VII. Tulipánbimbók és emberfők
VII. Tulipánbimbók és emberfők
Szeptember közepén nyíló tulipánokat látni valóban nem mindennapi dolog. Amin a leghíresebb kertészek oly soká hasztalan törték fejeiket, végre sikerült a kapudán basának rájönni.
Mint idézhetni elő mesterséges tavaszt ősz derekán, s rászedni a tulipánhagymákat, hogy májusnak nézzék szeptembert s akkor kezdjenek el virágozni?
Elébb saját melegágyat készíttetett, melybe a legtáplálóbb föld, ami a Libánon hegyei között ezredéven át egymásra hullott cédrusfák leveleiből támadt, az antilopék ganaja, mely oly hevítő és növényélesztő, hogy ahol elhull a sivatagban, a sívó homok között apró oázocskák támadnak körüle, virággal és zöld fűvel benőve – égett és porrá tört fekete márvány, melyet csak a Holdhegyek (Aegyptus) között találni, hevertetett össze, amiből egy puha, porhanyó és mégis nedves melegágy támadt, s ebbe ültette el a kapudán basa a tulipánhagymákat a tavaszi elvirágzás után, mind saját kezével, mutatóujját beledugva, s morzsánként hintve rá a földet.
Ekkor havat hozatott a Kaukázus hegy tetőiről, ahol az nyáron át is áll, egész hajókkal a Fekete-tengeren keresztül, s hóval takargatá be az elültetett tulipánokat, s ha az olvadt, ismét új havat tett rá; ilyenformán a megcsalatott tulipán azt hitte, hogy most tél van, s amint azután augusztus végével egészen el hagyták rajta olvadni a havat, azt képzelte, hogy itt a tavasz, s kidugta az átnedvesült, átmelegült ágyból sárgászöld csíráját.
A próféta születése napja előtt már mintegy ötven darab bimbónak eredt, melynek mindegyike győzelmesen elfoglalt városok és csatahelyekről volt elnevezve. Ekkor azonban a kapudán basának tengerre kelle szállani, hogy a hajóhadat vezényelje, s éppen a legérdekesebb ponton volt kénytelen odahagyni tulipánjait.
Éppen azon estén, midőn a szultán megérkezett Szkutariba, jött hozzá egyik kertésze azon örvendetes tudósítással, miszerint a Belgrád, Napoli, Morea és Kermandzsahán holnap ki fognak nyílni.
Mennyi nyughatatlanságot okozott ez a vezérnek! Ő nem fogja látni kinyílásukat! Mint szerette volna, ha ellenkező szél még egypár napig visszatartóztatná a hajóhadat.
Amit a szél meg nem tett, alkalmat adott rá a szultán ünnepe; a másnapra határozott pihenőnap megengedé a kapudán basának, hogy Csengelkőibe evezhessen, nyári palotájába, ahol csoda tulipánjai nyílnak ősz kezdetén.
Minő látvány várt reá! Mind a négy ki volt már nyílva.
A Belgrád halványsárga volt, világoszöld csíkokkal, és ami csíkok alul haloványsárgák voltak, azok felül rózsaszínbe olvadtak át, s amik felül világoszöldek voltak, azok alul sötét lilaszínben végződtek.
A Napoli egy teljes tulipán volt, melynek szétdúlt haragos vörös szirmai, sárga szegéllyel, tán azon ezerötszáz velenceit képviselhették, akik ott elhullottak.
A Morea volt a legszínváltozatosabb. Alapja sötét csokoládészín, melyen zöld és rózsaszín csíkok vonulnak végig, s a zöld ismét pirosba megy át, és a rózsaszín májszínűbe, s minden csíkon ismét egy-egy világossárga vonal fut végig. Kívül jobban uralkodnak a zöldes színek, belül inkább a pirosak.
De a legritkább, legpompásabb volt a Kermandzsahán. A tibeti dalai láma kertjéből elorzott kincs ez: hófehér, egy vonás nincs rajta, s oly teljes, hogy az eredeti hat szirom lefelé kénytelen fordulni.
A kapudán basa el volt ragadtatva a gyönyörűség által. Mindezen tulipánokat ő a szultánnak szánta, melyért a leggazdagabb tartomány, tán Aegyptus kormányzatát fogja nyerni. Azért megrendelé, hogy hozzanak pompás kínai porcelánedényeket, mikbe e virágokat átültesse, saját kezeivel jól alámarkolva a földbe, nehogy a hagymákat meg találja sérteni.*
Hammer-Purgstall, G. d. o. R.
Amint éppen ott térdelt a tulipánok között, besározott kézzel, jön lélekszakadva egy bosztandzsi hozzá, s nem várja, hogy odaérjen, már messziről kiált felé:
– Uram, kelj fel gyorsan, mert Sztambul fellázadt.
– Rá ne lépj a tulipánjaimra, te bolond! Nem látod, hogy majd, ráhágtál egyre?
– Óh, uram, a tulipán minden évben kivirul egyszer, de ha az emberre ráhágtak, jass Allah, nem kel az fel többet. Siess, mert a lázadók felfordítják ezalatt a várost!
A kapudán basa szép csendesen, óvatosan helyezé át a két kézzel kiemelt virágot a porcelánedénybe, s körül megnyomogatá a földet, hogy ne inogjon benne.
– Mit beszélsz, fiam?
– A sztambuli nép fellázadt.
– Micsoda nép? A vargák, a szatócsok, halászok és kenyérsütők?
– Igen, uram, ezek mind fellázadtak.
– Majd mindjárt odamegyek és lecsendesítem.
– Óh, uram, úgy beszélsz, mintha amaz öntöző edénnyel ott elolthatnád a meggyulladt várost. Ám te lássad.
A kapudán basa még azután egész vidám szívvel megöntözgeté az átültetett tulipánokat, s rábízva azokat négy bosztandzsira, meghagyá nekik, hogy a csatornán keresztül vigyék azt Szkutariba, a szultán palotájába, ő maga pedig lovat nyergeltetett, s egyes-egyedül, senkitől nem kísérve, belovagolt Sztambulba, ahol akkor éppen halált kiáltottak fejére.
Szemközt találkozott a kiajával, aki egy rongyos kétkerekű kibitkába bújt el, s egy orosz fuvarost ültetett maga elé, hogy ne lássák. Ez rákiáltott a kapudán basára, hogy be ne menjen Sztambulba, mert ott halál várakozik reá. A kapudán vállat vonított rá. Az minden fogalmán kívül esett, hogy a pékek és csizmadiák seregétől mint lehet megijedni? Sőt még biztatta a kiaját is, hogy térjen vissza, s megjelenésükkel állítsák vissza a rendet, amit azonban ez a paradicsom minden gyönyörűségiért meg nem fogadott volna, hanem kérte a fuvarost, hogy csak hajtson vele sebesen Szkutari felé.
A kapudán megígérte, hogy ő is nemsokára ott lesz, sőt minthogy a kiajának nagy kerületet kell tenni, ő pedig egyenesen Sztambulon keresztül megy; hihetőleg hamarább odaér, mint amaz.
– Oda: Ábrahám kebelébe, a paradicsomba – gondolá magában a kiaja, és elvágtatott. A kapudán pedig lovagolt nagy bizton be a városba.
Messziről szemébe tűnt a reisz effendi palotája, melynek oldalára nagy messziről olvasható betűkkel volt felírva:
„Halál a főmuftira!
Halál a nagyvezérre!
Halál a kapudán basára!
Halál a kiaja bégre!”
Halál a nagyvezérre!
Halál a kapudán basára!
Halál a kiaja bégre!”
– Hm – gondolá magában a kapudán. Ezt bizonyosan valami szofta írhatta, mert a csizmadiák nem tudnak írni. Szép írása van, szeretném megfogadni teszkeredzsimnek.
Amint közelebb lovagolt a palotához, nagy néptömeget látott az előtt összeseregleni, kik között egy lovas kikiáltó trombitált hosszú tárogatóval, egyikével ezen mérföldekre hallatszó, lázító szavú török kürtöknek, amik minden sztambuli lázadásnál használtatni szoktak.
A kürtszóra összecsődült népnek ilyen szavakat hirdete a kikiáltó:
– Isztambul lakosai, igazhívő müzülmánok! A mi parancsnokunk, Halil Patrona, jancsárok főnöke nevében és Szulali Hasszán, sztambuli bíró nevében hirdetem tinéktek, hogy minden igazhívő müzülmán zárja be boltját, tegye le kézi munkáját, és gyülekezzék a piacokra; akik pedig kenyérsütők és mészárosok, azok be ne csukják boltjaikat, hanem nyitva tartsák, mert aki ellenkezőleg cselekszik, annak boltja közragadmánnyá fog tétetni. Akik pedig hitetlen gyaurok laknak Sztambulban, azok maradjanak házaikban békén, és ki ne mozduljanak onnan, és senki sem fogja őket ott bántani. Ezt hirdetem én tinektek, Halil Patrona és Szulali Hasszán nevében.
A kapudán végighallgatta a hirdetményt, ekkor odarontott lóháton a kikiáltóhoz, s kivevén kezéből a tülköt, úgy veré azt annak hátához, hogy szintúgy döngött, s akkor dörgő szóval kiáltá az egybegyűlt néphez:
– Semmirekellő csőcselékhadak! Piszkos naplopók, iszaptaposó kecsegefogók, szurokharapó papucsfoldozók, guggon ülő áfionevők, ti aspergyűjtögető, singgel mérő kupecek! Ti csomótaszigálók, ti ringy-rongy, aludttejtől részeg szemétnépek. Én szólok hozzátok, Abdi, kapudán basa, s csak azt sajnálom, hogy nem kérhetem kölcsön valamely gyaur magyarnak a nyelvét, hogy összeszidhatnálak benneteket úgy, illendő káromkodásokkal, ahogy megérdemlenétek. Mi kell nektek? Nincs mit enni-inni? Meguntátok a békét, s háború kellene? Háború, ugyebár? De ti magatok nem mennétek oda? Ti csak itthon szerettek hadakozni asszonyok és szüzek ellen, s ostromot futni nem várak, hanem boltok ellen? Takarodjatok haza, ahonnan eljöttetek, mert akit egy óra múlva az utcán találok, annak feje az igazság sátora* elé fog gördíttetni!
Így hívták a szultán sátorát a nyílpiacon, mely elé szokták a kivégzettek fejeit hengeríteni.
Ezt mondva megugratta lovát Abdi basa, s a legsűrűbb néptömegen keresztülnyargalt. Ez ijedten oszlott szét előtte, s a kapudán büszke önérzettel látta, mint bújnak az emberek előle házaikba, s tisztulnak el az utcákról és háztetőkről.
Ellenállás nélkül nyargalt be a városba. Minden utcaszegletben megfútta az elvett kürtöt, s tartott az odagyűlt népnek válogatott mondásokat, mely azokat mindenütt szétoszlatá.
Majd a bezesztánra jutott, ahol minden bolt be volt zárva.
– Nyissátok ki boltjaitokat, ebek! – ordítá Abdi a csoportozó kereskedőkre. – Talpaitok viszketnek talán, vagy füleiteket s orraitokat untátok meg viselni? Kinyissatok minden boltot rögtön, mert aki zárva hagyja azt, boltajtaja elé akasztatom fel! A kalmárok megszeppenve engedelmeskedtek.
Innen lovagolt ki az Atmeidánra.*
Megkülönböztetendő az Etmeidántól.
Tömve dugva volt az egész húspiac népséggel; veszett ordítástól nem lehetett hallani a szót, amit egy-egy rekedt szónok beszélt a többinek, kit a szökőkút oszlopára felállítottak.
Azonban a kapudán által megfútt kürt recsegő, sivító hangja túlhangzá az ordítást, s minden arcot arra fordított, ahol ő állt. Kengyelébe fölemelkedve, rettentő szóval kiálta Abdi:
– Megbolondult nép! Őrült kezek, melyek tulajdon fejetek ellen támadtatok! A földet akarjátok-e beszakasztani, hogy ennyien álltatok egy csomóba? Ki veszett meg közületek, hogy mindnyájatokat összeharapdáljon? Hogy szakadna le rátok az ég, hogy esnének rátok ezek a házak, s temetnének oda, hogy válnátok egyszerre négylábú állatokká, s ne tudnátok egyebet, mint ugatni. Húzzátok le fejeiteket, nyomorúk, és takarodjatok haza, és egy kiáltás ne jöjjön utcáitokról, mert ha megmoccantok, Allah árnyékára esküszöm, halommá lövetem Sztambult, és senki abban többet nem lakik, mint a kígyók és deneveérek és a ti elátkozott lelkeitek, kutyák!
És senki nem mert ellene mondani. Hallgatták a szitkot, félrebújtak előle, utat csináltak neki. Nem volt ott Halil; lett volna csak ő ott, majd tudott volna neki felelni.
Itt is szerencsésen keresztülgázolt a zendülőkön Abdi, s fölkeresé végre az Etmeidánt.
Most már nemcsak az első, hanem az ötödik jancsárezred bográcsa is fel volt állítva, melyet a táborkovácsoktól hoztak el, s egy csoport jancsár, ki a táborból szökött ide, állt a két bogrács körül.
Abdi basa oly véletlenül termett ott közöttük, hogy csak azon vették észre, midőn hirtelen rájuk ordított:
– Letegyétek a fegyvereket!
Ijedten tekintének mind a kapudánra. Hogy jöhetett ez ide? Senki sem merte kardját kivonni ellene, de nem is engedelmeskedett senki. Patrona itt sem volt jelen.
A piac közepére volt letűzve a zendülők zászlója. Abdi basa egyenesen odalovagolt. A jancsárok csak néztek rá elbámulva.
Egyszerre azonban kiugrik közülök Musszli, s megelőzve a kapudánt, magához ragadja a lobogót.
Abdi basa valódi tengerészi nyugalommal szólt hozzá:
– Nyújtsd nekem e zászlót, fiam.
Musszli még nem tért annyira magához, hogy felelni tudjon, de fejével inte, hogy „nem”.
– Nyújtsd e zászlót, jancsár! – szólt újólag merőn szeme közé nézve Abdi.
Musszli csak nem felelt, hanem a lobogót szépen a zászlónyél körül tekergeté.
– A zászlót add ide! – ordítá harmadszor recsegő hangon Abdi, s kardját rántotta ki.
Erre Muszli kopjás végét fordítva a zászlónak, mellyel a földbe volt tűzve, monda:
– Tisztellek, Abdi basa, és nem bántalak, ha elmégy. Jobb is szeretném, ha gyaur ellenséggel csatázva estél volna el, mert megérdemlenéd, hogy dicsőítve legyen neved, de e zászlót ne kérd tőlem, mert ha közelebb jössz hozzám, ugyan az oldaladba rontom a csúnyábbik végét.
E szóra egyszerre a janicsárok mind felugráltak, s körülállták a vitéz Musszlit kardjaikat kivonva.
– Sajnállak benneteket, derék jancsárok.
– Mi is sajnálunk téged, dicső kapudán basa – monda Musszli.
A kapudán ezzel elhagyta az Etmeidánt. Látta, mint oszlott szét előtte mindenütt a tömeg, ahol megjelent, de azt is tapasztalá, hogy háta mögött ismét összecsoportosult az, midőn eltávozott.
Ezeket csak fegyver fenyíti meg, gondolá magában, s keresztülnyargalt a városon anélkül, hogy valaki egy ujjal is bántaná.
*
Künn a táborban ezalatt nagytanács tartaték. A lázadás hírére, melyet a megmenekült kiaja és a jancsár aga rémszínekkel festettek le, a szultán összehívatá a vezéreket, az ulemákat, a nagyvezért, a muftit, a sejkeket és a hodzsagiánokat part melletti palotájába.
Egy órával elébb azon palotában lakó testvérnénjével tanácskozott sokáig, a bölcs szultána Khadidzsával.
A jó tanács drága volt itt.
A fővezér azt kívánta, hogy a szultánt Brusszában hagyva, az egész hadsereget indítsák rögtön Tebriz felé, az ellenségre. Ha még Abdullah basával egyesülni lehet, minden meg van nyerve, s hagyják Sztambult magára, csináljanak a lázadók, amit akarnak, ha az ellenség meg lesz verve, akkor majd rájok kerül a sor.
A mufti nem hitte, hogy e hadat csatára lehessen vezetni most. De azt mégis óhajtotta, hogy távolítsák el Sztambultól, nehogy a lázadás szelleme átragadjon.
A kiaja azt tanácsolá, hogy alkuba kellene ereszkedni a lázadókkal, s úgy csendesíteni le őket.
A szultán helybenhagyólag inte fejével. A Khadidzsa szultána is azt tanácsolá.
Csakhogy a kiaja úgy érté ezt, hogy alkudozásba ereszkedve könnyű lesz a lázadás főnökeit egyiket a másik után elveszteni, a Khadidzsa pedig úgy értelmezé, hogy a szultán kibékítheti a zendülőket, ha a gyűlölt kiaja béget kiadja nekik, s ha azok még a többit is kívánnák, a többit is odaengedi. S ez nagy különbség! A szultán a kiaja tanácsát találta legjobbnak.
E pillanatban lépett be a tanácsterembe Abdi basa, a kapudán.
Mindenki bámulva tekinte rá. A kiaja előadása szerint ennek már ezer darabra kell tépve lenni.
Bejött ugyanazon hidegvérrel, mellyel az egész fellázadt városon keresztüllovagolt. Az ajtónállóktól tudakozódott, ha nem érkeztek-e még meg küldöttei a tulipánokkal? Még nem.
– Vajon hol maradhattak? Én azóta egész Sztambult megjártam.
Azzal a szultánt üdvözölve, annak intésére helyet foglalt a vezérek között.
Azok bámulva néztek rá, mintha most is azt hinnék, hogy csak szelleme jár közöttük.
– Te Sztambulban voltál? – kérdé tőle végre a nagyvezér.
– Ez órában jövök onnan.
– Mi kívánsága van a népnek? – kérdé a padisah.
– Ehetnék és ihatnék.
– De vért ihatnék – suttogá a főmufti magában.
– És mi panasza van?
– Az, hogy a kard magától nem hadakozik, hogy a föld nem terem magától kenyeret, s hogy az ereszről nem csorog bor és kávé.
– Ilyen könnyen beszélsz e tárgyról, Abdi? Mint gondolod elcsendesíthetni e zajt?
– Nagyon egyszerű az. A sztambuli vargák és szatócsok nem érdemesek egy lövés kartácsra. Kár is volna értük szegényekért. Soknak közülök felesége, gyermeke van. Akik forralják őket, azok a táborbeli jancsárok. Vezetőik e táborból vannak. Azokkal, kik Sztambulban izgatják a népet, kár volna vesződni, hanem elő kell őket hívatni ezredenkint, s minden tizediket főbe lövetni. Ez segíteni fog.
A vezérek mind elszörnyedtek. Ki merné azt tenni?
– Én így tennék – szólt Abdi röviden, s aztán elhallgatott.
A szultán vevé fel a szót:
– Mielőtt megérkeztél volna, a kiaja bég tanácslatára elhatározók, miszerint a próféta zászlajával és a hercegekkel együtt visszamenjünk Sztambulba.
– Az is jó – szólt Abdi –, dicső megjelenésed elnémítandja a zajt. Tűzesd ki a próféta zászlaját a szeráj kapuja fölé, a főmufti és Ispirizáde nyissák meg az Aja Szófia és az Ahmedie mecseteket, s hívják imára a népet. Damad Ibrahim maradjon künn a hadseregnél, hogy szükség esetén a lázadók megzabolázására siethessen. A kiaja bég gyűjtse össze a szerájt őrző dzsebedzsiket, csauszokat és bosztandzsikat, s tisztítsa ki általuk az utcákat; ha egyik sem sikerül, az én ágyúim a tenger felől engedelmességre fogják őket tanítani.
Ahmed szultán megcsóválta fejét.
– Mi mást határozánk. Tinektek nem szabad éntőlem elmaradnotok. Velem fog jönni a nagyvezér, a főmufti, a kapudán basa és a kiaja.
És amíg neveiket sorra számlálta, egyikre sem tekintett a megnevezettek közül a padisah.
E négy férfi neve volt az utcaszegletekre felírva. E négy férfi fejét kérte a nép és Halil Patrona.
Mit vétettek a népnek?… Ők voltak a legmagasabbak akkor, midőn szerencsétlenség érte az országot. De mit vétettek Halilnak?… Ők okozták Gül-Bejáze szenvedéseit…
A vezérek meghajták fejeiket.
E pillanatban érkezének meg Abdi küldöttei a tulipánokkal. Odahozák azokat a padisah elé, ki szépségük által el volt ragadtatva, s rendelé, hogy vigyék el Sztambulba a szultána asszekinek, jelentve, hogy ő is nemsokára megérkezik. Abdinak pedig megveré vállait, és könnyekkel szemeiben esküvék, hogy őt tartja legkedvesebb emberének.
A kapudán megcsókolá a szultán köntösét, s azután hátul maradt Ibrahimmal, Abdullahval és a kiajával, s nagy szelíden mosolyogva monda nekik:
– Abdullah, derék Ibrahim és te, kiaja; – mind a négyünk feje nem ér ez órán túl egy fületlen gombot.
Damad Ibrahim búsan hajtá le fejét, s csüggedten sóhajta: – Szegény – szegény szultán!
Azzal követték Ahmedet mind a négyen a hajóhoz. Semmiről sem voltak bizonyosabbak, mint arról, hogy Ahmed mindnyájokat fel fogja áldozni, s azután maga is utánuk bukik.
