III. Ahmed szultán
III. Ahmed szultán
A nap a szeráj ablakain keresztül sütött már, a két ulema, ki a szultánnal együtt szokott imádkozni, éppen most távozott el, s a kapu agaszi és az anaktár oglán (főajtónálló és kulcstartó) sietnek nyitni az ajtókat, melyeken keresztül a padisah öltözködő teremébe szokott lépni, ahol már készen várnak reá az udvar legnevezetesebb személyei: a khasz-oda basi (főöltöztető), a csohodár, ki a szultán felső köntösét adja fel, a dülbendár, aki a sált köti a derekára, a berber basi, aki fejét megborotválja, az ibrikdár aga, aki megmossa a kezeit, a peskirdzsi basi, aki megtörülgeti, a serbedzsi basi, aki italát tartja készen, és a tirnakdzsi basi, aki körmeit elmetéli. Mindezek a legnagyobb hódolat- és tisztelettel hajolnak a földig, midőn a padisah orcáját megpillantják, ki a számtalan faragott ajtókon keresztül öltöző szobájába lép.
Egyszerű hatszegletű terem az, magas, arany rácsos ablakokkal, minden szépsége abból áll, hogy falai ki vannak rakva ametiszttal, miknek jácintszínéből élénken ragyognak elő a topázból és dalmatinból rakott arabeszkek. A padisah nagy kedvelője a drágaköveknek; öltözetének minden darabja gyémánt-, rubin- és gyöngyöktől ragyog, s ujjai nem látszanak a szikrázó gyűrűktől. Ő e pompában örömét leli. És arca illik ennyi fény közé. Szelíd, nyájas, tündökletes arc, mintha egy atya lépne gyermekei közé. Nagy, mélázó szemei enyhén nyugosznak meg mindenki arcán, szép sima homlokán semmi ránc nincs, látszik, hogy nem szokta azt redőkbe vonni, hogy nem haragszik soha; hosszú, tömött, fekete szakállában egy ősz szál sincs, látszik, hogy nem szokott búsulni, hogy igen boldog.
Valóban az. Huszonhét éve ül már a trónon. Meglehet, hogy e huszonhét év alatt történtek birodalmában olyan változások, amiken nem volt oka örülni, de Allah azon különös áldásban részesíté őt, hogy az ily szomorú dolgokkal nem törődött, hanem, mint minden bölcs, örült annak, ami örvendetes; szerette a szép virágot és a szép asszonyt; volt is neki mind a kettőből elég. Kertje pompásabb volt, mint „ragyogó” Szolimán alatt, s hogy szerája nem volt örömtelen, bizonyítja az, miszerint ez ideig harmincegy gyermeknek lett boldog édesatyja.
Ma különösen jó álmainak kellett lenni, vagy a szultána asszeki (kedvencnő), a felülmúlhatlan szépségű Aldzsalisz regéi lehettek nagyon mulattatók, vagy tán egy új teljes tulipán nyílt ki az éjjel, mert mindenkinek odanyújtja kezét csókolásra, s midőn a berber basi elkészíti alája a vánkost, megveregeti annak csattanó piros orcáját, melyet az érdemes basi még zárai borbélylegény korában szerzett, s azóta olyan szépen megnövelt, hogy gyönyörűen odaillik vele berber basinak.
– Allah gondoskodjék rólad, hogy szádnak sohase legyen panasza kezed ellen, derék berber basi. Mi új dolog történt tegnap óta a városban?
Úgy látszik, hogy a berber basik Sztambulban is nevezetesek arról, hogy szeretik a napok eseményeit figyelemmel kísérni, s azokat másokkal közleni, azon unalom enyhítésére, melyet a borotválkozás rendesen előidéz.
– Ha érdemesítesz arra, leghatalmasabb és legkegyelmesebb úr, hogy amit leghaszontalanabb szolgád érdemetlen száján kibocsát, azt mennyei szózatokra méltó füleidbe bevedd, elmondom azt, ami legújabban történt Sztambulban.
A szultán gyűrűivel játszék, miket egyik ujjáról a másikra vont.
– Megparancsolád, legnagyobb kegyelmű padisah – szólt a berber basi, letekergetve a gyöngyös kaukot (turbántekercs) a nagyúr fejéről –, miszerint tudakozzam ki, mi történt tovább Gül-Bejázéval, miután háremedből elvitetett. Reggeltől estig és estétől reggelig kutattam házról házra, tudakozódtam, hallgatóztam, füleltem, álöltözetben a kereskedők közé vegyültem, beszédet kezdtem, szaglálóztam, míg végre kitudtam a dolgot. A leányt sokáig nem merte megvenni senki, mert illendő, hogy amit a világ leghatalmasabb ura elhajít, azt senki fel ne merje venni, és ahová ő pipája hamvát kiveri, azt a helyet mindenki kerülje, és rá ne merjen arra gázolni. Íme, azonban mégis akadt egy vakmerő férfi a bazáron, kit megvesztegetett a leány szépségének látása, s megvette azt a kikiáltó kezéből ötezer piaszteren. Ez volt minden pénze, ezt is csodálatos módon kapta egy idegen mészárostól, kit házába fogadott.
– Mi neve e férfinak?
– Halil Patrona.
– Mi történt tovább?
– Az ember hazavitte a leányt, kinek szépsége bizonyára mindenkit el fogna ragadni, aki még nem tudná, hogy mik történtek vele a szerájban és a kiaja bég s Damad Ibrahim fővezér kioszkjában és a fehér herceg háremében. Valóban gyönyörűség látni e leányzót, és könnyen eszét vesztheti miatta, aki még nem tudja róla, hogy a szép virágszál csak nézni és nem letörni való, hogy azon szép és a paradicsom húrijait megszégyenítő alak egyszerre holt és merevvé válik, amint férfi keze érinti őt, és e halálhidegségből sem a padisah napként melegítő arca, sem a nagyvezér haragja, sem a szultána asszeki korbácsütései, sem a fehér herceg könyörgése nem bírta őt felébreszteni.
– És utánajártál, hogy mi történt ezen leánnyal tovább?
– Áldott legyen minden szó, mely ajkaidról engemet illet, óh, nagy padisah! Igenis, utánajártam. A jámbor szatócs hazavitte a leányt magához; örült neki, hogy mindenét odaadhatta érte. Maga mellé ülteté. Vacsorált vele együtt, akkor át akarta ölelni, keblére vonta, és íme, a leány holtan rogyott karjai közé, mint szokta mindig, valahányszor férfi ér hozzá, valamely bűbájos varázsoló szót ejtve ki ajkain, melytől őrizzen meg minden igazhívőt a próféta; azon szent asszonynak neve ez, kinek képét a gyaurok zászlóikon viselik, s nevét kiáltják, midőn az igazhívőkkel harcolni szállnak.
– Haragos volt-e a vevő?
– Nem, sőt inkább megnyugodott benne. Ez idő óta békében hagyja a leányt. Úgy tekinti, mint egy tündért, mint az őrülteket szokás, akiket nem bánt senki. Szabadon jár-kel házában. Halil nem engedi semmi durva munkát végezni, inkább maga tesz helyette mindent, úgyhogy azok között, akik őt ismerik, már példabeszéddé kezde válni a neve, hogy Halil rabszolgálót vett magának, s maga lett annak rabszolgája.
– Ez valóban nevezetes eset – monda a padisah –, tudd meg tovább is, mi kifejlése lesz e dolognak! A teszkeredsi basi (titkár) jegyezzen fel mindent, amit elmondasz, örök emlékezetre.
A berber basi e beszéd alatt ügyesen végzé a padisah fejével hivatalos működését, s azután jött az ibrikdár aga, megmosá annak kezét, a peskiridzsi basi megtörülgeté azokat, a tirnakdzsi basi elvagdalá körmeit, a dülbendár felköté fejére a gyöngyös kaukot s derekára a hosszú keleti sált, a csohodár ráadá a turquoise-októl nehéz biniszt (felső gúnya), a szilihdár felköté bogláros kardját, s azután a szokott főhajtások mellett mindnyájan eltávozának előle, csak a khasz-oda basi és a kapu agaszi maradtak mellette.
A khasz-oda basi jelenté, hogy a szeráj előcsarnokaiban térdhajtva várakozik a szultán legalázatosabb két szolgája: Abdullah, a főmufti és Damad Ibrahim, a nagyvezér, kik fontos országos ügyben kívánnak szót terjeszteni a nagyúr elé.
A szultán még nem adott feleletet, midőn a háremhez vezető ajtókon keresztül belép hozzá a kizlár aga (eunuch főnök), tisztességes fekete, hasított ajkú nemes úr, kinek azon szomorú kiváltsága van, hogy a szultán háremében szabadon járhat ki s be, és abban neki semmi öröme nincsen.
– Mit kívánsz, hű szolgám, kizlár aga? – szólt eléje menve Ahmed, s felemelve őt a földről, hová előtte leborult.
– Legkegyelmesebb padisah. A virág nem tud ellenni nap nélkül, a virágok legszebb, legillatosabb szála, a szultána asszeki óhajtja látni orcádat.
E szókra még szelídebb, még mosolygóbb lett Ahmed arca; inte a khasz-oda basinak és a kapu agaszinak, hogy vonuljanak ki a másik terembe, a kizlár agát pedig visszaküldé, hogy vezesse elé a szultána asszekit.
Gyönyörű damaszkuszi hölgy volt Aldzsalisz. A természet minden szépséget pazaron ruházott reá; bőre fehérebb, mint az elefántcsont, és simább, mint a bársony. Hajfürtei mellett csak árny volt a legsötétebb éjszaka, s telt, mosolygó orcájának színe megszégyeníté a hajnalt s a feselő rózsát, s ha e szemekkel Ahmedre pillantott, mikben egész gyönyörvilága égett a paradicsomi örömöknek, a padisah édes villámoktól sújtva érzé szívét, s ha e bűvös-bájos ajkak megszólaltak, ki volna az, aki ellent tudjon neki mondani? Ahmed bizonyára nem. Óh, nem. „Kérjed országom felét.” Ez a legkisebbike azon hízelgéseknek, mikkel őt el szokta halmozni. Ha őt ölelheti, ha égő szemeibe nézhet, ha őt mosolyogni látja, elfeledi Sztambult és a hadsereget és a háborút és az idegen követeket, s ez nagy áldás a prófétától.
A kedvenc szultána azon csábító mosollyal járult Ahmed elé, mely örökké ellenállhatatlan volt reá nézve, s nem engedé a szultán ajkain megjelenni a tagadó választ.
Minő sürgető kérése lehetett, hiszen csak hajnalban vált el tőle a padisah, minő álmot láthatott azóta, melynek megvalósulását óhajtja?
A szultán kezénél fogva vezeti őt bíbor ottománjáig, s megengedi, hogy lábaihoz leüljön; a szultána összefonja kezeit a padisah térdein, s felvetve arcára szemeit, szól:
– Leányodtól, a kis Eminától jövök, ő külde hozzád, hogy csókoljam meg helyette lábaidat. Valahányszor tégedet látlak, felséges kán, mintha az ő arcát látnám, s valahányszor őt szemlélem, mintha a te arcod állana előttem. Úgy hasonlít hozzád, mint a ragyogó csillag hasonlít a tündöklő naphoz. Három évet tölte be már, most lép a negyedik esztendejébe, s mégsincs férjhez adva. Ma reggel, hogy arcodat elfordítád tőlem, álmot láttam, mely a következő volt: leányaid hárman, Aisah, Hadissza és Emina ültek a nyílpiacon, pompás csillogó sátorok alatt; három sátor volt egymás mellett, egyik fehér, másik violaszín, harmadik naftazöld; ezekben ültek a hercegasszonyok ezüstszövetű kapanidzsákba öltözve, a gömbölyű selmikkel fejükön, s a hét szerencsés karika által felékesítve, melyek egy nőnek boldogságot hoznak, és amelyek az istifán (diadém), a nyakkötő, a fülönfüggő, a gyűrű, az öv, a karperec és a kösöntyű.* Mellettük ismét számtalan sátor, háromféle kék, háromféle zöld, miket az emírek, defterdárok, reisz effendik, muderriszek és sejkek nagy serege foglalt el. És a szeráj előtt három magas pálmafa volt felállítva, melyet elefántok húztak nagy kerekeken, és három kert, melyben minden virág cukorból vala készítve, és ekkor elkezdék a fővezérek az ünnepélyt, a kézcsók után a főmufti végrehajtá az egybekelést, melyen a vőlegényt a kiaja, a menyasszonyt pedig a kizlár aga képviselte, és azok mind megajándékoztattak. Ekkor jöttek a vőfélyek a nászajándékokkal, száz teve virággal és gyümölccsel megrakva, egy elefánt arannyal, drágakövekkel és tündöklő fátyolokkal; két eunuch smaragddal kirakott tükrököt hozott, pompásan felnyergelt lovakat a miri ahorok (lovászok). Ezek után jöttek a nagyvezér kísérői, és dzsiridhajításban gyönyörködteték a bámuló szemeket, jöttek ismét a tömlőhordók, s egy sátorban faembereket és egy eleven kentaurt játszattak, és az egyiptomi kard- és abroncstáncosok, az indu szemfényvesztők és kígyótáncoltatók, akik után következett a főmufti, s orcádnak színe előtt a Koránból egy versezetet olvasott fel, és azt megmagyarázta szépen. Ezután jöttek az arzenálból való emberek, kik egy egész vitorlás gályát húztak nagy hengereken, és utánuk a topidzsik (tüzérek), kik szinte hengereken egy várat szállítottak elé, ágyúkkal megrakva, és azokból lövöldöztek. Ismét erre az egyiptomi ópiumevők tánca következett, amely igen csodálatos, akik után ismét majmok és medvék játszottak furcsa dolgokat; mindezekre következett a céhek elvonulása és a janicsárok megvendégelése, legvégtére a pálmák ünnepe; amidőn azok a szeráj kapujáig vitettek a cukorkertekkel együtt, és a lámpaünnepély, melyben tízezer színes lámpa ragyogott húszezer nyíló tulipán között, úgyhogy azt lehetne hinni, hogy a lámpák virágoznak és a tulipánok világítanak; a rumili hisszár és az anatoli hisszár ágyúi mennydörögtek közben, s a Boszporusz egy lángtengerré látszott válni a fénylő hajóktól s a szikrázó tűzjátékoktól. Ime, ilyen álma volt legalázatosabb rabszolgálódnak Dzsemahir 12. (jún. 15.) hajnalán, amely szerencsés nap az ozmanlik előtt.
E hét jelt kapják menyasszony-ajándokul.
Hasonló álmokat igen unalmas dolog volna végighallgatni, de Ahmed gyönyörűségét lelé azokban; őt az ünnepélyek boldogíták, és semmivel sem lehete annyira megnyerni kegyét, mint valami új, feltűnő ragyogó pompával, aminőt még elődei nem ismertek. Aldzsalisz azáltal lett kegyencévé, hogy a tulipánok és lámpák ünnepélyét feltalálta, melyet minden évben megültek, s a „pálmák ünnepélye” ismét új eszme volt, és a „cukorkerteké” szinte. Ahmed elragadtatással ölelé keblére a kedvenc szultánát, s megesküvék neki, hogy álmát teljesíteni fogja, s úgy bocsátá őt vissza a hárembe.
A kizlár aga bebocsátá a künn várakozó két főurat. Elöl lépett be a főmufti, utána Damad Ibrahim, a fővezér, mindkettő hófehér, rengő ősz szakállal, komoly, tiszteletgerjesztő arcok.
Ott lehajoltak a szultán előtt, megcsókolák köntöse szegélyét, s leborulva maradtak előtte, míg fel nem emelé őket.
– Mi hoz benneteket a szerájba, derék országnagyok?
Mint illett, a főpap kezdé a beszédet.
– Legkegyelmesebb és leghatalmasabb úr. Légy kegyelemmel irántunk, amidőn életed örömeit szavunkkal háborítjuk; mert ámbár áldás az álom, de jobb az ébrenlét az álomnál, s aki rejtegeti maga előtt a veszélyt, annyit tesz, mintha önmagától lopna. Tudva lesz előtted, legdicsőbb padisah, miszerint néhány év előtt tetszett Allahnak megengedni, hogy a lázadó Esref Perzsia törvényes fejedelmét, Tamasip sahot elűzze fővárosából. – A fejedelem bujdosóvá lett. A fejedelem anyja rongyokba öltözött közszolgáló gyanánt tengette életét Ispahánban. Az ozmán fegyverek nem engedheték a bitorlónak, hogy rablott trónján nyugodtan ülhessen, s diadalmas hadseregeid, miket Ibrahim vezér s az „erényes” Küprili utóda, Nuumán Küprilizáde vezérlett, elfoglalák Perzsiától Kermandzsahánt, s birodalmadhoz csatolák. Ime, azonban a prófétának tetszik csodák történését engedni. Egyszerre előtámad az elveszettnek hitt Tamasip sah egy maroknyi hadsereggel, s három csatában Damaghan, Derechár és Ispahan mellett tönkreveri Esref kánt, őt magát futtában a lovak taposták el. Most a visszatért fejedelem visszaköveteli az ozmán birodalomtól az elfoglalt tartományokat, s fővezére, Szafikuli kán nagy hadsereggel közeleg Küprilizáde ellen. Az ozmán fegyverek napját sötétség fenyegeti. Leghatalmasabb úr! Ne engedd dicsőségeden e csorbát esni; mi a fővezérrel már összegyűjtöttük a hadsereget, mely készen áll a Boszporusz partján minden percben hajóra szállani; pénz és eleség ezerötszáz teve hátán előre küldetett a határok felé Nuumán számára. Csak egy szavadra van szükség, s fegyveres kézzé válik az ország, melynek csapása egy másik országot ejt el; csak egy intése kell szemeidnek, s a földből támadnak elő a harcosok, mintha a négyszáz év alatt elhullott ozmán hősök mind egyszerre kikelnének sírjaikból, hogy a próféta zászlóját megvédjék; de a zászlót neked kell kezedbe ragadnod, legdicsőbb padisah, mert fegyvereinknek csak jelenléted adhatja meg a diadalt; azért kelj, övezd fel derekadat Mahomed kardjával, és szállj le a seregek közé, melyek óhajtva várják arcod láthatását, mint óhajtja a nap feljöttét, kinek hosszú az éjszaka, és aludni nem bír.
Ahmed szelíden tekinte le a beszélőre, mintha azalatt, míg ez beszélt, egészen másról gondolkoznék, s egy szót sem hallana azokból, amik hozzá mondattak.
– Hű szolgáim – szólt nyájasan mosolyogva. – E mai nap szerencse napja rám nézve. A szultána asszeki álmot látott e hajnalon, mely méltó, hogy valósíttassék; Isztambul utcáin fényes ünnepély volt, ki volt világítva az egész város, lámpák és tulipánok ragyogtak a puszpángfák kertjeiben és az „édes vizek” körüli kiöszkök udvarain, s mozgó pálmafák és cukorból készült kertek vitettek körül a piacokon, az utcákon kerekenjáró gályák és várak sétáltak végig. Egy álom oly szép, hogy valósulásra vár.
A főmufti meghajtá magát mellén keresztbetett kézzel.
– Allah akbár! Allah kérim! Az isten hatalmas. Legyen úgy, ahogy parancsolod. Keljen fel a nap ezután nyugoton, ha úgy kívánod.
Azzal a főpap visszavonult, és elhallgatott.
De előlépett az agg fővezér, Damad Ibrahim, s kaftánja szélével megtörölve könnyes szemeit, szomorúan állt meg a padisah előtt és szólt.
– Óh, uram! Allah külön napot rendelt az örömre, különt a szomorkodásra, s nem jó azokat egymással összetéveszteni. Semmi ok sincsen jelenleg az örömre, de a bánatra annál több. Az ország minden részeiből gyászhírek érkeznek, mint fekete hollók, midőn zivatar közelg: tűzvész, ragály, földrengés, vízáradás, vihar rémíti a népet. Csak e héten égett le Sztambul legszebb része, a hodzsa basa mellett, alig néhány hete az Ejul külváros az egész part mentében, midőn a város másik része kivilágíttatott Murad herceg születésére. Kallipoliszban a villám a lőpormalomba sújtott, s hatszáz munkás repült a légbe. A Kiagadkhane patak egy éjjel úgy megáradt, hogy az egész édes vizek völgyét elöntötte, s a fölállított ágyúkat elragadta, s íme, nézzed: legújabban Szantorin sziget mellett egy új sziget emelkedett ki a tengerből, három hónapig folyvást nőttön-nőtt, és amíg megnőtt, Sztambul alatt reszketett a föld. Óh, uram, ez nem jó jelenség nekünk, s ha van füled szolgáid tanácsát meghallgatni, böjtöt rendelj és hamvazó napot az örömünnep helyett, mert Sztambulra gonosz napok közelgenek. Ellenség szava hallatszik határainkon körös-körül, a Ton (Duna) partjáról, mint a Prut vize mellett és Eriván hegyei közül, mint a szigetek felől, s ha tíz keze volna minden muzelmánnak, mind a tízre jutna egy kard, hogy azzal védelmezze országodat. Ám neheztelj ősz szakállamra, és büntess meg vakmerőségemért; én lángok között látom Isztambult, valahányszor ünnepélyre van az kivilágítva, s ijedtséggel kiáltok hozzád és a prófétához: segítsetek!
Ahmed szultán folyvást kegyesen mosolygott. Hangja édes volt, mint a folyóméz, midőn felelt.
– Nemde tenéked, derék Ibrahim, van egy fiad, akit Omárnak hívnak, aki meghaladta már a negyedik évet? Nekem is van egy leányom, aki már hároméves, Emine. Él az én lelkem, hogy addig fel nem kötöm a próféta kardját és a veszély zászlaját kezembe nem fogom, amíg őket össze nem házasítám. Régen egymásnak voltak ők szánva, s érdemeid szaporodása sietteti egybekelésüket. A szultána asszekinak esküvel fogadtam azt fel, s visszafelé esküdni nem lehet, mint ahogy tesznek a hitetlen tűzimádók, kik ha fogadást vagy esküt tőnek, visszafelé elmondják azt, s azt hiszik, hogy azáltal fel vannak oldva alóla. Igaz hívőhöz ez nem illik. Én megígértem ez ünnepélyt, s akarom, hogy ez pompás legyen.
Ibrahim felsóhajtott, s búsan köszöné meg a nagyúri kegy ez újabb tanúbizonyságát. Ráért volna ugyan ez későbbre is maradhatni: hisz a vőlegény csak négy, a menyasszony csak hároméves.
– Allah kérim! Az isten ne engedje megrövidülni árnyékodat, hatalmas padisah! – szólt Damad Ibrahim, s azzal megcsókolva a nagyúr kezét, eltávozának mind a ketten.
A szeráj kapujában borúsan monda a főmufti a nagyvezérnek:
– Jó lett volna nekünk kettőnknek nem őszülni meg.
Ahmed pedig a bosztandzsik (kertészek) kíséretében sietett a puszpángfák kertjébe tulipánjai közé.
