VIII. A warángok otthona
VIII. A warángok otthona
„Hazának” nem lehet azt nevezni, mert ezt a fogalmat a warángok nem ismerték. Másfél század óta kóborolnak alá s fel a világban, sehol sem települve meg állandóul; mintha Ahasvér átkát örökölték volna. A skandináv partok éppen úgy ismerik a warángok hírnevét, mint a Volga pusztái; a nagy Duna a Vaskapun alul nem volt nekik gát, a hatalmas bolgár nemzet nem tarthatta fel acélrohamukat, a Boszporusz tengerszorosát átlépni nem volt nekik lehetetlenség, Kis-Ázsia akkor is a világ paradicsomkertje volt, elfoglalták; ott sem maradtak meg, tovább űzte őket a harcvágy: nem volt nekik elég a szárazföld, tengerre szálltak; bejárták az afrikai partokat, rémei voltak a szigeteknek, a hiberniai, az itáliai kikötőknek, és seholsem maradtak otthon, seholsem hagytak hátra egy felépített várat, mely emléküket megtartotta volna. Hanem megjelöltek minden országot, ahol egykor otthonuk volt, csatában elesett hőseik sírjaival. Azok a bronzkardok, karperecek, üveggyöngyök, amik mázatlan edényekkel együtt a sírleletekből napfényre kerülnek, a világ minden részében ugyanegy kéz munkájára mutatnak. Úgy látszik, mintha lett volna egy nagy nemzet, mely egész Európát lakta egykor. Nem lakta, csak meglakta; végigtanyázott rajta.
Mindenkinek feltűnik, hogy ezeknek a talált rézkardoknak a markolatja olyan kicsiny. Egy mai korabeli férfiököl nem szorul bele; egy ujja lemarad róla. Mintha asszonykéz számára lettek volna alkotva.
Mikor aztán három világrész országait ilyen szépen behintették bronzfegyveres halottaikkal, úgy elfogytak, hogy utoljára a sok acélba öltözött harcos nép beszorította őket ide, ebbe az utolsó otthonukba, ahol azután nehéz volt erőhatalommal legyőzni a hős nép maradványát; de annak is nehéz volt a civilizált világot nyugtalanítani. Körülöttük csupa hegylakó harcias népek, a fekete chrobátok, a bosnyákok, a csernagorcok, albánok; a partokon hatalmas hadtartó városok, Raguza, Zára; a tengeren Velence, Génua hajóhadaikkal, melyek tízezreit a keresztes vitézeknek hordták a Szentföldre. Hanem azért a warángok mégis tudtak maguknak utat nyitni a világba; s ha behajtották a maguk adóját, mint tisztességes munkás emberek az aratás után, szépen hazamentek az otthonukba, s nagyot pihentek.
Ha hazának nem, talán „tanyának” lehet nevezni a warángok tartományát.
Ha kétezer volt a harcos férfi, akkor lehetett az egész népszám, asszonyt, aggot, gyermeket és rabszolgát összeszámítva, harmincezer. Több nem is élhetett volna itt meg.
A tenger felől magas, meredek sziklafalak zárták el a tanyát, amiken áthágni őrültséggel határos merészség kellett, a bércszakadékok mélyen bevágtak a hegyek közé, természetes határokat támasztva ellenséges szomszédok között. Ezeken belül terült az őserdő, óriási tölgy- és bükkfáival, menedéke a rőt és fekete vadnak, a medvének és hiúznak, s ahogy írják, a vadtuloknak, mely itt a vadászható állatok közé tartozott. Az erdő, mint egy hatalmas bunda takarja a hegyek vértjét, egész a válláig; csak ott a hegytetőn szakasztja félbe egy merészen kiemelkedő sziklatorony, mintha feje volna az óriásnak, s azon is bozontos üstök gyanánt borul körül a henye krumpucfenyő.
Aki e szikla homlokára felhág, az egész waráng tanyát beláthatja róla.
A sötétzöld erdőpalástot észak felé hosszú fennsík szakítja meg, melyen egy barátságos ér kanyarog végig, mely a hegyoldalból jő, zuhatagokat képezve alá. Ez ér mentében vannak sorba építve a warángok házai (faépület mind), és azután a többi ház négyszöget képezve sorakozik a homloksorhoz, s az egész körül van véve erős tölgycölöpzettel. Ez a város. A négyszög közepén látszik valami megkezdett kőépület falazata; cyclopi építmény. Az új vallás Istenének kezdtek el ott templomot felrakni, hatalmas gránitsziklákból, kereszt alakra, jól ügyelve, hogy az oltárhelyet keletnek fordítsák. Itt van a mezei gazdasága a warángoknak, takarmánykazlakban. Gabonát ők nem termesztenek: a magfélét egye meg az állat; mikor hús és szalonna lesz belőle, akkor való az az embernek.
Amint a fennsík alább hanyatlik, elzárja azt a sziklafal. Ha mészkő volna, a patak rég keresztülásta volna magát rajta, így ottreked, s támaszt maga körül egy mohos ingoványt, melynek rőt hangafabokros csincséi között a bozontos üstökű waráng lovak legelésznek, amiket rabszolgák őriznek lóháton. Ezeknek a kunyhói levert cölöpökre vannak elhelyezve a süppedő ingoványban. Itt mocsárláznak kell uralkodni: a kunyhó csak nyavalyásnak való.
Hihetőleg ez a fenső mocsár táplálja a fennsík aljában látható smaragdszín tengerszemet, mely a warángok liburnáit rejti, mikor pihenőben vannak.
Kelet felé a waráng nép lakta erdőség összefolyik a mosszori knéz tartományának erdejével, melynek sűrűjéből csak azok a kúp alakú dombok fehérlenek elő, miket a bányamívelő rabnép hordott össze századok óta az aranybánya törmelékeiből. Ez most a gazdag Tvartimir (a szép Milenka apja) tulajdonában van; kinek fellegvárából a legfelső torony kifehérlik az erdők közül.
Dél felé elválasztja a waráng tanyát ama meredek sziklarepedés, mely a három tüzes szentek kolostorát takarja; de a fal párkányáról jól láthatni a kolostort, kelet felé nyitott ablakaival; a sziklába vágott katakomba egyetlen nyílásával, rövid tornyával, melyből a harangszót a waráng vadászok füléig elhordja a szél: még talán az apácák ájtatos karénekének akkordjait is, s tán még egyebet is.
Az északi hegyháton túl pedig van a „gerli”. Még a gerli is a warángoké.
Hogy mi ez? Azt nem lehet leírni. Azért nem lehet leírni, mert nem lehet meglátni.
Amint a hegyoldal észak felé fordul, elkezd hirtelen csapinósan haránt hanyatlani, úgyhogy a vadásznak, ki itt vadat kerget, egyik fától a másikba kapaszkodva lehet csak aláfelé bandukolni, s a vadat nem kapja meg soha. Az őserdő fái mentül alább, annál csenevészebbé törpülnek, egész ellenkezőleg a szokott hegyi erdőséggel; utoljára már csak silány krumpucfenyő, boróka, kökény takarja a hegyoldalt, s az egyre meredekebb hajlásba hanyatlik; végre csak a nyomorult áfonya csenevész a sikamlós fenyéren, s azon alul szédítő mélységbe hajlik alá a sziklameredély; az átelleni hegyoldalak körös-körül meztelen sziklamezőkkel veszik a mélységet körül, melynek feneke soha napvilágtól fel nem vert homályban enyész el. – Ez a „gerli”.
A vakmerő, ki idáig lekúszott, ugyancsak könyörög a védszentjéhez, hogy segítse vissza, s hasmánt kapaszkodik ki a veszedelmes örvény torkából.
Ez a gerli itt a „népek sírja”.
Itt vannak eltemetve, ki tudja hányan? Ki tudja mióta, ki tudja a neveit valamennyinek?
Plinius tizennyolc nemzetet számlál fel, akik itt találták fel temetőjüket.
Ide taszították le a hatalmas Antariátokat a gallusok, miután elébb megmérgezték őket borral.
Ide lett leseperve a fél Európát rettegésben tartott liburnok nemzetmaradványa.
Ide ugratták le az avarok a pogány vinidi népfajt, azután magukat az avarokat, kik ide menekültek, a világ minden szláv, gall és teuton hadai.
Minden népmaradvány, amely elébb az egész világgal hadat folytatott, s aztán ide menekült a természet alkotta erődbe, a sírját is itt találta meg; ott porladnak mind valamennyien, egymást betakarva, földdé válva, halmokat képezve a „gerli” fenekén, a nappali sötétségben – s várják az utánuk jövendőket. Ez a „gerli” a warángok otthonának a határa.
Disputa
Kritikus. Ez igazán érdekes fölfedezés! Ha a „perli” fenekén vannak ezerei meg ezerei eltemetve a hajdankor legérdekesebb népeinek, minden fegyverzetükkel, pajzsaikkal, ékszereikkel, még tán bálványaikkal együtt is, akkor vétek a régiségbúvároktól, hogy rögtön ásót, kapát nem ragadnak, és nem sietnek ezen, a historikusokra nézve megbecsülhetetlen ereklyéket napfényre hozni! És amin méltán csodálkozni lehet, hogy a derék morlákok és uskókok megállhatták mind ez ideig, hogy tudva, milyen nagy kincsek vannak a lábaik alatt, maguk nem szálltak le a perli fenekére azokat felvenni: holott van elég bátorságuk, derekukra akasztott kötélen száz méternyi sziklákon alábocsátkozni sasfiak kiszedése végett a fészkeikből. Hogy hogy lehetett ennyi aranyat ott hagyniok érintetlenül?
Szerző. Megkísértették azt több ízben. Éppen úgy, kötélen alábocsátkoztak a gerli fenekére. Egy sem tért életben vissza. Megfulladva húzták fel őket. A babonás nép azt mondta, hogy megfojtotta őket a „Vistica” tündér, akinek ott van a lakása. S azóta nem mernek oda leszállni.
Kritikus. De már például Schliemannt vagy Torma Károlyt csak nem fojtaná meg a Vistica tündér.
Szerző. Az nem. Hanem a széngáz. A százezernyi emberi hulla oly tömeg széngázt fejthetett ki a gerli fenekén, hogy abban tüdővel ellátott teremtés meg nem élhet. A szénlég nehéz, légáramlat, szél oda soha le nem hat, még a magasból lenéző is csak egy kék ködöt lát maga előtt, ami a mélységet eltakarja.
Kritikus. És így a tudományos világ örökre meg lesz fosztva attól az élvezettől, hogy tizennyolc nemzet emlékeit napvilágra hozhassa. Milyen kár!
