V. Az éneklő dabóza,

Teljes szövegű keresés

V. Az éneklő dabóza, a tengeri szüzek és a kerekes hajók
Salona, Lissa, Ó-Zára, az ős paradicsom eszményképei voltak, éppen úgy Gravóza. Strabo, Dioscorides, Theophrastos, Galenus, Athenaeus, Oribazius, Plinius nem ok nélkül magasztalják fel az istenektől pártfogolt vidéket. Itt termett a régiektől áhított muskotálybor, a cseresnye és kajszibarack vadon, műveletlenül, és a búzát sohasem kellett szántott földbe elvetni, a kihullott magból önként sarjadzott fel a jövő évi termés. Mindezek felett itt jött elő a hajdankor egyetlen csalhatatlan, mindent meggyógyító növénye: az Iris Illyrica; ami éppen olyan biztos gyógyszer volt a divatbetegségek ellen, mint a mostani könnyen hívő korszakban a cocák, eucalyptusok és balzsamnövények.
Hanem a partokhoz való közelítést nagyon megnehezítették azok a veszélyek, amelyek a hajdankorban ezzel összefüggésben voltak.
Mert az igen természetes dolog. Most, amikor semmi kecsegtető nyeremény nincs a puszta meztelen sziklák között, nem is rettenti a közeledő hajósokat semmi vissza; de akkor, amidőn annyi kincse volt a dalmata partnak, azok között elsősorban a fent említett Iris Illyrica, a minden itáliai, graeciai, hyberniai úrhölgyek illatszerét szolgáltató veres gyökerű „nőszirom”, akkor nagyon helyes intézkedés volt a természettől, hogy olyan akadályokat is gördített az idegen kalandozók elé, amik azoknak a partraszállást megnehezítsék.
Ezek közé tartoztak – nem tekintve magát az elszórt sziklatömeget, amit a „Saxa Cadmaea” név alatt ismertek és rettegtek a hajósok – elsősorban az éneklő dabózák.
Ezekről a Cadmaeus szikláiról tartja azt a monda, hogy ezek közt volt Cadmusnak (az emberteremtőnek) a temploma és orákuluma, de már azokból a mi történetünk idejében semmi sem található.
Hanem azok helyett láthatók az óriási sziklatömegekben számos üregek és barlangok, amikben nem lehetnek más állatok, mint olyanok, melyek a víz alatt is éppúgy meg tudnak élni, mint a víz fölött. Ilyenek mindjárt elsősorban a dabózák.
A természettudósok nem tudnak megegyezni afölött, hogy a dabózák a kutya-, a macska– vagy a cickányfajhoz tartoznak-e voltaképpen? Vagy pedig a sokatevőkhöz? Legtörzsökösebb tanyájuk van a Curzola-sziget szikláiban. Az állat maga sokkal nagyobb és erősebb a komondornál, a színe sárga, barna sávokkal, a hátán végig fennálló sörénye van, mint egy paripának. Az állatnak a pofája utálatos. S a szokásai még inkább azok. Ravasz, kegyetlen és csapodár.
A ravaszságát kimutatja azzal, hogy mindig éjszaka jár ki az odújából préda után, odaólálkodik a pásztorok gunyhóihoz, ott elkezd sírni olyanformán, mintha valami hazulról eltévedt kisgyermek volna, s ha erre a hangra a szánakozó asszony kilép az ajtón, egyszerre megkapja és összetépi; sőt annyira megy a gonoszsága, hogy a bojtároknak a neveit utánozza a hangjával; úgyhogy azok azt hiszik, hogy a gazdájuk hívogatja, így ejti tőrbe a nyomorultakat; a kegyetlenségét pedig jellemzi az, hogy a halottakat kiássa a fák alól. (Mivelhogy a dalmata népeknél nem szokás temetőt tartani, ellenben minden embert az előre kiszemelt fája alá temetnek.) És aztán nem átallja azokat felfalni. Ilyenformán saját magát eleven kriptává alakítja át. A csapodárságát pedig nevezetessé teszi azáltal, hogy ráleskelődik az oroszlánokra, s mikor a hím eltávozik a barlangjából, ő az oroszlán mormogását utánozva, odalopózik a helyébe nőstényéhez. Ezért látni a pusztákon gyakran oroszlánfiakat lóserénnyel és kutyafarkkal, akiket crokottáknak neveznek.
Ezek képezik a félelmét a dalmata partoknak, amiket szigetbarlangjaikból meg szoktak látogatni, mivelhogy víz alatt éppen úgy tudnak élni, mint víz felett, ennélfogva éjszaka a tengeren járó hajókat is megtámadják. Ellenben arra, hogy megölje őket, a dalmata paraszt még az önvédelem esetében sem igen vállalkozik, azt tartván, hogy a dabóza állatban emberi lélek lakik. Mivelhogy a halottakat felfalja, annálfogva azoknak a lelkét is magába szívja, azért is tud úgy énekelni, mint egy ember.
Hanem, hogy megszabaduljanak tőle, ezt a cselt szokták ellene használni.
Ha a dabóza egy vidéken nagyon kellemetlenné kezd válni a pusztításai által, akkor három waráng pásztor összebeszél, s felkeresi a fenevad barlangját. Rá lehet arra találni az előtte elszórt embercsontokról.
Akkor az egyik pásztor leül a barlang nyílásával szemközt, előveszi a kecskebőr dudáját, s elkezd szép hegyi nótákat fújni rajta.
A másik kettő odaáll kétfelől a barlang bejárata elé.
A dabóza pedig rendkívül szereti a szép muzsikát.
Egy szép zenéért képes még azt is megtenni, hogy a muzsikust ne egye meg.
A két másik pásztor ezalatt elkezd egymással kedélyesen beszélgetni.
– Itthon van-e a dabóza?
– Dehogy van itthon a dabóza.
– De bizony csak itthon van a mi kedves dabózánk!
– Tudja patvar, hol kóborog a ti dabózátok.
– Óh bárcsak előjönne a drágalátos szép dabóza!
Erre a sok hízelkedő szóra, aztán meg a gyönyörködtető csimpolyaszóra csak előkerült végre a dabóza a barlangból; a két pásztor aztán hirtelen a nyakába veti a pányvát, ráhúzzák a hurkot, s akkor a harmadik felkap egy keresetlen fát, s úgy elpüföli agyba-főbe a foglyul esettet, hogy egy száraz foltot nem hagy rajta. Akkor aztán elcibálják a partig a pányvánál fogva. Ott búcsú fejében még egy sort vernek rajta, s aztán beledobják a tengerbe. Hadd ússzék haza az atyafiaihoz Curzolába. – No ha azoknak otthon elmeséli, hogy milyen szépen bánnak az emberrel odaát azok a kétlábú fenevadak, hát azoknak ugyan elveszi a kedvét a tervezett újabb kirándulásoktól.
Ilyen állat a dabóza.
A második rém pedig a tengeri szűz.
A tengeri szűz nem kevésbé félelmetes lakója a dalmata partnak az elébb bemutatottnál.
A szirének veszedelmes voltát a hajósnépre már Ulysses tapasztalta. Ott lubickolnak a tengerben, s csábító dalaikkal hívogatják a hajósokat. De jaj azoknak, ha a csábnak engednek! Hogy miért jaj nekik? Azt a hajdankori tudósok nem magyarázták meg. Pedig nehéz megérteni, hogy mi szerencsétlenség lehet abban egy halandóra nézve, ha egy minden bájakkal felruházott hölgy szerelmi találkozóra invitálja? Míg végre 1716-ban meg lett oldva a talány: amidőn Raguza közelében legutoljára megjelent a tengeri szűz, s nagy riadalmat okozott az egész dalmata part hosszában. A halászok és hajósok eszük nélkül menekültek a hegyek közé, amint a tengeri szűz kijött a habok közül a partra, s ott sétált alá s fel, hosszú haját a napon szárogatva. Három nap egymás után megjelent rendesen hajnalban, s csak délután tért vissza a tengerbe, úgyhogy hozzáértő, bátor szívű festőknek sikerült a képmását lerajzolni s acélmetszetben megörökíteni. Eléggé csinos teremtés, arányos idomokkal; csak az teszi rettenetessé, hogy valami tizenöt láb magas a termete. Ily óriási szépség elől nem csoda, ha mindenki megfutamodott. Pedig az éneklését fél mérföldnyire meg lehetett hallani. Hatalmas hang lehetett! Hát még ha kellőleg iskolázva lett volna? A karjait gyakran felemelte az ég felé; ebben a pozitúrában van lerajzolva, ami szokás az énekeseknél.
Ezek tehették történetünk idejében félelmessé a raguzai partvidéket. A cadmaei sziklák tájékát kerülni minden üdvösségére féltékeny hajósnak önérdekében állott.
Csak a warángok merészkedtek e rossz hírű partok közelében járni. Sőt éppen e sziklazátonyok közepett voltak a hajóik elrejtve.
A warángok, mint már említők, szüntelen a tengereket járták hosszú, nyitott dereglyéikkel, amikkel a legszűkebb sziklaöbölbe is be tudtak jutni; ahol veszedelmes zátony állta útjokat, kiugráltak a dereglyéből, a hajó párkányának vetették a vállaikat, s negyven ember a hajót kiemelte a vízből, úgy vitte keresztül sziklákon, zátonyokon. Ötven dereglyéből állt a hajórajuk, mindeniken volt negyven ember. A dereglye felül nyitott vala; a hajósnépet nem védte semmi. Zápor, jégeső, vihar, égető nap mind nem ártott azoknak; ősemberek voltak, akik még nem érezték a szükségét az öltözetnek, ami az Isten remekét, az emberalakot elidomtalanítja.
Ez a kétezer ember képes volt rettegésben tartani és megsarcolni három világrész parti országait s az azokat elválasztó tengereket, minden úszó házaikkal egyben.
Hajóik oldalát rézpléh burkolta be, s magas, fűzvesszőből font párkányzat védte, a legdühösebb tengerhánykódás közepett is, a felfordulás ellen. Harmadfél öles evezőikkel úgy hajtották a dereglyéiket, mint a szélvész; nem szorultak vitorlára; ami messziről elárulja a hajó közeledtét. Hanem ahelyett volt nekik egy sajátszerű stratagémájuk. A hajóik két oldalán lapátkerekek voltak. S ezeknek a működése tette képessé azokat olyan fordulatokra, amiket más hajók nem bírtak utánozni, s az dönté el részükre az ütközetet a tengeren, valahányszor nagyobb számú ellenséggel találkoztak össze.
 
Disputa
Kritikus. De már csordultig telt a pohár! Az emberi hit elaszticitásának is van mértéke! Az enyim elszakadt. Még az éneklő hiénákat csak elviseltem, s ha a tengeri szűz elől egész Dalmácia elszaladt, nem bánom, én is szaladok. Hanem, hogy a szerző nekem itt a XIII. században az Adriai-tengeren kerekes gőzhajókat úszkáltasson végig, ez túlmegy a felebaráti szeretetemen. Mesét írunk itt vagy regényt?
Szerző. Alkudjunk meg. Én elengedem az éneklő hiénákat, akik a juhászbojtárokat neveiken szólították, ámbár kútforrásaim ezt határozottan állítják, azonban már ez idő szerint ki vannak irtva egész Dalmáciából, s így azt, hogy beszéltek, s mi nyelven beszéltek, be nem bizonyíthatnám. Idő jártával az egész faj eltörpült, elgyávult, háziállattá szelídült, hiénettának nevezték, macska gyanánt tartották, egérfogásra, „ölbeli hiénácska!” Nagyon kedves lehetett. Ez is kipusztult. Nem kötöm magamat hozzá. Másodsorban lemondok az óriási tengeri szűzről. Valószínűbbnek tartom, hogy a szirének alatt azokat a szabad gondolkodású hajadonokat értették, akik egy délszláv balladában meg vannak örökítve, Fiume tájékán, akik a hajósokat szép énekszóval hívogatják édes mulatozásra, de a kapitány azt feleli nekik: „Most nem érünk rá, majd ha máskor visszajövünk!” Hanem már a kerekes hajóimat nem engedem! Azok csakugyan itt vannak.
Kritikus. Valami ötszáz esztendővel James Watt, a gőzerő feltalálója előtt!
Szerző. Hiszen nem mondtam én azt, hogy gőz hajtotta a hajókat; hanem csak azt, hogy lapátkerekek hajtották. Ezeket pedig részletesen leírva találjuk Schulenburg velencei admirál ritka könyvében „Alter und neuer Staat des Königreichs Dalmatien”, az egykorú latin historikus idézeteivel, mely így hangzik: „Liburnam, navalibus idoneam bellis, quam pro magnitudine sui, virorum exercere manibus quodammodo imbecillitas humana prohibet, quocunque utilitas vocet, ad facilitatem cursus, ingenii ope subnixa animalium virtus impellit. – In cujus alveo, vel capacitate, bini boves machinis adjuncti, adhaerentes rotas navis lateribus volvunt, quarum supra ambitum, vel rotunditatem exstantes radii, currentibus hisdem tutis in modum remorum aquam conatibus elidentes, miro quodam amis effectu operantur, impetu parturiente discursum. Haec eadem tamen Liburna pro mole sui, proque machinis in semet operantibus, tanto virium fremitu pugnam capessit, ut omnes adversarias Liburnas, cominus venientes facili astritu comminuat.” (A tengeri csatákra alkalmas liburnát, amelyet nagysága miatt férfikézzel hajtani az ember gyengesége folytán nem lehet, bármily hasznos is lenne, az elme segítsége révén állatok ereje hajtja gyors mozgásra. A hajó hasában, illetve belső terében a gépekhez kötözött két ökör haj ja a hajó oldalához kapcsolt hajókerekeket, s az ezek kerületéből, illetne kerek felületéből kiálló küllők, miközben a kerekek forognak, evezők módjára paskolják a vizet, s a szerkezet, működésének valamiféle csodálatos eredményeképpen, gyors futásra készteti a hajót. Ez a liburna, nagysága és önműködő gépei miatt, akkora erővel veti magát a harcba, hogy a közelébe kerülő ellenséges liburnákat játszi könnyedséggel zúzza össze.)
Kritikus. No ha diákul van, akkor már igaznak kell neki lenni! Hát csak tessék csengetni, hadd induljon az a steamer! Én már fütyültem.
*
„Liburna” volt azoknak a barbár hadihajóknak a neve, amik a hajdani tengeri ütközetekben a legnevezetesebb szerepet játszották. Elöl a vízszín alatt volt egy hosszú, hegyes sarkantyúfok, mint a kecsegének az orra, rézből, amivel sebes rohamukban az ellenséges hajónak a fenekét keresztülfúrták. Ez azonban csak úgy eshetett meg, ha az a másik hajó engedte magát oldalba fogni. Mert ha az is az orrával fordulva szemközt fogadta a megtámadóját, akkor az összecsapásból az lett, hogy a sarkantyúk kölcsönösen elsiklottak a hajók mellett, ellenben mind a kettőnek az evezőlapátjai összekeveredtek, egymást kölcsönösen összetörték, s akkor aztán ökölre került a dolog, s az emberi vitézség döntötte el a csata sorsát.
A warángok kerekes liburnái egész új korszakot hoztak be a tengeri hadverés tudományába. Éppen úgy, miként a monitorok az amerikai polgárháború idején.
Ezek is evezőikkel hajtottak a szemközt jövő ellenségre; azonban, amint egy parittyavetésnyire értek hozzá, minden ember behúzta az evezőjét, s a pajzsát, szekercéjét kapta fel; mások a parittyáikhoz, tegzeikhez nyúltak, embererő nem hajtotta többé a liburnát; hanem „állati virtus”. A hajó belsejében volt egy machina (valószínűleg taposómalom) mind a két oldalon, azt ökrök hozták mozgásba; a géphez a hajó oldalán két lapátos kerék volt alkalmazva, melynek a küllői nagy robajjal csapkodták a vizet, s vitték a hajót előre. Ezek a lapátos kerekek lehetővé tették a liburnának, hogy a legszűkebb résen is keresztül tudjon sikamlani, ahol más hajó az evezői miatt elakad, s azáltal, hogy az egyik kerék bodonjánál a taposva ügető ökörnek a lépteit gyorsították, a másikét lohaszták, olyan gyors fordulatokra képesíték a waráng hajósok a liburnát, amit ellenfeleik nem bírtak utánuk csinálni, s amíg azok nekikászolódtak, a virgonc kerekes liburna már keresztültörte a fenekeiket, míg a waráng harcosok, parittyával, hajítódárdával már messziről elözönlötték ellenfeleiket; nem lévén elfoglalva az evezéssel, miként amazok.
Azért a warángok kerekes liburnái az egész Földközi-tengernek rémei lettek. Nagy csoda, hogy a többi tengeri hatalmak, Velence, Génua nem bírtak olyan mechanikusokkal, akik ezt a stratagémát utánozni tudták volna.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages