XI. A waráng fiúk
XI. A waráng fiúk
Ez a bor volt az ő stratagémájuk.
A mosszori knéz várban lakik, megvívhatatlan sziklavárban, amit a természet és sok százados emberi munka megerősített, aminek gazdáját maga a bosnya király is minden megszálló seregével betörni nem tudta, csak alku útján bírta békés egyezségre; a warángok pedig nem voltak várvívók; az egész harcmódjuk kizárta a várostromlást. Igen: gyors menetekkel meglepni az ellenséget, nyílt síkon keresztültörni túlnyomó tömegen, tengeren, úszó várakat megrohanni, ez volt az ő gyönyörűségük; de bástyákat töretni katapultákkal, vasfejű kossal nem volt kedvük szerint.
A waráng suhancok kifőztek egy tervet, amely mellett az elfoglalhatlan mosszori vár kezükbe kerülhet. Ez volt a furfangjuk: közeledik a Márton napja, amikor a raguzai vásárra karavánokkal jönnek távol Macedóniából, még távolabb Kis-Ázsiából a kalmárok, árukkal megrakodva. A szárazföldön ez a fő kereskedelmi út a Balkán tartományokon keresztül Bizáncig. Az ilyen vásárt a mosszori knéz nem szokta elmulasztani, hogy a két legény fiával együtt lesbe ne álljon a hegyek között, s a karavánokat becsülettel meg ne vámolja. Azok is fegyveres kísérettel járnak ugyan, s elégszer megesik, hogy a bogumilok zsákmány helyett bevert fejekkel kerülnek haza; de azért a hagyományos szokásról nem mondanak le.
Tvartimir knéz nem is azért rabol, mintha rá volna szorulva, hisz övé a híres nagy aranybánya, otthon aranybillikombul iszik maga és valamennyi vazallja. S a lovának még a kengyele is aranyból van, s az ivószobájának a földje aranyporral van behintve, a vendég annyit vihet el belőle, amennyi a két talpára ragad; csak azért rabol, hogy a hatalmát fitogtassa; vadászszenvedély ez, emberekre és kincsekre.
Az ilyen kirándulások ideje alatt otthon csak a suhanc fia marad Tvartimirnak, Tirimir. Az is derék verekedő fickó; de még hiányzik nála a vigyázó ravaszság. Ezt rá lehet szedni a waráng fiúknak, akiket már betanított a furfangba a barangoló élet.
Egy waráng suhanc, akit sorshúzás útján kiválasztanak a többiek, el fog követni valami csínyt, amiért nyilván a piacon megkorbácsolják. Az ő dolga kitalálni, hogy mi nagy vétket kövessen el, amivel e fenyítésre rászolgál. Akkor ilyen véresre paskolt testtel elfut a megbüntetett fiú az erdőre, átoson a szomszédba, bekérezkedik a mosszori várba. Ott elpanaszolja, hogy milyen kegyetlenül bántak vele otthon a warángok, megmutogatja sebhelyes testét, s bosszút esküszik a saját nemzetsége ellen. A bogumilok hinni fognak neki. Kivált mikor a bosszúállás módját is előadja nekik. A warángoknak van egy nagy barlangjuk, tele olyan kinccsel, amire a bogumilok áhítoznak, borostömlőkkel. A szökevény rávezeti e rejtett barlangra a knéz suhancait. Azok prédát ejtenek benne, s majd nagy diadalommal viszik fel a mosszori várba a felséges mérget. De hogy nincs-e benne valóságos méreg, arról elébb bizonyosságot szereznek maguknak oly módon, hogy a rablott borral megitatják a várudvarban levő kecskéket; s mikor aztán látják, hogy azoknak semmi bajuk sem lesz, ellenben baktáncra kerekednek és öklelőznek, akkor aztán ők is hozzálátnak, úrfi és csatlós holtra issza magát; józanul csak a kapura vigyázó öreg marad. Ekkor aztán a szökevény fiú jelt ád a lesben heverésző pajtásainak; hosszú zsineget hajít alá a toronyból, arra kötélhágcsót kötnek, s azon fölmásznak egyenkint, fogaik közt a kétélű karddal; s mikor a várőrség javában horkol teremben, udvaron elázva a bortól: akkor előrohannak, s leölik valamennyit, egy élőt nem hagynak belőlük. Végre aztán tüzet a várnak, hadd világítsa be szépen a hazatérők előtt a vidéket.
Ilyen haditervet faragtak ki a waráng suhancok.
Mikor ez el lett fogadva, akkor nyilat húztak, hogy ki legyen a megkorbácsolt; valamennyi az szeretett volna lenni.
A nyílhúzás úgy ment, hogy a nyílvesszőre minden íjásznak a neve fel volt vágva (hogy aki sebet kap, tudhassa, hogy kinek köszönheti). Valamennyi nyilat egy közös puzdrába tömték, hegyével kifelé, a nyílhegy mind egyforma, s abból egyet kihúzattak egy háromesztendős kisleánnyal.
A kihúzott nyíl Solom fiúé volt.
Őneki kellett mármost arról gondoskodni, hogy a piacon megkorbácsoltassa magát. Mert ennek nyilvánosan kellett történni, hogy a mosszoriak gyanút ne fogjanak. Így meglátja a nép apraja-nagyja a büntetést, a waráng pásztorok elbeszélik a bogumil pásztoroknak, ezek felviszik a várba a hírt, s akkor azután a szökevény mindent elhitethet odaát.
Újhold-estén, ahogy meg volt mondva, a warángok ismét összegyűltek a tölgyfák köröndjében. Itt tartották az országgyűlésüket.
A waráng népnek volt alkotmánya.
A király nem osztott parancsot anélkül, hogy azt a nemzet helybenhagyja. Arra való volt az országgyűlés.
Igaz, hogy némi különbség volt a waráng országgyűlés és a mai alkotmányos országok parlamentjei között (eldöntendő maradván, hogy melyiknek az előnyére?).
Dávid királynak nem volt felelős minisztere, aki a hátát tartsa a mérges ellenzéknek, amikor az ütlegosztó kedvében van, hanem saját maga adta elő a törvényjavaslatait. Ha azok nagyon jók voltak (és rendesen azok voltak), akkor közfelkiáltással meg lettek szavazva. (Miként hogy mai nap is meg lenne egyhangúlag szavazva még az új adókat kirovó törvény is; de olyan módon, hogy azokat ne mi fizessük, hanem a szomszédaink.) Ha pedig olyan természetű volt a király indítványa, hogy az ellentmondás hozzáfért, akkor joga volt az ellen felszólalni a gyűlésben részt vevők bármelyikének, férfinak úgy, mint asszonynak. Csupán a suhancoknak volt hallgatás a dolga, akik még háborúban nem voltak, és így emberszámba nem mehettek. Az ellentmondás megtevésére a jelenlevők kiválasztottak egyet maguk közül, s az azután ékesen és röviden előadta a maga ellennézeteit a királynak.
Kritikus. Hát aztán ki döntötte el a vitás kérdést a király és a nemzet között? Az istenek?
Szerző. Igenis: az istenek. A waráng parlamentnek volt egy igen egyszerű apparátusa az ilyen bonyodalmak megoldására. Nem a név szerinti szavazás! Tudjuk, hogy ez milyen tökéletlen institutio. A minoritás mindenkor tyrannozva érzi magát a majoritás által. Sőt, néha éppen a votum Minerva dönt. – Ezt a warángok sokkal jobban csinálták. Mikor a királlyal szemben ellenzék támadt: akkor előhoztak egy vadludat, azt a gyűlés közepén szabadon bocsátották. Az felrepült a légbe, s lúdszokás szerint rögtön elkezdett gágogni. Mikor harmadszor kiáltó, „gigágá!”, akkor a király is, meg az ellenzéki szónok is fellőttek rá a kézíjaikból egy nyílvesszőt, s amelyiknek a nyila eltalálta a vadludat, annak a véleménye állt meg. Ha mind a két nyíl eltalálta, akkor az volt a győztes, amelyik nemesebb részen ment keresztül.
Kritikus. Pyramidális eszme! Ha ezt a szokást a magyar parlamenttel be lehetne vétetni!
Szerző. Megvolt az nálunk is: „Kenéz lő” – „Vencsel lő”.
Azonban folytassuk a történetet.
Az újhold-esti országos ülésben Dávid király előadá a maga részéről, hogy értekezett a pátriárkával. A szent főatya megígérte neki, hogy megfelelő elégtételt fog szerezni a waráng nemzetnek a rajta elkövetett gyalázatért, s a kár helyrehozását is nyélbe fogja ütni. Ő maga kész felmenni a mosszori knézhez, s apostoli küldetéséhez méltón meg fogja azt dorgálni, mint hajdan Sámuel próféta Ákhábot, amiért egy másik keresztyén fejedelmet így megsértett. Rabszolgák, asszonyok és birkák, szaporulataikkal egyetemben visszaszolgáltassanak, s a Teuta királynén és követén elkövetett sérelemért vezeklésül küldjön a mosszori knéz a most épülő waráng templom számára egy szép aranyos és virágos misemondó casulát, s ezentúl szent legyen a békesség.
Dávid király ezt a békepraeliminarét a maga részéről egészen elfogadható alapnak tartotta, s kérte az egybegyűlt rendeket, hogy a kellő felhatalmazást szolgáltassák ki a pátriárkának.
A waráng országgyűlés mély hallgatással fogadta ezt az indítványt.
Látszott az arcokról, hogy ez senkinek a tetszését sem nyerte meg.
Az ellenkező nézet nyilvánítására pedig nem csekélyebb személy állt elő, mint maga Teuta királyné.
A nőknek mindenha kiváló osztályrészük volt az ékesszólásban. Megfoghatatlan, hogy az újabbkori parlamentek nélkülözhetik e kitűnő képességű alkatrészt.
Teuta királyné apróra szétszedte Dávid király enunciatióit. Kitűnő dialektikával fordította visszafelé annak a hipotéziseit. Ad absurdum dedukálta a következtetéseit, kimutatva a hysteron-proteron téves alkalmazását. Kellő helyen alkalmazott pátosszal, emelkedő klimaxszal fokozta fel a hallgatóság susceptibilitását az egész nemzetre kiterjedő megszégyenítés iránt; a szárazabb kedélyek számára konkrét számítással tüntette ki a nemzetgazdászati nagy hátrányokat, melyek az annektált nyájak visszatartásából erednek; magasabb értelműeknek bepillantást engedve azokba a veszélyekbe, melyek a szökevények apostasiája és a kivándorlási mánia szítása által a waráng nemzetet fenyegetik, s végezve azon nagy hatású nyilatkozattal, hogy ha a waráng nemzet e rajta elkövetett sérelmet meg nem torolja, ő kész inkább letenni a királynéi koronáját és asszonyi főkötőjét, s ismét hajadon leánnyá visszaváltozni, mint ily megszégyenítő rendszabályhoz beleegyezését odaadni.
Ezt a beszédet is hasonló mély hallgatással fogadták a warángok.
A két ellentétes nézet között ám döntsön a vadlúd.
Azt, ősi szokás szerint előhozta fonott kosárban a háznagy, s letette a ház asztalára, a gyepre.
Amint a vadlúdról leemelték a kast, az megrázta a tollait, kinyújtotta a nyakát, s egy hangos kiáltással felrúgta magát a levegőbe, szárnyait kiterjesztve, s aztán repült fel rézsút a magasba.
Dávid király és Teuta királyné kézbe kapták tegzeiket, s a repülő szárnyast célba vették. Az még egyszer kiáltott odafenn, hanem a harmadik, szabályszerű kiáltást végzetesen visszatartá; úgyhogy nem lőhettek utána: s a vadlúd már kezdett olyan magasra szállni, ahol a nyíl utol nem érhette.
E percben egy ideghúr pendülése hangzott el, de nem a király s nem is a királyné keze után, hanem valahonnan a sokaság közül.
A repülő vadlúd egy pillanat múlva bukfencet vetett a levegőben, s kalimpázva hullott alá a magasból, anélkül, hogy harmadszor gágogott volna.
Az általános elszörnyedés felkiáltása tört ki egyszerre a gyülekezetben. Ki volt az a vakmerő, aki az ősi alkotmány szentesített szokásából ekként csúfot űzött? Megsértette a királyi felséget és a népfenséget egyszerre.
– Megkorbácsoltassék és száműzessék a gonosztevő, habár a saját édes fiam volna is az! – mondá ki az ítéletet Dávid király. És jól találta; mert amint a lelőtt vadludat előhozták, annak a szívén keresztül lőtt nyíl a Solom fiúra vallott. Derék lövés volt! Éppen a szívén ment keresztül az orákulumlúdnak.
– Hozzátok elő a vakmerőt! – kiáltá a király.
Nem kellett azt hozni, jött magától; dacosan megállt a király előtt.
– Miért követted el e vakmerőséget?
– Azért, mert nem egyeztem bele a te békekötésedbe.
– Teneked még semmi szavad a gyülekezetben. Még semmi hőstetted nincsen, ami férfisorba avat.
– Majd lesz.
– Addig pedig elveszed a vakmerőséged jutalmát: a korbácsot és a számkivetést.
Teuta királyné közbevetette magát a fiáért: a korbácsot nem sajnálta tőle, de a legkedvesebb fiát földönfutóvá elűzetni, fájt a szívének.
Dávid király hajthatatlan volt.
– Ha a király fia volt, aki az ősi szent szokást megcsúfolta, hétszeresen vétkes. Lakoljon meg érte.
A fiú nevetett.
– Megverhetsz, elűzhetsz! De a mosszori knézzel békességet nem kötsz.
Akkor aztán ott a nép szeme láttára kiállították a piac közepére a Solom fiút, s két waráng vitéz szíjkorbácsokkal kétoldalt vérig verte a hátát; a suhanc pajtásai biztatták: „Ne jajdulj! Szorítsd össze a fogadat!” Nem is jajgatott az: még ingerkedett ostorozóival, hogy „nem tudtok jobban?”
Mikor aztán a király úgy találta, hogy elég volt, akkor a megkorbácsolt fiúra rádobtak egy rabszolgainget, a nyílvesszőit egyenkint ketté tördelték; aztán egy botot adtak a kezébe: a rabszolgák fegyverét; mármost mehet világgá. Pajtásainak megtiltották, hogy vele menjenek.
A népség azonban morgott. Mindenki úgy találta, hogy ezúttal az elítéltnek volt igaza, nem a bírájának.
A száműzött fiú nyomában vércseppek maradtak, azok megmutatták a cimboráinak, merre menjenek utána. A vércseppek elvezettek a forrás melletti remetebarlangig, ahol a másik száműzött lakott: Frater Aktaeon.
A barát a kőkereszt előtt várt az ifjúra, ki az ördögbarázdán ereszkedék alá a hegyoldalon. Mikor az lelkendezve eléje lépett, üdvözölte.
– Isten hozott, Dávid király fia: Salamon.
– Te ismersz engem? Pedig sohasem láttál – szólt a királyfi elbámulva.
– Mégis ismerlek. Azt is tudom, hogy mit rejt ez a rajtad levő rabszolgazubbony! Egy megkorbácsolt testet.
Most még nagyobbra mereszté fel a szemeit Solom. Az ő jövetelét emberi lény meg nem előzhette.
– Akkor te többet is tudsz. Akkor te azt is meglátod, ami ezen a megkorbácsolt bőrön belül él: a szándékomat, a kívánságomat.
– Látom – felelt Frater Aktaeon. – Te énhozzám két kívánságot hoztál. Az egyik a kisebbik anyádnak a kiszabadítása, a másik az édesanyádnak a megbosszulása.
– Valóban úgy látsz rajtam keresztül, mint a tó vizében látni az úszkáló férgeket.
– Te útmutatást jöttél tőlem kérni az egyikhez és a másikhoz is. Hogy kell kiszabadítani Bravalla királynét, akit mély sziklabörtönben őriznek, s hogy kell megtorolni Teuta királyné gyalázatát Tvartimir knézen, aki erős sziklavárában lakik.
– Akkor te csakugyan az Isten cselédje vagy; akinek megizeni a mennydörgéscsináló a patkányoktól, ami a föld alatt történik, s a héjáktól, ami a hegyek tetején történik.
– Valóban az vagyok.
– Akkor mondd meg nekem legelőször is; mit mond a te Istened, az új Isten, akinek az atyám hűséget fogadott, arra, hogy az ellenségeinkkel mit csináljunk. Hogy a régi isteneink mit mondtak, azt tudnám én. Azok a patakmormogásban gyönyörködő, azok a vérrel kifestett istenek. De mit mond az a láthatatlan, aki maga van az égben és a földön, maga a nappal és az éjszaka ura, maga az életnek és a halálnak ura; mit mond az, hogy mint bánjunk az ellenségeinkkel?
Frater Aktaeon előhozta a nagy kapcsos könyvet, s elolvasta belőle a rettentő mondásokat, amikkel a haragos Jehova elbocsátja a maga felkentjeit a hitetlenek ellen, akiknek a szava olyan, mint a szamárordítás, s rájuk parancsol, hogy a Midián népét tőbül kipusztítsák; még egy fiúgyermeket is élve ne hagyjanak belőle, de még a kerítésükön belül levő barmokat is mind rakásra öljék.
– A bogumilok pedig rosszabbak a Midián népénél. Mert a Midián azért volt pogány, mert sok istent tartott; de a bogumil egyet sem akar tartani: neki az is sok – magyarázó Frater Aktaeon a királyfinak.
– Eszerint az új Isten is örülni fog annak, ha azt kiirtjuk?
– Még egy hajnalkiáltó kakas se maradjon az udvarban élve!
Ez a felhatalmazás megkönnyebbítette a szívét a waráng fejedelemfinak.
– Elébb kezdjétek el, ti ifjak, a mosszori pogányok megbüntetésén; jól tudom, mi a szándékotok. Téged, a megkorbácsolt fiút beküldeni egyedül abba a várba, ahova idegent be nem bocsátottak soha. Azután összecimboráskodni a bogumilokkal. Elárulni nekik a borospincét. Akkor mámorba ejteni az egész várbeli népet, aztán orozva belopózni a várba s vérfürdőt csinálni közöttük. Ismerem a tervet.
– Ki mondta el neked?
– A patkányok és a keselyűk. Az ármány igen jó. De vigyázva kell előremenni, mert a bogumilok olyan vigyázók, mint az erdei vad; a legkisebb neszre felriadnak. Legelébb is teneked most rögtön ilyen vérző testtel nem szabad a várukba bemenned. Azt mondanák: az első elkeseredésben szöktél át hozzájuk, és majd ha a hátadon a sebek begyógyulnak, elmúlik a haragod, ismét visszavágyódol a magad népéhez. Maradj itt. Én ismerem a völgyben azokat a leveleket és gyökereket, amik a sebeket gyorsan behegesztik. Addig a pásztorok elhordják a hírt a mosszori várig, hogy a fejedelem fiát megostorozták, száműzték. S ha majd napok múlva, mikor már csak a sebhelyeid beszélnek, tévedsz oda hozzájuk, akkor már elhiszik, hogy nem a testi fájdalom, hanem a gyalázat és a bosszú vezetett közéjük. – Én megmondom neked a napot, mikor menj. Minden reggel felmegyek penitenciára a kolostoromba, ahol imádkoznom kell az ellenségem testi-lelki üdvéért, ott mindig megtudom, hogy hol jár a mosszori knéz. Mert az az én ellenségem. Imádkoznom kell érte, hogy őrizzék meg őt Szent Márton és Szent Kristóf a legújabb útjában szárazon és tengeren. Mikor Tvartimir knéz a hegyek közé fog utazni (őrizze meg őt Szent Márton), hogy a damaszkuszi karavánra lesben álljon, akkor lesz az ideje a te menetelednek a mosszori várba. Olyankor a legerősebb férfiak mind vele mennek: otthon csak a fiatalság marad; azoknak a parancsnoka a legfiatalabb knézfi. Énnek a gúnyneve „Szlón”. Éppen olyan lomha nagy tohonya termet, mint azé az ormányos állaté, amelynek a hátára a szaracénok tornyot tesznek, abból nyilaznak. Ez a Szlón parancsol egy ülő helyéből a várőrségnek; egész nap eszik, iszik, s este újra kezdi. Legnagyobb ereje abban van, hogy minden embert le tud inni az asztal alá; ő maga győzi vederszámra a bort. Ezzel nagy tusakodásod lesz, mert teneked kell őt leinnod.
– Én pedig sohasem ittam bort.
– Majd megtanítalak rá. Tudomány az. Énrám van bízva a warángok borospincéje. Csak én tudom a bejáratát és a nyitját. De mégsem vehetem hasznát, mert a warángoknál az ajtó és a lakat egy darabból van. Egy nagy szikla van hengerítve a barlang szájára, amit egy ember föl nem emelhet. De ketten meggyőzzük. Innen szokta a király kiszolgáltatni a kolostor számára a bort, ami az úrvacsorája szent ünnepélyéhez szükséges. Azért van rám bízva az őrzése. Majd ketten elhengerítjük róla a sziklát, s akkor te begyakorlod magad az ivásba. Én ismerem azokat a mohákat és mézgákat a fákon, amik a mámort elűzik. Viszont tudok olyan gombákat, amik a borba téve az álom kábulatát gyorsan előidézik. Megtanítalak rá, minő helyeken keressed majd azokat. Ezekre nagy szükséged lészen. Azonnal elmondom, miért. A „Szlón”-on kívül még van egy főnök a várban, a feketehegyi zsupán, a Verblud. Ez a neve közönségesen, mivelhogy púpos a háta, mint a tevének. Ez úgy rekedt itt, hogy nászútra jött, menyasszonyt akart hazavinni Mosszorbul, de a gronicai völgyben a leány régi kedvese rajtaütött a pandúrjaival, a menyasszonyát elvette tőle, s őneki magának egy kelevézzel megsebesítette a lábát, belesántult. Azóta sem tud begyógyulni a lábán kapott sebe. Ezt azzal gyógyítják, hogy minden este felvágják egy rabszolgának a hasát, s abba dugja bele a Verblud a fájós lábát. A rabszolgát elébb leitatják holt részeggé. Azért vigyáznod kell magadra, hogy te is a Verblud lába alá ne kerülj.
– Úgy teszek, ahogy a te szavaid mondják. Megsegít-e engem ebben az Isten?
– Ahogy megsegítette Jákob fiait, midőn azok egy meggyalázott húgájukért, ravasz ármány segítségével, kiirtották a Khámor és Sékhem város összes lakosságát.
Sok biztatást lehet meríteni a warángok számára abból a nagy kapcsos könyvből!
– És ha majd ezzel elkészültök, ha az édesanyád, Teuta királyné gyalázata meg leszen torolva, akkor majd következik a másik cselekedet: a kisebbik anyád, Bravalla kiszabadítása. De erről majd csak akkor beszélek veled, ha a mosszori munkát elvégezted.
