V. FEJEZET • Bárdy Zoltán
V. FEJEZET • Bárdy Zoltán
Megint nyílt a középső ajtó, s bejelentetlenül lépett be valaki.
(Ilyen baj az, ha az irodaszolga ex abrupto mondja fel a szolgálatot.)
A belépő azonban, amint észrevette a megyefőnököt, vissza akart húzódni.
– Ezer bocsánat! Nem tudtam, hogy a megyefőnök úr itt van. Senki sincs az előszobában.
– Csak az én kalucsniaim. Tessék bejönni – kiálta eléje a főnök. – Nincs semmi titkos dolgunk, titkos dolgunk. Lupus in fabula, lupus in fabula. Éppen gróf Bárdy úrról beszéltünk.
Bárdy Zoltán gróf mostohatestvére volt Lenke Simon bárónak.
Két ellentétesebb alakot alig lehetne képzelni.
Zoltán atlétatermete, mely közel egyöles lehetett, teljes összhangban volt szelíd, férfias arcával. Határozott, egyforma jellemre valló vonásai voltak, nyugodt tekintete, sötétszőke haja és szakálla. Az egész arcnak nagy hasonlatossága volt az anyjáéhoz. Európai öltözetet viselt, minden különlegesség nélkül. Dacára annak, hogy olyan kuruc hírben állt, nem volt sem veres nyakravalója, sem halálfej melltűje.
– Rólam méltóztattak beszélni? – kérdé csodálkozva. – Hogyan ért ez a szerencse?
Lebegut Ottokár megkínálta a grófot a szivartárcájával.
– Szabad szolgálnom egy szivarral, egy szivarral?
– Köszönöm. Én nem szivarozom.
– No hát erről beszéltünk, erről beszéltünk. Hogy a gróf úr, amióta a trafikát behozták, a trafikát behozták, nem dohányzik többet. Én bámulom Mucius Scaevolát, Mucius Scaevolát; de jobban bámulom azt a magyart, ki a tirannizmus bosszújára lemond a dohányzásról, lemond a dohányzásról.
– Hát már én ilyen vagyok.
– Magukra hagyom önöket uraim, uraim.
Azzal felszedte az esernyőjét, kalapját a megyefőnök, és távozni készült. Látszott az arcán, hogy szeretne is kezet nyújtani a grófnak, de fél is tőle. Ez karakán fickó! Mindenki tudja róla, hogy mikor Bécsben találkozott egy ünnepélyen a mindenható miniszterrel, ki hajdan ügyvédje volt, azzal szólítá meg: „nun lieber Doktor (!), was haben Sie neues vor?”
Zoltán gróf azonban észrevette a tétovázást, s őszinte nyájassággal nyújtá a távozni készülő elé a kezét.
Amit aztán Lebegut egész elérzékenyülten fogadott, mind a két kézzel megszorongatva, s háromszor is megrázva.
– Gróf úr! Gróf úr! – Csak annyit mondok, csak annyit mondok…
Azzal kiment az ajtón, az előszobában kiabálva:
–János! Johann! A kalucsniaim.
De biz ott se János, se Johann nem jött elő, magának kellett felhúzni a sárellenző telekes-bocskorait.
– Jó napot, öcsém – monda Zoltán, egy karszékbe leereszkedve.
Simon nem hagyhatta észrevétel nélkül, hogy „de nagyon megszorongattad a kezét a megyefőnöknek”.
– Ez egy becsületes idegen hivatalnok, aki a kötelességét teljesíti.
– Az „idegen” szó nekem volt aposztrofálva?
– Semmi vonatkozás nem volt benne. – Én most tehozzád egy igen kényes és bizalmas ügyben jövök, s mint testvér testvérhez akarok veled beszélni.
Simon féloldalt sandított Zoltánra.
– Azt előre is kijelentem, hogy ha Arankáról akarsz beszélni, én veszem a kalapomat, s itthagylak egyedül a szobámban.
– Egy szót sem fogok szólni a „te” Arankádról. Hanem elmondom neked a saját életem tragikomédiáját, amiben senki sem lesz nevetségessé, csak én magam. Hogy megtudjam róla a véleményedet. Ezt megengeded, ugye? Te olyan higgadt, komoly férfiú vagy, hogy bölcs ítéletet mondhatsz az én hebehurgyaságom fölött.
– Hallgatok rá.
– Mikor én olyan idős voltam, mint te most, én is halálig szerelmes voltam. Úgy látszik, hogy mind a ketten „aus dem Geschlechte Azra” vagyunk, akik meghalnak, ha szeretnek. (Lásd Heine.) Ideálszépség volt, márványból kifaragva sem láttam soha mását.
– Hát márványnak is láttad?
– De eleven márványnak! – És amellett szellemes, csupa bűbáj, szikrázó elmésség, ha rájött a kedve, szilaj volt, mint egy menád; ha meg a mélaság szállta meg, túlemelkedett a földön, s magával vitt. Azt csinált belőlem, amit akart. Szentföldre vándorló zarándokot vagy Fra Diavolót. S úgy tapasztaltam, hogy ő is szenvedélyesen szeret engem.
– Nem tetted próbára?
– Dehogynem. Mind fényesen kiállta. Ez tartott két évig. Paradicsomi élet volt. Ki is vettem a jussomat a gyönyörbül ezalatt az egész életre; úgy, hogy utóbbra semmi sem maradt. – Te akkoriban külföldi egyetemen voltál, minderről nem tudsz semmit. Mi örök hűséget esküdtünk egymásnak, s én megfogadtam az imádottamnak, hogy amint nagykorúvá leszek, azonnal nőül fogom venni. Addig is elláttam minden kényelemmel és pompával, s amiatt csináltam annyi adósságot, hogy a mama nyilvános tiltakozást bocsátott közre a megzabolázásom végett.
– Anyánk haragudott e viszonyért?
– No de mennyire! Fenyegetőzött, hogy elhagyja a házat, ha akarata ellenére idehozom a mátkámat. Meg is átkozott, ha jól tudom.
– Veled is így bánt?
– Természetesen. Csakhogy én rászolgáltam, mert én korhely, garázda, tékozló fiú voltam, nem ilyen józan, szorgalmas, munkás ifjú, mint te. – Hát persze ezek a mamák azt szeretnék, ha az ember valami szűk mellű, vérszegény, klastromban nevelt bábot hozna nekik a házhoz, aki fölött szuverén jogaikat gyakorolhatnák! Haha!
Simonnak egészen ínye szerint volt ez a beszéd! Ő is tódított rajta nevetve.
– És akinek legalább háromezer hold várandósága van s hét őse apa-anyai ágon. Haha!
– Hanem én hát ebben a tárgyban nem hagytam a fejemmel beszélni; megmondtam magyarán a grófnőnek, hogy ha nem tetszik neki a nő, akit feleségül veszek, visszavonulhat a falusi kastélyába, s ott uralkodhatik minden élők fölött.
– No ugye? – kapott rajta Simon.
– Az volt hozzá a végszavam, hogy „hajthatatlan vagyok”!
Simonnak tágult a keble. Vannak közös családi tulajdonságok. „Erély a mamával szemben.”
– Mielőtt azonban a nagykorúságomat elértem volna, kiütött az országban az a szerencsétlen mozgalom, melybe aztán magam is belekeveredtem.
– Nem tudtál külföldre menni?
– Nem tudom én azt megmondani, mi volt? Valami szent düh, valami járvány, ami az embert meglepte. Felcsaptam huszárnak. Tetszett az a nyalka egyenruha, aztán meg a könnyelmű tábori élet, a veszéllyel járó izgalom, kalandos csatározások, strapáciák utáni dínomdánom. Egynéhány derék ütközetben is részt vettem. Tudod, ez a legélvezetesebb neme a sportnak. Félig medvevadászat, félig akadályverseny, amellett párbaj en masse.
– Egyikhez sincs kedvem.
– Mikor aztán vége volt a hajcihőnek, akkor besoroztak a császári seregbe, elvittek Lombardiába, megismertem a szép Olaszországot, ingyen, a császár kenyerén.
– Hát a mátkád?
– No hisz arról akarok beszélni. Ezalatt folyvást levelezésben álltam az én jegyesemmel. Leveleink áradoznak a szerelemtől s annak minden édes fájdalmaitól. – Mikor aztán megkaptam az obsitomat, vágtattam a szenvedély tüzes szekerén haza a mi városunkba. Itt azután nagy bámulatomra értesültem róla, hogy az én ideálom réges-régen, rögtön a harc bevégezte után, az új rend beálltával – a legbensőbb baráti viszonyba lépett azzal az emberrel, akit én a világon legjobban gyűlölök, s aki oly magasan áll fölöttem, hogy megtorlást nem vehetek rajta. – S ez a szirén ez egész idő alatt folyvást írta hozzám a szenvedélytől lángoló leveleket, sőt a miniatűr arcképét is megküldte, a legeszményibb jelmezben. A levelei mind itt vannak ebben a tárcában, az arcképe a tárca borítékán. Most adj nekem tanácsot, öcsém, mit tegyek én ezzel a nővel?
Ezzel odanyújtá a zsebéből kivett tárcát Simonnak.
Ilyen lehet a viperacsípés hatása, mint mikor Simon azt az arcképet meglátta.
– Ez Aranka!
– Én nem mondtam ki a nevét – szólt a gróf hidegvérrel.
– Miért adtad ezt a tárcát a kezembe?
– A tárca le van pecsételve. Egészen rád van hagyva, hogy fölbontsd-e vagy fölbontatlanul hagyd? – Ha akarod, megismered a tartalmát, ha nem akarod, tárcástul, arcképestül a tűzbe dobod.
– Ez szép kelepce volt tőled!
– Őszintén megmondtam, hogy én csak a saját tragikomédiámról fogok beszélni – ha akarsz, okulsz rajta, ha nem akarsz, nem okulsz.
Simon végigjárt a szobában, s aztán karjait összefonva a mellén, odaállt a bátyja elé.
– Mondd meg, miért akarjátok ti, a grófnővel együtt, minden kigondolható furfanggal útját állni az én házasságomnak Arankával?
– Megmondom, öcsém. Nem foglalok el holmi erkölcsprédikátori pulpitust. Én a szerelemben nem ismerem a különbséget az erény és a bűn között. Mi férfiak annyiszor elbukunk ebben, hogy semmi jogunk sincs a nők fölött törvényszéket ülni. – A szívnek mindig igazsága van.
– Hát akkor mi bajod velem?
– De ennek a hölgynek nincs szíve. – Ennek minden ízében hideg, kiszámító ész lakik. Nincs szenvedélye; csak tervei vannak. Téged azért választott ki jövendőbelijének, hogy elfogadható állást szerezzen magának a világban. – Ezt az állást azután ő majd – más összeköttetéseinél fogva – folyvást magasabbra fogja emelni. – Téged tolni fog egyik rangfokról a másikra, csak azért, hogy önmagát emelje fölfelé.
Simon báró most már egészen visszanyerte nyugodtságát.
– Hát amit most elmondtál, ez az én programom. Rémképet akartál elém festeni, s eltaláltad az én prospektusomat. – Apám után szegény vagyok, anyám az első férje utáni özvegyi jogon élvezi a birtokát, amíg él. – Nekem az eszem után kell megélnem. – Katona nem lehetek, mert ahhoz hiányzik a személyes bátorság nálam. Ideges vagyok. Vagy nem tudom, mi lelt? Nincs a véremben a vitézkedés. – Állami szolgálatba kell állnom. – Ez most gyűlöletes dolog. – A patrióták nem akarnak állami hivatalba lépni. – És így előttem egy üres pálya nyílik meg, melyen kevés a vetélytárs, s ahol azzal a szerény tehetséggel és tanulmánnyal is mehetek előre, ami nekem jutott. – De én gyorsan akarok előrehaladni. Nem kérdezem, kinek a keze az, aki emelkedni segít? – Ha asszonykéz, annál jobb. Akármerre nézek, azt látom, hogy a patriótáskodás, az ábrándkergetés minden nemesi családot tönkretesz. – Próbáljuk meg az ellenkező utat, hátha a hűség, a szolgálatkészség jobban célhoz vezet? – Anyám azért ellenzi Arankával kötendő házasságomat, mert a hölgy szegény; – te felvilágosítottál róla, hogy Arankának „hozománya” van!
Zoltán felállt, és megfogta Simonnak a kezét.
– Még egy szót, öcsém. – Ez lesz az utolsó. – Nem beszélek semmi nőről többet. – Mi mostohatestvérek vagyunk. – Csak anyánk ugyanaz. – A te atyád derék tábornok volt, de vagyontalan. – Az én apám szép ősi birtokot hagyott rám. Van kényelmes kastélyom jól felszerelt birtokkal. – Ennek a jövedelme mind a kettőnket úri módon eltart. – Jöjj oda velem. – Hagyjuk itt a várost. – Menjünk gazdálkodni. – Én megosztom veled a jövedelmemet. Házasodni sohasem fogok, elég tanulmányom volt eddig a nők világából. Ha meghalok, egész vagyonom terád száll. Azt mondád: gyorsan akarsz emelkedni. No hát én egyszerre úrrá emellek. Azt mondád nem kérded, kinek a keze segít előre? Elfogadod. No hát itt a testvéred keze! Elfogadod?
Simon indulatosan rántotta ki a kezét Zoltán kezéből. Kolerikus, félnevető hangon beszélt.
– Más szóval: én hagyjak itt most minden munkát, rangot, hivatást? Menjek ki az erdőre bús magyarnak? – Kergessek nyulat, őzet? – Neveljek agarat, kopót? – Tanítsak csikót hámba, nyereg alá? – Szaladjak az oláh fáták katrincái után? –Tagadjam el, hogy írni-olvasni tudok; mindenre mondjam azt, hogy „niksz tájts!” – Üssem a filkót a vad cimborákkal napestig robotban, s szidjam a németet, mikor nem hallja? – Igyam le magam a pajtások kedvéért félholtra, s mikor józan vagyok, építsem a fellegvárakat a jég hátára, s várjam a külföldi messiást, aki a régi szabadságot ezüsttálcán, megsülve, elénk hozza? – Addig is énekeljem a szózatot, meg a „dárum madárum” nótát? – Mondjak tósztokat, amik a félvilágnak hadat izennek? S azzal fussak a berekbe, ha egy zsandár sisakját megpillantom? – Hisz ettől én megőrülök!
Zoltán lecsüggeszté a fejét, de még nem adta fel a sakkjátszmát.
– Hát sok igazat mondtál, brúder, a magad szempontjából. – Te arról nem tehetsz, hogy hazáról, nemzetről nincsen fogalmad. – Külföldön nevelkedtél gyermekkorod óta. A mi fájdalmainkat nem érzed, s én azokat beléd nem olthatom. – Magas ambícióid vannak – legyenek. – Munkád, eszed után akarsz megélni. – Helyeslem. – De akkor térj át a helyes útra. Te iskolai tanulmányaidat nem fejezted be. – Diplomád sincs. – Eredj hát vissza az egyetemre, s szerezd meg a doktori kalapot. – A „doktor” cím különb az excellenciásnál. – Légy jogtudós. – Ne maradj itt ebben a kis szűk hazában. – Települj le Bécsben. – Lesz híred, állásod, jövedelmed. Amíg kell, pénztáram nyitva áll előtted. – Ha ágens fogsz lenni, megszerzem számodra valamennyi ismerősöm megbízását. Vagy válassz bármi életpályát: légy orvos, mérnök, építész. – Légy uzsorás! – Csak ne légy a mi üldözőnk! Ne légy a mi elnyomóink kezében vak eszköz! – Ha az idegen sújt bennünket a korbáccsal, egyszer fáj, elfelejtjük; de ha a vérünkből való vér kezében van a korbács, annak az ütése éget, és el nem múlik soha! – Hadd vegyem ki ezt a kezedből, öcsém.
Meleg hangon mondott meleg szavak voltak! De hát az amfibiumoknak az a sajátságuk, hogy ha szerelmeskednek is, ha dühbe jönnek is, azért a vérük csak hideg marad. (Talán ez a fekete vér?)
Simon a tükör elé állt a haját helyreigazítani. Azután eszébe jutott, hogy a zsebórája nincs felhúzva, azt felhúzta. Csak azután reflektált a mondottakra.
– Kedves Zoltán! Nem tudom, hogy a nagylelkűségedet bámuljam-e inkább vagy a könnyűvérűségedet? Képesnek hiszlek rá, hogy ami szót most olyan könnyen odavetettél, azt meg is fogod tartani. Ámde én óvatosabb vagyok a szavam lekötésében. Igaz, hogy te most egyike vagy az első nagybirtokosoknak a koronaországban; de egy meggondolatlan lépés egy óra alatt megfoszthat minden birtokodtul, s téged fogollyá s engem földönfutóvá tehet.
Zoltán megütközve tekinte az öccsére.
– Mit gondolsz, öcsém? Nem értelek.
Simon erre határozott mozdulattal lépett Zoltán elé, s vállára tette a kezét.
– Te most is összeesküvésen töröd a fejed!
– Én? Badarság! Mért esküdnénk össze mi magyarok? Hiszen mind egyetértünk!
– Tagadni szokás azt; de mi jól vagyunk értesülve. Itt egy messzeágazó összeesküvés van.
– Akkor az olyan finomul van szőve, hogy én egy szálát sem látom.
– Nem állsz levelezésben az emigrációval?
– Soha! Egy betűt sem írtam senkinek.
– Mered ezt nekem mondani?
– Nemesi szavamra!
Simon egy lépést tett az íróasztala felé, hogy fölvegye azt az iratot, amit Lebegut rábízott, s Zoltánnak a szeme elé tartsa. – Hanem aztán feleúton mást gondolt, abbahagyta.
(Akkor a többi is ámítás volt, amit beszélt, ha ezt eltagadja.)
Megnézte az óráját. S azzal hivatalos lagymatagsággal mondá
– Gróf úr! Úgy hiszem, ez az ügy be van fejezve. Engem hivatalos teendőim szólítanak. – Volt szerencsém!
Azzal leült az íróasztalához.
Bárdy Zoltán is vette a kalapját, s távozott.
– Üdv önnel, uram. – S azzal fölcsapta a kalapját még a szobában.
… Az ajtóban csaknem összeütődött egy sietve belépő hölggyel, aki előtt aztán sietve lekapta megint a föltett kalapját.
… Aranka volt az.
