TIZENHARMADIK FEJEZET • A szegénynek még elébb be kell bizonyítani, hogy szegény
TIZENHARMADIK FEJEZET • A szegénynek még elébb be kell bizonyítani, hogy szegény
Abban a nyomban érkezett meg a Vigyázz. A fején hozta az új szájkosarat.
– Oh, te semmirekellő csavargó! – fogadá őt a Zsuzsa asszony.
– Ihol ni! Micsoda költségbe verted az uramat! Egész új szájkosarat kellett neki venni!
Azzal lebontotta neki a fejéről azt a szabadszólást gátoló kényszereszközt.
A Vigyázz elkezdett csaholni. A Zsuzsa megértette, hogy mit mond.
Ugye nem tetszett az orrodnak, hogy tokot húztak rá? Vakk, vakk! Elhiszem azt! Minek szöktél el hazulról? Nyiff nyaff! Sok szükség volt terád a városházánál, ugye? Bau bau! Hát a gazdád jön-e már?
De bizony hallatszott már a köhécselése a folyosón. Nem volt az beteges köhögés, csak afféle jelző torokköszörülés, amit a szegény ember arra használ, hogy mikor sokáig vár valami előszobában, bejelenti vele magát az uraságnál: „Khm khm!”
– Ugy tetszik, mintha az öregemet hallanám köhécselni odakinn. Talán mégis hazakerült már.
Csakugyan az Ádám apó jött meg. Mikor belépett, betette maga után az ajtót, akármilyen nagy gőz volt is idebenn.
– No hát „széna-e vagy szalma?” – kérdé Zsuzsa asszony.
– Még nem széna, még csak fű, de majd csak lesz belőle széna, ha lekaszálják – mondá az öreg, lelkendezve a sok gyaloglástul.
– Hát beszéltél-e a tanácsos úrral? Elmondtál neki mindent okosan?
– Abban nem volt hiányosság. Aztán ő is segített beszélnem. Mindenre azt mondta: „Tudom, tudom. Jaja, so so. I wász schon. I wász schon.” Amit én elkezdtem, ő mondta el a végét, úgy hogy nagyhamar kisütöttük, hogy a nagy vasúti katasztrofok miatt.
– Nem katasztrofok, hanem katarakták! – Igazítá helyre Zsuzsa asszony.
– Köszönöm. No hát a sűrű katafrakták miatt az élemedett váltóőröket mind szélnek eresztették a direktor urak, magam is kenyér nélkül maradtam. A feleségem mosónő, de már annak is köszvény van a kezében, keservesen esik neki a munka. Óhajtanánk, ha felvennének bennünket a városi szegények házába. Erre azt a kérdést intézte hozzám a tanácsos úr, hogy miféle igényein vannak ez állapot elnyeréséhez? „Igényeim?” Sohasem hallottam én ezt a szót. Azért mégis feleltem rá valamit, ami a nyelvemre jött. Hát csak az, hogy szegények vagyunk mind a ketten. Erre a tanácsos úr a két térdére ütött a két tenyerével. Hja! Szegények vagyunk! Tasz könnt a jeder sagn! De hát mivel bizonyítja be, hogy szegény? – Uram s én istenem. Még nem akarják elhinni, hogy szegény vagyok! Mivel bizonyítsam be? Hiszen rongyos nem vagyok. Ehen sem haltam még. A csizmából sincs ki a lábam. Hát csak nem tudtam én semmit kitalálni. Csak úgy vakargattam a buksi fejemet. Erre aztán a tanácsos úr megszánt, segítségemre jött.
– Kend vén szamár!
(Mikor így szólítanak, akkor már tudom, hogy megkegyelmeznek.)
– Nem tudja kend, hogy a szegények házába fölvétetéshez szegénységi bizonyítvány kell. Most jártassa meg kend frissen a csizmáit a kerületi elöljárósághoz, s adasson magának szegénységi bizonyítványt. Nem kell rá bélyeg. Mehett!
– Hát aztán én is ráültem a legjobbik lokomotívomra, s elpályáztam a kerületi elöljárósághoz. Hát biz ott már tele volt a várakozó szoba szegény emberekkel, s nekem várnom kellett a magam sorára.
Oh, én uram s Istenem, de sokféle szegény ember van a világon! Aki csak odajött, az mind koldusabb nálamnál. Mikor körülnéztem, szinte szégyenlettem magamat közöttük. Volt olyan, akinek ebben a zegernye időben egy szál nyári kabát volt az egész öltözete. Úgy taszigált belülről valami, hogy ráadjam a magam gubáját, nekem még van az alatt másik bélelt kabátom. Másiknak az arcából kilátszott az éhhalál. Aztán az a penész doha! Egy beteges képű asszony nem állhatta ki, elájult, úgy locsolták fel. Egy nyavalyatörős is volt köztük, azt ott érte utól a nehézség. Az valami rettenetes volt, amint a fejével verte a falat. Én segítettem kivinni a folyosóra, ott aztán magához jött. Volt köztük egy selyemruhás dáma is cifra kalapban, az lehetett a legszegényebb.
Nagysokára csak rám került a sor, hogy beeresztettek az elöljáró úrhoz.
– Derék jószívű úr, az Isten áldja meg. Egy kicsit kemény beszédű, de hát az kell az ilyen magunkforma szegény embereknek. Ez az átkozott kutya oda is be akart jönni velem. Majd a hideglelt ki ijedtemben. Az urak odabenn meglátják, hogy még a tavalyi csilleng van a nyakán, nem fizettem ki az idei kutyaadót, még megbirságolnak érte. Szerencsére a drabant kihúzta a farkánál fogva.
Az elöljáró úr nagyon kurta processzust csinált velem.
– No hát magának mi baja? Csak ki vele szaporán! Nem fogfájás ez, hogy elébb tapogassák!
Hát én hozzákezdtem az előadáshoz, hogy a vasutaknál miféle katafrakták voltak.
– Katasztrófák – kiáltott rám.
Nekem aztán belekeveredett a nyelvem, sehogy sem tudtam kihozni a szót: „Satrakofák”.
– Mondja kend magyarul!
– Hát mondok, szerencsétlenségek. A vonatok hamis vágányra mentek!
– Tyhü! Aki rézangyala van! Ne kezdje kend a Noé bárkájánál. Köpje ki frissen, hogy mit akar?
– Hát mondom neki, hogy elbocsátott vasúti őr vagyok. – Azt látom, ha nem mondja is, hiszen nem vagyok vak!
– Hát hogy egy kis szegénységi bizonyítványra volna szükségem.
– No hát minek mondja el nekem akkor az egész genealogiáját? Diktálja föl izibe annak az úrnak ott, nem annak! hanem amannak, amelyik háttal van erre fronttal, – kinek hívják? hol lakik? aztán majd az az úr elmegy még ma oda, helyszíni szemlét tartani, magával viszi a blankétát, s ha a kérését indokoltnak találja, kitölti, átadja. Nem jár érte se díj, se hálálkodás. Mehetünk!
Áldja meg a mindenható ezért a gyors elintézésért. Én feldiktáltam a nevemet, lakásomat annak a bizonyos úrnak, s örömömben rá se találtam arra az ajtóra, amelyiken bejöttem, ahelyett egy nagy fali szekrénybe nyitottam be, ami teli volt petróleumlámpásokkal. Akkor aztán az a jószívű tekintetes úr megfogta a galléromat, s olyan szépen kisegített az ajtón, hogy amint az előszobába kirepültem, egy sárgarigó akadt a markomba.
(De ezt már Zsuzsa asszony nem állhatta meg szó nélkül.)
– Ugyan édes uram! Miket beszélsz össze. Hol lett volna az a sárgarigó?
– Hát annak a cifra dámának a kalapján volt, aki utánam akart bejönni. Azt mondta, hogy nagy marha vagyok. Én nem tudom, hogy honnan ismer.
– No, csakhogy hát szerencsével jártál mind a két helyen. Már most hát csak várnunk kell békességesen arra az úrra, aki eljön bennünket megvizitálni. Meg is éheztél a sok lótásfutásban, azt hiszem.
– Hát bizony, ha valami harapnivaló indítványod volna, én ezúttal rászavaznék.
Erre a szóra a Zsuzsa asszony feltette az asztalra, illendően tálba helyezve a többször tisztelt sonkát.
Ádám apónak elébb kerekre nyíltak a szemei, azután meg összehúzódtak a szemöldökei. Olyanformán sandított arra a sonkára, mint valami fölöttébb gyanús állatra, aki ellen a felnyitott bicsakkal elszántan védelmezni fogja magát.
– Micsoda ez? Asszony! Egy egész sonka? Egy élő testben látható, valóságos sonka? Hogy jutottál te ehhez? Nincs nekünk hentes kománk.
– Hát hogyan, no? A Lidi kisasszony kapta ajándékba.
– Ajándékba? Ejnye, ejnye, Lidi kisasszony. Ezt nem hittem
volna. A kisasszony „máris” ajándékokat kap? Pedig milyen jó famíliából való. Nagyon drága az, amit ajándékba adnak!
– Ejh no! – szólt Zsuzsa asszony.
– Hisz a János hozta.
– A konstábler János? No az már más. Az csak amolyan magunk forma szőrű ember. Attul lehet valamit elfogadni. De egy egész sonkát! Hol vesz egy konstábler egy egész sonkát?
– Sohse firtassuk azt, édes öregem.
– De én igenis firtatom! Mert ha ez valami afféle korrupciós sonka, akkor abból az én számon egy falat be nem megy. Erre a Lidi kisasszony vágott közbe.
– No az bizony nem korrupciós sonka.
– Hát micsoda? Vad sonka? A fűzfán termett? Illés prófétának a hollója adta Jánosnak, hogy hozza ide?
– Érts meg már no! – mondá Zsuzsa asszony – úgy van a dolog, hogy a doktor urak valahol egy hentes boltban olyan portékát fedeztek fel, amit a Dunába kellett dobáltatni. Hát ezt az egyet a János jónak látta a kabátjába csúsztatni. Hát úgyis a halaké lett volna.
– Értem. Ebben trikigyók vannak. Puszta szemmel meg nem látható óriás szörnyetegek.
– Ejh, talán nem is igaz, csak a nagyfejűek fogták rá. Vannak is trikigyók a világon. Soha sem halottuk azelőtt a hírét.
– De igaz. Való szent igaz. A trikigyó olyan gyehenna féreg, hogy aki azt megeszi, meghal tőle. Már most hátcsak azért is jóllakom belőle. Ebben a sonkában a gondviselés ujjmutatását látom. El van végezve felőlem.
– Oh, én uram Istenem! Hányszor könyörögtem előtted! hogy küldd le érettem a halál angyalát, s íme meghallgattál. Előttem áll ő. Soha sem hittem volna, hogy ilyen tetszetős alakban tud megjelenni a halál angyala. Egy sonka képében.
– Csak a szárnyai hiányoznak.
– Légy üdvöz! – A tied vagyok.
– Vihetsz magaddal.
Az öreg egy vértanúságra elszánt hittérítő áhitatával nyitotta ki a bicsakot, s nagyot kanyarított vele a sonkából. A hölgyeket nem kínálta vele. Hanem a kutyájának adogatott belőle.
– Ez is hadd jöjjön velem. Mindenüvé utánam akartál jönni, no hát gyere oda is velem.
A szarkát ellenben elhessegette magától.
– Eredj! Neked élned kell. Te az asszony madara vagy. Hess innen! Nem kapsz sonkát. A másvilágon nincs a szarkának semmi keresete!
Az öreg olyan hatalmasan hozzálátott, hogy a Zsuzsa asszony megsokallta.
– De édes öregem. Talán elég is lesz már. Meg talál ártani. – Meg talál ártani? Hiszen azt akarom, hogy minél gyorsabban megöljön. Bárcsak még egy kis fuxinos bort is rendelt volna a számomra a gondviselés, hogy ráduplázhatnék a méregre.
S ma olyan csoda nap volt, hogy csak ki kellett mondani, hogy mi kell az embernek, tüstént ott termett.
Zsuzsa asszony előadta a János-hozta sashegyit. Az öreg, ha a kezébe adták volna, az egész palackkal fel tudta volna hajtani, de a Zsuzsa asszony ismerte már az emberét, nem adott neki csak egy pohárral, azt se „juj”-ig töltötte.
Tudniillik, hogy az egyszeri gazdának az volt a szokása, hogy mikor a maga poharába töltött a boros kancsóból, mindig úgy megszerezte, hogy túl töltött a szélén, s arra elkiáltá magát „juj!”, de ha a felesége poharába töltött, akkor már vigyázott. Azt mondá az asszony: „Töltse már egyszer kelmed az én klázlimat is juj-ig.”
Mindjárt laposakat is kezdett az öreg pislogatni, amint azt megitta. Pogány bor volt! Kereszteletlen.
– Már most csak azt az urat hozná a Blitzcug, akinek bennünket meg kell taksálni, hogy milyen szegények vagyunk.
– Dehogy utaznak azok a gyorsvonattal!
– Ami hivatalból megy, az mind a bummelcugon jár, ötven percnyi elkéséssel. Kivált, ha elfogy a kőszene a mozdonynak. – Jaj, de sovány egy uraság!
– Ha tehervonattal járna, ingyen utazhatna, mint Frájgewicht. Az ember nem bátorkodik mellette lélegzetet venni. Attól fél, hogy be találja kapni.
