld alatti sötétségben.
Az egész kincshalmaz itt volt. Alig lehetett lépni közötte. Egy arany kargyertyatartóban még benne volt a viaszgyertyacsutak. Azt tüzes taplóval addig fújta Jónás, míg lángra lobbant. Most azután már volt elég világosság, aminél végignézze kincsei tárházát. „Csak álom ne volna ez!” – mondogatá magában. Mert annak is sok volt. A menyasszony álmának folytatása volt ez! A legnagyobb drágaságokat mind Szaffi kötényébe rakta. Legalább, hogy ha ő felébred is az álomtól, Szaffiál megmarad az a kincs.
Másnap lóra ült Botsinkay Jónás, s vízen-berken keresztül átgázolt Temesvárra. A nyerge mögé volt kötve egy kétrekeszű iszák, tele tallérokkal. Egyenesen a kormányzóhoz ment.
Az már hallotta hírét Feuerstein tábornok tréfái után a furcsa új birtokosnak: akinek van egy nagy kastélya, de nincs neki mit enni, annálfogva feleséget keres, hogy megélhessen.
– No hát Botsinkay uram, hogy találta a gazdaságát odahaza? – kérdezé komázva.
– A legjobb rendben, kegyelmes uram – felelt Jónás. – Éppen abban járok, hogy kegyes gyámolítását kikérjem. Legelőször is adjon nekem kegyelmességed egy regement katonát, akik a töltéseimet, vízárkaimat újra megcsinálják: dupla lénungot fizetek nekik. Azután amennyi asztalos, lakatos, kárpitos, pallér csak van Temesváron: annak én mind munkát adok esztendeig. Azután kérem kihirdetni az egész Bánságban, hogyha vannak szegény emberek, kiknek lakóház kell, szántóföld kell, jöjjenek Botsinkára; mindennel ellátom őket: adok nekik vetőmagot, igavonó marhát, ingyen ajándékba. Azután mihelyt az út Botsinkára annyira elkészül, hogy járható lesz: kérek harminc társzekeret, azokat én mind megrakom ezüsttel amennyi rájuk fér: vigyék fel az én fölséges királyasszonyomnak, az most nagy háborút visel, elkel nála a pénz.
A kormányzó majd hanyatt vágta magát nevettében; de nemcsak maga, hanem valamennyi tisztek, akik nála voltak, mind nagy hahotával kísérték Jónás úrfi szavait, s mentől többet mondott, annál édesdedebben kacagtak fölötte.
– De ez igazán olyan jó tréfa kelmedtől – mondá Merci tábornagy a vállára csapva Botsinkay Jónásnak – ez párja annak a nótának, hogy „Hallod-e spanyol király! Most mindjárt elémbe állj! Az országod megveszem. A pénzt érte leteszem, Madridnak az utcáit gyémánttal kirakatom!” Hahaha!
Botsinkay Jónás pedig nem szólt semmit, hanem megfordult a sarkán, kiment, levette a lova hátáról az iszákot, visszajött vele; ott kioldozta az iszák száját s kiöntötte a tartalmát az asztalra: csupa jó oroszlán tallérok voltak azok, aminőkkel a törökök fizettek hajdanában.
– Hát itt van ez a csekélység kóstolónak. Tessék ezt a legénység között kiosztatni foglalóképpen, igyák meg az én egészségemre. Ilyen pénz van az én kastélyomban háromszáz hordóval. Száz hordó a királyé belőle. Vivat Mária Terézia, Rex Hungarorum.
– Vivát, vivát! – kiabálták most aztán egyhangúlag az előbbi nevetők, s Jónás úrfit csaknem a tenyereikre vették, s ettől a naptól fogva nem volt okosabb ember a bánáti földesurak között Botsinkay Jónásnál.
Mint a tündérpálca ütésére, úgy megváltozott egyszerre Botsinka és tájékának képe. Ezer meg ezer ember állt neki a gátkészítésnek, vízlecsapolásnak; a mocsárvíz lefutott a földekről: ahol tavasszal a békák kuruttyoltak, ősszel már a béreslegény fütyörészett, az ekét kísérve; az elzüllött lakosság visszatért a házaiba; a kastélyba helyreköltözött a régi pompa; az aklok megteltek paripákkal, a hodályok merinó juhokkal, béresházak szolgahaddal, pitvar, tornác cifra, léhűtő cselédséggel. Jöttek már vendégek is ötlovas hintókon a gazdag urasághoz, akinek annyi volt a kincse, hogy még a királynak is ajándékozott belőle! Kétszáz dragonyos kísérte azt a szekérsort, amin a botsinkai kastély udvaráról szállították Bécs városába azokat a penészes hordókat, amikben élire volt verve a pénz.
Hanem a sok pompás terem és palota közül egy szobácskát úgy hagyott Botsinkay Jónás, ahogy a lakodalma éjszakáján volt: fűből vetve az ágy; egy köpönyeg a terítő rajta. Ez a szoba volt Szaffié.
Nem jött ő ki soha a vendégek közé: akárhogyan hítta is az ura. Tudta jól, hogy arcpirulást okozna neki a jelenlétével; kicsúfolnák érte, hogy ilyen cigányleányt tudott feleségül venni. Nem is kérdezősködött felőle senki. Olyan volt, mintha nem is lett volna.
Hanem Jónás, mihelyt az úri vendégeitől szabadulhatott, csak odamenekült mindig abba az egyszerű kis szobába, s ott tudott csak édesen aludni, azon az illatos szénaalmon: király nem oly büszke a koronájára, mint ő a maga szerelmesére. Ha magukra maradhattak, akkor voltak igazán boldogok. Olyankor, ha eltávozott minden vendég, maga mellé ültette Jónás Szaffit a két kerekű egy lovas kocsijába, s úgy járták be kettecskén az egész domíniumot, ahol újra fel kezdett éledni a hajdani paradicsomtájék.
– Lásd, én ezt mind teneked adom – mondogatá Jónás Szaffinak.
– Ne adj te nekem semmit, csak magadat – suttogá vissza az asszony.
… „Asszony?” Én bizony nem tudom, hogy az egyházi kánonok szerint asszony-e már, vagy csak leány?
