XIII. FEJEZET • A kettős árnyék
XIII. FEJEZET • A kettős árnyék
Barkó Pali úgy elfutott a tiszteletére adott lakomáról, hogy még a hegedűjét is ottfelejtette.
Futott, mintha kergetné valaki, mintha attól félne, hogy elfogják, visszaviszik. Valami névtelen rémület űzte.
Csak akkor kezdett magához térni, mikor a város utolsó házait is elhagyta, kijutott a folyampartra.
Itt azután, mikor lábai alatt ropogott a kavics, az az ismerős kavics, melyben annyiszor szedett békateknőt gyerekkorában: elkezdett magával tanácsot tartani.
Mit kiabált ki felőle az a cigányasszony?
Hogy ő nem annak a fia, hanem a bárónéé. Nem cigány, hanem nemesúr.
Ha nem cigány, akkor nem is muzsikus. Semmi jussa hozzá, hogy a világban alá s fel tekeregjen, hegedűvel. Akkor a cigányasszony sem az ő felesége? Hát a purdék? A cigánypurdék!
Álom volt az élete, s most egyszerre fölébresztették belőle. De hát nincs arra hatalma az embernek, hogy azt mondja: nekem nem kell a ti valóságos világotok! Én tovább akarom álmodni a magam álmát. Nekem az tetszik!
Mi lesz most belőle?
Az egész világ nevetve fog ujjal mutatni rá. Mint cigányt megbecsülték, mint nemesembert szánni fogják. Nem lesz számára hely a kerek világon sehol.
Ráült egy vén fűzfaderékra, mely a vízbe dűlt a partról. Onnan nézte a locsogó hullámot. Milyen egyszerű megoldása volna a találós mesének, fejtetőre a vízbe rohanni, s nem jönni többé elő.
A csalit másik oldalán, a partkanyarulatnál éppen így bámult a mély vízbe az a másik, aki a bajt okozta: Manga. Palinak eszébe jutottak a gyermekei.
Ejhaj! Minden bolondság a világon! Dicsőség! Hatalom! Gazdagság! Asszonyi kegy! Füst és pára! – Csak azok a szép gyerekek: az az igazság!
Megint csak kilépett arra a kavicslepte vízjárásra, s mérte végig hosszú léptekkel a partot.
A keleti égen már kezdett pirkadni a hajnal, a nyugati oldalon még vitatta a befolyását a fogytán levő hold.
E kettős világításban a parton járkálónak is kettős volt az árnyéka; erre a hajnalfény, amarra a hold vetette árnyék. Ilyen kettős árnyék követi őt minden lépten-nyomon.
A part mentében levő csalit egész őszi képet vett már föl. A bükkfák hullatták sárga leveleiket. Az aljban virított a dércsípte cserjének a lombozata. Vörösgyűrű, szömörce, borbolya a veres és lila szín minden árnyalatában pompázott. Közte a kísértetiesen fehér törpenyár lombozata. Madárfütty nem hangzott már, csak a prücskök cirpeltek szerteszéjjel.
Ehhez az idilli prücsökzenéhez olyan kiáltó ellentétet képezett a városból felhangzó Rákóczi-induló elmosódott akkordja. A tegnapi éj benyúlik a mai hajnalba.
Pali ebből sem értett semmit. Hisz ő nem volt politikus.
Nekivágott a sűrűnek, ahol nem fog semmi zajt hallani.
Egyszer aztán csak arra riadt fel, hogy a sűrű rekettyés közül egy szembejövő alak toppan eléje.
Manga volt.
A cigányasszony megállt, mikor Palit meglátta. Ez pedig indulatos hevességgel csörtetett feléje. A két ökle fel volt emelve…
– Mit tettél, asszony? – rivallt rá rekedt hangon.
– Megforgattam a szívében a kést – suttogá Manga.
– Az én szívembe verted azt a kést! Hát érdemeltem ezt tetőled „én”? Nem voltam én teneked jó fiad, hogy most megtagadsz? Nem voltál te nekem mindig jó anyám? Koplaltál, hogy engem jól tarthass, rongyoskodtál, hogy engem felruházz! Ha beteg voltam, öledben tartád a fejem! Ha rossz voltam, te akkor is szerettél. Soha egy feddő szóval nem illettél. Templomba hordtál, imádkozni tanítál. A becsület regulájához szoktattál. Soha egy anya oly hű rabszolgája nem volt a gyermekének, mint te énnekem. S most azt mondod, keressek más anyát, nem vagyok, nem voltam soha a fiad. Hát akkor ki vagyok? – Nem voltam én tegnapig boldog ember? Volt kis gunyhóm, de tele örömmel, szeretettel. S te most engem a gunyhómból kizavarsz? Azt mondod, menjek palotával cserélni. Hát az én cigányasszonyom? A kis kölykeim? Az mind nem enyim. Álmodtam: vége van! És a hegedűm? Az sem az enyim! Törjem össze. (E szónál Pali megragadta Manga vállait.) Valld meg, hogy hazudtál. Nem igaz, nem igaz, nem igaz. – Mert ha úgy van, ahogy mondod, én inkább megölöm a feleségem és a porontyaim, téged pedig velem együtt ebbe a folyóba öllek, mint hogy másnak adj alak.
A vén cigánynő arca örömtől ragyogott.
– Jaj de szép vagy, mikor így haragszol. Hát csak szeretsz te minket, akik téged úgy szeretünk? No ne forgasd hát úgy a két szemed. Cigányság volt a dolog, semmi más. Hát cigányasszonytul mi is telne ki más, mint cigányság. Csak azt a kevély embert akartam megszégyeníteni. Ráfújtam, s összezsugorodott. No ne nézz rám olyan nagyon, no! Mert megijesztesz. Hisz nem akartam én, hogy neked fájjon! Bizony Isten, nem akartam. Dehogy adnálak oda senki grófjának! Még ha a török császár kérne, annak se adnálak. Az én fiam vagy! Tudod, hogy neked sohasem hazudtam. No ne nézz úgy rám. Csókold meg az orcámat.
– Hát fiad vagyok? Cigány fiad? – monda Pali gyanakodó arccal. – Majd megtudom: igazat mondasz-e? Most idehozom a két fiamat, velem együtt muzsikáljanak a járókelőknek rézkrajcárért, igaz cigány módra. Ha azt megengeded, akkor elhiszem, hogy énhozzám igaz vagy.
Manga elfogta Pali kezét.
– Úgy, úgy. Hozd ide a két rajkót. Tanulják meg, mi a cigánydicsőség. Te bolond! Hiszen ha ránézesz arra a két feketerigóra, arról is meg kell tudnod, hogy te vagy a fekete vérű, nem az a másik.
Pali keblére ölelte Mangát. – Édes jó szülőm.
– De megállj! Megállj! Egy nagy bolondot mégiscsak csináltam! Mikor azt mondtam, hogy az a hatalmas úr az én fiam: akkor az ellene fordult az igazlelkű grófnak. „No ha nem vagyok testvére, akkor megvívhatok vele.” Ide fognak jönni, azt is tudom. De ne félj. Megrontom ezt a szándékot. Nem lesz abból a párbajból mégsem semmi. Látod ezt a hét szem babot a kezemben. Ahány, annyiféle színű. Ha én ezt a hét szem babot feldobom, mikor leesik, kereszt lesz belőle. Manga feldobta a babszemeket a légbe.
– Látod, hogy kereszt lett. Ezeket most beletaposom a földbe. Megvan a babona. Ez a viaskodás el van rontva. Nem fognak azok egymásra lőni, keresztet csináltam közéjük. No most gyere, menjünk a te kis házikódba, a te otthonodba. Ne félj, tied marad! Aztán ne haragudj az édes szülődre. Tudod, cigányasszonynak vériben van a cigánykodás. Hát tehetek én róla, hogy cigány vagyok?
Minden helyre volt hozva már. Cigányasszony helyrecigánykodta, amit elhibázott. S a cigánynak az a jó szokása, hogy mindent elhisz – a maga fajtájának. „Bolondság, tréfa volt az egész!”
A nap kiemelkedett a láthatárról, a holdárnyéknak vége lett egyszerre. Bánta is már, hogy mi zaj morajlik fel onnan a városból. Az ő háza táján kukurítanak a kakasok. Ez az ő virradatja.
Citera még ott ült a ház küszöbén, az őszi lomb fényes sötétségébe bámulva, amidőn egyszer csak felriadt a targally recsegésére.
A csalitból Manga és Pali jöttek elő, egymást átölelve.
