III. Az apáca fejedelemnő
III. Az apáca fejedelemnő
A Branta-völgyi kolostor egyenesen apácák számára lett építve, kegyes adakozók nagylelkűségéből.
Voltak ott különféle kategóriái az apácáknak. Olyanok, akik fogadalmat tettek rá, hogy hajadoni életet fognak élni. Ezek között voltak fájdalmas szívűek, balsors üldözése elől magányba menekülő lelkek és végre rajongó áhítatos keblek. Azután volt egy másik kategória, azoké, akik vártak rá sokáig, hogy valaki férjhez viszi őket, de miután kimaradtak az időből, s átlátták, hogy hiába várnak, senki sem jön értük, megnyugodtak a sors végzésében, hogy nem teremtett a számukra párt. Ezeknél a szépség csak ráviteles fogalom volt: többnyire túl voltak a veszedelmes koron. Azután voltak özvegy apácák; de ezek csak mint szolgálattevők alkalmaztattak, s ha nem jól viselték magukat, elbocsáttattak. De ami a legnagyobb számot képezte, ez volt a férjhez menendő szüzek osztálya; ezek azután mind szépek is voltak és fiatalok.
A helyzet megértése végett meg kell ismerkednünk a raguzai patríciátusnak azzal a bevett szokásával, hogy ott a férfiak csak hajlott korukban házasodtak. Igen helyesen. Amíg fiatal az ember, könnyelmű az ember. Hajlandó a csapodárságra. Bármilyen szerelmes volt is, mikor a mátkája után járt, időjártával kiszeret belőle. De a komoly, megérett férfiú, aki úgy az ötven és hatvan esztendő között szakít le egy fiatal rózsát, hogy azt keblére tűzze, ugyancsak megőrzi a hitvesi hűséget, és nem szelburdiskodik többé. Egyéb indok is van. A raguzai patrícius ifjúnak levente éveiben más hivatása van, mint a feleség rokkájának a surrogását hallgatni. Egypár esztendeig a Szentföldön kell neki időzni. A dicső Ptolomais az a város, ahol a fiatalság a világ bölcsességét legjobban megtanulja. Később az apja gályáján be kell utaznia a fahéjtermő afrikai partokat, és beletanulni a haszonhajtó kereskedésbe a pontusi, föníciai népeknél. Oda feleséget nem hordhat magával. Otthon hagyni pedig veszedelem. Azért nem hal meg éhen az úrfi. Hiszen ha neki nincs felesége: van másnak. De meg ha komolyan megfontoljuk a dolgot, hát az ilyen sima képű ifjonc, akinek még bozontokban lepi el az üstöke a halántékait, azzal a kifejletlen karcsú termettel, azzal a vigyorgó gömbölyű pofával, amit még egy becsületes ránc sem ékesít, nem is lehet egy helyes ítéletű kisasszonynak az eszményképe; hanem ha a férfi egyszer már tökéletesen megérett, a homloka szépen felvonult a feje tetejére, a hajfürtjei megnyerték a gyönyörű ezüstszínt, s szép kecskeszakálla az övéig lelóg, s egész ábrázatját rendbe hozták a díszes redők, amikben jellemének kifejezését megtalálni: az ilyen férfiú azután méltó a törvényes szerelemre. Van tekintélye, rangja, saját palotája, saját kápolnája, saját védszentjével és saját diakónusával; kertje, lovai, gyaloghintója; otthon a háznál ezüstje és porcelánja, a pénztára kulcsát az övére akasztva viseli, nem kéri a pénzt az apjától, vagy váltóra a sadduceustól: a maga ura, tehát méltán a feleségének is ura; az ilyen úrnál aztán az ifjú asszony mindent megtalál, ami szívet gyönyörködtet, ellenben nem talál se ipát, se napát, se ángyot, se sógorasszonyt, se osztozatlan testvéreket; az ilyen aztán az igazi vőlegénynek való férfiú.
Azért becsülöm az eszét a raguzai szenátusnak, hogy ezt ilyen okosan rendezte.
De hogyan rendezte hát?
Ennek a titoknak a megoldását rejti a Branta-völgyi zárda. Az előkelő családok leányai egész tizenkét éves korukig otthon neveltettek, s igen természetesen társaságba nem kerültek. Írni, olvasni nem kellett nekik tudni. Ez volt a legjobb metódus: megakadályozni a világi csáb incselkedéseit. Mert ellenben Raguza tele volt poétákkal, akik egyébbel sem töltötték az időt, mint szerelmes versek firkálásával. Ezért is hívatott ez időben Raguza a „szláv Athenaenek”. Azonban enyhítő körülményül legyen felemlítve, hogy a dalmata költők verseiket latin nyelven írták; úgyhogy azok csak férfiak gyönyörködtetésére szolgáltak. Ezt a nyelvet pedig csak írástudóknak lehetett elsajátítani; mert nem használtatott a közbeszédben, csupán a tanácskozásban, az igazságszolgáltatásban s az idegenekkel való közlekedésben. (Hiszen mi magyarok is voltunk egyszer ilyen athéneiek.)
Mikor aztán kezdett a kisleány abba a korba lépni, amikor szeret az ablakon kikukucskálni, akkor érte jött egy tisztes matróna, fehér-fekete skapuláréval a fején, kék palásttal a vállán, melyre ezüst csillagok és arany lángok voltak hímezve, az átvette a szülőktől a reményteljes csemetét, s maga mellé ültetve a gyaloghintóba, elvitte a három tüzes szentek zárdájába. Ott azután addig maradt a kisleány, amíg évek jártával támadt a számára (néha már ki is volt szemelve) egy ilyen fentebb leírt szeretetreméltó, hozzáillő vőlegény, akinek a kecskeszakálla már ezüstbe játszik, aki a szülők tetszését megnyerte; s miután az érdekelt felek a hozomány és móring, s más ily lényeges tárgyak felett szépen megegyeztek, akkor a kék köpönyeges matróna ismét visszahozta a gondjára bízott kisasszonyt, aki a kolostorból azután egyenesen az oltár elé lépegetett kiválasztott vőlegénye karján (azazhogy csak az ujjainak a hegyét érintve kezével).
De hátha a fiatal leánynak nem tetszett ez a szeretetreméltó ábrázat, amelyet az idők már úgy telerajzoltak zónákkal és meridianusokkal, mint valamely földglóbust? Hátha inkább szeretett volna egy olyan kiállhatatlan deli sihederrel (aki még lépni sem tud, hanem ugrál) az áldásosztó pap elé járulni? Hátha már álmodott is valaha ilyenről?
No hát éppen az volt a három tüzes szentek kolostorának legfőbb dicsősége, hogy még az álmokat is meg tudta őrizni. Az álmokat! A fiatal leányok álmait! Hisz az túlmegy emberi hatalmon. Túl is ment. Azért volt az ő hírük olyan nagy!
De nemcsak a raguzai patríciusok küldték ide a serdülő leánykáikat a biztos zárdába, hanem a szomszéd tartományokban lakó knézek is. Azoknak megint egészen más okaik voltak erre az elővigyázatra. A knéz valami olyan fejedelemforma volt: „kiskirály”, ahogy a magyarok mondják. Várban lakott, fegyveres csoportot tartott, háborút viselt: majd az egyik, majd a másik szomszédjával. Aztán megesett, hogy egy harmadik szomszéd azalatt rajtaütött a várkastélyán, s amit elvihetett, elrabolta. Ha szép leányt talált, azt bizonyosan ott nem hagyta. Sőt legtöbbször éppen a szép leány volt az ok a háborúviselésre. Tirimir knéznek volt egy szép leánya, Dragomir knéznek meg egy levente fia. De a kettőt elválasztotta a vérbosszú. Ezt volt a „törvény” arra befelé a hegyek között. Itt csak úgy lehetett a leányt feleségül venni, ha az apját, vagy egypár bátyját agyonütötték. Ebből azután megint újabb vérbosszú fűződött, s ez szállt hagyományul ivadékról ivadékra.
Sokszor meg a tengeri rablók rohanták meg a vidéket, s a védtelenül mulatozó leánykákat ölre kapták, elrabolták; elvitték a marokkói császár háremébe.
Még ezek ellen is a legbiztosabb menedék volt tehát a legféltettebb kincs, az ifjú szüzek számára a Branta-völgyi kolostor; mert ha még akadt volna is oly vakmerő, akár kéjenc, akár martalóc, aki erőhatalommal támadta volna meg a magányos zárdát, azt először is a három tüzes szentek mindenféle pokoltályoggal verték volna meg; de sokkal inkább a nyakába zúdították volna a bátor szívű apácák azt a gát közé szorított tavat, s egész seregestül leseperték volna a tengerbe: ahogy ezt egyszer meg is izente az ott kóborló Hayreddinnak, a kalózkirálynak, az apáca-fejedelemasszony: a büszke Lubomira.
A Branta-völgyi zárdában nem tűrtek meg semmiféle hímnemű állatot, legyen bár annak a neve férfi, kakas vagy kandúr. Még a galambokat sem engedték megtelepedni a padláson. Hiszen két csókolódó galamb éppen a legjobb jelképe a szerelemnek. Itt nem szabad senkinek és semminek szeretni! Ha csalogány jött a kert bokrai közé, elfogták lépvesszővel; kitekerték a nyakát. Ez is a szerelem énekese.
Az egyetlen férfi, akinek hetenkint egyszer meg kellett jelenni a zárdában, volt a gyóntatóatya, Onufriosz, archimandrita. Ez már özvegy férfiú volt. Nem nélküli ember. Hajdan a nápolyi hölgyvilágnak legkegyeltebb gyóntatóatyja; de irigyei addig áskálódtak ellene, míg át lett rendelve az Illyricumba. Még akkor is szép alak volt, igazi pátriarkai eszménykép; vállát verő haja, övéig érő szakálla fehér mint a selyemvirág szössze; de orcái pirosak, redőktől össze nem barázdálva; két szemében most is világítnak a varázstevő lángok, amik annyi háborgó kebelnek megnyugtatást szereztek; duzzadó ajkain, sima nagy homlokán olvasni lehet a büszke öntudatot; a nagyravágyást.
Ezzel az alakkal valami más is lehetne az ember, mint a Brantavölgyi apácák gyóntatója.
*
Disputa
Kritikus. Most megfogtuk szerző uramat! Ha Onufriosz Nápolyban volt elébb gyóntató, akkor a római egyház alattvalója volt; az is mondatott fentebb, hogy a raguzai fiataloknak egypár évet a Szentföldön kellett tölteni; ebből, megint az következik, hogy a Branta-völgyi kolostor is, ahová azalatt a menyasszonyaikat elrejték, szintén Róma fennhatósága alatt állt, a papi coelibátus pedig már akkor, 1059 és 1063 között, be lett hozva VII. Gergely pápa által; miképpen lehetett tehát az ön Onufriosza a keresztes háború ideje alatt özvegy ember?
Szerző. Ha csak menekülni akarnék a vád elől, kétfelé is kibújhatnék egy mellékajtón; azt is mondhatnám, hogy az én történetem éppen 1059–63 között esik, vagy utasíthatnám a kérdezőt I. Ferdinánd reformáció-cikkeire, amiket a tridenti zsinatnak benyújtott, előadva, hogy meg van ugyan hozva a coelibátusról szóló törvény, de azt az ő országaiban úgyszólván senki sem tartja meg; hanem hát én be akarom bizonyítani, hogy igaz történetet írok, s semmi rendkívüli expedienseket nem használok fel; csupán arra hivatkozom, hogy a nem schismaticus keleti hívek főpapjainak a római pápák megengedték az egyszeri házasodást, s „amellett” a gyóntatás és egyéb szentségek feladása is meg lett nekik engedve. Történetem egész legális, reális és morális alapon van fölépítve.
Kritikus. Ezt jó lesz el nem felejteni.
*
Hogy a kolostor homlokfalának egy ablaka sem volt, annak az okát könnyű kitalálni az előtte elterülő tó és mohafürdőben, mely éjjel-nappal látogatva volt.
A keskeny gyaloghidat az épület mellvédőjéről a látogató archimandritán kívül csak a női jövevények előtt bocsátották alá. Ezen keresztül lehetett bejutni az egyetlen bejárathoz, mely olyan alacsony volt, hogy Onufriosznak mindig meg kellett hajtania a fejét, mikor belépett rajta. Ez ajtó egy szűk, sötét folyosóra nyílt, mely tömör bástyafalon keresztül a nagy épület belsejébe vezetett. Az épület zárt négyszöget képezett, a hátulsó osztályában egyetlen tömzsi toronnyal, melynek kékre zománcolt teteje a tó felől jövőkre nézve láthatatlan volt; ellenben a völgy túlsó oldaláról nézve annál ékesebben tűnhetett fel.
Csakhogy akik a völgy túlsó oldalán laktak, azok onnan ebbe a világba sohasem jöttek elő. Ott lenn a mély völgykatlanban volt a kolostor majorsága, mely az odafenn lakókat tápszerekkel ellátta.
Abba a völgybe még a nap is csak delelőre pillantott be; világi emberszem soha; csak a kolostorlakóknak volt oda kilátásuk.
Odafenn a kolostorban konyha sem volt. Meleg étellel itt nem éltek. Az esztendő háromszázhatvanöt napja közül kétszázharminckettő volt a böjti nap, s aközül nyolc olyan, amikor még vizet sem volt szabad lenyelni. Volt válogatás is a böjtökben, a tojásnak, a vajnak, az olajnak és a vízben főtt zöldségnek a napja; a halevő nap már az enyhébb böjtök közé tartozott, a húsevésre felszabadított napok száma azonban még a fogadalmak és gyászesetek által is meg lett rövidítve.
Hanem ez csak a fogadást tett apácákra nézve volt rendszabály, s a fogadást csak a negyven éven túl volt szabad letenni. Nem kötelezte ez a szigorú életmód a fiatal növendékeket és magát a fejedelemasszonyt. Lubomira még nem volt több huszonnégy évesnél. A raguzai érsek rendeletéből lett ideküldve e kolostor felügyeletére már tizennyolc éves korában.
Valódi Minerva-arc volt, egész hozzáillő termettel, csak a lovassisak a fején, a pikkelypáncél a keblén, a Medúza-fej a pajzsán hiányzott neki hozzá, hogy Pallas élő szobra legyen. Az a hideg láng a szemében, ami Arachnét pókká változtatta. A puszta ránézéssel uralkodott az alattvalóin. Áhítatossága példát adott valamennyinek.
Reggel hét órakor hangzott naponkint az első harangszó az ájtatosságra, amire az apácák celláikból összegyülekeztek a templomba. Lubomira mindig legelső volt az oltár előtt. Azután következett a véghetetlen zsolozsmaéneklés, imádkozás, térden járás a szentek koporsói körül, amiben a fiatal leánykáknak is mind részt kellett venni. Ez így tartott a déli harangszóig. Akkor következett az ebéd. Az étterembe egyenesen a templomból mentek le egy csigalépcsőn, az éppen ott volt a templom alatt. Elébb a fiatal leánykák ebédeltek meg, a drága csemeték, akiket a szülőik menyegzővárásig küldtek ide, azoknak nem kellett elnyomorítani a testüket. Az apácák hordták nekik körül az ételt. Ami azoktól megmaradt, abból nekik még ízlelniök sem volt szabad, azt kiadták a tó mellett ácsorgó zarándokoknak. Ők maguk hozzáültek a maguk sovány böjti ételeikhez. De azalatt is egyre folyt az imádkozás. Se száraz hal, se retek, se olajos hal nem kerülhetett elő, hogy az asztaláldás meg ne előzte volna, s az étkezés alatt egy testvér felolvasást tartott a szentek életéből. Ami azután még ezektől is megmaradt, tányérhulladék, kenyérhéj, ízék, morzsa, mócsing, az össze lett seperve, s azt leadták még egy emelettel alább: a „vezeklőknek”.
A templom a kupolája ablakaiból kapta a világosságot, az alatta levő refectórium a keletnek fekvő mély gömbölyű ablakokból, amiből sokat elvettek a boltozatot tartó tömör oszlopok, amiket az étkezésnél négy-négy testvér szokott körülülni, a harmadik (lefelé számított) emeletbe már csak egy szűk folyosó csúcsos résein át szivárgott a derű; ez már magába a sziklába volt vágva. Itt voltak azok a szűk cellák, amikbe azokat az apácákat zárták el, akik valami vétket követtek el.
De micsoda vétket?
De meddig kellett nekik ott maradni?
Volt olyan közöttük, aki már hat év óta ki nem jött egy olyán szűk odúból; nem tudta már, mikor van tél, mikor nyár. A szikla egyformán hideg.
A többiek úgy hítták, hogy „Soror Kozima”.
A fiatal lánykák csak suttogva emlegették egymás között. A felügyelőnőik azt mondták nekik, hogy Soror Kozima az ördögtől van megszállva.
Annyit emlegetik azt az ördögöt, hogy az ember utoljára kíváncsivá lesz rá, hogy vajon milyen lehet ő.
A Branta-völgyi kolostor falai ugyan tele vannak festve az alakjával, ahogy a keleti egyház templomai szoktak lenni. Hanem a különböző formáiból az tűnik ki, hogy még a pokolban is változandó a divat. A két századdal elébb festett képeken, amik a folyosókat, a tornácokat, a kapuíveket ékesítik, nagyon ocsmány alakja látszik az ördögnek, fekete, szőrös, szarvas, bivalylábú szörnyeteg, hosszú, kilógó veres nyelvvel, aki vasvillára szúrva viszi a bűnösöket a pokol tüzére. Ez a neme a festészetnek akkor keletkezett, mikor az ikonomachia megszűnte után, a Kopronimos Konstantin által levakart templomfalakra ismét elkezdtek az elpusztított remek egyházi képek helyére újakat festeni. A művészek után a mázolók.
Később aztán az Illyricumban is újból lábra kapott olasz ízlés becsületesebb kinézésű ördögöket honosított meg az ájtatosságnak szentelt falakon; de még azok is magukon hordták pokolbeli ismertető jeleiket, a gonosz kifejezésű ábrázatot, a hegyes Mefisztó-szakállal, a denevérszárnyat, a sántító lólábat, s rendszerint ellentétbe hozatván égi ellenfeleikkel, a lángpallosú arkangyalokkal, rögtön elárulták, hogy minő elveket képviselnek.
Hanem hogy az ördög a maga valódi alakjában bemutattassék, ez az érdem az új apáca-fejedelemnőt illeti meg. Ő volt az, aki az apácákkal, kik minden művészetben jártasok voltak, az ördögöt nyalka deli ifjú legény képében festette le a zárda falára, aki nem tüzes vasvillával, hanem drága ékszerekkel csábítja az ártatlan szüzeket magához, gitározik és virginál; térdepel és esküszik; paradicsomot épít és rózsákon jár, hanem aztán ha egyszer megkaphatta a kezedet, szegény ártatlan szűz, ha átölelhetett, akkor egyszerre elveti az álarcát, a szarvai előtörnek, a szája tűzlángot okád, s áldozata előtt lólábával berúgja a pokol ajtaját. – Ilyen az ördög! – Ellenben ott van másfelől a mentőangyal, tisztes, meglett korú férfiú képében. Szép szürke üstökkel, tekintélyes kecskeszakállal; bársony talár a vállán, nyusztprémmel, tollas barét a fején, akár egy raguzai szenátor. Másformának nem is lehet képzelni a védangyalt emberi alakban.
Nem jár az mezítláb, mert annak szép spanyol maroken saruja van. Ez megszabadítja a pokol torkából a kétségbeesett áldozatot az ördög keze közül, s aztán bevezeti kézen fogva az igazi paradicsomba.
