II. A kritikus leírása

Teljes szövegű keresés

II. A kritikus leírása
A Branta-völgy, amint előttünk áll: a halálnak és az enyészetnek a képmása.
Két meredeken csapinós hegyoldal fut össze egy élesen alákanyargó sziklavágányba, mely folytatását a tenger alatt találja; a sziklák vakítón szürkék, vagy piszkosan sárgák; a kopár hegyoldalban fölfelé vonuló barázdák látszanak, az egyik népmonda szerint az ördög szántotta azokat végig ekével, a másik szerint azok a szekerének a kerékvágásai, mikor sátán őfelsége a menyasszonyával útra kelt, ebben, az ő rezidenciájának a bejáratához egészen méltó vidékben. A sziklák között nincs egy szál fű, moha, moszat, pörs, kőtarjag: semmi! Ez a déli oldal. Szerző szerint az az áldott őstalaj, melyben az olajfák kék bogyót, a szelídgesztenyék drága marónit teremnek. Végtül végig az egész hegyoldal egy sziklasivatag, melynek látása fáj a szemnek. Az északi hegyoldalon kesereg elszórva az egyetlen képviselője a növényvilágnak: a zavoriai boróka, nagy vörös bogyókkal rakva. Ez is csak ott, ahol hozzájárulhatatlan csompók között meghúzhatta magát.
A völgyvágány tengerbe szakadó nyílásában még csak homok sincsen, nemhogy abban az aranyásók drága porszemeket kereshetnének, és az egész Dalmáciában nem jön elő – bányászati úton – annyi arany, amennyivel egy karácsonyfára akasztandó diót be lehetne aranyfüstözni.
A Branta patak, mely azokat a visszhangzó cascade-okat képezi, egyszerűen nem létezik. Nyáron a medre száraz, tavasszal, mikor a hóolvadás megindul, egypár napig ömlik rajta végig az iszapos moslék, mely húszmázsás sziklákat hömpölyget alá magával, s a vágányt egyre mélyebbé vájja; hanem amint a hó elment, nem marad a vízből egyéb hátra, mint ami a völgyvápákban odarekedt; az aztán ott poshad, míg a forró nyár ki nem szikkasztja, termesztve irtóztató szúnyograjokat, s terjengetve a lázerjesztő bűzt az egész völgyben; olyan benne a lég, mint egy elhagyott pincében, ahol ászok, hordó mind halomra penészedett.
Eleven állat a szúnyogon kívül nem lakik itt, csak magasan a légben hallani a rikácsolását a kóválygó tengeri sasnak, mely halat hord haza a fiókjainak.
De hát menjünk odább, keressük fel a szerző által leírt Branta-völgyi csodálatos paradicsomot. Ne restelljünk egy kis lábtörést kockáztatni; hisz ott van az a minden sántaságot meggyógyító mohafürdő, ahol a három tüzes szentek azonnal segítenek a bajunkon.
Igenis: ott van az a félteke alakú domb, egy oldalon a sziklafalhoz simulva, a többi sziklasivatagtól annyiban különböző, hogy ennek a hepehupás szirtjei között csakugyan terem valami növényzet, amiről a kecskék azt hiszik, hogy az is jó, ha nincs más; vadzsálya, démutka még virágot is mutat, a szerbtövis, az már meghonosult az útfélen, hanem a gránátalmákból mentül kevesebbet találunk. Azonban legyünk igazságosak. Azon a helyen, ahol szerző azt a pandanusokkal körített mohos lápot látta, csakugyan van valami kert. Egymásra hordott sziklákból négyszegletű kertelés van emelve, aminek széle-hossza lehet vagy húsz lépés, erre a kőfalra vannak felfuttatva a szőlővesszők, amik elég bort teremnek egy háznép (azazhogy a férfinép) számára. Alattuk zöld és veres színű tökök hevernek (az asszonynép télire való mindennapi csemegéje). Bizonyosan ezek csábították el a regényírót, hogy a mohából kiálló emberfejeket lásson maga előtt. Egyébiránt ezek is bírnak annyi ésszel és tudománnyal, mint a gazdájuk, aki hétköznap iszik és pipázik, ünnepnap pedig iszik és célba lövöldöz, s aki karakterére nézve igen jeles rablóhős volna, ha a császári csendőrök az élethivatását meg nem zápították volna. Leánya is van. Derék személy, odakinn őrzi a kecskéket, és danol mellette magának. Arca halavány, szemei veresek, ajkai hasonlítanak a gomblyukhoz, hanem szederjesek. Nagyon jó lenne regényhősnének, mert már kétszer elrabolta a kútnál valami uskók vőlegény; de mind a kettő visszahozta. Recommendálhatjuk szerzőnek!
No de végre rátalálunk magára a szokatlan barokk vagy bizánci (egyszóval furcsa) architektúrával épített nagyszerű klastromra is, melyet a szerző szerint nem az angyalok hoztak ide a levegőn keresztül Lorettóból, hanem amely a kigyógyult lázárok bő adakozásaiból emeltetett szent Nabukodonozornak meg az ő három „Hausjud”-jainak a tiszteletére.
Itt áll előttünk (mert nem dűlhet el). Körültámogatva minden oldalról nagy ormótlan sziklákkal, egy lapos kövekből vakolat nélkül felrakott épület, a hézagok mohával kitömve. Két szoba az egész, de az sem egymás mellett, hanem emeletre. A felső szoba az istálló, alul az emberi családtagok laknak. Azért így, mivel az emeletről a tolvajok nem lophatják el olyan könnyen a kecskét, birkát, malacot.
Ez a nagyszerű Branta-völgyben emberi kéz rakta egyetlen épület.
Nabukodonozor királyról azonban itt nem tudnak semmit. Zsidót itt nem láttak soha, és kemencéről itt még fogalom sincs, miután kenyeret nem sütnek; ami pedig a világhírű thermaeket illeti, azok ugyan ha volnának is itt, bizony hiába volnának; mert itt se férfi, se asszony elvbül nem fürdik soha.
Voltam bátor bemutatnia Branta-völgyet a maga valóságában.
Szerző. Eddig a kritikus. – És én kénytelen vagyok neki tökéletesen igazat adni. Valóban egészen ilyen a Branta-völgynek az ábrázatja „most”. Csakhogy az én históriám ezelőtt hétszáz esztendővel ment végbe. Akkor még olyan paradicsom volt Dalmácia, amilyennek én festettem elébb. Különben hogy választotta volna Róma legfényűzőbb caesarja, Diocletian e vidéket állandó lakhelyéül, aki válogathatott Olaszország minden virányaiban? Hogy lehetett volna egyes városoknak az a mesés hatalmuk, gazdagságuk, ami volt Raguzának? Az én leírásom Fiume környékéről, a gyönyörű Abbáziáról van lemásolva. Ott nőnek szabadban a pálmák, ott fakadnak a dúsgazdag források, amik vetekednek a római „aqua virgo”-val; ott látni még azokat a sokszázados cserfákat, amiknek darabjáért a hajóépítők háromszáz forintokat kínálnak. Hétszáz év előtt ilyen volt a Branta-völgy is, s egész Dalmácia. A magyar királyok uralkodása alatt még földi paradicsom, hős népek által lakott dicső ország, melynek ellenálló erején visszatorlódott a mongol hordák világirtó rohama, egy ország tele csodákkal! Mikor aztán a velenceiek elfoglalták, cselszövénnyel, erőszakkal, egyik fajnak a másik ellen uszításával, a keresztes hadak őrült testvérgyilkos dúlásával, akkor legelőször is azon kezdték, hogy a dalmáciai erdőket a saját hasznukra kiirtatták. Azokból az ősvilági fákból készültek Velence gályái, hajóhada, kereskedelmi flottája; azokat verték le pilotáknak az új palotákhoz, s mikor aztán Velence maga jóllakott az erdővel, akkor a maradékot eladta a török szultánnak. A kereszténység esküdt ellensége ezekből a mi őserdőinkből építtette azokat a hajóhadakat, amik századokon át rabszolgákkal népesítették meg a tengereket.
És mikor aztán már ki voltak vágva a csodaszép őserdők óriásai (a sarjaikból új erdő keletkezett volna), akkor Velence odatelepítette a dalmata völgyekbe mindazokat az Istentől elrugaszkodott kóbor népvakarcsokat, akiknek se nemzete, se hazája, akiket itt-amott foglyul ejtett, mindenféle zagyvalékot, mert az „uskók”, a „morlák” név nem népnek a megszólítása, az csak „szökevényt”, „tengerlakót” jelent, s ennek a szabadon bocsátott rabszolgahadnak volt feladatául hagyva, hogy a kivágott dalmata őserdőknek még a bennhagyott tuskóit és gyökereit is irtsa ki, szedje ki; s ezt a rakoncát hajóteher számára hordták át Velencébe tüzelőszernek.
Utoljára aztán meghonosították a kecskenyájakat a letarolt erdők helyén, s azok még sarjú növésében elpusztítottak minden újra csírázó növényt, végtül végig az egész dalmata parton.
A velencéseket egyszer csak elkergették Dalmáciából. Akkor aztán a honosak elkezdték újra beültetni olajfákkal, gesztenyékkel a puszta avart. Hanem ott maradtak a morlákok. És ennek a vitéz, balladákban megénekelt fajnak az a sajátossága, hogy ha valakin bosszút akar állni, hát egy éjszaka kivagdalja a gyümölcsfáit, a szőlőtöveit; bosszút áll a kerten, az erdőn.
Akkor aztán jön egy harmadik bosszúálló, a dalmata partok réme: a bóra. A hajdani erdőfedte vidék a nevét sem ismerte. Az északi szél, ahol erdőt talál, kibékül a földdel. De ahol letarolt hegy áll előtte, azt elemészti. Tél nem volt azelőtt soha e vidéken; havat nem láttak e hegyormok soha. Amióta az erdőket elpusztították, az egész klíma megváltozott. Viharok, záporok, hirtelen hóolvadás elmosták a talajt; hétnapos hideg szél porban elseperte: lefújta, lehordta egész a meztelen szikláig a termőföldet; nem egy fűgyökérnek, de még egy mohának való porondot sem hagyott rajta: így lett a paradicsomból a rettenetes „Karszt”. S amint elmúlt az erdő, a pagony, a geszt, a cserje, a pázsit, a moha, úgy múlt el lassankint a folyam, a patak, a csermely, az ér. A szikla kiszáradt. És támadt a forrásgazdag virányok helyén a rettenetes Karszt.
És azután jöttek a törökök. Hajtották maguk előtt a kétségbeesett, hazájuktól megfosztott mindenféle népek egész zagyvalékát. Az uskókok még csak az erdőket ették meg, a törökök már a kőfalakra voltak éhesek; város város után dűlt halomba előttük. A kolostor nem volt szent hely többé, a templomok nem álltak Isten oltalma alatt. Paloták országa volt egykor, s romok országa lett Dalmácia.
És utoljára mikor már a minden kínszenvedések pohara megtelve látszott lenni, megjött a legnagyobb csapás Dalmáciára: az irtóztató földindulás, mely Raguzót romba dönté, s fele lakosságát sírul eltemette. Ez a katasztrófa szikkasztá ki egyszerre a hajdan oly kedves meleg forrásokat a Branta völgyében, s azoknak elvesztével átadta az enyészetnek a tájukon meghonosult tündérvilági növényzetet. Bizonyosan ez temette el a gazdag aranybányákat is örökre.
Íme itt van a magyarázata a két ellentétes tájleírásnak. A kritikus leírása a jelen, az enyém a múlt.
*
Kritikus. Szent Minos, Aeacus és Rhadamanthus! pokolbeli három kritikusok! Eszerint, miután már volt alkalmunk egy tenger alá elsüllyedt világrész történetében gyönyörködhetni, (?) most megint be kell vennünk egy levegőbe elrepült országnak a regényét. – No hát lépjünk be abba a híres „három tüzes szentek klastromába!”
Szerző. Csak lassan a testtel! Ott apácák laknak!
*

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages