XIV. A hypnopoie
XIV. A hypnopoie
Azok nem farkasok voltak; hanem a Solom pajtásai.
Kémeik folyvást ott ólálkodtak a mosszori vár körül, meglapulva a bozótban, lehasalva a sziklák közé, elbújva faodúkba; s állathangok jeladásával értesíték a távolabb levőket. Minden kivolt főzve közöttük ravaszul. Frater Aktaeon terve volt az egész.
A warángok borospincéje nem természet alkotta odú volt. Valami kezdetleges bánya volt az; tán még a liburnok idejéből, akik ottan rezet ástak, s aztán, hogy az ér elvetélt, abbahagyták. Most a warángok ezt használták a zsákmányul elfoglalt borok pincéjéül. A bor igen jó szószóló. Azt ajándékba osztogatták olyan szomszédoknak, akiknek a jó barátsága becses volt előttük. A Cadmaei-öböl remetéje volt a pincének az őre. Annak a nyílására akkora szikla volt hengerítve, hogy egy ember fel nem emelhette. De mikor ketten voltak a királyfival, akkor megtehették. És akkor valamennyi kancsót és tömlőt elkészített Frater Aktaeon pharosi módon.
A pharosi mód olyan mesterség volt, hogy ugyanabból a korsóból és tömlőből egy ember ihatott úgy, hogy meg se részegedjék tőle, az utána következők pedig mind meg lettek mérgezve.
Disputa
Kritikus. Ugyan hogy juthatott az anachoreta méreghez és méregölőhöz itt ebben a világon kívül eső magányban? Egész patika volt a keze ügyében?
Szerző. A méregcsinálás a római császárok korában egész tudomány volt, s innen származott át Dalmáciába Diocletián alatt. A hírhedett Locusta volt ennek a nagymestere. Volt olyan méreg, mely lassan, fokozatosan ölte meg az embert; ezt használták türelmetlen örökösök, szívós életkedvű gazdag rokonoknál, azért volt „kleronome” a neve. Egy másik méreg, a „gelotine” ellenben folytonos kacagással kínozta halálra az áldozatát; a „parafera” vérengző dühvel tölté el a vérét az embernek: ezzel vesztették el Masaniellot is; az „achaemenidion” ellenben a legbátrabb férfi szívébe olyan gyávaságot öntött, hogy reszketett, mint a gyermek; a viadorokat szokták vele megrontani versenytársaik. Tudták, mikor kell használni a „truféroszt”, ami az aszkéta remetéből is szatírt, s a félénk apácából bacchánsnőt képes átvarázsolni. Csalfa nők, akik a szabadságot akarták élvezni, megitatták férjeikkel az „oneirosz”-t, ami olyan álmot hoz a szemre, hogy azt semmi zaj el nem űzi. De valamennyi méreg között a legrejtélyesebb volt a „hypnopoie”, mert ennek a hatása alatt ébren maradt az ember; nézett, karikára felnyílt szemekkel, hunyorítás nélkül, de nem azt látta, ami előtte áll, hanem azt, ami nincs: valami képzelt látványt; beszélt egyre, de nem érthető szavakat; hallott hangokat, amik a túlvilágról jönnek, angyali zenét, ami elandalító, oroszlánordítást, ami elrémíté; megitta a forró vizet, s azt hitte, hogy nektárt iszik, az édes falernumit pedig undorodva prüszkölte ki orrán-száján, azt ordítva, hogy ez bürök; majd mozdulatlanul elmeredt, s azt hitte, hogy most repül, küzd, óriásokat ver le, majd meg a szúnyognak könyörgött, hogy ne ölje meg azzal a hosszú gyilkos dárdájával, marokkal tépte a haját, s azt állította, hogy üdvösséget érez, csókokat osztott a semminek, s istennőnek nevezte, aki csókját visszaadja. Ezzel a méreggel voltak megvajákolva a bogumilok számára elkészített borok.
Kritikus. Truférosz, oneirosz, gelotine, kleronomosz, parafera, achaemenidion, hypnopoie! Hát ennyit mindnyájan tudunk akik a görög nyelvből „elégséges” kalkulussal húztuk ki a szandáljainkat, de hát hol vehette ezeknek valamelyikét Frater Aktaeon?
Szerző. Említők, hogy a szerzetes a raguzai aranyfiatalság tagja volt, amely az ilyen titkokban járatos. A méreg előállításához való anyag pedig ott terem a tengeröbölben, a sziklák között; egy csiga, melynek népies neve „tengeri nyúl”, tudós nyelven „aplisia depilans”. A latin melléknevét (hajvesztő) azért nyerte, mert aki puszta kézzel megfogja ezt az állatot, annak minden haja kihull az érintés mérgétől, a népies neve pedig azért ragadt rá, mert a színe, a szőrös teste, és két hosszú füle feltűnően hasonlóvá teszi a mezei nyúlhoz. Ennek az állatnak a bűze, ha a hullám a partra kiveti, képes egy völgyet elundorítani, s egy csepp ennek a nedvéből rögtöni halált idéz elő. És ennek a bűzét és a gyorsan ölő mérgét tudták a hajdani méregkeverők úgy átfinomítani leszűrések által, hogy mind azok a fentebb elősorolt csodahatású szerek ebből kerültek ki, és mind-valamennyi azzal a kellemes ámbraillattal dicsekedett, amely a bornak, ami közé vegyült, virágszagú zamatot ád, s még jobban itatja magát.
Kritikus. No hát ez jó lesz a bogumiloknak; de hogy szabadul meg tőle a Solom királyfi?
Szerző. Nagyon furfangos módja volt annak. Akik ez alattomos mérgeket feltalálták, azoknak az ellenmérgeit is ismerték. A hypnopoiénak az ellenóvszere fel volt fedezve abban az apró festvénytermő bogárkában, ami a kermeszfajhoz tartozik, s mely akkoriban (mint Abbate Alberto Fortis bizonyítja) valóságos plágája volt a dalmáciai fügefatelepeknek, (éppen úgy, mint most a filoxéra a szőlőknek). Ahol ez meglepte a fügefa ágát, ott abból gyümölcs alakú gubicsok nőttek ki, tele annak a bogárnak az ivadékával. Ez volt az illó méreg megölője. Ha olajban megfőzték e gubicsokat, az piros lett tőle, mint a bor. Ebből a gyógyerejű olajból azután egy makktoknyit a megmérgezett borral töltött korsóba vagy tömlőbe töltöttek. Az olajnak már akkor is az a szokása volt, hogy szeretett fölül úszni. És így az, aki a korsót, tömlőt felnyitotta, maga bátran ihatott belőle, az ellenmérget szíva ki az első húzásra, s aztán adhatta tovább a korsót. Neki magának a mérgezett bor meg nem ártott. A többiek mind elveszhettek, az első, aki a bort rájuk köszönté, ép testtel maradt.
Kritikus. Remélem, hogy mai napság nincs már se hypnopoie, se fügefakermesz-gubics.
Szerző. Becsületére legyen az emberiségnek, a mai kor erkölcsei mellett, az első nincs divatban már, s az utolsóra nincs szükség.
Kritikus. S aki mindezt el nem hiszi, fizet egy obolust.
Szerző. Sok obolusból telik ki a talentum.
