IV. Soror Kozima és Soror Kekharizméne

Teljes szövegű keresés

IV. Soror Kozima és Soror Kekharizméne
Az a tetszetős alakban megjelenő ördög, ha egyszer bevette magát a női szívbe, nehezen bírható a megszökésre.
Vannak szelídebb és erősebb módszerek őkelmének a kiűzésére. Ha szentképek, zsolozsmák, áhítatos beszédek, imádkozások, böjt, vezeklés, önkorbácsolás, hangyákkal telerakott alsó öltönyök, rémek megjelenése, titokteljes hangok – nem segítenek: ott van végső gyógyintézetnek a katakomba.
Mélyen a kolostor fundamentuma alatt, a sziklába vágva vonul el a sziklafolyosó tört szegletben; a szegletnél át van törve a sziklafal ölnyi vastagságban, s e nyíláson át jön be friss levegő és valami világosság.
Egy sziklaér csordogál végig a folyosó csatornájában, ez tartja tisztán a cellákat.
A folyosó a cseppkőbarlangok természetével bír, a kolostor előtti tó vize szüntelen szivárog át a mészkövön, s kisebb-nagyobb stalaktit csapokat képez a cellák előtt. Az ablakkal éppen átellenben levő üreg vasrácsa már csaknem be van nőve alul-felül a lassan növekedő mészsípoktól.
Ebben az üregben lakik már hat év óta Soror Kozima.
A mellette levő cellában Soror Kekharizméne van bezárva, még ez is kap egy kis rézsút világot a sziklaablakból, a többi cellák már a sötétségben vesznek el.
Kozima és Kekharizméne!
Talán nem is ez volt a nevük, mikor még az Isten szép napvilága sütötte arcaikat?
Hiszen Kekharizméne szép név (azért, hogy olyan különösen hangzik), azt jelenti a legklasszikusabb nyelven, hogy „kedves”. Talán „Milenká”-nak hítták még nemrég, mikor lantpengés mellett invocálták a nevét. Ez utóbbi vezeklő még csak a jelen tavasz óta lakik itt e cellában.
Mind a ketten nagyon veszedelmesen vannak megszállva az ördögtől.
Kekharizméne nem tudja elfelejteni azt a napot, amelyen a deli termetű ördög, menyasszony útjában, elragadta őt, kísérőit szétverve, pedig a neki szánt vőlegény száz tulkot vágatott már a lakodalomra, s ez a vőlegény egy fejedelem volt; igaz, hogy vén, de hatalmas úr, az elrabló ördög pedig csak egy raguzai kereskedő fia, aki csak verseket tud dalolni; de milyen verseket, amik a csókok tudományát tanítják; de hogyan tanítják! Egyetlenegy tündérvilágú nap, melynek a csillagai még fényesebbek voltak, mint a napja, volt az egész életük; de ez az élet fölért az egész mennyországgal. Akkor vége szakadt. Az ég bosszúja utolérte őket. A szép arát idehozták e zárdába, a szeretőt elvitték, ki tudja hová? És azt a napot nem tudja Milenka elfelejteni soha.
Pedig már nincs is Milenka a világon. Az elmúlt. Ez itt Kekharizméne.
Még a menyasszonyi öltönye van rajta; mert az apácakantust nem akarta vele felcserélni, elejétől fogva konokul megtagadta az engedelmességet; még nem lepte be a penész a szép kihímzett sarukat; még a nyirok nem vette ki a színét a kantus selyembársonyának; még a hideg pincelég nem hervasztotta el orcáin a rózsákat; a könnyhullatások nem homályosítták el szemei tüzét. Olyan most is, mint azok a vila eszmények ott a dalmata hegyek között, akiknek az arcuk szív alakú, hegyes álluk, kis gödröcskével; finom ajkaik, nagy lánggyújtogató szemeik, hosszú, sötétségkergető szempillákkal, keskeny, egyenes szemöldökük hozzá, s átkozott piciny rózsaszínű fülecskéik; egész termetük csupa ideg, tetőtül talpig báj.
Ilyen még most a Tvartimir knéznek a leánya.
Még most igen csendesen viseli magát. Szelíd, alázatos; nem kell megláncolni. Ha jön a gyóntató, felel szépen a kérdéseire. Ha meglátogatja a fejedelemasszony, kinyújtja eléje a kezét, hogy megfoghassa az övét, és megcsókolhassa azt. – És aztán elmondja neki, hogy mit álmodott. Azok az álmok mind az ördög káprázatai. De mikor olyan édesek mégis!
Soror Kekharizménét szándékoson helyezték el Soror Kozima közvetlen közelébe. Ez az első foka a gyógykezelésnek. Lássa a rossz szellemtől megszállott, mi lesz őbelőle is idő jártával, ha szívéből azt az édes démont nem hagyja száműzni. Soror Kozima rettenetes alak. A termete is oly szakatlanul magas, hogy nem állhat fel egyenesen az alacsony üregben; kénytelen térdepelni. Hat év óta, hogy a föld alatti odúba be van zárva, az öltöny lemállott testéről: csak az aranyhímzet tartja még a rongyokat össze rajta. Csak az aranyhímzet mutatja, hogy azok valaha fejedelmi öltözet voltak. A testének nagy részén ezek sem takarják, vállai, karjai, háta, lábszárai meztelenek, s ahol a hosszan leomló veres haj nem borul rájuk, mutogatják az ütések foltjait, a karcolásokat, amik bőrét eléktelenítik. De azt az alakot a hat éves böjt és kínzás sem bírta megtörni; mikor egy meztelen karját kinyújtja a rács vasrudai között, csak úgy dagadnak rajta az inak és izmok; ha bőrének fehérsége nem vallana rá, azt kellene hinni, hogy az egy férfi karja. A széttárt tenyere pedig egy óriási keselyűnek a karma. Néha odafekteti az arcát egy olyan négy rozsdás vasrúd által képezett rámába. Ami szörnyarcot a mesék emlegetnek: Medúza, endori boszorkány, vasorrú bába, mind tűrhető pofa hozzá képest. Kétféle indulat torzítja el minden vonását: az emberi düh és az állati szenvedély.
Mikor valaki belép a katakombába, akkor előrohan. Orcáit oroszlán-ráncokba vicsorítja az őrjöngő harag vonaglása, szemöldökei piócákká csavarulnak, zöld szemei karikára nyílva ragyognak beesett üregeikben; összecsattogó fogai közül tajtékot köpköd a gyóntató felé.
Ha pedig egy apáca jön felé, aki ételt hoz a számára, akkor az a rémtekintet még borzasztóbbá alakul át, akkor a szemérmetlenség vigyori torzulását veszi fel; egy fintorkép az állati vágy kifejezésével, az égi szerelem bestiális lealjasodásában; akkor kacag, röhög, viháncol; rákezd dalokat énekelni, amik a legszemérmetlenebb bujaságot magasztalják, s tapsol hozzá a két kezével, táncol mellé a két lábával, hogy csak úgy csörög belé a lánc; míg önkívületében hozzáüti egyszer a fejét az alacsony sziklapadmalyhoz, s akkor aztán elszédülten esik le – a rohadt szalmára, amit minden évben egyszer kikaparnak alóla, mint a tigrisek alomízékét az állatketrecben.
Csupán egy emberi lénynek van rá bűverős hatása: Mater Lubomirának. Ha őt látja közeledni, a hang elhal az ajkain, térdre ereszkedik, összezsugorodik, meztelen tagjait hajával igyekszik tíl-túl takargatni. A fejedelemasszony bátran odamegy a rácsához, nem fél, hogy megragadja és összetépi; szól hozzá majd csendesen, engesztelőleg, majd keményen, parancsolólag. Ennek szót fogad. Nyöszörög, reszket, szűköl, mint az eb. S ha ilyenkor az arcát felemeli a két összefont karja közül, az az iszonytató kifejezés eltűnni látszik arról; lesz belőle – nem fenevad, hanem asszony.
Lubomira, miután Soror Kozimához beszélt, tovább megy, s Soror Kekharizméne cellájának rácsozatára teszi a kezét, szelíden súgva: „Pax tecum, Kyrie eleison”.
Soror Kekharizméne odajő a rácshoz, s letérdepelve, megcsókolja a fejedelemnő palástjának szegélyét.
 
Disputa
Kritikus. Mielőtt megtudnók, hogy mit beszéltek egymással Mater Lubomira és Soror Kekharizméne, legyen szabad egy szerény észrevétellel félbeszakítanom az előadást. – No ugyan bolondul rendezték el azok a jámbor apácák azt az ördögűzési metódust; ha egy fiatal, lehetőleg ártatlan, még megmenthető testvért oda helyeztek el a bőszült satyriázistól őrjöngő maenade szomszédságába; aki azután a maga szemérmetlen, erotikus dalaival tökéletesen megmérgezhette a szomszédjai kedélyét.
Szerző. Nem tehette. Kozima a waráng nyelvet beszélte, s azt se Kekharizméne, se más apácák nem értették.
Kritikus. Waráng nyelvet! Szent Bábeltorony! El ne dűlj alattunk! Hisz ez a waraeger nép nyelve. Hát hogy kerülnek a waraegerek a dalmata hegyek közé? Ezek a félelmes harcosok, akik rémei voltak három világrésznek!
Szerző. Igen egyszerűen. A bizánci császárok mint segélyhadakat fogadták fel ez óriások fajából származó népet, s elpuhult nemzetüket ezeknek az edzett testével védelmezték; mikor aztán a hosszú harc alatt, melyben egész népek enyésztek el, a warángok népe is úgy megfogyott, hogy csak egy kis törzset képezett már, ami már nem volt elég a nagy birodalom határait megvédeni, de nagyon sok a féktelenségeivel magát Bizáncot felforgatni, akkor a Komnénok ide telepítették az illír hegyek közé a waráng nép szakadékát; a mi történetünk idejében ott foglalt tért a dalmaták és bosnyákok területei között. Derék, becsületes nép volt, aki a szomszédjaitól nem rabolt.
Kritikus. Nem rabolt? Hát mit csinált?
Szerző. Mindig hajón ült; a tengeren járt, s a távol tartományokban rabolt. A tengeren félelme volt Velencének, Génuának, éppen úgy, mint Tripolisznak; ellenben otthon a szárazföldön igen csendesen viselte magát, elismerte a Kulint, a bosnyák krált fennurának, s midőn az kiadta a parancsolatot, hogy a warángoknak el kell hagyniok az eddig követett pogány vallást, s fel kell venniök a keresztséget, a fejedelme példájára megkeresztelkedett az egész waráng nemzet, s elfogadta a nagy Onufrioszt pátriárkájának. Ez üdvös áttérésnek azonban valami kellemetlen következése lett. Az örök harcban és tengerviharban élő waráng nép között nagyon félrement a férfi és a nőnem közötti számarány. Minden waráng hősre jutott két waráng hősnő. Ezt ők, mint adott helyzetet, kénytelenek voltak elfogadni. Bölcs törvényhozóik ugyan ezen deficiten az államháztartásban azzal az elmés intézkedéssel igyekeztek segíteni, mely szerint meg volt engedve a waráng apáknak, hogy ha valamelyiknek több leánya születik, mint fia, a fölösleget kivihesse az erdőbe, s ott rábízhassa a vadállatok gondjaira, (Kritikus: „Íme a lelencház eszméje megvalósulva!”) Azonban a keresztyénség alapelvei éppen úgy nem engedvén meg a többnejűséget, mint a gyermek-kitevést: így állt elő az a kényszerűség, hogy minden waráng férj elbocsássa a két felesége közül az egyiket. Hogy a nép bevegye az újítást, maga a waráng fejedelem ment jó példával előre, s a két felesége közül éppen a fiatalabbat, Bravallát, eltávolítá magától. Azért a fiatalabbat, mert annak még gyermeke nem volt, a másiknak fiai voltak, annak otthon kellett maradni. S minthogy Bravalla szépszerével nem akart belenyugodni az elválásba, erővel kényszeríték rá, bedugva őt a három tüzes szentek zárdájába. Itt is azonban igen heves temperamentumot tanúsított, nem akart se énekelni, se imádkozni, csak a maga szerelmes dalait hangoztatta. Ha pedig azokhoz a képekhez vezették, amik oly élénken tüntetik fel az ördög és angyal közötti különbséget, mindig az ördögöt csókolta meg. Ezért lett azután a démontól megszállottak katakombájába bezárva, ahol őt Mater Lubomira mindennap meglátogató, azzal a kitartó nemes szándékkal, hogy a megszálló démont kiűzze belőle.
Kritikus. Mi módon? Ha szabad kérdeznem, ha Bravalla asszony nem értett más nyelven, mint warángul?
Szerző. Lubomira beszélt warángul.
Kritikus. S hogyan jutott ennek a nyelvnek az ismeretéhez? Őrá is leszálltak azok a kettős tüzes nyelvek, amelyek az első apostolokat minden nemzetek idiómáira megtanították? Vagy pedig már akkor a waráng nyelv be volt hozva a dalmáciai felsőbb leányiskolákba mint kötelezett tantárgy? Vagy csak úgy magánnyelvmesterek adtak belőle órákat, Ahn és Ollendorf nyomán, előkelő kisasszonyoknak? Megjegyzem, hogy a három expediens közül legjobban elhiszem a kettős tüzes nyelveket, minthogy a biblia mondja.
Szerző. Én pedig a legutolsót ajánlom az elfogadásra. – Igenis az egész világgal összeköttetésben álló Raguza városában fő gondot fordítottak mindenféle idegen nemzet nyelvének a megtanulására. A raguzai szláv nép a legszebben beszélte Cicero nyelvét, s tanácskozásaiban, kereskedelmében az olasz nyelvet használta. A sokféle nyelvismeret volt az egész világra kiterjedt befolyásának egyik titka. Minden nép számára akadt tolmács e hatalmas köztársaságban. Akkor lendült fel a nagy aszkétai áramlat, mely egyszerre meglepett ifjat és öreget; boldog családapák, szűzi hajadonok készültek ismeretlen utakra, pogány népeket megtéríteni. Ehhez nyelvismeret kellett. A warángok ott telepedtek le Raguza közelében, oda ékelve magukat a köztársaság és hatalmas ellenségei: a bosnya, chroboth: knézek, zsupánok tartományai közé. A tengeren csendes szövetségesek voltak: raguzai kereskedőhajó békén vitorlázott el gyorsevezős dereglyéik mellett. Ezt az ősvad népfajt, mely nem volt senkivel rokon, megnyerni érdekében volt Raguzának. Az, aki Lubomirát gyermekkora óta apácafejedelemasszonynak nevelte, megtanította őt a waráng nép nyelvére.
Kritikus. Hogyan? Könyvből? Voltak a warángoknak írásjegyeik?
Szerző. Voltak.
Kritikus. Csakhogy azokról az összes tudományos világ nem tud eddigelé semmit. Ismerünk glagolit betűket, ékírást, rúnákat, hieroglifokat, mexikói, örmény, tamul, bug, szanszkrit, szerecsen, tübeti, mongol, óassír, pehlvi, etruszk, kopt stb. stb. alfabetet, de waráng betűknek még nyoma sem maradt sehol a világon.
Szerző. Dehogynem maradt. Ott láthatók a warángok hajdani dalmáciai lakhelyén waráng betűk, még pedig bronzból kiverve. Ott látta azokat Sir Gardner Wilkinson, angol utazó Opus várában: a pópánál.
Kritikus. Opus várában? Ahová csak gyalog lehet felmászni, akinek jó lába van; az út egyik oldalán a csernagorcok lövöldöznek az utazóra, a másik oldalán az albánok. Köszönöm! Inkább elhiszem, hogy ott vannak a waráng betűk bronzból kiverve, mint hogy a bőrömet oda vigyem. – Csak tessék folytatni egész vakmerően. Lássuk a warángokat!
Egy puszta kőpad, szalmával beterítve, volt a hely, mely nappal ülőkéül, éjjel nyoszolyául szolgált Tvartimir leányának, a szép Milenkának.
A sötét cellába a mély sziklaablakból már csak tört világ jutott, az is csak a rács elejére, a háttérbe már nem vetődött égi világ. Ámde a föld alatti országnak is vannak fényt adó teremtései (ugyan kinek a számára?). A szögletben világít egy csoportosan növő gombafaj, a falakon mászkál a skolopendrum, a százlábú, s a padlaton fetreng a kígyós vízi csillag, mely olyan, mintha öt kígyófark volna összenőve. Ezeket mind világító erővel ruházta fel a természet, s a fényből nem felejtette el a tüzet sem; a gomba úgy éget, ha hozzányúlnak, mint a pokolkő; a százlábú marása fájó hólyagot húz, s a kígyós csillag érintése olyan viszketeg, mint a döbröc. A patkányok ott kergetőznek az ülő alak lábai körül; némelyik felfut az ölébe, s megnyalja az ujjai hegyét.
Ő pedig szemébe mosolyog látogatójának, amint az a hosszú nyelű mécstartóját leteszi a vasrács elé, hogy az arcába lásson. Egészen gyermek még a kis mátka. Olyan szeretetre méltó az ostobaságában.
Mert két tökéletes alkotása van a természetnek. Az egyik a kismacska, mikor még nem tud egeret fogni; a másik a fiatal leány, mikor még nem tudja, hogy mit beszél.
Az üdvözlés után így szól hozzá a fejedelemasszony:
– Még mindig vannak álmaid?
– Azokban élek.
– Kínzanak? Csábítanak?
– Gyönyörködtetnek. Boldogítanak.
– Nem hallod a szomszédod üvöltéséből, hová vezetnek e gonosz álmok?
– Lakótársam szavait nem értem; de a hangja úgy jár rajtam keresztül, mint a tűz. Úgy szeretném, ha én is tudnék úgy kiáltani, miként ő! Az neki bizonyosan nagy könnyebbülést szerez.
– Hát mikor körülfog a nagy föld alatti csendesség; ez a holt siket némasága a kősziklának; nem rettegsz-e itt?
– Óh én a csendességben százféle hangokat hallok. Hárfa peng, pacsirta fütyörész, a fülemüle húz a bokorban; a vadgalambok turbékolnak a csalitban, a leánykák dalolnak a kút mellett, a pásztor tilinkója andalog; és valamennyi fölött a kedvesem suttogása édelg: Milenkám, szeretlek. Nem hallok egyebet.
– Bűnös teremtés!
– Miért vagyok bűnös? Sohasem vétettem senkinek. Elloptam a számtól a falatot, hogy az éhező madarakat jól tartsam vele, mikor télen nincs nekik mit enni. A vízbe esett méhet kiszabadítottam, megcsípett; nem öltem meg; el hagytam repülni; egy póknak a hálóját el nem téptem; ha utamba akadt, kikerültem; hát mi bűnöm van nekem?
– A tiltott szerelem.
– Ki tiltja azt?
– Az isteni és az emberi törvények.
– Istennel nem beszéltem soha. Azt mondják, hogy ő igen jó. Ha ő maga jó, akkor másnak nem tilthatja el azt, ami jó. A szerelemnél pedig nincs semmi jobb.
– Van. Az az üdv.
– Hát ha az üdv örökkön-örökké tart, és még az örökkévalóságon túl száz ifjúkorig egyhuzamban, akkor sem cserélném el érte azt az egy napot, amit nem töltött be más, mint a szerelem.
– De erre a fényes napra a kárhozat éjszakája következik.
– Hagyján! Oda is elviszem magammal a szerelmemet, s ott is idvezült leszek.
– Ez az ördög káprázata.
– Nem láttam soha ördögöt.
– Az volt, aki elcsábított.
– Óh, ha látnád őt egyszer, nem mondanád azt! Óh, ha egyszer hallanád őt hozzád beszélni, akármi tárgyról; egy falevélről, egy futó felhőről az égen, azt mondanád, így csak az angyalok beszélnek; hát még ha szerelme szavát hallanád, azt mondanád, hogy ez a mennyország.
– Mosolygó arca álarc, hízelgő szava hazugság.
– Akkor a vőlegényem, akihez erővel kényszerítettek, bizonyára maga az angyal, mert annak az álarca csúf, vén, utálatos. A szavai igazak, de mocskosak. Nem kell nekem az ilyen angyal.
– De atyád akarata az. Tudod a tízparancsolatot? Szereted az atyádat?
– Azt nem tudom. Hanem félek tőle, azt bizonyosan tudom. Valahányszor megharagítják, ő megveri az anyámat, s az anyám megint megver engem. A tízparancsolatot tudom. Az Isten törvénye. Egy helyen azt parancsolja: „tiszteld az apádat”, a másik helyen: „ne ölj”, a harmadik helyen: „ne lopj”. És én egyébről sem hallom, mikor az apám és a vőlegényem együtt van, a kettőt dicsekedni, mint hogy hány embert öltek meg, mekkora zsákmányt ejtettek: a várunk falai tele vannak levágott koponyákkal, a termeink virágos szőnyegekkel, amiket nem mi szőttünk. Hát ha három parancsolat közül ők nem tartanak meg kettőt, hogy tartsam én meg a harmadikat!
– Te vakmerő! – kiálta fel Mater Lubomira. – Minő esztelen szavakat ejtettél ki? Téged nem egy démon szállt meg, hanem három. A neveik Asmódi, Beliál és Beherik. A bujaság, a kevélység és a makacsság rossz szellemei. Ne feledd, hogy nekünk vannak eszközeink azokat kiűzni a megszállottakból.
– Megcsókolom sújtoló kezedet, fejedelemasszony. Te vagy az erő, én a gyengeség. De én nem félek sem a földön, sem a föld alatt levőktől annyira, mint félek a megvásárló vőlegényem nászfátyolától, s nem szeretek sem a földön, sem az égben semmit annyira, mint az én szerelmesemnek az egy hajaszálát, amit a ruhámba elvarrva viselek.
Míg az ostoba kisleány megdicsőült arccal ilyeneket mondott, egy skolopendrum odamászott a szép fehér vállára. Mater Lubomira undorodva ütötte le a kezével a cudar férget onnan.
– Nem érezted a százlábú marását a válladon?
– Nem! Én csak a kedvesem csókját éreztem rajta.
A patkányok ott szaladgáltak vakmerően a lábaik alatt. Nagy volt a dobzódásuk a szövétnekről lecsepegő faggyú osztalékán, egy-egy fel is akart mászni a rúdjára, s cincogott, ha lepottyant.
– Undok férgek! – szólt Mater Lubomira borzadozva. – És te inkább választod a patkányok társaságát, mint hogy bűnödet megbánd, vezeklést tarts, s atyádnak és Istennek engedelmeskedjél.
Az ostoba kisleány nevetésre indult gödrös orcácskáival.
– Hisz ezek nem bántanak engem. Ezek az én izenethordóim. Tőlük küldök fel a felső világba köszöntést én a kedvesemnek, s ők hoznak majd választ vissza, hogyha rátalálnak.
– Bárgyú lélek! Hogy vihetné fel a felvilágba a te izenetedet egy ilyen állatocska?
– Hát ez az én hitem. Ha mások hihetik azt, hogy egy festett kép, akinek nincs füle a hallásra, lába a járásra, mégis felviheti az ő izenetüket egész az égbe, miért ne hihetném én ezt?
– Te Manichaea! Még a negyedik démon is megszállt: Azáziel; a káromlás ördöge! A kiűzés ideje eljött. Holnap megkapod a korbácsot.
– Ahány ütés fogja érni a testemet, annyiszor fogom mondani: szeretlek, szeretlek, szeretlek.
– Hát az első korbácsütést kapd mindjárt éntőlem. Tudd meg, hogy akit oly őrjöngve szeretsz, akiért így szenvedsz, akiért megbántod az Istent, meggyalázod az apát, Boboli János, tolvaj nevén Canavelli Zeno, lemondott rólad, felvette a csuhát, kolostorba lépett: a neve „Frater Aktaen”.
Erre a fájdalmas csapásra a leány csak lerogyott a földre, a hideg kőre, és zokogni kezdett, arcát két tenyerébe rejtve, de még a zokogás között e szót fuldokló: „szeretlek! akkor is szeretlek, még ottan is szeretlek!”
Lubomira bámulva nézett a lábainál vonagló áldozatra. Hát mégiscsak kitalálta, hogyan lehet neki fájdalmat okozni?
A szomszéd ketrecben levő dühös őrült meghallotta, hogy társnéja zokog. Eddig még sohasem tette. – Az őrjöngő megragadta két kezével a vasrostélyt, s elkezdte azt oly erővel rázni, hogy a ránőtt stalaktit csapok csengtek-bongtak bele, rikácsoló hangon kiabálva: „Te is sírsz már! Téged is marnak már! A kígyók királynéja! Aki a százlábúaknak parancsol! Átkozd meg! Mondd utánam, amit mondok!”
Hanem az, amit ő mondott, waráng beszéd volt, azt Kekharizméne nem értette; nem is mondta utána. Nem is lett volna annak foganatja. A szenteket nem sebesíti meg az átok, mind visszahull az a kimondója fejére.
A síró nő a rácson keresztül kinyújtá a két karját, ujjait egymásba kulcsolva.
– Fáj! Fáj! Nagyon fáj, amit mondtál, fejedelemasszony. De még ez a fájdalom is édes. Nem is mondhatok neked érte más szót, mint csupa áldást vissza. Adják az egek, ahonnan minden sugallatok jönnek, hogy azt az édes fájdalmat, amit én most érzek, te is megérezd valaha! Hogy teljen meg a szíved attól a gyönyörtől, ami az enyimet kínozza, hogy lepje minden érző idegedet az a kéjadó láng, ami azalatt, amíg megemészt, az ég felé ragad. Érezd valaha megtízszerezett erőben az édes poklot, aminek neve szerelem!
Lubomira elszörnyedve burkolta feje körül sűrű fátyolát, s futvást hagyta el a penitenciák folyosóját. Az egyik nőnek az átka, s a másiknak az áldása az ajtóig üldözte.
Az átoktól nem félt, de az áldás, amit a gyötrött mártír megkínzójára mond, foganatba megy. Ettől remegni lehet, hogy beteljesül.
„Érezd te is azt az édes poklot, aminek neve szerelem; s légy benne üdvözült!”

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages