VIII. FEJEZET • A méreg-vetés
VIII. FEJEZET • A méreg-vetés
Lenke Simon, mikor első furiájában rögtön elhagyta a Bárdy-palotát (eddigi hivatalos lakását), a feleségén kívül egyébre sem gondolt. Se komornyiknak, se kapusnak nem szólt semmit, hogy késő éjszaka hová megy: csak rohant, mint a felvert vadkan. Jó szerencse, hogy a szemfüles újságíró észrevette a meteorhullást, s utánaszaladt. Utolérte az utcán. Annak aztán elmondá, hogy a vendéglőben fog hálni, s egyúttal utasítást adott neki, hogy majd ha vége lesz a di nomdánomnak, jöjjön föl hozzá, és referáljon róla, hogy mit látott és hallott.
Ollósi úr titkos besúgója volt Simon bárónak.
Egész a hotelig elkísérte a menekülőket; ott ő lármázta föl a szolgáló személyzetet, két szobát nyittatott a számukra: a szobalányt avizálta, hogy a kegyelmes asszony számára készítsen hársfaherbatét és hideg borogatást, mert erős migrénje van, a pincérrel pedig szamovárt és egy palack rumot vitetett föl a kegyelmes úrnak, aki az éjjel fönn fog maradni, sok írnivalója lesz. – Minden akként lett végrehajtva.
Azzal Ollósi úr nyargalt a nyomdába, megírta a reggeli lap számára a nevezetes újdonságot, cicero durchschossen cikknek. Aztán hirtelen versbe szedte az egész tréfás esetet: fölséges paskvill került ki belőle. A metronpázs cimborája volt; az szedte ki: reggelre ki lesz nyomva és szétosztva.
Hát ugyan ki írná a gúnyverseket a kegyelmes úrra más, mint a saját lájbzsurnalisztája. A jó spion előre is, hátra is csúszik, mint a kurta kígyó, akiről azt hiszik emiatt, hogy két feje van.
Aranka lefeküdt az egyik szobában; rosszul volt! Simon pedig leült az asztal mellé egyedül; megparancsolva a pincérnek, hogy résen legyen, amikor csengetni fog neki.
Hozzáfogott, hogy tudósítást írjon – a kormányzónak, a helytartónak és a miniszternek.
Egy betű sem jött ki a tollából. El volt a feje butulva. Azt sem tudta, hol kezdje el?
Előtte lobogott a meggyújtott rum a teás csészében. Annak a zöldeskék lobogványa kísértetes világítást adott az arcának. Olyan volt, mint egy galvanizált halott.
Forrott a lelkében a méreg! Agyában egyik torzpofájú szörny a másikat kergette.
Mekkora csalódás! Bizonyosra vette már, hogy az elítélt Bárdy Zoltán birtokait neki fogják adományozni, s most azt egyszerre szabadon bocsátják, mint ártatlant. Ki kontárkodik odafenn?
A hazatérő előbb előkelő gőggel fitymálja, majd kihívó módon megsérti őt, a hatalmas főnököt, s az inzultusra a jelenlevő vendégek nemhogy a megbántott főnökért megtorlást vennének, ha egyébbel nem, hát azzal, hogy vele együtt otthagynák a kivilágított termeket: nem! Mind ott maradnak, a hazatértnek gratulálnak, megisszák a rózsamáliját, s táncolnak a nótáira.
Minő bosszút álljon rajtuk?
Föl-fölugrott, s nagy léptekkel járta végig a szobát.
Még az is bántotta, hogy a mai ünnepély kedvéért új csizmát húzott föl, s az kegyetlenül szorította a tyúkszemeit. Becsengette a pincért. Hozatott magának papucsot, a csizmát lehúzatta a lábáról, s kiadatta a háziszolgának, hogy reggelre fényesítse ki.
Papucsban aztán könnyebb volt a föl s alá járkálás. Kiken álljon bosszút? És mi módon?
Nagy hajlama volt a kegyetlenkedésre.
Az ő agyában született meg az a praktikus eszme, hogy a zsandároknak tagliát kell adni az elfogottakért, az azokra kimért büntetés kvalitása szerint. Egy éven alul ítélt bűnös két forint, azon fölül három forint, és aztán minden további év három forint. Ha olyat kerít kézre a zsandár, akit halálra ítélnek: azért hatvan forint!
Volt is fényes eredménye e dicső ötletnek. Az első három hónap alatt, hogy ezt életbe léptették, háromszáznegyvenegyezer-kilencszázkilencven elfogatást eszközölt a csendőri intézmény a birodalom területén. Volt ugyan polyva is közte, ami kihullt a rostán, de mag is csak maradt.
Héj, ha azt az egész társaságot, amely most a Bárdy-palotában tivornyázik, „par kompanyi” mind hatvan forintosokká lehetne tenni.
Ha Lebegutra gondolt, akkor arra haragudott jobban. Ha pedig a muzsikus jutott eszébe, arra agyarkodott. Általjában üldözte a cigányokat. A csendőröknek ki volt adva a rendelet, hogy ahol cigányt találnak útközben, szekéren, sátor alatt, verjék vasra, csukják be, koplaltassák meg, s mikor szabadon eresztik, verjenek rá egy sort emlékezetnek okáért. A muzsikuscigányt pedig dugják be a dolgozóházba; tanuljon varrni, legyen a cigányból szabó!
S még deklamálni mer az ilyen cigány egy előkelő társaságban. S elcsavarja az asszonyok fejét, hogy egymásután sorba csókolják!
Mért nincs nekünk is Szibériánk!
Lehetett már éjfél után három óra, mikor Ollósi úr előkerült a dáridóból. – Hajmeresztő dolgokat beszélt.
A vacsorának még most sincs vége. Még mindig az asztalnál ülnek. Most adták fel a tizedik fogás ételt: a levelensültet.
Levelensültet! Ilyent csak nagy urak asztalán látott, aki látott, egyszer életében.
S micsoda ivást követnek el! Lebegut úr magyar nótákat dalol, a két mutatóujját feltartva magasra, mint egy kínai pagódli.
Lebegut dalol.
Mégpedig a cigány elé dalol. Úgy, hogy az a fülébe húzza a nótáját.
De hisz ez még álomnak is képtelenség!
– Hát a zsandárfőnök?
– Ott van! Nem hiányzik. Megjelent a nagy muzsikálásra. Aztán őt is leültették az asztalhoz. Éppen most köszöntötte fel Anna bárónét, mint a Gracchusok anyját.
Simon kacagott dühében, s a papucsokat lekapkodva a lábáról, a plafondhoz hajigálta.
– Bertalan-éjt a gazoknak! Szicíliai vecsernyét! No majd a seprűjét én töltögetem ki nekik.
Aztán egyszerre átcsapott az ellenkező hangulatba. Hidegvért affektált, s csak úgy magában mormogá a német szójárást: „Geduld bringt Rosen – Geduld bringt Rosen”.
Azzal elbocsátá Ollósi urat. Azt mondta, hogy aludni akar.
Megivott a teához egy palack rumot. Amint levetette magát az ágyra: rögtön elnyomta a tompa kábulat. Reggel lüktető fejfájásra ébredt fel. Olyan volt a szája íze, mintha gubicsot evett, s timsót ivott volna.
Öltözni kezdett, behozatta a csizmáit. Az egyik sehogy sem akart felmenni, valami volt beledugva – egy papiros.
Kihúzta, szétnyitotta. Ott volt a legújabb, frissensült paskvill a múlt esteli tréfás eseményekről.
„Gyorsaság nem boszorkányság.” Azt szokták mondani. Valakinek, aki az estélyen jelen volt, arról szatírás verset írni alexandrinusokban, azt kiszedni, kinyomatni, s reggelre őexcellenciája legfényesebb csizmájába bedugatni! Ehhez mégiscsak kell egy kis boscói tudomány.
Az első meglepetésre nagyot ugrott Simon báró dühében, s ki akart szaladni az ajtón, hogy rögtönítélő bíróságot tartson az összes vendéglői cselédség fölött, hanem aztán csak meggondolta mégis, hogy így félcsizmával, félharisnyával a lábán nem volna valami impozáns megjelenés a folyosón, s az alatt, amíg egészen felöltözött, visszanyerte az önmaga fölötti egyeduralmat. – Dobbal nem fogják a verebet. – Jobb lesz lármát nem ütni, hanem lesben maradni. – Az árulóknak itt kell közelben lappangani.
Kopogtattak az ajtón. Belépett Ollósi.
Simon báró olyan közönyös arcot csinált, mint aki semmit sem tud a paskvillról.
De nem várt arra Ollósi, hogy a báró így vagy amúgy kezdje a beszédet. Szaladástól lihegve sietett elmondani:
– Kegyelmes úr! A Durchlaucht az éjjel megérkezett.
Ez sikeres oldaltámadás volt. Ezzel a gúnyirat háttérbe lett taszítva. Simon bárónak várva várt hír volt ez.
– Megérkezett?
– Az inasától tudom. Le sem feküdt. Rögtön küldte az inasát excellenciádhoz egy levéllel, az a Bárdy palotában kereste, ott nem tudta senki felvilágosítani, hogy hová méltóztatott az éjjel a főhadiszállását áthelyezni. Én pedig nem mondtam meg neki.
– Azt okosan tette, Ollósi. Nem szükség kikiabálni, hogy itt töltöttem az éjszakát.
– Hát… ez az orr! – mondá Ollósi, mutatóujja hegyével megpecegetve a szagműszerét.
– Hát ha olyan nagyon jó szagoló orgánuma van önnek, édes Ollósi, nem tudná kitalálni az illatáról, hogy hol termett ezen az éjszakán ez a szép mákvirág?
Azzal odanyújtá neki a gúnyversezetet, fürkésző oldaltekintettel pislogva felé, míg azt elolvassa.
Ollósi úr hüledezése strófáról strófára növekedett. Mikor végét érte, a lojális elszörnyedés hangján rebegé:
– Ez már infámia!
Simon báró a közönyöst játszotta.
– A tartalom engem legkevésbé bosszant. Elég elmésen van írva. De azt szeretném tudni, hogy lehetett ezt estétől reggelig megírni, kinyomatni, és az én lábtyűmbe becsempészni. Önnek jó orra van. No hát mit szimatol?
– Kegyelmes uram… – szólt vonakodva Ollósi –, énnekem van szimatom, de nem merem nyilvánítani.
– Csak bátran.
– Meghallják.
– Kicsoda?
Ollósi nem felelt, csak a hüvelykujjával mutatott a háta mögötti ajtóra.
– Ah! – Ön azt hiszi, hogy a feleségem?
Ollósi úr súgva mondá:
– Mikor művésznő volt, minden játszótársára írt paskvillokat. Geniális dolgok voltak.
– De hisz velem jött. Itt van a mellékszobában. Egész éjjel migrénje volt.
– Mikor az asszonyoknak migrénjük van, olyankor szeretnek leginkább szatirikus verseket írni. Ez csillapító kúra nekik.
– De hogyan juthatott volna ki innen az írás?
– Megsúghatom. Mikor első ízben idejöttem, láttam, hogy egy ablak hirtelen felnyílik, és aztán becsapódik. A járdán egy sötét alak felkapott valamit a földről, s amint engem meglátott, elszaladt.
– De hol nyomtatták ki? Hisz a mi nyomdánk ellenőrzés alatt áll éjjel-nappal.
– Méltóztassék rá emlékezni, hogy a megyefőnök úr irodájában van egy kézisajtó, amin az utasításokat és kurrenseket szokták nyomtatni.
– Ön azt gondolná, hogy Lebegut bele van avatva?
– Ah! Nem ő maga, hanem valamelyik alárendeltje.
– Jó. Figyeljen tovább is, de ne közölje a tapasztalatait senkivel.
A furfangos tollforgató jól ismerte Simon báró gyengéit. Féltékeny a feleségére. Képesnek hiszi, hogy az bosszantja őt ezekkel a gúnyversekkel. A gróf hazakerült. S hajdan igen erős viszony volt kettőjük között, a régi érzés feltámadhatott. – De még inkább gyanakodhatott Lebegut áskálódásaira. – Ezt az embert ő szorította hátra a hivatalos előmenetelében. Ez természetes ellenség volt.
Ilyenformán Ollósi úr szépen hamis nyomra vezette a kegyelmes protektorát. S egyúttal egymásra uszította a két riválist. Hát a szegény tollvitéznek ez a sportja. Egyik emberrel a másikra vadásztatni. Mikor azok egymásba beleharapnak: az neki pokoli gyönyörűség.
„Panem et circenses.”
Azok adják neki a panem; ő meg azoknak a circensest.
Aranka még mélyen aludt a féloldali fejfájás után, amidőn Simon báró elment a Durchlauchtnál tiszteletét tenni.
Vártak reá. A legbelső kihallgató szobába vezették. Simon báró nagy emfázissal adta elő a példátlan botrány történetét, mely Zoltán gróf megérkeztétől az ő eltávoztáig és még azután is végbement, különösen kiemelte azt a minden diszciplínát halomra döntő, perfid és frivol magaviseletet, amit Lebegut és a többi hivatalnokok (inclusive rendőrfőnök) ez alkalommal tanúsítottak.
Az ilyen dolgokban a Durchlaucht máskor nemigen szokta érteni a tréfát.
Ezúttal azonban, Simon báró nagy megütközésére, egészen hidegen hagyta a vehemens előterjesztés.
– De leginkább az a Lebegut!
– Hm, hm – dünnyögött a teljhatalmas úr. – Ez a bonhomme nem hiába kapott már annyi hivatalos orrot, de ugyan átkozottul jó szaglása van.
(Már ennek is jó szaglása van?)
– Gondolja csak, édes báró, ez a pámsábel ember egészen korrekt cselekedett, mielőtt az utasítást megkapta volna. Odafenn egészen megfordították az eddigi rendszert. A hivatalnokoknak utasításul van adva, hogy igyekezzenek a társasággal magukat amalgamázni, járjanak el a mulatságokba, táncoljanak, igyanak és muzsikáltassák magukat, úgy, ahogy e tájon szokás.
– Hogyan? Hát engedni fogunk a magyarok kívánságainak?
– Arról szó sincs. De meg akarjuk tudni, hogy mit építenek. Be akarunk látni a fellegváraik architektúrájába. Gondolja ön csak, most jöttek rá odafenn, hogy nem az a 341 990 ember csinálja az országfelforgatást, akiket a mi zsandárjaink összefogdostak, hanem az a százhuszonhat ember, akit most odafenn „Umsturcpartáj”-nak neveznek.
– Hát nem tudják azokat is a többiek közé felfűzni?
– Nem lehet. Csupa herceg, gróf, báró, márki és nagykereskedő, élükön az esztergomi hercegprímással, a kalocsai érsekkel és több püspökkel. Csupa kifogáson fölül álló nagybirtokos urak. Hajdan ó-konzervatívoknak nevezték őket, nagyrészt az udvarnál megöregedett mágnások. Ma ezek a legnépszerűbb emberek Magyarországon. Az emigránsoktul nem fél senki. Hanem mikor ezeket említik, csak úgy reszket a fehér pantalló a miniszterek inán. Most is azt találták ki, hogy ezt a „bagázst” kontrakarírozni kell.
– Ugyan miként?
– El kell a kezükről licitálni a népszerűséget.
– Nekünk? A hivatalnok ármádiának?
– Igen. Magyar ruhába fogtok bújni. Kaptok kucsmát kakastolltarajjal, aranyzsinóros dolmányt, szűk magyar nadrágot és sarkantyús csizmát. Görbe kard egészíti ki az öltözetet.
– Lebegut Ottokár magyar nadrágban! Azokkal a lőcslábaival.
– Vannak ügyes szabók, akik a hiányzó lábikrákat pótolni tudják.
– A Göncöl szekeréig fog felhangzani a hahota, ami ezt a grand maszkaradot követni fogja.
– Annál jobb. Akik nevetnek, azok jó emberek. – És azután a kaszinókba, dalárdákba rendes tagokul beléptek, színházba, koncertbe eljártok, a feleségeitek a jótékony nőegyletben buzgón közreműködnek, a bálokban táncolnak, ahogy a lélegzetük bírja. A cigányzenét különösen szolgálatba veszitek.
Simon báró összecsapta a kezeit.
– És mindezt előre megérezte Lebegut Ottokár és az ő kollégái!
– Ahogy a kutyák, macskák előre megérzik a földindulást. Lássa kedves báró, önnek sem kellett volna elszaladni a Bárdy-házból, mikor az igazi gazda megérkezett, hanem a nyakába borulni, összecsókolni és á-tú-pri ott maradni vele együtt, ha már az intercalare alatt elfoglalta rezidenciájául a bátyja házát.
– Soha! Az után az affront után, amit rajtam elkövetett. Meggyalázni nem engedem magamat még az anyám fiának sem!
– Azt már helyeslem.
– Engem az az ember nevetségessé tett a hivatalnokaim előtt.
– Az igaz. Borért küldeni a kerületi főnököt!
– Én ezért megtorlást követelek.
– Nagyon helyes. Ha megtisztel azzal a báró úr, hogy én szerezzek önnek elégtételt…
– Lenne olyan kegyes a Durchlaucht?
– Kétségkívül. Rangbeli emberek ilyesmire kötelezve vannak egymás iránt. Mármost az én kezemben van a dolog. A gróf úrral én végzek. Ne beszéljünk erről ma többet. – Van önnek már új szállása?
– Azt nem lehet ilyen kis városban olyan hirtelen találni.
– Vegye át az én szállásomat. Ez úgyis üresen marad.
Simon báró nagyot bámult.
– Üresen marad? – hebegé.
– Igen. Én holnap délután költözöm a csehországi birtokomba.
– És nem jön hozzánk többé vissza?
– Soha! – Mert én szeretem a komédiát nagyon – de csak nézni –, játszani benne semmi kedvem. A revoár, kedves báró! Aztán ne felejtse el a tisztelt nejét beíratni a jótékony nőegyletbe, mint alapító tagot. A szükséges költségekre keze ügyében lesz egy megfelelő diszpozíción-szfond.
Végül még az utolsó kézszorításnál azt ígérte a magas úr Simon bárónak, hogy pontban tizenkét órakor meg fogja látogatni, nem a hivatalos helyiségében, hanem a szállásán, a vendéglőben: tartózkodjék otthon.
