HARMINCEGYEDIK FEJEZET • A fizető nap
HARMINCEGYEDIK FEJEZET • A fizető nap
Négy napig hasztalan várt a férjére a grófnő. Az még csak egy levél, egy távirat útján sem adta jelét, hogy gondol reá.
Ötödik nap délben, a vonat megérkezte után, toppant be a szobájába.
A grófnő úgy tett, mintha nem ügyelne rá: különben ha ránézett volna, okvetlenül megdöbbentené az a baljóslatos kifejezés, ami Oszkár egész megjelenését kísérte. Sugárzott az arcárul a kétségbeesés.
Azon kezdte, hogy a nejének a kezét megfogta és ajkaihoz emelé.
Ezt úgy híják, hogy „kézcsók”. Szokták tiszteletből tenni, vagy szeretetből, vagy kiengesztelésből.
A grófnő porcelánra festett. Valami kínai madár volt készülőben.
– Meghozta ön a karperecemet? – kérdezé, rá se nézve a férjére.
– Eh, ki beszél még mai nap is az ön karperecéről? Azóta nagyobb dolog történt. Megbukott a My Dream.
– Ki az a My Dream?
– Hát az én versenyparipám.
– Hol bukott meg?
– Hát a budapesti lóversenyen. Onnan jövök.
A grófnő nem titkolhatta el a kárörömét.
– Hát megbukott? Nem megmondtam? Hogy a saját fegyverével fogják önt megverni. Az „egy” róka rátalál a „másfél” rókára. Ezúttal az ön zsokéját vesztegette meg más.
– Nem úgy történt. A My Dream egész az utolsó jelző oszlopig folyvást vezetett. A bírálói tribün közelében fél ló hosszaságnyi előnye volt. Hanem az új zsoké nem ismerte a ló szeszélyességét. Még három lóhosszaságnyira a tribünhöz azt akarta, hogy egész lóhosszával győzzön, s rávágott az ostorral a ménre. Az abban a percben megállt, megfeszítette a lábait, s nem ment tovább. Valamennyi versenytársa mind elfutott mellette: az én lovam utolsónak maradt.
– Hát ez az érem visszás oldala.
– Én elestem a bizonyosnak hitt nagy állami díjtól.
(Isten büntetése rajtad! Gondolá magában a grófnő, de nem mondta ki.)
A gróf leveté magát egy karszékbe: s a körmeit kezdte rágni. A grófnő pedig nem kérdezte tőle, hogy hát még mi újság a szép Budapesten?
Csak neki kellett magától előállni vele.
– Hiszen ha csak az volna a baj, hogy a díjat nem gombolhattam be; de roppant sokat vesztettem a fogadásokon.
– Azt is előre megjövendöltem önnek.
– A fogadásaim, amiket elvesztettem, hatszázezer forintra mennek.
Erre a szóra mégis abbahagyta a grófnő a paradicsommadár festést.
– Hatszázezerforint? Hisz az őrült nagy összeg. S képes volt ön azt fedezni?
– Csak százezer forintot tudtam készpénzzel kifizetni: az apróbb fogadásokat, akik nagy lármával követelnek; a többi a fejem felett függ.
– S hogy fogja ön ezt a feje fölül elhárítani?
– Annak csak két módja van. Az egyikről nem beszélek. A másik az, hogy megkérdezem: van-e még valaki, akinek ez az én fejem ér valamit?
– Azaz, hogy ötszázezer forintot?
– Igen.
– S ha jól sejtem, az a valaki én vagyok, akitől ezt megkérdezik?
– Ki lenne más?
– Nagyon megtisztelő bizalom. S ön engem elég szellemdúsnak, elég szikrázó zseninek tart arra, hogy ennek a kérdésnek a horderejét megértsem? Nem tart tőle, hogy én olyan ostoba, olyan hétköznapi lélek vagyok, aki azt kérdezi, hogy: de hát okvetlenül meg kell-e önnek azt az összeget fizetni, amit a fogadásain vesztett?
– Ha nem teszem, kilöknek a klubból, s többé gentlemanek társaságában meg nem jelenhetek.
– És az valami nagy baj lesz? Nincs ön előtt több ismeretes világrész, csak a klub meg a turf? Nincs-e nekem szép úri birtokom, ahol ön fejedelmileg élhet, vadászhat, gazdálkodhatik: részt vehet a politikában, vezethet egy vármegyét? Nincs-e önnek ott a széke a magyar főrendek asztalánál, amit senki sem tehet vitássá amiatt, hogy a totalizatőrnek adós maradt. Vagy ha ez mind nem tetszik: nincs-e nyitva a kerek világ ön előtt? Nem mehet-e el körülutazni a Földet? Vademberek közé, akiket elégszer meglátogatott? Okvetlenül azt akarja, hogy az itthoni kannibálok egyék meg?
– Grófnő! Elismerem, hogy ön nagyon szellemdús. Hanem ez mind nem kérdés. – Ér-e önnek valamit ez az én fejem: vagy nem?
– Ér! Én megosztom önnel az egész vagyonomat; hanem akkor hagyja ön itt ezt az egész világot, amiben most él, és jöjjön velem oda, ahová én viszem.
– Elismerem, hogy ön angyal; de én még egy angyalnak sem adom el a lelkemet. Én – az adósságaimat lefizetni becsületnek tartom. Akar ön adósává tenni vagy nem?
– Ha ezzel aztán minden helyre volna hozva. Talán nem is gondolkoznám rajta. De ha én most az ön könnyelműen kötött tartozásait kifizetem, – azután a nagy keserűség, azután az égető megszégyenítés után, amivel ön engem elhalmozott: egy év múlva ön megint azt fogja tenni, amit most tett. Hogy az elveszett félmilliót visszanyerje, utána fogja küldeni a másikat. Mi a lejtőn, ha megindultunk, meg nem állunk. Nekem nagy heverő tőkepénzeim nincsenek. Ha önnek ma egy félmilliót át kell adnom: adósságot kell felvennem a birtokaimra. Azokat törleszteni kell, s ezzel az összeggel oly mértékben fog kevesedni a jövedelmünk, hogy kénytelenek leszünk falura visszavonulni.
– Ön nagyon okos asszony. Argumentumai nagyon nyomósak. Nem kísértem meg a cáfolásukat. Tudni fogom, hogy mi a teendőm.
– Ugyan hát illik az egy erős férfihoz: ilyen fenyegetéssel rémíteni a hitvestársát? Ha egy bukott kalmár, akinek a gyermekei alól elárverezik az utolsó nyoszolyát, aki elvesztett vagyont, hitelt, becsületet, kétségbeesésében elvágja a torkát, azt mondjuk: Isten legyen irgalmas szegény lelkének! De mi hajtja önt ennek az örvénynek? Az, hogy nem mehet ön többet a klubba: „avantage-t” gyakorolni saját találmánya szerint a buta pointeurök felett? hogy nem jelenhet meg a turfon, a mások lovászait megvesztegetni? hogy nem párbajozhat többé fintázott pisztolyokkal bizonyos kimenetelre? – Ez az a becsület, aminek az elvesztését egy férfiúnak nem lehet túlélni?
E kemény dorgálás alatt Oszkár gróf az ablak előtt állt, háttal fordulva a neje felé.
Az ablak előtti három lábú állványon volt japáni vederkében egy egzotikus virág, melyre rásütött a nap: a nyíló fehér virág kelyhében fürdött egy fényes aranyzöld légy.
– Milyen szépen süt a nap – sóhajta fel a gróf. – Milyen jó szaga van ennek a gardéniának!…
Azzal megfordult, s minden üdvözlés nélkül elhagyta a neje szobáját.
Ez a hang, ez a szó nem ment ki a grófnő lelkéből. „Milyen szépen süt a nap!”
S ki tudja, meddig süt erre a főre?
Rajtakapta magát, hogy most is szereti ezt az embert. Órültség tőle ez a szerelem; de hiszen ha az nem volna, akkor nem nőhetett volna oly szörnyeteggé, hogy az anyai érzést is elfojtsa szívében, hogy saját leányának vetélytársnéjává legyen. Győzelmes vetélytársné!
Hja bizony, a győzelem nem megy vérontás nélkül! Csöngetett a komornyiknak.
Levelet írt a férjének.
„Elítéllek. De megmentelek. Még ma beszélek a bankárommal.”
Ezt átküldte Oszkárnak a lakosztályába. Válasz jött rá vissza.
„Köszönöm. Életem a tied.”
Azontúl aztán sok járás-kelése volt a grófnőnek: bankárhoz, jogtanácsoshoz, Földhitelintézet igazgatójához. Ilyen nagyobb összeg kölcsönvétele sok peripetiákon megy keresztül, amíg nyélbe sütik.
Azt pedig tudta a grófnő, hogy a fogadásokon vesztett összegeket negyvennyolc óra alatt le kell fizetni; mert ha e határidőn túl halad a teljesítés, az illetőnek joga van a mulasztást a klub elé hozni, s akkor a késlekedőt kigolyózzák.
Ezt az aggodalmát némileg megnyugtatá a bankárja azzal a biztosítással, hogy panaszt csak az emelhet, aki írásbeli felhívására nem kapta meg rögtön a fogadáson nyert összeget.
Evégett a grófnőnek ügyletszerű feladata volt a férje címére érkező leveleket sajátkezűleg felbontani, hogyha azok között találkozik megsürgető levél, annak az íróját azonnal kielégíttesse a bankárja által, aki kisebb összegeket a kölcsön fejében előlegezni kész. Saját magának is volt készpénze, s az ékszereit is mind zálogba tette. El volt készülve az ostromra.
Azonban az ostrom nem következett be. Elmúlt a kritikus negyvennyolc óra, s még senki sem jelentkezett a tartozásokért. A gróf nevére érkezett levelek csupa barátságos meghívásokat tartalmaztak, kolduló-levelekkel vegyest.
A kapusnak kötelessége volt mindenkinek azt mondani, hogy a gróf vadkan-vadászaton van. Abban az évadban ez volt az egyedüli lőhető vad.
Oszkár pedig ez idő alatt szobafogságban volt. Nem volt neki szabad a lakosztályán kívül mutatni magát.
A harmadik napon a zsoké-klub stampigliájával ellátott levél érkezett a kapushoz. Azt is a grófnő vette át.
Nyugtalanul, dobogó szívvel nyitotta azt fel. Ha ez már talán a Verdikt volna.
Ah, nem az volt! Au contraire. Az elnökség meghívja a grófot rendkívüli választmányi ülésre. Tárgya: tagválasztás.
Nincsen semmi veszély!
A negyedik nap reggelén értesíté a grófnőt az ügyvédje, hogy a kölcsönkért pénz likvidálva van. Azonnal fölvehető.
Ő maga sietett azt a Földhitelintézetnél átvenni. Aztán vágtatott haza.
Amint a kapu alá behajtatott, azt kérdezé a kapustól, hogy nincs-e a grófnak levele?
Egyetlen egy volt.
Annak a borítékján kívül, lezáró pecsét helyett, egy valódi nemes gyopár (Edelweiss) volt felragasztva. A címen nőírás felismerhető.
Ha ez a nemes gyopár nem lett volna a levélen, a grófnő nem bontotta volna azt fel. A pénzcsomaggal együtt adta volna oda neki.
– Itt a pénzed: meg ez a levél, még ezzel is több legyen az adósságod nálam. Szabad vagy. Csak az én rabom vagy. Hanem az a virág mindent elrontott.
Mikor a szobájába érve, egyedül maradt, felszakítá az edelweiszos borítékot, s kivette a parfümös levélkét belőle. Florinda írta.
Furcsa levél volt! Éppen nem szellemdús. Így a KolatschenLizl írhat.
„Szép Diegóm! Hát mi lesz abból a fél millióból, amit nekem ígértél a budapesti lóversenyek után?”
A végtelen düh állta el egyszerre minden idegeit. Nem hallgatott többé se eszére, se szívére. Leült levelet írni a férjének: s azt a hetéra levelével egy borítékba zárva átküldé hozzá.
Mit írt e levélben? Azt nem tudja senki, mert abból fojtást csavartak.
Tíz perc múlva egy csattanó dörgés rázta meg a palota ablakait. Oszkár gróf a legnagyobb kaliberű bölénylövő fegyverével zúzta szét a fejét. Azt a gyönyörű szép fejet, amiről a világ asszonyai annyi álmot álmodónak – – – – – – – – – –
