I. A három tüzes szentek klastroma

Teljes szövegű keresés

I. A három tüzes szentek klastroma
Megálljunk!
 
Disputa
Kritikus. Miféle tüzes szentek? „Fagyosszenteket” ismerünk. Pongrác, Szervác, Bonifác. De tüzes szentek? Kik azok?
Szerző. Ezek a három bibliai férfiak: Zsidrák, Mizsák és Abednégo; akik Nabukodonozor arany bálványa előtt nem akartak térdre borulni, s akiket ezen akaratosságért a „káposztaevést” feltaláló nagy király (dicső ősünk) a hétszeresen befűtött kemencébe vettetett. (A nagy antiszemita!) És akiknek ebben a nagy tűzben még a hajuk szála sem perzselődött meg. A király kihozatta őket a kemencéből, s mind a hármat babilóniai nemességre emelte.
Kritikus. Ezt elhiszem. (Mert muszáj.) Hanem ez még nem elég arra, hogy keresztény szentek legyenek belőlük.
Szerző. Előrebocsátom, hogy az esemény színhelye Dalmácia, s a történet ideje úgy a keresztes háborúk első századára esik. Akkor még nem voltak tisztázva a fogalmak, hogy kik a keresztény, kik a zsidó szentek? Egyébiránt Dávid királyt is szentnek szoktuk nevezni, pedig senki sem kanonizálta, sőt Simeon valósággal szentnek is van nyilvánítva; pedig (kútforrásaim szerint) csakugyan zsidó volt és maradt, holta napjáig.
Kritikus. De hát miért neveztek el egy kolostort éppen Zsidrák, Mizsák és Abednégóról?
Szerző. Azért, mert ezen tiszteletreméltó áhítatos menedéknek a boltozatai rejték kőkoporsóikban ezen dicső férfiak csontmaradványait, amikhez messze földről (sőt tengerről is) elvándoroltak a hívő népek.
Kritikus. De hát hogyan kerültek Ninivéből Dalmáciába ezeknek a zsidó hitregebeli hősöknek a csontmaradványai: kétezer esztendei földben pihenés után? Előre kijelentjük, hogy holmi csodatételeket nem fogadunk el: vagy tessék azt írni az elbeszélés alá, hogy „legenda”: akkor más megítélés alá esik; de ha regény, akkor reális, circumstantialis, minuciózus magyarázatot követelünk. Tehát ilyenformán a lorettói és tersatói kápolna szállításmódja ki van zárva.
Szerző. Nem is folyamodom semmiféle csodatételekhez: mindennek urát adom. Tehát: volt a hajdankorban egy hírhedett utazó: Jónás prófétának hítták. Ő találta fel a hajótörés elleni biztosítást, s ő utazott a legelső gőzhajóban. Ő volt a legelső alapító, aki részvényleveleinek gyors pusztulását megérte: akkor még ezeket „töklevélnek” hítták. Egyszer ellátogatott Ninivébe is: előre bejelenteni, hogy jön a nagy „krach”. Ennek a jó szolgálatának a jutalmául nyerte a királytól ajándékba az ez ideig mauzóleumban tartott három híres hazájafiának a csontjait. Ő azokat hazavitte Jeruzsálembe, ott elrejtette a Gecsemáné kertjében, amikor aztán a keresztes hadak elfoglalták a szent várost, Jónásnak egy dédunokája rávezette őket a becses ereklyékre, s nem kívánt érte semmi jutalmat.
Kritikus. Szerző visszaél a kritikus elnézésével! Hisz ezek mind zöld mesék!
Szerző. Hiszen még nem mondtam el végig. Lakozék abban az időben Raguza falain belől – mely akkoriban igen hatalmas köztársaság vala – egy gazdag és híres patrícius: név szerint Galeatoris János. Divat volt latin neveket viselni. A család ősei már mint „gályázók” voltak ismeretesek, kik hajóikkal a Pontusig és a Veres-tengerig eljártak. János maga kiválóan ereklyékkel kereskedett. Egy egész raktára volt ezekből a Borgo Ploccén, amelybe a széles világból mindenünnen szállították a kegyelet által megőrzött kincseket a hitetlenek országaiból, s viszont innen hordták ismét ugyanazokat széjjel az igazhívő népek tartományaiba. Ugyanennél a firmánál vásárolta II. Endre királyunk is azon nagybecsű ereklyéket, amelyeket nevezetes palesztinai hadjáratából hazahozott. Galeatoris Jánosnál (ahogy majd közelebbről meg fogjuk ismertetni nagyszerű üzletét) kapható volt mindenféle ereklye, amelyre csak a kegyelet figyelme kiterjedt, duplikátumokban is; sőt a keresettebb cikkek többszörös készletben. Maga a keresztény vallás még akkor a dalmata partokon a kiforrás és erjedés stádiumában volt, mindenki annyit tett hozzá, s azt választotta ki belőle, ami neki tetszett: lehetett hinni, lehetett tagadni, s a kettőért verekedni; minden város, minden falu, minden kolostor más védszentet választott magának, s annak az ereklyéit a szomszédaitól féltette és védte, mert azoktól várta a boldogságát. Megtörtént pedig, hogy két-három helység is ugyanazokat a szent maradványokat nevezte magáénak, ez nagy viszálykodást szült. Azért az elővigyázóbbak olyanokat választának, akik nem forognak annyira közbeszédben; így jutott a Branta-völgyi kolostornak a „három tüzes szent” – mind a Galeatoris firma közvetítése által.
Kritikus. Kezd a szeg kitörni a zsákból. Tessék hát leírni a kolostort. Majd a végére tartjuk fenn az észrevételeinket.
*
Szerzetesek és apácák mindenha ki tudták jól választani a legszebb vidékeket, ahová csendes visszavonultságuk hajlékát építsék, ezek közé tartozik a Branta völgye.
Az Adriai-tenger sziklazátonyai őrzik a völgy torkolatát, hajósoktól rettegett tengerfenék van ott, amely nem alkalmas se halászatra, se osztrigatermelésre; csak egy életmód van itt, mely eltartja az emberét: az aranymosás. A sziklanyelvek és scogliók között megtorlik a fövény, amit a Branta hegyipatak seper alá magával, s aközött nagy üggyel-bajjal felkereshetők az apró csillámló szemerkék, amikből a népek bálványisteneit készítik. Odafenn a bércek között bizonyosan gazdag erek vannak a sziklában, amik ontják a latin költők által megénekelt dalmáciai aranyat, hanem ide le már csak a porszemek jutnak. Szegény kenyér, amely meztelenül hagyja a mívelőjét. E félvad emberek ott laknak a meredek sziklapart odúiban, számuk egyre apad, testük egyre véznul, nyelvüket rajtuk kívül senki sem érti; az aranyat tőlük vándor kalmárok veszik meg, akik aszalt gyümölccsel fizetnek, meg zsinegre felfűzött kőkeménységű perecfélével.
A Branta, ahol a tengerbe szakad, négy öles zuhatagot képez, s zúgása egész messzeségben visszhangoztatja az erdős völgyet, melynek két oldala gyors menedékességgel emelkedik magasba. Az északi oldalt tölgyerdő fedi, abból a fajból, mely semmi szakában az évnek nem hullatja el a levelét. Valódi óriásai a növényvilágnak, amiknek koronája négy-öt ölnyi magasban kezdődik, s a dereka olyan egyenes, mint egy oszlop, négy ember ölelése át nem éri kerületét; mikor átnéz alattuk a szem, mintha egy templom belsejébe tekintene, amit ős istenek emeltek. A déli hegyoldalát a völgynek ellenben olajfák, szelíd gesztenyék és ciprusok fedik. Legalant az olajfák ezüstszürke lombjaikkal, kék gyümölcseikkel, feljebb a nevetőzöld gesztenyék, csoportos gyümölcsbarkáikkal, amikkel keveredik a magasra felnyúló ciprusok sötétzöld obeliszk sudara, mely aztán mind feljebb a többi fajrokonaival, a tujákkal, píniákkal egészen elfoglalja a hegymagaslat ormát. Ezek a fák is vetekednek az átelleni oldal tölgyóriásaival, s a völgy mélyén egymásba borulnak a lombkoronáik.
Csak egy keskeny ösvény vezet a Branta partján fölfelé a völgy mentén, áttérve hol az egyik, hol a másik partra, ott, ahol a hegyi folyam gázlói vannak; néhol az ösvény a meredek sziklapárkányra kapaszkodik fel, ahonnan veszedelmes a félrelépés, ahogy ezt a sziklafalba vágott fülkék fogadalmi képecskéi bizonyítják; alant a mélységben egy kőhalom, melyre minden vándor dob egy követ. Valami szerencsétlenül jártnak a sírja talán?
Egy kanyarulatánál a völgynek egyszerre kétfelé nyílik tátongva a hegyvágány, szétrepedt sziklafolyosót mutatva, amelynek csompói és vápái kétfelől egymásba illenek; itt a Branta-patak negyvenöles zuhatagot képez, széttört vízporából örök fehér felhőt képezve a mélyben, melyre ha rásüt a delelő nap: szivárványkoszorú ível át egyik partról a másikra. Az ösvény e zuhatag alatt vezeti át a búcsújárót; (másnak mi dolga itt?) s onnan aztán száz sziklalépcsőn járdogál fel addig a párkányig, ahonnan a zuhatag aláomlik.
E párkányra felérve aztán térdre borul a vándor: pihenés végett is, de még inkább az áhítattól.
Ott látja maga előtt a „három tüzes szentek kolostorát”.
A háttért egy meredek gránithegyszakadék fogja oly félkörben, mint egy colossaeum, melynek szürkéskék alapjából rikítón válik ki a kolostor ochrasárga kövekből épült sima fala; ennek a völgynek menetele irányában se ablaka, se ajtaja nem látszik: azok mind a sivár, kopár gránit semmiség felé nyílnak.
A kolostor lankás, meneteles dombon fekszik, mely lassú emelkedéssel haladja meg a Branta zuhatagait, s végre hozzátapad a csaknem föléje hajló gránitfal egyik oldalához.
Ez a domb maga, mintegy különválva a többi őserdő honfias növényzetétől, csupa tropikus fákkal, virágokkal van benőve vadon. A fák alakja, levele, virága, gyümölcse mind oly csodás, ismeretlen, mintha más világrészből került volna ide; vannak köztük olyan fák, amiknek életföltétele egy másik fának a halála; csak veszni induló korhatag faderékból nőnek elő (valódi metempsychosis a növényvilágban); góliátjai a hagymás virágoknak, mik esztendeig készülnek hozzá roppant virágkelyheik kibontásához; gyümölcstermő fák, amik nem ismerik az évszakokat: egyik évenkint háromszor terem, a másik másfél évig érleli a gyümölcsét, a harmadik együtt hozza a virágot a gyümölccsel, ismerős gránátalma, narancs, füge egész pagonnyá keveredve; s amit a mérsékelt zóna alatt mint fanyar, kemény vackort ismernek, a birs körtéje itt édessé, zamatossá, puhává érik meg. Magasra emelkednek az örökzöld geszt körül a datolyapálmák lehajló szilvafürtjeikkel, mik nyers korukban arannyal versengők. S a Hesperidák kertjének még kerítése sincsen: bemehet akárki, s szedhet a földre hullt gyümölcsből, amennyit tetszik. Csakhogy valami lankasztó melegség, átfűlve a fűszerfák minden ámbraillatától, úgy meglepi a jövevényt, hogy valami más világba képzeli magát, ahol az embert nem gyönyörködteti az evés. Amint aztán beljebb halad a sok tekergő ösvények egyikén, valami kardalszerű énekhang által kalauzolva, lassankint olyan fák tömkelegébe jut, amik lábtókon járnak: a derekaik magasra vannak kiemelkedve a földből. S három-négy vastag gyökérág nyúlik alá belőlük. Ezek nem akarnak egész fürdőt venni, csak lábvizet használnak: ott a talaj vizenyős. Egyszerre megnyílik egy nagy, vastag moharéteggel fedett tér, amiben öles páfránybokrok képeznek szigetecskéket, telefuttatva csillagtermő szulákokkal. Ennek a mohaszérűnek a széleiből csupa emberfejek bukkannak elő: de ezek nem valami levágott fejek, hanem élő emberek szemhunyorgató agyai, akik énekelnek, ki vékonyan, ki vastagon, mellettük egy mankó vagy kettő; gúnyáik a bokrokra felakasztva; ezek bénák, nyomorékok, kik messze földről ide vándorolnak, a csodatevő láphoz, gyógyulást keresni. A gyógykezelés igen egyszerű. Lyukat ásnak a mohába, annak a gyökerein alul forró iszap van; abba a beteget lebocsátják nyakig: a hóna alá rudat dugnak, hogy le ne szálljon a pokol fenekéig, s aztán a mohával jól körültömik a fejét, hogy a feljövő pára meg ne fojtsa, aztán ott hagyják napestig. Énekelhet is. A moha körül a fák alatt burdékok vannak összetákolva venyigéből: az a vendégszállás.
Hogy milyen csodatevő ereje van e mohafürdőnek, ennek tanúbizonysága az a tömérdek hátrahagyott mankó, amit a felgyógyult lázárok letűzködtek a moha szélében, itthagyva a nyomorúságukat.
Ezt a mohos lápmezőt élteti egy tó, mely egész a kolostor faláig terjed; úgyhogy az embermagasságnyira zöld a nyiroktul.
A tó fölött állandóan rezeg a levegő, mint ahogy a délibáb szokott hullámzani; abból a vízből kéngáz fejlődik ki. Azért ebbe a kolostorba se orozva, se erőszakkal halandó ember be nem törhet; mert a dereglyére szálló, ha mind Sámson legyen is, menten ott fullad; helepolisszal se közelítheti azt meg, mert az a kokojszásban menten elsüllyed; aki becsületes szándékkal akar bejutni a szentelt magányba, annak ezt csak nagy alkudozások útján lehet elérni, ami ki- s belövöldözött nyilak útján váltott levelezés által történik meg: ez esetben a kolostor ballustrade-járól egy átelleni három singnyi magas mellvédre lebocsátanak egy csapóhidat, azon mehet át az elfogadható vendég; odáig nem hat fel az ölő gáz.
Tehát ennek a kolostornak hármas védelme van az ártó világ ellen; az egyik a nyomorékok által letűzködött mankók pallizádja, a másik az öldöklő tó, a harmadik, a leghatalmasabb pedig maga a Nabukodonozor király.
Igenis, ő maga az kőből kifaragva, koronázott ökörfejjel, aki a sziklaodúban ül a trónusán, a lábai alatt tüzes kemencéből füstölögve omlik elő a kopasztó forró vízsugár, mely a tavat és a mohát örökké táplálja, s a forrás üregében látható a három tüzes szentek alakja, Zsidrák, Mizsák, Abednégó; az egyik jáspisból van, a másik kalcedonból, a harmadik karneolból; így dacolnak a pokollal.
S ez a meleg forrás egyúttal a titka annak a rendkívüli növénytenyészetnek, mely a kolostor kertjét az év minden szakában díszíti. Amit megtagadott Jupiter, megadja Pluto.
 
Disputa.
Kritikus. Csak megállhattam eddig beleszólás nélkül. Ez aztán a miroboláns tájleírás. Piktor legyen, aki lefesti! Mármost majd én írom le, hogy milyen ez a Branta völgye, meg a völgykatlanba zárt paradicsomdomb – a valóságban.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages