XII. Az aranyhegy
XII. Az aranyhegy
Egyszer valamikor, talán még Róma alapítása előtt, egy trák vadász az illíriai erdők között szarvast ejtett el, s mindjárt lakomát csapott belőle, nagy tüzet rakott, s fanyárson szarvascombot sütött. Mikor már csupa parázs volt a máglya, beledugta a dárdája vasát. Szokás volt ez a vadászoknál, ha a forrás mellett rakott tűznél sütkéreztek. Az izzóvá tett vasat azután belemártották a jéghideg forrásvízbe, s attól az egyszerre acéllá edződött, s szép ragyogó kék, lilakék zománcot kapott.
Mikor a trák Nimród kihúzta a forrásmedencéből a kelevézét, amidőn az már megszűnt süstörögni, bámulva látta, hogy a kopjavas vége még mindig lángol, mintha izzó volna. Hozzányúlt: hideg volt. Hideg láng! A kopjavas hegye meg volt aranyozva, az elégett máglya éppen egy aranygazdag kőzetre volt rakva.
Így fedezték fel az illír aranyat.
Még akkor a föld színén termett az; hozzá volt nőve a tölgyfák gyökereihez; nagy idomtalan darabokban hevert a többi kövek között. Az első lelet után hozzáfogtak a turzásához: gödröket vájtak a földbe, amit leltek a homok közt, kiszedték, aztán a földet visszahányták, abban a hitben, hogy az újra aranyat fog teremni időjártával. Akkor készültek azok a durván kovácsolt aranycsákányok, -tálak, -kösöntyűk, -tekercsek s a gombafej alakú pénzek aranyból.
Mikor azután a római civilizátorok meghódították az Illyricumot, ők rendszeres bányaművelést kezdtek el az aranyvidéken, a maguk módja szerint.
Még akkor nem volt lőpor; de volt rabszolga. S az ember mindig a legolcsóbb a mozgatóerők között.
A legyőzött trák, illír, cimber, liburn népek ezerei átkozták itt végig az életet, az aranyat üldözve.
Aki egyszer a mosszori aranybányába lejutott, annak ebből valaha kiszabadulni lehetetlenség volt.
Az aranygazdag hegy, vulkán alakú gúla, melynek tetején lett megnyitva a függélyes akna, aminek a kútjából, amint a termőkőzetre akadtak, folyosót vágtak, s azt fúrták előbbre, míg az ércben tartott. Ha az ér elveszett, mélyebbre vágták az aknát, másfelé keresték a teljeret. Minden folyosót kiszabadítottak a hegyoldal felszínére, hogy a szabad levegőnek huzamot csináljanak. Ezredéves munka után (mert annyi tölt le a római uralom és történetünk ideje között) olyan volt már a mosszori hegy északi oldala, mint a darázsfészek, s az egész hegy úgy keresztül-kasul fúrva tárnafolyosókkal, mint egy fehérhangya-fészek.
Hasonlított a tűzokádóhoz, a nyílásokból folyvást füst gomolygott elő. Az aranybányát akkor úgy mívelték, hogy roppant vasrostélyokra hasábfákból máglyát raktak, azt a kivájt üregbe betolták és meggyújtották, amíg a máglya égett, a rabszolga munkások hason fekve maradtak ott a közelben, hogy a fejük fölött elhúzódó füsttől meg ne fulladjanak, s mikor aztán a máglya egész parázzsá vált, akkor az átizzasztott sziklákra fafecskendők segélyével ecetet lövelltek, mire azok egyszerre porlékonnyá omladoztak, s aztán könnyű munkát engedtek a csákánynak és kalapácsnak. Így haladtak egy-egy lábnyomot előre naponkint. De ezer év alatt mindennap egy lábnyom három mérföldnyi út. Ezt az utat tették meg a mosszori aranyhegy rabszolgái egy hegynek a belsejében. Hova lettek maguk, akik e hegyet kivágták?
Elszökni innen nem lehetett.
Az aknaúton csak tömlővel lehetett felemelkedni, s a tárnaszádákból kitekintő elé olyan kép tárult, ami a bedeszkázott világról ád fogalmat. A bánya hegyoldala meredek, kopár: azon alácsúszni nyaktörő merénylet, és nincs semmi célja a menekülésnek. Átellenben szédítő magas sziklafal állja el az utat, mely félkörben fogja a mosszori aranyhegyet körül, s a félkör déli szakadékáról rohan alá egy hatalmas hegyi folyam tajtékzó zuhatagokban: a „Bludár”. Ezzel szemközt haladni emberi teremtésnek nem adatott. Lefelé mentében egy szűk völgy veszi fel a hegyi folyamot, s mesterséges zsilipek és cölöpzetek elszakítanak belőle egy részt. Az innenső partot zúzógépek foglalják el, amelyeknek kallói éjjel-nappal folytatják a kalapáló munkát, mintha cyclopsok dolgoznának odalent. A folyam nagyobb része az átelleni sziklafalat mélyen alámosva iszamodik csattogva, zuhogva a sziklatömbökön át, s aztán ismét egyesülve a zsilipekből alácsorgó iszapos mosadékkal, egyszerre berohan egy óriási barlang kapuboltozatába, s ott eltűnik a föld ismeretlen mélységeibe. Erre szabad az út, akinek van hozzá kedve. Csakhogy akik azt az utat netalán megkísértették, éppen úgy nem tértek vissza a hátramaradtaknak hírt mondani, mint akik a másvilágra vándorolnak.
A Branta patak néha emberi holttesteket hajít ki a partra, amiből azt gyanítják, hogy azonos a Bludár folyammal, vagy annak egy szakadéka.
Ha egy rabszolga meghal a bányában, nem keresnek a számára temetőt, legurítják a hegy meredélyén a Bludár folyamba, az aztán elviszi oda, ahol a többiek vannak, egy közös nagy verembe, századokon meg századokon keresztül összegyűjtve: egy új neptuni alkotás csupa emberi csontból és valaha élt lelkes agyagból. Vajon miféle ércet teremthet elő egy ilyen földréteg?
Hogy milyen rengeteg kőtömeget kivájtak ebből az egy hegyből, azt mutatják azok a törmeléksáncok, amik a tárnák szádáitól a hegy aljáig vonulnak. Csupa apróra tört holt kő, amiben valaha arany volt, keverve hegykristállyal és ametiszttal. Ezek a törmeléksáncok teszik a mosszori várat megvívhatatlanná, mert ezekre a gördülékeny halmokra felmászni nem lehet. Hasztalan ezek ellen minden vakmerőség: aki a felhágást megkísérli, ha tíz lépést haladt fölfelé, egyszerre megindul alatta a talaj, s ledobja a hátáról, s még azután utánazúdul a felső görgeteg, s eltemeti maga alá.
Az erdők mind ki vannak irtva a hegy északi, keleti és nyugati oldaláról, egy bokor nincs meghagyva rajtuk. Csupán a déli oldalon áll az ősrengeteg, nagy gesztenyefáival, mely aztán eltakarja a további hepehupás hegyormokat, s összevegyül a warángok lakta erdőkkel.
Ezen az erdőn keresztül vezet az út egyenesen a mosszori várnak. A vár azonban oly magasra emelkedik a hegytetőn, hogy annak a falait semmi kőhajító gép meg nem dobálhatja.
A kapuhoz vezető út mély és egyenes, a lezúdított malomkő, a szeges gerenda csak úgy vágtat le rajta, ha ellenség akar vele megpróbálkozni.
A külső bástyafala etruszk építmény. Ez még a hajdani római castrum maradványa. A kapu bejáratába kétfelől be vannak falazva a márvány sírkövek, amiket egy római tribun vagy centurio „uxori incomparabili” (hasonlíthatlan nejének) emeltetett: „posterisque suis”. (És az ő utódainak.) Hol vannak azok már?
A bástya kapuja öntött rézből van, s tolózárral csukódik.
A bástya párkányain roppant szikladarabok hevernek; ezek az öreg lövegek, amik az ostromlók üdvözlésére vannak szánva. S aki a római sáncot elfoglalta, még azzal nem nyert semmit.
Előtte áll az újabb vár, magas, ablaktalan falaival, mély sáncárkával, amin vas felvonóhíd vezet keresztül egy alacsony, szűk kapuig. De annál tágasabb a kapu feletti nyolcszegletű torony egyetlen ablaka, amelyből egyszerre ötven lövész zúdíthatja alá a nyilait.
A kaputól az ablak erkélyéig egy roppant nagy kereszt emelkedik, csupa emberkoponyákból kirakva. A falak köve fekete már, a koponyák megmaradtak sárgáknak. Ugyanilyen a toronyerkély párkányzatának a kerítése is. A másik oldalfalán a toronynak van egy ötágú csillag koponyákból, a harmadikon egy háromszög, közepén egy óriás fővel.
Ezek mind becses emlékek. Rabszolga fejét ily tisztesség nem éri. Ez a kitüntetés csak csatában levágott hős ellenség számára van fenntartva. A mosszori knéz egy mindezeknél nagyszerűbb monumentumhoz kezdett: egy gúlához koponyákból, ami a tornyot betetőzi; de még nincs hozzá együtt a megkívántató anyag.
Most is ott hajladozik a szélben, hosszú dárdára feltűzve három nemrég zsákmányolt fej, sisakostól, sipkástól; az egyik ősz már, a másik bajuszos férfi, a harmadik még szőrtelen arcú legény.
„Jövel, jövel” – mondják mind a hárman a közeledő idegennek, folyvást integetve felé onnan a magasból.
Solon azoktól sem riadt vissza: bekopogtatott a nehéz rézkapun.
