XI. Látások a jövendőbe
XI. Látások a jövendőbe
Halil Patrona palotája erkélyén ül, melyet neki a szultán és a nép kegye ajándékozott. A nap lemenőfélben van, az Aranyszarv víztükre felragyog, száz meg száz színes lobogó és vitorla libeg-lobog az alkonyi szélben.
Gül-Bejáze ott fekszik mellette az ottománon, szép fejét a boldogság lankadt érzetével hajtja férje kebelére, nagy szempilláit orcájára eresztve, míg hattyúkarjával nyakába kúszik fel. El-elszenderül, de a hő szívdobogás, mely férje keblét emeli, felriasztja mindig. Halil Patrona egy nagy kapcsos könyvet olvas, melyben szép talik írással vannak írva cifra betűk. Gül-Bejáze nem ismeri ezt az írást, ránézve idegen jegyek azok, de gyönyörködve nézi a szépen festett rózsa- és liliomfüzéreket s a tali tarka madarakat, mikkel a kezdőbetűk ki vannak szépen rajzolva, s alig veszi észre, hogy e szép tarka pillangós betűk milyen sötét árnyékot vetnek Halil arcára.
– Minő könyv az, melyet olvassz? – kérdi tőle Gül-Bejáze.
– Tündérregék, bűvös mondák – felel Patrona.
– Ebből olvasod-e azon szép történeteket, miket esténkint nekem el szoktál regélni?
– Úgy van. Ebből.
– Elmondod majd, amit mostan is olvastál?
– Ha fölébredsz – szól Halil, s gyönyörködve néz a szép delnő arcára, ki ölében alszik el, s tovább fordít a nagy könyvben. Mi van abban? Mit tartanak e fényesen rajzolt betűk? Mi a neve ezen könyvnek?
Nem rege az, nem tündérmondák, nem mulattató mesék.
E könyv a „Takimi Vekai”.
Ah, ne kérdezd a müzülmántól, hogy mi az a Takimi Vekai, mert elszomorodik rajta, s a mahomedán nő előtt ne említsd ezt a nevet, mert a könny kiesik szeméből! A Takimi Vekai a „jövendőmondás könyve”, melyet harmadfél század előtt megírt Szid-Ahmed-Ben-Musztafa, s melyet ott őriznek a Muhamedije mecsetben, s csak a hatalmasoknak van alkalmuk azt színről színre látni.*
Ugyanerről Decsi Ozmanographiájában is van említés, csakhogy szerinte a törökök már a XVIII. század végére várták a jóslat teljesülését.
A pompás virágokkal rajzolt, arany hímmel festett betűk e sötét szavakat tartalmazzák:
„Takimi Vekai.” (A jövendők lapja.)
„Huszonnyolcadik napján a Rabi-Estani hónapnak, a Hedzsira 886-ik esztendejében (1481. Kr. után) én, Szid-Ahmed-Ben Musztafa, a szkutari Kazajek-naibja (helytartó) és hodzsa efterdár (palotai írnok), miután az abdesztánt (ima előtti mosdást) elvégezém, s kezeimet ég felé emelve a fatehát (az Alkorán első fejezetét) elmondtam, felmenék az Ujuk Kúlé tornyába, melyből egész Sztambulra lelátni, s ottan elmélkedni kezdék.
És íme, megjelent előttem a próféta, és megilleté szemeimet és füleimet, hogy ne lássak és ne halljak egyebet, mint amit ő parancsol látnom és hallanom.
És én leírtam azokat, amiket a próféta nekem mondott.
A gyaurok már látják az idegen hadak sátorait felvonva a Csiragán piacon, látják a félholdat leütve, s a kettős keresztet felállítva a mecsetek tornyain, a khaznét (a szultán kincstárát) kifosztva, az igazhívőket a karadzs (kivégeztetés) alá vetve. A fanar negyedekben (hol a görögök laknak) már számláják a napokat, és mondják egymásnak: holnap!… holnap!…
De Allah az isten, ki megvédi az ottománok padisahit. Odzsákjaik (lovas csapatjaik) félelmet fognak szétterjeszteni. Allah akbár! Hatalmas az isten!
És a bash-ráik (hajóskapitányok), a ráietterik (hajóvezetők), a bastopodzsik (tüzérkapitányok) meg a beharik (kalózok) maguk is osztozni fognak a kincseken, miket a hitetlenektől vesznek el.
És a padisah uralkodni fognak tizenhárom nemzet fölött.*
E tizenhárom nemzet azon idők szerint: török, szláv, oláh, arnót, görög, örmény, zsidó, tatár, arab, szíriai, drúz, kurd és turkomán.
De támad, ím, sötét felleg a hideg észak felől; egy ellenség jelen meg, félelmesebb és kitartóbb, mint a magyarok, mint a velencések, mint a perzsák. Gyönge még most, mint a balkáni saskesely fiai, de majd-majd kiterjeszti szárnyait. Előre, szilihdár aga, recsinbtár aga (a szultán kard-és kengyeltartói), tegyétek kötelességeiteket. Ti ferikek (vezérek) gyűjtsétek össze a redifeket (tartalék). Ama férfiak, kik azon földről jönnek, hol a fenyvek és jegenyék emelik szűk sudaraikat az ég felé, vágynak bírni a meleg tájat, melyen az olajfa, a fabagó, a lestiszk, a terebint és a pálmák koronái emelik az eget. Az apák fiaiknak ujjal mutogatják Sztambult, mint prédát, melytől meghízzanak; gyönge nők veszik kezökbe a kardot az ozmanlik ellen, és harcolni fognak, mint hősök!… Ámde még itt nem végződnek az ő napjaik napjai: ellent fognak állani, mint a szalamándra az égő parázs között.
Az évek múlnak a világ felett; a gyaurok tömegestül jönnek ismét, fenyegetőzve, de a díván azt mondja nekik: „olmaz!” Ez nem lehet. Az anatoli fanár és a rumili fanár magasából idegen hajóhadak közeledtét fogják jelölni.
Sokkal későbben leend az, minekutána huszonhárom padisah uralkodott a tizenhárom nemzet fölött, hogy Sztambul alá fog vettetni a hitetlenek jármának. Jaj! Jaj nekünk! Örökké győzhetlenek maradtak volna ők, ha szilárd léptekkel jártak volna a Korán parancsai szerint; de jövend idő, midőn a régi szokások feledékenységbe mennek, midőn új erkölcsök csúsznak a müzülmánok közé, mint a csörgőkígyó csúszik a rózsás kertbe. A hit nem ád többé erőt ama jég-emberek ellen, s ők bejönnek huszonnyolc kapun a héthalom városába.
Íme, ezt fedezte fel énelőttem a próféta, az El-Asször ima idejétől kezdve a meghereb (napnyugta) idejéig.
Allah adjon üdvöt a világok urainak!”
…Ezt mondja a Takimi Vekai.
Halil Patrona sokszor keresztülolvasta már e sorokat, csaknem minden betűjét ismeri már, s arról gondolkodik, arról álmodik, és nem engedi lelkét megnyugodni azon örökké visszatérő eszmének forrongása alatt: ha e jóslatot meg lehetne cáfolni, ha erős kézzel a futó sors kerekébe lehetne kapni, s megállítani azt, és elfordítani másfelé, hogy ami a nap és hold teremtése óta a tóra könyveibe meg van írva, ki legyen törölve onnan, és az őrangyalok más sorokat írjanak helyette.
Az eszme nem müzülmánhoz illő; nem a kegyes lemondás eszméje, mellyel a mahomedán a jövendő iránt viseltetik, megnyugodva a sors határozataiban és nem törekedve halandó kézzel mindenható erők ellen küzdeni; nagyravágyó, világokat emelő gondolatok dúltak Patrona lelkében, melyek nincsenek halandókra bízva. Szegénység az ember gondolatja; összerak egy világot a másik tetejébe, ezredéveknek épít; egy lengeteg szellő megüti, és por lett belőle: miért gondol az ember a holnapi napra?
Az éj lassankint leszállt, a délesti sugár mindig halaványabb lett a minarék félholdjain, végre egészen elsötétültek azok, a müezzim kiáltása hangzott a mecsetek tornyaiból.
„Allah kérim! Allah akbár! La illah il Allah, Mohamed rászul Allah!”
(Az isten felséges! Az isten hatalmas! Egy az isten és Mohammed az ő követje.)
S néhány perc múlva kiáltá ismét:
„Jöjjetek el népek az istennek nyugalmába, az igazságnak helyére, jöjjetek el a boldogságnak hajlékába.”*
Decsi: Ozmanographia.
Gül-Bejáze felébredt. Halil megmosá kezeit, s arcát a mehráb* felé fordítva, elkezde imádkozni.
Mutatótáblák, melyek Mekka fekvését jelölik, amerre fordulni kell a mahomedánnak, mikor imádkozik.
De hiába küldte el Gül-Bejázét magától (nőnek nem szabad jelen lenni férfiak imádkozásánál, sem férfinak, ha nők imádkoznak), hiába emelé ég felé kezeit, hiába térdelt és feküdt a földre arccal, szívében más gondolatok jártak, ijesztő, háborító eszmék, hogy magában már azt gondolá, miként már azon isten nem is él, akihez ő imádkozik, hanem amint itt e földön elronták birodalmát, ott az égben is megszüntetett az, s háromszor kellett újra kezdenie imáját, mert mind a háromszor félbeszakasztá azt a köhintés, s a félbeszakadt imát folytatni nem szabad. Még egyszer széttekinte az elsötétült városon, s nagyon elszomorodék rajta, hogy egy félholdat sem látott sehol ragyogni, azzal bement, felkereste Gül-Bejázét, s mesélt neki szép tündérregéket, miket ama talikos könyvből olvasott.
Másnap összegyűjté Halil titkos teremében mindazokat, kikhez bizalma volt.
Köztük volt Kaplan Giráj (tigris), a krími tatár fejedelmi család tagja, Musszli, az öreg Vunli, Mohammed dervis és Szulali.
Szulali írta, amiket Halil mondott.
– Müzülmánok! Tegnap az abdesztán előtt olvasék egy könyvet, amelynek neve a Takimi Vekai.
– Jash Allah! – kiáltának fájdalmasan a mohamedánok mind.
– Eme könyvben az ottomán birodalom végromlása van megjósolva. Eljövendő az év, a nap, melyen nem fogják Allaht dicsérni e földön, és a szökőkutaknál gulyák kolompolása hallik, és a tornyokban csengettyűk és harangok, miknek szavát Allah gyűlöli. Az igazhívők fejeivel a gyaurok fognak tekézni, és sírjaik tetejébe házakat építenek.
– Mash Allah! Legyen meg az isten akaratja – szólt az öreg Dervis Mohammed reszketeg hangon –, akkor mindnyájan a paradicsomban leszünk, fenn a hetedik égben, melynek földje tiszta lisztláng, ámbra, pézsma és sáfrányból vagyon, és kövei hiacintkövek és kavicsai igazgyöngyök, melyet a tubafa boldogságos árnyéka fedez, aranyvirágú, ezüstlevelű, édes gyümölcsű fa, melynek tövéből tej, méz és bor fakad; hol a próféták Mahommed, Jézus és Mózes hajlékai épültek kimondhatatlan szépségben, és minden igazhívő hajlokára lehajolnak a szent fa ágai, melynek gyümölcsei el nem fogynak, meg nem asznak, el nem rohadnak soha, és itt fogunk együtt e fényes paradicsomban lakni, hol minden igazhívőnek palotája lesz, és minden palotában hetvenkét ifjú gyönge húri fog eléje mosolyogni, ifjú, örökké szép szüzek, kiknek arcán soha ránc nem támad, s kik százszorta érzékenyebbek a földi asszonyoknál.
Halil csendes lélekkel hallgatá végig az ősz Vunli beszédét a paradicsom örömeiről.
– Mind szép az, és mind való, amiket mondtál, de eszedbe jusson az, mit a próféta meghagyott a bűnök és érdemek megítéltetéséről. Midőn az Azráel angyal csendesen elválasztja testeinket lelkeinktől, s eltemetnek bennünket, fejünkhöz ültetve a kettős sírkövet, melyre ez van írva: „Dáme Allah hu te ále Remaéti” (Isten legyen neki örökké kegyelmes), odajő hozzánk a két vizsgáló angyal, Monker és Nakir. És kérdezni fogják tőlünk, hogy tölténk be a próféta parancsait? Mi felelni fogunk reszkető ajakkal. És amidőn azt fogják kérdeni, hogy védelmeztétek meg az igaz hitet, a hazát a hitlenek ellen, mit fogunk felelni akkor? Boldogok, akik így felelhetnek: „Én megtettem mindent, ami rám bízatott”; az ő lelkeik az Izmail kútjában fogják elvárni a végítéletet; de akik azt felelik: „Én láttam a veszélyt, mely az ozmán népet fenyegette, hatalmamban volt segíteni, és nem tevém azt”; annak testét vasvesszőkkel verik meg az angyalok, s lelkét bevetik a Morhut vermébe, s ott fog vesztegelni az ítéletnapig. És midőn az Izrafil angyal tárogatója megzendül, s megjelen a csodakép Sáfa hegyéről felírva az emberek homlokára e szót „Múmem” (hívő) vagy „Gyaur” (hitlen), midőn eljön az Aldallaja (Antikrisztus), s eltörli az ozmánok népét; midőn leszáll a Krisztus a mennyből, s megöli Aldallaját, midőn eljönnek a Góg és Mágóg hadai, s kiirtják a Krisztus hívőit, és kiisszák a folyók vizeit, s végre mindenkit leöldös a Móhdi, akkor a hegyek romlásánál, a csillagok hullásának napján, midőn Gábriel és Micháel őrangyalok felnyitják a sírokat, és Allah színe elé vezetik a reszkető halovány arcokat egyenkint, kik átlátszók lesznek, mint a kristály és minden gondolat meglátszik szíveikben: mit fogtok felelni akkor, ti, kiknek hatalmatokban áll Mahomet birodalmát megtartani, kiknek kezébe adatott a kard és fejébe az ész, hogy tartóssá tegyétek azt, ha majdan kérdezni fogja az ércszózat: „Láttátok-e a romlást, és segítettetek-e rajta?”; mit használand akkor elmondanod, ősz Vunli, és ti, többiek, hogy sohasem mulasztottátok el az abdesztán, güfül és tüharet mosódásit, sem az ötrendbeli namazát imáit; hogy megtartottátok a ramazán böjtöt és a bejrám ünnepet; hogy bőven kiosztottátok a zakátot (törvény parancsolta alamizsnát) és a szadakátot (önkénytes alamizsnát); hogy ennyiszer meg ennyiszer zarándokoltatok a mekkai kábához (hol Mahomed született), csókoltátok a bűnbocsátó fekete követ, ittatok a Zenzemet kútból (Hágár kútjából), s megkerültétek hétszer az Arafát hegyét, s hajigáltátok a köveket az ördög ellen a Dzsemret völgyében, ha ezen kérdésre nem tudtok megfelelni? Mert ki mit vétett Isten ellen, megbocsátja neki Isten; ki vétett felebarátja ellen, megbocsáthatja neki az; de aki vétett önmaga ellen, kitől kérjen az bocsánatot? Jaj tinektek és jaj minekünk mindnyájunknak, kik látunk, hallunk, és mégis álmodunk. Mert midőn az Alsirát hídra fogunk lépni, melynek beretva élén minden igazhívő átfut a paradicsomba, minket ez egyetlen bűn terhe leránt a mélységbe, le a pokolba és nem az első pokolba, a Jehennába, hol az igazhívők bűnhődnek, nem a Ladhánába, hol a zsidók lelkei tisztulnak, sem a Hotámába, hol a keresztyének vezeklenek, és nem a Száirba, mely az eretnekeké, sem a Szakárba, melyben a tűzimádók átkozzák a tüzet, és nem a Jahimba, mely a bálványimádók bömböléseitől hangzik, hanem a legmélyebb, a legátkozottabb, a hetedik pokolba, melynek neve az Al-Haviját, hol azok fetrengenek, kik csak szájjal vallották a hitet, és szíveikkel nem érezék azt soha; mert hazugságot imádkozánk, midőn azt mondók, hogy imádjuk Allaht, és templomait meg hagytuk fertőztetni!
E szavak megrendíték az egybegyűltek lelkeit. Minden mondat a mozlem fogalmak legsúlyosabbikát adta elő; politikájok, vallásuk, közéletük sarkpontjaira kötött háló volt az, mellyel Halil Patrona megkötözé szíveiket, hogy kezeiket keblökre téve, meghajoljanak előtte és mondják:
– Parancsolj velünk, és mi tenni fogunk.
Halil Patrona látnoki ihlettel szólt az egybegyűlt férfiakhoz
– Jaj minekünk, ha azt hisszük, hogy a fenyegetett napok még messze vannak! Jaj minekünk, ha azt hisszük, hogy azon bűnök még nincsenek elkövetve, melyek megrontják az ozman népet. Amíg őseink bőrsátorokban laktak, a fél világ rettegte nevünket; mióta selyemben, bársonyban jár az ozman nép, ellenségeinek csúfja lett belőle. A palotákban virágokat termesztenek, bor, zene és asszonyölelés közt töltik napjaikat főuraink, irtóznak a csatamezőtől, és rettenet kimondanom, Allah nevét káromolják. Ha a gyaurok közt akadnak istentagadók, nem csodálom; a sok világi tudomány elveszi eszöket; de hogy emelheti fel fejét Isten ellen egy müzülmán, ki nem tanult egyebet életében, mint Isten dicséretét? Midőn a halvet-ünnep estéjén egy sejk, egy utóda a próféta családjának, egy sejk, aki előtt tisztelettel hajol meg a nép az utcán, ily szavakat mondott a bortól ittas hodzsagiánok (palotaurak) előtt: „Nincsen Allah, vagy ha van Allah, úgy nem mindenható; mert ha mindenható volna, úgy megtilthatná nekem, hogy azt mondjam: nincsen Allah!”*
Decsi: Ozmanographia.
Az egybegyűltek elszörnyedve zúgtak fel, s mint távozó szélzúgás, sokára csillapodott el közöttük az iszonyat moraja.
– Ki volt ez átkozott? – kiálta ökleit fenyegetőleg rázva Mohammed dervis.
– Ez volt Uzun Abdi, jancsár aga – felelt Patrona –, ő mondta ezt, és a többiek nevettek rajta.
– Legyenek átkozottak valamennyien!
– A gazdagság rontá meg az ozmanlik szívét. Kik vezetik országunk sorsát, a szultána kegyencei, a kizlár aga rabszolgái, az izoglánok, kiknek fajtalansága Szodoma és Gomorra sorsát hívja fel Sztambulra; ezekből lesznek vezéreink, kincstartóink, s ha néha egy hőst dob közéjök a sors, mint a koromra cseppent víz, ő is fekete lesz; mert a kegyvesztett vezér kincsei, palotái, örömleányai az új kegyencre jutnak, s őt is úgy megrontják, mint az elébbit; és amíg e paloták állnak az édes vizek mellett, több átok születik Sztambul falai közt, mint imádság, azért ha Sztambult meg akarjátok menteni, gyújtsátok fel e palotákat, mert él az Isten, hogy különben e paloták fogják felemészteni Sztambult.
– A szultánhoz menendünk érte – szólt Mohammed dervis.
– Rontassanak le, mert egy igaz sincs azokban. Rendüljön meg az egész kőország; aki csak egy fejel magasabb a többinél, mind vétkes az. Emeltessenek fel azok, akik legalul vannak. Le a polcról, pénzen vett vajdák, kámok, basák, kik pénzért meg vettétek az ország egy részét, s pénzért eladjátok azt újra. Jöjjenek ismeretlen harcos férfiak helyettök. Meg van vesztegetve még a levegő is, melyben amazok éltek. Egy idő óta Sztambulban alakokkal és oroszlánfőkkel vert aranyak és tallérok forognak a piacon; pedig tudva van, hogy müzülmán pénzekre nem veretnek élő ábrák, nem is fizet nekünk adót sem orosz, sem lengyel, sem svéd, és mégis közöttünk forognak e pénzek. Óh, amióta baltadzsi ki hagyta menekülni az éjszaki császárt, a fehér bajuszt (Nagy Péter), azóta jól tudják ők, hogy arannyal és ezüsttel messzebbre és biztosabban célba lehet lőni, mint vassal és ónnal. Új világot kell teremtenünk, senki se maradjon meg a régi közül. Irjatok egy hosszú lajstromot, s vigyétek azt a nagyvezér elé. Ha vonakodik azt elfogadni, írjatok helyette is mást a lajstromra, s vigyétek azt a szultánhoz. Jaj volna az ozman népnek, ha nem találkoznék közötte annyi igaz ember, amennyire szüksége van.
Az összegyűltek ezzel hirtelen hosszú névsort készítettek, melyben az ország minden főhivatalaira új kijelölteket tűztek ki. A kapudán helyére Dzsanüm hodzsát, a belügyminiszter helyébe Musztafa béget, a jancsár aga helyébe Musszlit tették, a mostani bírákat, kamarásokat száműzték, a száműzötteket visszahívták; az idegen műveltségű Maurocordato helyett annak ellenségét, a Dzsihánnak nevezett Rakovicza Richardot nevezték ki Oláhország vajdájának. Moldva hercegévé Ghyka helyébe a pérai mészárost, Janakit tűzték, s a Krím kánja Mengligiraj helyett a jelen volt Kaplan Girájt hívták fel ősei trónjára.
Kaplan Giráj köszönettel nyújtá kezét Halilnak e bizalomért. És különös! Amint Halil megszorítá a kám kezét, úgy tetszék neki, mintha valami villanyos rándulást érezne karjaiban. Mit jelent ez?
Ekkor eléje állt Musszli.
– Most engedd, hogy ez írással én mehessek a nagyvezérhez. Te már egyszer voltál a szerájban, most engedd nekem azt a dicsőséget, hogy én is bebizonyíthassam bátorságomat, ne akarj minden dicsőséget a magad számára elragadni, engedj másnak is valamit. Aztán ez nem is illenék tehozzád, hogy izeneteidet magad hordozd a díván elé. Lám, a gyaur fejedelmek sem jönnek magok, hanem követeiket küldik.
Halil Patrona érzékenyen nyújtá kezét a jancsárnak. Jól tudta ő azt, hogy nem dicsvágy az, ami belőle szól, hanem azért akar őhelyette menni, mert megeshetik, hogy e követelés átadóját rögtön lefejezik.
Musszli még egyszer nagyon kérte Halilt, hogy bízza e követelések átadását mind őreá, s e kérést annyira büszkeségévé tette, hogy Halilnak nem lehetett azt tőle megtagadni.
Musszli azonban furfangos ember volt. Jól tudta, hogy ennyi követeléssel előállni egyszerre nagyon kockáztatott vállalat volna, azért is a maga természetes eszével akként osztá fel a dolgot, hogy a meglepett nagyvezér levegőhöz ne jöhessen, s ha az első kérést megadta, a másodikat meg ne tagadhassa.
Az új nagyvezért melléknevén Kabakulak, goromba fülűnek nevezte a köznép, minthogy nagyot hallott, ami nagy szerencse volt Musszlira nézve, mivel hogy ő különben is nagyon szokott kiabálni.
Eleinte éppen semmit sem akart hallani Kabakulak, mintha tökéletesen megsiketült volna, hanem mindent háromszor mondatott el magának; de mikor azután olyasmit mondott Musszli, hogy ha te nem akarod hallani, amit mondok, majd elmegyek a szultánhoz, s elmondom annak, erre egy kissé megnyíltak a fülei, s kegyesebb lett, és nyájasan kérdezé Musszlitól, hogy mivel kedveskedhetik neki?
Musszli bátorságát a kénytelen ordítozás még jobban felfokozta.
– Azt parancsolja neked Halil Patrona! – kiálta Kabakulak fülébe.
A vezér hátrakapta fejét. A kiáltástól-e, vagy annak értelmétől?
– Nono, fiam, ne kiabálj úgy a fülembe, mintha süket volnék; mit kér tőlem Halil Patrona?
– Ne igazítsd ki a szavamat, vén bagoly. (Ezt azonban csak lassan mondá el Musszli.) Azt, hogy Dzsanüm hodzsát nevezd ki kapudán basának.
– Jól van, jól van, fiam, hiszen magam is úgy akartam, régen el volt ez határozva, hazamehetsz.
– Dehogy mehetek… Oláhországnak új vajda kell.
– Van már, van már, fiam. Maurocordatónak híják, ki tudod mondani? Maurocordato.
– Nem is fárasztom vele a nyelvemet. Hanem azt ki tudom mondani, hogy Dzsihán.
– Hát minek neked ez a Dzsihán?
– Oláh fejedelemnek.
– Megkapjátok, hát te mi akarsz lenni?
Musszli janicsár agának volt felírva a lajstromon, de szégyenlett magáról beszélni.
– Csak te ne bánts engem, Kabakulak, amíg érdemesebb emberekről van szó. Kívánjuk a Krím fejedelmét levettetni s helyette a száműzött Kaplan Girájt nevezd ki.
– Majd megküldjük Mengligirájnak a felmentést.
– De ne majd, hanem mindjárt! Rögtön, azonnal és minden haladék nélkül.
Musszli olyan mozdulatokkal kísérte ékesenszólását, hogy a nagyvezér jónak látta meghátrálni előtte.
– Van-e még valami bajod? – kérdé aztán Musszlitól, ki most elhallgatott, mert elfelejtette a többi kívánatokat.
– Van hát! – szólt ez, s azzal leült szépen a földre, kikereste kebléből a rábízott lajstromot, s kiterítve azt a földön, egyenkint sorba mondá Halil Patrona kinevezéseit.
A nagyvezér valamennyit helybehagyta. Még csak ellenvetést sem tett reájok.
Legutoljára hagyta Musszli Janaki kitűzetését.
– Ezt pedig moldvai vajdává kell tenned.
Kabakulak egyszerre megsüketült. Nem hallotta a kérelmet.
Musszli odament hozzá, és hangtölcsért csinálva markából, azon keresztül kiálta fülébe:
– Janakit mondtam.
– Úgy! Hallom, hallom. Azt kívánod, hogy a szultán konyháját ő lássa el vágott ürü- és marhahússal. Meglesz, megkapja.
– Hogy Izrafil angyal trombitáljon a füleidbe! – monda lassan Musszli. – Nem mészárszékről van a szó, hanem arról, hogy moldvai fejedelemmé tedd.
Kabakulak jónak találta ezúttal meghallani a kívánságot, s komolyan felelt:
– Nem tudod, mit kívánsz; a padisah éppen négy nap előtt adá e hivatalt Ghyka hercegnek, aki igen bölcs és előkelő ember, s szavát nem másíthatja meg.
– Bölcs és előkelő ember? – szólt csodálkozva Musszli. – Mit értsek én ez alatt? „Hát mi különbség van egy gyaur meg a másik gyaur között?”*
Muszli saját szavai a Histoire des deux rebellions szerint.
– A szultán cselekvé, s az ő tetteit tudta nélkül meg nem másíthatom.
– No, hát eredj a szultánhoz, s másítsa meg, amit tett ő maga, különben tégy, ami tetszik, „csak arra vigyázz mindenek felett, hogy a Halil Patrona kedvét meg ne szegd”.*
Muszli saját szavai a Histoire des deux rebellions szerint.
Kabakulak szerette volna már, ha Musszlit nem látja, míg ez egyre kereskedett a lajstromban. Emlékezett rá, hogy még valamit bízott rá Halil, csak azt nem tudta, hogy mit?
– Úgy, igaz! Eszembe jutott már. Azt parancsolta Halil Patrona, hogy azokat a csúf palotákat, melyek az édes vizek mellett vannak, szabad legyen felgyújtogatni.
– Kérjetek még arra is engedelmet méltóságos gyújtogatók, hogy Sztambult kirabolhassátok.
– Nagyon rosszul beszélsz, Kabakulak, ha így beszélsz. Halil nem azért akarja a palotákat felgyújtani, mintha kedve telnék benne, hanem azért, hogy a vezéreknek ne legyen hová elbújniok, virágokat ültetni és buja gyönyörökbe elmerülni, midőn éppen táborba kellene szállaniok. Majd ha nem lesz minden basának saját paradicsoma a földön, többen fognak kívánkozni a mennyei paradicsom után. Ezért akarja a bujaság házait leégettetni Halil.
– Sokáig éljen. Ezt is meg fogom mondani a szultánnak.
– Hát csak eredj szaporán. Én addig itt fogok várni a szobádban!
– Itt fogsz várni?
– Miattam ne búsulj. Megrendeltem, hogy hozzák utánam ebédemet, kávét és dohányt majd adsz te, s ha holnap reggelig ki találsz maradni, elhálok itt a szőnyegen.
Kabakulak átlátta, hogy veszett emberrel van dolga, aki innen meg nem mozdul, amíg tökéletesen ki nincs elégítve. Lett volna ugyan módja a legrövidebb kielégítésnek: beszólítani egypár csauszt, s a fickónak lábához tétetni a fejét, de ily merényletekhez nem volt még elég tiszta a láthatár. A zendülők csoportjai még ott künn táboroztak a téreken. Előbb le kellett őket csillapítani, s csak azután lehetett ellenük fordulni.
A nagyvezér nem tehetett egyebet, mint hogy egész őszintén eléterjeszté a szultánnak Halil Patrona követeléseit.
Mahmud mindent helybenhagyott.
Már egy óra múlva kezében voltak Musszlinak a kívánt kinevezési és száműzési fermánok és hatti serifek.
Csupán a kiöszkök elpusztítása módjára nézve jegyzé meg a szultán, hogy „ne gyújtsák meg azokat, ezáltal nevetségnek téve ki magukat a keresztyén népek előtt, hanem bontsák szét falaikat, s vagdalják ki a mulatókerteket”.
És három nap alatt százhúsz pompás kiöszk döntetett halomba az édes vizek mellett, s a pompás virágkertek növényeit a vízbe hányták, és a szerelmi andalgások ligeteit kivágták tőből; most már csak romjai látszanak még a tündéri városnak, melyben egykor a földi gyönyörök minden nemei tanyáztak, s miket Halil Patrona három nap alatt elrontatott, hogy amint egy az Isten, úgy paradicsom is csak egy legyen, és az ne legyen a földön, hanem az égben, s tanuljon küzdeni érte, aki el akarja nyerni.
