XIX. A föld feletti sötétség
XIX. A föld feletti sötétség
Solom királyfit és a népét most már ne féltse senki. Ők jó helyen vannak. El is férnek benne, meg is töltik azt. Senki ott meg nem támadhatja őket. Éhséget nem szenvednek; a Bludár ellátja őket bőven. Van tüzelőfájuk elég. S az is bizonyos, hogy a bujdosó folyam mentén megtalálják majd a kivezető utat; gyakorlott bányásznép az egész: teljes életét abban töltötte, hogy a sziklán keresztül törje az utat. Ezt sem mélység, sem magasság fel nem tartóztatja. Emberész és embererő az időtlen időkben is tudott itt alkotni, hát most hogyne tudna, mikor már vas van a kézben? Talán sokáig fog tartani a kemény munka, de véget ér napjára.
Ez a nap, a húsvét ünnepét megelőző péntek: a „nagypéntek”!
Ha hamarább kitörhetnek is a napvilágra, ezt a napot rejtekükben kell bevárniok; mert a próféta így parancsolta.
Az a próféta pedig ott ül a tenger partján, és rajzolgatja a tengerfövénybe az apály idején a bűvös vonalakat, amik a jövendőt jósolják: a visszatérő dagály szépen betakarja azokat megint.
Amint a patak egy ős emberfőt, egy ős medvekoponyát hemperget alá, azt kiveszi a vízből, és gúlát rak belőle. Ki tudja, minő babonára való az?
Itt nem látogatja meg senki: börtöne ez a völgy. Az ösvény egyik végét a tenger zárja be, másik végét a kolostor fala. Onnan sem jön senki hozzá. Nem futhat el innen. A warángok útján a meredek sziklára felkúszhatna, ha volnának sziklamászó cövekei, mint azoknak: de azzal is mit nyerne? A waráng nép Onufriosz főpap híve: azok elfognák, s visszavinnék a zárdába.
Élelméről sem gondoskodik senki. A tenger ád neki kagylót, balánt, tengeri pókot; a föld ád hozzá gombát; mi kell egyéb egy remetének?
Egy napja van, amelyről bizonyos, a klastromi regula szerint. Nagypénteken érte fognak jönni, és elviszik.
A passiójátékban ő fogja képviselni az ördögöt. A világot elcsábító ördögöt.
Odáig készülhet a szerepére.
Ez a szerep abból áll, hogy az ördög vitatkozik az angyallal. Végül aztán az ördög természetesen legyőzetik, és kegyetlenül megkorbácsoltatik.
De hátha egyszer ő talál győzni?
Ha azok odalenn a föld alatt „láttak”, annál nagyobb sötétségben maradtak mindazok, akik őket keresték idefenn.
Dávid király kereste a fiát; a hadnagyok a vele együtt eltűnt fiaikat. Tvartimir és Tirimir pedig keresték az elveszett asszonyokat, lányokat, gyermekeket, akiknek a holttestei nem voltak a várromok között.
A warángok annyit kiokoskodtak, hogy a karácsonyéji nagy mészárlás az ő suhancaiknak a munkája volt. Megrabolt borospincéjük erről felvilágosította őket. A mosszori vár égését láthatták saját városuk falairól. Azt is megtudhatták, hogy a rablókalandról visszatérő knéz a várát nem bírta első rohamra visszafoglalni. A fellázadt rabszolgahadat waráng legények vezették az ostrom visszaverésénél. És azután a bogumilok ott leskődtek az erdőben egész gyertyaszentelőig; csak akkor bírtak a váruk kapuján betörni, egy nagy zivatar alatt. Hogy pedig azután mi történt? Arról nem szivárgott ki a warángok közé semmi hír. Emberi ész szerint azt hitték, hogy a felülkerekedett bogumilok leöltek mindenkit, akit a várfalon belül odaszorítottak.
A knéz és fia ellenben azt hitték, hogy a gyilkos ellenség, az ő pereputtyukkal együtt valahol a bányaaltárnákon keresztül szökött meg az ő bosszújok elől. Hogy az asszonyok, leányok kellettek nekik, az talált magyarázatot; de minek vitték magukkal még a gyermekeket is? Rendes észjárás szerint nem lehetett egyebet gondolni, mint hogy a lázadó rabszolgák és waráng vezetőik, a várból elosonva, a warángok kerületébe menekültek, s most ott tartózkodnak.
E tévfelfogás miatt mind a két fél kölcsönösen el volt egymás ellen keseredve.
S az ingerültség nyilatkozatai abból álltak, hogy egy-egy csapat harcos majd az egyik, majd a másik félről át-átcsapott a szomszédja területére; ami tanyát útban kapott, azt felgyújtotta, aki élő embert utolért, azt levágta, csordát, nyájat erővel elhajtott. Az egyik nap az egyik tette, a másik nap a másik. Ezt nevezték abban az időben diplomáciai értekezésnek. Követeket küldözni egymáshoz nem volt tanácsos, mert azokat mind a két fél karóba húzatta. (Ezt még a római követtel is megtették.)
A nagyböjt kezdetén volt a „jurjendán” ünnep. Ez akkor az egész kereszténységre nézve a Balkán-félszigeten az általános béke napja volt. Senkinek fegyvert nem volt szabad e napon kezébe venni; minden férfi zöld ágat hordott a kezében, s ha a halálos ellenségével találkozott is össze, a zöld ág földig hajtásával üdvözölte.
A jurjendán ünnepén minden ember megfürdött a császárkútban. Ez volt a neve egy meleg forrásnak, mely a rómaiak által Citorea-völgynek nevezett hegykatlanból buzgott elő, körülbelől azon a helyen, ahol Medea Absyrthost darabokra vagdalta. Egy vén druida volt a meleg forrás őre; aki annyira vitte az állatszelídítést, hogy a kígyók a barlangokból odacsúsztak hozzá, mikor ebédelt, s részt vettek a lakomájában, s a sirályok körülülték, és a tenyeréből ettek.
A császárkútnál összetalálkozott a jurjendán ünnepén a két népatya. Dávid király és Tvartimir, az archizsupán. A békefa, az olajág volt mindkettő kezében.
– Miért pusztítják a te vitézeid az én országomat? – kérdezé Tvartimir.
– De miért dúlnak a te junákjaid az én tanyámon? – mondá Dávid.
– Felelj elébb te az én kérdésemre.
– Azért, hogy mért nem küldöd nekem haza az én fiamnak, Solomnak a fejét, amit te levágtál? Meg a többi hadnagyok fiainak a fejeit, akik a kezedben maradtak? Tudod, hogy a warángok nem tűrik azt, hogy a nemzetségükből valakinek a feje csúfságra idegen házban legyen mutogatva.
– Hiszen bár küldhetném meg neked a fiad fejét, meg a többi kamaszokét, akik a váram felgyújtották, a népemet részeg álmában leölték! Bizony mondom, aranykosárban küldeném haza! De nemhogy én tartogatnám az ő fejeiket dugaszban, de ők vitték el az én váramból valamennyi asszonyát, leányát, gyermekét az én népemnek. Hová dugtad el őket? Add elő!
– Bizony esküszöm neked az új Istenre meg a régi istenekre, hogy énhozzám vagy az én országom tájékára nem hoztak egy porontyot sem a te ivadékodból. Asszonyra meg éppen nincs szükségem; magamnak is több van, mint kellene – bizonyozott Dávid király.
– Akkor én viszont esküszöm neked a még ezután következendő istenekre valamennyire, hogy én nem tudom, a te fiad meg az ő társai hova lettek? merre vesztek? mert én még a lábuknak a nyomát sem tudom megtalálni sem a földön, sem a föld alatt. – Ezt meg a mosszor knéz állítá.
Mivelhogy pedig mind a ketten megfürödtek már a császárkútban, annálfogva hitelt kellett adniok egymás szavának, mert ha a fürdő előtt mondtak volna hamis esküt, azt a víz lemosta volna róluk; de fürdő után hivatkozni hamis hittel az istenekre annyi volna, mint ínzsábákat és pecséteket szerezni a testére. A két fejedelem kezet szorított, s megígérte, hogy majd a páskaünnep után folytatni fogják az ellenségeskedést.
