VI. Dávid király
VI. Dávid király
Tudni illik, hogy a waráng fejedelem kapta a keresztségben a Dávid nevet s egyúttal a királyi címet, ha jól tudjuk, XXII. János pápa alatt. Ennek a Dávid királynak a történetét fogjuk majd leírni, ami különben nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy maga az ős igazi palesztinai Dávid király is belevonatik a condolentiába.
Éppen a nagy archipelagusi kalózjáratról tértek vissza a diadalmas hősök. Egy liburnájuk sem hiányzott, s valamennyi meg volt terhelve zsákmánnyal. Mérföldnyi távolból a Cadmus sziklái táján hangzott a sík hullámtól továbbadott kardaluk, amire a magas sziklapartok fennsíkjáról visszhang gyanánt felelt a rájuk váró asszonyok üdvözlő éneke.
Ezek nem jöttek le a férjeik elé, ahogy a morlák asszonyok szoktak. A waráng nem tartja teherhordozó állatjának az asszonyt, az csak az ő gyönyörűségeinek őre. A waráng asszony nem ismeri a munkát, a férfi dolga őt eltartani, még pedig pompában és kényelemben tartani. A waráng nő hímzett öltönyben jár, a férfi meztelenül.
Ahogy a dicsőséges emberalak az alkotó kezéből elékerült, felséges meztelenségében, melynek minden tagmozdulata dicsekedés, úgy jár-kel a világban a waráng férfi. Nem kéri kölcsön az állatok gyapját, a növények rostját, a kukacok selymét, se nem fázik, se nem szégyenkezik. Mindössze egy övet visel a derekán, bronzból, melyről hosszú, ostorforma bőrszironyok függnek alá sűrű cafrang alakban féltérdig, s azok minden alakú bronzkarikákkal, csigákkal, pitykékkel vannak telerakva; mikor fut, úgy cseng rajta ez az öv, mint a cimbalom. És azonkívül még a lábszárai vannak beborítva bőrrel, amire már a dalmát vidék sajátszerű tövisindás bozótjai tanították meg.
Valamennyi mind egy-egy Herakles: olyan izmokkal, amiknek az anatomok még nevet sem adtak. Mély sebhelyeket mint diadalemlékeket viselnek; kinek legtöbb van, az a legnagyobb tekintély. Némelyiknek a karjába egész lyuk van fúrva: ez meg a pestistályognak az emléke. Mert a waráng férfi még a feketehalálnak sem engedi át a győzelmet a teste fölött; amint azt a veszedelmes kelést megkapta, mely a rendes halandót megöli, fog egy fehéren izzó vasat, s kiéget vele a testéből akkora darabot, amekkorán a pestis tanyát ütött. Erre aztán elmegy a kedve a halálnak a további kötekedéstől.
Sűrű, hosszú hajukat a fejük tetején kontyba csavarva viselik: ez az egyedüli fejtakarójuk; ez többnyire fekete, csak az előkelő fejedelmi családból valóké rőt, néha egészen oroszlánpej színű.
Arcvonásaikat elzordonítá a viharos élet, az örökös napba nézés; tekintetük kegyetlen voltát jellemzi az a néphit, hogy a warángoknak kettős szemfényük volt, s képesek voltak a puszta ránézéssel, huzamosb ideig, megölni valakit.
Nem is telepedik le az ő útjuk járásába semmi más nemzetbeli halandó.
Hanem azért a szerzetesek őket is felkeresik. Amióta Szent Bazilius megtérítette a warángokat a keresztény hitre, egy bazilita testvérnek állandóan ott kell lakni a cadmaei sziklacsoport öblében, akinek az a küldetése, hogy a hazatérő warángoktól majdan átvegye a kegyes ajándékot, amit azok a főkolostor számára hoztak. Nem kincs az; hanem azért mégis legszükségesebb minden emberre nézve: a só. A dalmata hegyek azt nem adják, s a sófőzést tengervízből még nem találták ki: a sót vagy arannyal, vagy vérrel kellett megvásárolni. Ebből adtak rendesen dézsmát a warángok a kiküldött barátnak.
Egy barlangodú volt annak a lakása, ahonnan az örök tengerre lehetett látni. Egy nagy kőkereszt jelölte a helyet, három egymásra helyezett faragott kőkoloncból idomítva; az alsó koloncon még olvasható a római írás; „Nymphis dedicatum”, a legfelsőn már új betűk vannak bevésve: I. N. R. I.
Ezen a helyen valamikor a római uralom alatt valami fanum állt: az alant csergedező forrás nimfáinak tiszteletére. Nimfák és templom nincsenek már; hanem a forrást most is tisztelik, mert az adja az egész völgyben az iható édesvizet. Ez is egy ok, amiért a tengerről érkezőknek ide kell sietni. Régóta ölheti már őket a szomj.
Mikor a tengerből kimeredő kopár sziklacsoportok elé érkezik a hajóraj, az evezők megszűnnek működni, s azontúl csak a lapátkerekek hajtják a dereglyét, mely fortélyosan kanyarogva kerülgeti a víz alatt ólálkodó szirteket, s félti az oldalát a szirteken megtörő hullámcsapástól.
A király liburnája jön legelöl. Megismerhető az arany sárkányfejről az orrán; Dávid király maga tartja a kormányrudat, mint illik a vezérhez.
A király a többieknél még fél fejjel magasabb. Az ő testét sem takarja öltöny; csak abban különbözik a népeitől, hogy az ő szironyos öve aranyboglárokkal van díszítve, s az üstökét aranyabroncs szorítja körül. Arra való, hogy a csatában ráismerjen az ellenség; a hívei úgyis jól ismerik.
Dávid királynak az arca is kiválik a többiek közül, nemcsak hajának és szakállának rőt színe miatt, mint inkább azon jupiteri méltóság által, mely a fejedelmet megkülönbözteti. Ezt nem szeldelik keresztül-kasul a ráncok; olyan sima és ragyogó az, mint egy bronzszobor. Rendes beszéde halk és szelíd; aki az igazi szavát akarja meghallani, az menjen oda az ütközetbe; ami ezernyi száj ádáz ordításán, a döngetett pajzsok csattogásán, a hajóbordák recsegésén messze túlhangzik: az a Dávid király vezénylő szava; fegyvert sem hord az övén; ha verekedni kell, elveszi az ellenségétől; a puszta ökle elég rá, hogy sisakot koponyástul összetörjön, s a mázsás szikladarab úgy repül a kezéből, mint a parittyakő; szégyenlené fegyverben keresni az oltalmát. S amellett olyan szelíd, hogy otthon a kisfiát a nyakán hagyja lovagolni, s a kutyái úgy vannak szoktatva, hogy elkapkodják az asztaláról az ételt – rájuk nem üt.
Mikor a király liburnája arra a helyére érkezett az öbölnek, ahol a habok elkezdenek fehér tajtékos barázdákat túrni (hajósnyelven: „kecskéznek”), ami a sekély medret jelzi: a király jelszavára megállítják a géphajtó ökröket, s azzal a hajósok kiugrálnak a vízbe. Még itt hónaljig ér az, de azért lehet dolgozni benne.
A liburnáról lebontják a védő sövényt, azután a két ökröt kihajtják a vízbe; az kiúszik magától a partra, s első aki megitatja magát a csergedező patakból. Azután szétbontják a gépeket, s kihordják a partra. Majd a málhákat cepelik ki a vállaikon. Akkor aztán nekivetik a vállaikat a liburna párkányának, s negyven kemény férfi kiemeli az egész hajót a vízből, úgy hozza ki a vállain a partra. A királynak az a felségi joga, hogy maga a hajóban marad, amíg a hívei azt szárazra szállítják.
Csak azután, hogy minden munka be van fejezve, szabad a hajósoknak a forráshoz rohanni és szomjukat csillapítani. Egy időre az a patak megszűnik folyni; a warángok kiisszák egészen.
A második kötelességük azután odajárulni ahhoz a kőkereszthez, és azt megcsókolni. Maga Dávid király adja a példát a híveinek.
A barlanglakó szerzetes előjön sötét odújából, ahol egy koponya és egy nagy írott könyv társaságában szokta tölteni idejét. Amennyit a fejére húzott csuklya az arcából látni enged, fiatalnak látszik, az állán még csak pelyhedzik a szakáll, s szép csigametszésű ajkai felett engedelmesen simul kétfelé a bajusz. Arca halovány, de szemeinek tüze meghazudtolja az aszkétát.
A szerzetes tud a warángok nyelvén beszélni, azért is lett bizonyosan erre az állomásra rendelve.
Dávid király odajárul eléje, s meghajtja előtte a térdét alázatosan: áldását várva.
A szerzetes a koronás főre teszi a kezét, s elmondja rá: „Benedicat tibi Deus”.
Az még csak ott térdel, és a fejét rázza. A hosszabbik áldást várja a hosszú út után. A szerzetes azt is megadja neki: „Benedicat tibi Deus Jehova, Deus Zebaoth, pater, filius et spiritus sanctus, Amen.”
Erre aztán felemelkedik térdéről az óriás, s elmondja híven, hol járt, mi szörnyű tetteket vitt véghez? Hány gályát süllyesztett el a rajta levő népekkel együtt? Milyen városokat égetett le porig? Hogy mosta meg a kezeit szép hajadonok könnyeiben, akiket az egyik parton elrabolt, s a másikon rabnőül eladott.
Ezeket ő ugyan a Svantevitnek is el szokta mondani, mikor még az volt a warángoknál a főisten, csakhogy dicsekedésképpen, s az jutalmat adott érte; mióta azonban a Svantevit, a kisebb bálványokkal, a Khors, Somogl és Mokos istenekkel együtt fel lett döntögetve, a szent keresztség felvétele után, az ilyen hőstettek a meggyónni való bűnök sorába tartoznak, s ezekért vezeklés jár, azután áldozat, végre bűnbocsánat.
A pogány hit bálványa, a tizenkét agyarú Svantevit emberáldozatot szokott ilyenkor követelni, mégpedig nem rabszolgát, hanem maguk a hős fiak közül egyet; az új hit kegyelmesebb, a hódolatot, áldozatot elfogadja olcsóbb tárgyakban is. A király parancsára odahordják a warángok ajándékaikat a szerzetes elé, a nagy kősókockákat, tömjént, távol Arábiából, amivel a templomokat kifüstölik; elefántagyarakat, amikből a barátok szent szobrokat szoktak faragni; aranybrokátot végszámra oltárterítőnek és selyemszövet-göngyöleget az apáca-fejedelemasszony kantusához, aki ott uralkodik a Branta-völgyi kolostorban.
A szerzetes a kegyes adományokat behordatja a barlangjába, majd onnan ő maga mindent háton felcipel a kolostorba, ami benn a hegyek között fekszik.
– Hát az én jó Bravallámnak vajon mit küldhetnék, hogy örülne neki? – kérdi Dávid király, megemlékezve róla, hogy van neki egy elválasztott felesége is ott abban a tüzes szentek kolostorában.
– A te elvált feleségednek a neve most Kozima – felelt neki a barát.
– Én pedig Dávid vagyok. És így egészen idegenek lettünk egymásra nézve. Láttad őt egyszer?
– Én nem láttam, hanem a főpapom, aki gyóntatni jár oda.
– Mit beszélt neki?
– Azt nem tudhatod meg. A gyónás titka szentség.
– Tehát válassz tetszésed szerint a kincsek közül, amik előtted hevernek, mi kellene neki ezekből?
– Nem tudom, van-e ezek között kígyókő?
– Kígyókő? Mi az?
– Mikor a kígyók nagy sokaságban összegyűlnek királynőt választani, egynek maguk közül valamennyien a fejére fújnak mindaddig, amíg a sok méregleheletből egy fényes kő támad, mely ott ragyog a kígyókirálynő fején, mint egy diadém.
– S mi ereje van ennek a kígyókőnek, ha ember kezébe jut?
– Az, hogy megvédelmez a kígyók és minden mérges csúszómászók és férgek marása ellen.
– S miért kell az én volt feleségemnek ilyen kígyókő?
– Azért, mert az az odú, amelyben ő lakik, tele van ilyen kígyókkal és maró férgekkel.
Dávid király olyat dobbantott a lábával, hogy megrendült bele a szikla.
– Az én Bravallám a kígyók vermében!
– Nem Bravalla, hanem Kozima.
– S miért zárták őt ebbe az odúba az apácák?
– Azért, mert még mindig szereti az ő urát, akitől erővel elválasztották, s nem akarja őt megtagadni.
Erre az a kegyetlen erős ember, akinek mikor tüzes vasat fúrtak a testébe, csak nevetett hozzá, elkezdett sírni. A két szeméből kicsordult a könny. Az igaz, hogy a sírása is rettenetes volt, úgy ordított, mint egy oroszlán.
– Az én szegény kis Bravallám a kígyók vermében. – S azzal felemelte az öklét, hogy a legközelebb eső tárgyat lezúzza vele, legyen az élőfa, szikla vagy ember.
Hanem aztán visszahőkölt. Az a nagy kőkereszt volt előtte. Lelkébe tért, összeszedte magát.
– Nagyon fáj érte a szívem, hogy az a szegény kis teremtés úgy szenved énmiattam, de meg kell nyugodnom benne. Így parancsolja az Isten. És én már hűséget fogadtam az én új Istenemnek, a régieket ledobattam a sziklaörvénybe, onnan fel nem hozatom. A főpap megkeresztelt, belemártott a vízbe, keresztény lettem. Hitemet megtartom. Azért kérlek, izend meg a főpapodtól, majd ha megint gyóntatni odamegy, az elvált asszonyomnak, hogy engemet ne szeressen többé, mert a Jehova Isten azt parancsolta, hogy egy férfit egy asszonynál többnek nem szabad szeretni.
– Én bizony nem tudom, hogy parancsolta volna ezt valaha – mondá erre a barát.
– Mit mondasz, te barát?
– Amit az írás mond. Tudod, hogy van egy szent könyv,
amiben mindazoknak a szenteknek és prófétáknak a története fel van jegyezve, akiknek a Jehova parancsokat osztott.
– Hol van ilyen könyv?
– Lássad és halljad.
A szerzetes bement a sziklaodúba, s kihozta a nagy kapcsos könyvet, melynek pergamen levelein tarkállott a gyönyörű sok írás, cinóber, ultramarin és sárarany nem volt kímélve tőle.
Ráfordított egyenesen a Sámuel II. könyvére, kikereste annak a III. részét.
– Íme vedd szívedbe, amit e sorok veled közölnek. Dávid királyról, a szentről beszélnek e sorok, akinek a zsoltárait hangoztatják a templomok, éneklik a szentek, kísérik az orgonák. Ő a királyok legdicsőbbike, Jehova kegyence a koronás fők között, akinek a nevét számodra kiválasztották.
– Igen! Maga a római főpap adta nekem ezt a nevet.
– A próféta, az Isten követője, Sámuel, így számlálja elő Szent Dávid királynak a nemzetségét: Születének neki Hebronban fiai: az elsőszülött Ammon, Alimoámtól, a második Kileáb, Abigailtól, a harmadik Absolon, Maákától, a negyedik Adoma, Haggistól, az ötödik Sefásia, Abitáltól, a hatodik Ishreám, Eglától, akik mind egy időben valának Dávid feleségei.
– Ez abban a könyvben van? – mormogá a waráng fejedelem.
– Hallgasd még tovább! Fordítsunk más lapra. Mikor már együtt volt a hat feleség, akkor még visszavette hetediknek Mikhált, a megholt Saul király leányát, akit erőszakkal elválasztottak tőle.
– S neki szabad volt az elválasztottat visszavenni? – kérdé hüledezve a király.
– Még nem csak ezt. Következik még Bethsabé, ennek a fia, Salamon lett Szent Dávid után a király.
A waráng fejedelem tombolt haragjában.
– Hát az én védszentemnek szabad volt nyolc feleséget tartani, s éntőlem elszakítják kettő közül a szeretőbbiket! Barát! Hátha nem mondtál igazat?
– Lelkem rajta, hogy igaz a szavam.
– De nagy különbség van ám a szó és a szó között, éppen mint a szél és a szél között. Az egyik szél odaviszi a hajómat, ahová én akarom, a másik odacsapja, ahová ő akarja. Ha a macska nyávog, attól a majom sem ijed meg; de ha a mándruc nyávog, attól az elefántok is a pusztába iramodnak. Amit te beszélsz, az csak olyan kis kölyökpapnak a beszéde, neked csak ilyen kopott csuhád van; egy kereszt, meg egy fésűs kagyló rajta, ki áll meg a te beszédedet hallgatni? De bezzeg az, aki nekem ezt az aranykoronát adta, ott abban a csoda nagy városban, Rómában, az a főpap drága selyempalástot viselt, amely kockákra volt felosztva, egyik kockában egy aranyoroszlán, másikban egy ezüstkakas. Az az igazi főpap. Annak a szava áll meg, nem a tied. Az pedig azt mondta nekem, hogy a kereszt Istene követeli, hogy az egyik feleségemet eltaszítsam magamtól. Én térdeltem e dicső főpap előtt, s engedelmességet esküdtem neki. A kezemet rátettem egy ilyen könyvre, amilyenből most nekem daráltál.
– No hát majd hozok én neked egyszer egy olyan főpapot, akinek aranyoroszlánok és ezüstkakasok vannak a palástján – majd annak jobban fogsz hinni.
Ezt mondva, összecsapta a nagy könyvet a szerzetes, s nyalábra fogva, bement vele a sziklaodújába. A nap delelőn állt, egy kis harangláb nyúlt fel a barlangból, a barát elkezdett délre harangozni.
Dávid királynak pedig a szívébe volt lőve az a nyíl, amit nem lehet onnan kiszakítani.
– Dologra szakállasok!
A parancsszó szájról szájra lett adva. Hozzáfogtak zúgolódás nélkül. Az pedig titánoknak való munka volt. A hajókat elszállítani a telelő öbölbe. Hol van az? Ott a sziklamagaslaton túl van egy tengerszem. Az a waráng hajóknak a téli kikötője. Ott nem érheti őket a tengerháborgás, a vihar; nem gyújthatja fel az ellenség, nem fúrhatják össze a tengeri csigák.
Aki felnéz erre a kopár haránt sziklafalra, azt mondja, lehetetlenség ez, oda egész hajókat felvinni, a warángok megmutatják, hogy lehet.
A sziklaoldalban látható egy csapinós barázda: olyan, amilyenről azt mondják, hogy az ördög szekerének a vágánya az, amint a menyasszonyát a pokolba hazakocsikáztatta. Ennek a sziklarepedésein felkúsznak a fiatal legények, fel, száz lábnyi magasba. Akkor onnan felülről sima fenyőszálakat szánkáztatnak alá. A fenyőszálakat addig róják egymásba, amíg azok egy csuszka pályát képeznek, mely a kikötőig leér. Akkor ezeket a fenyőket a belső oldalaikon megkenik faggyúval, azután ezekre a sikamlós vágányokra ráteszik a liburnát, köteleket kötnek az orrára, azokba a sziklapárkányon levő férfiak belekapaszkodnak, a többiek, amennyien hozzáférnek, emelő dorongokkal segítik a nehéz hajót fölfelé csúsztatni. A meredekre felkapaszkodva csak úgy keresgetik a támpontot, ahová lábaikat megvessék: s ez óriási erőfeszítés úgy folyik végig, hogy egy kiáltó szó nem hallik mellette. Aki el talál bukni, a szikla aljáig meg nem áll; de egy sem esik el. Egymás után mind az ötven liburna felkúszik az ördögbarázdán, onnan tovább viszik őket, embervállon, egész a nagy tengerszemig, ahova aztán lebocsátják, egymáshoz kötözve valamennyit.
Utoljára marad a zsákmány tömege. Azt nyers ökörbőrbe takarva vontatják fel ugyanazon a fenyősiklón. Mikor minden el van takarítva, akkor magukat a fenyőszálakat húzzák fel kötéllel, az utolmaradt csapat meg a háromöles evezőket viszi utánuk.
Az ökrökkel elbántak: azokat levágták, fellakomázták. Csakúgy frissiben, nyersen. Nincsenek elkényeztetve. Minden negyven warángra jutott két ökör; nem is sok, eleget koplaltak Corcyrától idáig; a maradékért majd eljönnek a dabózák, s eltakarítják. Holnap reggelre nyoma sem lesz annak, hogy a warángok itt jártak egész hajóhadastól. Kereshetik őket az ellenük összeröffent génuai, velencei és zárai hajóhadak. Elnyelte őket a Cadmus sziklája.
És azután bele fog telni egy esztendő, talán kettő is, hogy a waráng népnek még neszét sem hallja a világ; azt hiszik, elvesztek, míg egyszer megint előbukkannak valahol, s azt mondják: itt vagyunk.
