XVI. Az ostrom
XVI. Az ostrom
Tvartimir knéz ezalatt igen jó fogást csinált a bizánci úton, s azzal a nyert zsákmányt öszvérestül, tevéstül hajtva maga előtt, nagy sietve igyekezett hazafelé, hogy legalább az ünnep utolsó napjára otthon legyen. A gyónást nagy kár lett volna elmulasztani. Biz az ilyen vitézi kaland nem megy végbe némi áthágása nélkül a tízparancsolatnak. A legényfiúk is igyekeztek haza a kedveseikhez, ámbár az esketési napról el is voltak késve.
Amint azonban az égbe nyúló Dinára hegyszakadékából kibukkantak, megdöbbentő látvány tárult fel egyszerre a szemeik előtt. Mintha az átelleni gömbölyű hegy mögül akarna feltámadni a nap: nem is a nap, az északi hajnal inkább, az egész ég tűzvilágban lángol, az ős tölgyfaerdők feketén csipkézik ki a lángpalástot.
Azon az erdőn túl van a mosszori vár.
A bogumilok most már nekieresztett kantárral vágtattak előre, Tvartimir és fiai elöl a csapat élén, a prédát hátrahagyták, nem törődtek vele, utat sem kerestek, hanem keresztül erdőn-bozóton törtettek hanyatt-homlok a sűrűnek, a tűzvilág a fák között is átcsillámlott, jó vezér volt. A híres dalmata paripák, hosszú bozontos sörényeikkel, széles homlokú fejeikkel, földet verő farkaikkal, amint a vészt megérezték, annál jobban rohantak előre; amitől más mén megijed, az éjjeli tűzvilág, az őket dühbe hozta, vad nyerítésük volt a trombitaszó, amivel egymást ösztönözték.
Az égő vár nappali fényt árasztott maga körül, mikor a knéz csapatja az erdőből előtört, úgyhogy a bogumilok bronzsisakjai s a tüszőik boglárai ragyogtak benne.
Tvartimir ordított a kétségbeeséstől. – Fiam! Szlón! Feleségem! Vőm! Váram! Kincseim! – Pedig még nem tudta, hogy mi történt.
Megsarkantyúzta a lovát, hogy sebesebben kaptasson fel a várhegyre vezető úton. A közfalon nem látszott rés; a kapu nem volt betörve: nem lehetett azt gondolni, hogy a várat ostrommal vette be valaki. Talán csak véletlenül támadt tűz gyulladt ki ott benn, a faházak égnek, még azokért nem kár.
Ámde amint fele útján járt, egyszerre csak hall három ismeretes füttyentést a légben, s arra egy nyílvessző a sisakján koppan nagyot, egy második a tüszőjét fúrja keresztül. Jó szerencse, hogy tele volt arannyal, abban eltompult a hegye. A harmadik nyíl azonban a lova nyakában akadt meg, s arra a paripa elkezdett ágaskodni, hánykolódni, majd ledobta a lovagját a nyergéből.
Azután egy egész kardala hangzott a süvöltő nyilaknak, s mintha óriások hárfáját vernék, úgy pengett a vár bástyáján a sok tegezideg.
– Ellenség van a várban! – kiálta Tvartimir a fiainak.
– Talán a rabszolgák lázadtak fel! – mondó Tirimir, a legidősebb fiú.
– Tíz rabszolga nem ér fel egy bogumillal.
– A mieink bizonyosan részegek voltak. Múlt éjjel Boxiohu ünnepe volt. A Szlón rest barom s a Verblud sánta kutya, azok miatt felfordíthatták a várat.
– Majd mindjárt meglátjuk, hogy ki van a várban.
A knéz rögtön parancsokat osztott a vitézeinek. A bogumilok mindenféle stratagémával jártak: várostromhoz is értettek. Egy részük leszállt a lóról: azoknak hosszú, teknő alakú pajzsaik voltak, bivalybőrrel bevonva. Ezek a rövid, egyenes, kétélű kardot a fogaik közt tartva, a jobbjukban a kelevézt szorítva, mint egy zárt palánk haladtak előre: hegynek fölfelé. Azalatt a többiek lóháton nyomultak utánuk, lovaik fejére legörnyedve s kézíjaikat felajzottan tartva, s amint a bástyafalon egy fő, egy emberderék felbukkant, jól célzott nyilaikkal egybe üdvözölték.
A bástyatetőről azonban most már nem nyilakkal lőttek, hanem nehéz köveket hengerítettek alá; a robogó szikla egy-egy rést ütött az ércpalánkon; de azért fel nem tartóztatta azt: a pajzsok ismét összezáródtak, s az ostromló fal nyomult előre rendületlenül.
A bogumilok elértek a bástya alá, dacára a kőzápornak. Ők nem használtak lábtót a bástyaostromláshoz. Egyik sor harcos a másik vállára lépett; az alsók pajzsaikat a fejük fölé emelték, s mikor négy-öt sor harcos, mint egy lépcsős lejtő, a bástya párkányáig fölért, akkor a hátul maradt lovasok egyszerre leszöktek a nyergeikből, s bal karjukon a kerek pajzzsal, jobbjukban a kétélű karddal, egy futamodásra felrohantak a pajzstetőzeten, mintha házhiúra futnának fel; s onnan szilaj ordítással szöktek fel a párkányra az ellenség közé.
Az ostromlottak csak ekkor mutatták meg, hogy mit tudnak. Egyszerre csoportostul álltak fel a bástyafokra: buzogány, szekerce, nehéz pöröly, faltörő vasrúd volt a kezeikben, amik ellen nem oltalmaz meg a kerek pajzs és a pikkelypáncél, amit a bogumil visel. Ők maguk csupa félmeztelen alakok, aminők a bányák üregeit lakják, darócrongy, irhabőr lóg a csípejükön; de a vezérükön még az sincs, az egész meztelen. De még szakálla sincs, sima képe azt vallja, hogy gyermek, csakhogy a két keze mást mond: mind a két öklében egy-egy szekercét forgat, sújt jobbra, sújt balra, s ahová üt, pajzs hasad, koponya törik, vér kiomlik; olyan mint egy valódi hadnemtő. S aközben szavával, csattanó hangjával biztatja a népét, s mikor a füle mellett egy-egy nyíl elsivít: ráfúj, mintha szúnyogot fújna el.
A bosszúálló rabszolgahad és a waráng legények visszaverték az első rohamát a knéz harcosainak; s akkor egy nagy vaskondérból égő ként zúdítottak alá a falig emelkedő öt sor pajzsos vitézre. Arra a pajzstető egyszerre kezdett roskadni. A lecsorgó kén elkábította a vitézeket. Az egész testudo felbomlott, a támadóknak hátukra vetett pajzsokkal kellett tovamenekülniük; s amint aztán megkezdték a futást a lejtőn lefelé, addig meg sem álltak, míg az erdő széléhez nem értek. Egy-egy utánuk lódított malomkő gázolva taposta el a menekülőket.
Tvartimir, mikor a visszakerült vitézei homlokán meglátta a sebeket, pajzsaikon a hasadásokat, azt mondá:
– Ez nem a rabszolgák keze szennye! Ez a warángok szekercéinek a köszöntése. Ismerem a szavajárását!
A warángok vannak a várban.
Az ő csatadaluk az, ami a visszavert ostrom után felhangzik. Hősi rohammal, bogumil módon, ez a vár be nem vehető.
Ezt csak görög módra lehet elfoglalni. Visszahúzódni az erdőbe s ott maradni lesben, lappangva. A lovakat azalatt leviszik a völgybe, hogy a nyerítésükkel el ne árulják a megszállók ittlétét.
A vár és a város porig fog égni, a bennlevőknek ott nincs maradása. A vereskakas lángfarka már a kőfalak ablakain is kezd kilobogni, s a főtorony rézteteje sem állja sokáig, hogy ott rázza a válláról a ráomló zsarátnokot, a gerendázata majd meggyullad az izzó burkolattól, s akkor az is beomlik. A várban levő ellenség kénytelen lesz kijönni az elpusztult omladékok közül s az erdőn menekülni. Akkor aztán belejut a kelepcébe, ahonnan egy sem viszi el a fejét. Vagy pedig leszorulnak a bányaüregbe, ahol azután maguk magukat fogják meg, mert a búvó folyam völgyéből nincs kijárás. Az egy csapda: farkasverem. Vagy pedig jön egy éjjeli zivatar, melynek palástja alatt észrevétlenül lehet megközelíteni a bástyafalat, s mielőtt az ostromlottakat az álmos őrök fellármázhatnák, bennteremnek a bogumilok a várban.
Kedvezett a szerencse.
Még két napig égett a vár: utolsó volt a nagy torony, mely kigyulladt belülről; mikor a nehéz réztető lezuhant, az egész hegy megrendült az omlásától, s aztán lángolt ott magában a főóriás, mint egy rengeteg pogányoltár. A falba beépített koponyaábrák úgy vigyorogtak a messziről néző bogumilok szeme közé.
A második nap éjjelén megfordult a szél, s a füstöt úgy leverte, hogy az egész völgy megtelt vele. Nagy gomolyogva jött az erdőt nyövő dalmata forgószél onnan a Dinára hegy felől. A puszta légnyomás kioltá egyszerre a tüzet a toronyban, a füst közül csak az izzó gerendák világítottak még elő. Azután nekieredt a hófergeteg, amely úgy ontja a havat, hogy ilyenkor a pásztornak folyvást körben kell hajszolni a juhait, kecskéit, hogy szérűt tapossanak maguk alá, különben reggelre pakulárostul együtt el vannak temetve.
Ez volt a lesben állóknak való idő.
Se eget, se földet nem lehetett látni. Egész a bástyafalig felnyomulhattak a hózivatar alatt, senki sem vette őket észre.
Nagy bámulatukra még a bástyakaput is nyitva találták. Még csak a kolonc sem volt rajta. Bemehettek akadálytalanul az udvarra.
Az egész bástyán egy őrt sem találtak.
A tűz mind kialudt már a romok között, a szakadó hó kioltotta az utolsó zsarátnokot is, csak a torony pinceboltjából emelkedett még ki, mint egy halott vár kísértete, valami fehér gőzfelhő, ott még a megolvadt réztető lávája forr.
A torony kapujának kettős szárnya pedig ki volt fordulva a sarkából, és azok is félig elégve. Be lehetett menni a várba.
A vitézek óvakodva hatoltak előre, magasan tartva a pajzst, hajításra készen a kelevézt, fogaik között a kardot: cselvetéstől lehetett tartani. Sehol sem ütköztek élő ellenségbe. Ellenben a földön heverő hullákba minden lépten-nyomon, amiket már nagyban eltemetett a hó, csak egy megmerevült kar emelkedett fel itt-amott a hófúvás alól.
Az ostromlók maguk is alig láthattak a nagy förgetegből a dárdájuk hegyénél odább. Csak megbotló lábuk tudatta velük, hogy itt egy háznak a tanórkapuja volt, amely földig égett, emitt egy mestergerenda a nagy őrdúcból. Itt volt valaha a város!
Itt nem volt kit keresni; a kőépület lépcsőgádorán siettek fel: ott már nem hordta a szél a szemükbe a havat, hanem annál sötétebb volt. Rátaláltak a nagy ivóteremre. Ott még volt valami világosság. Abba a gödörbe, amiben a fekete dalmata bort szokták tartani, mind összefutott a nagy tűzben megolvadt réz, cin, arany, ezüst, vas; serleg, kondér, sisak, az még most is izzott, s veres fényt kölcsönzött a pokolsötétnek.
Visszatoppantak az ajtóból. Egy csontház volt ott, feketére égett embermaradványok. Csak a koponyák hiányzottak belőlük. Hát azokat hová tették?
Felkutatták a rom minden zugát: az ellenségnek csak a keze nyomát találták mindenütt, de a lába nyomát sehol. Hová futhatott el?
A bástyáról jelt adtak a knéznek, kürtszóval, hogy a vár el van foglalva, s az rögtön nyomult utánuk egész hadával.
– Le ne öljétek őket! – ordítá messziről. Ő akarta a meglepett ellenséget szemenkint halálra kínozni.
Nagy volt aztán az elbámulása, mikor a toronykapuhoz érve, semmi csatazajt sem hallott, s a kapuban állongó őrök azt mondták neki, hogy az egész várban egy élő lelket nem találtak sehol.
– Egy élőt sem? – hördült fel Tvartimir. – Hát az enyéim? Hát a leányok? Hát a gyermekek?
Senki, senki!
Mint a kölykevesztett medve, mint az oroszlán, mint a behemót, úgy rohant ordítva végig a puszta folyosókon, kedvesei nevét kiabálva, ha egy holttestbe botlott, felkapta karjánál fogva, s még fájdalmasabb sikoltással ejté ki kezéből. Nem volt annak feje.
Felfutott a kőlépcsőkön abba a lakosztályba, ahol saját hozzátartozói laktak. Az is ki volt égve.
– Hová lettetek? Hová lettetek?
S aztán sorba kiáltozta a neveiket.
– Te Marinka! Te Szlón fiam! Te Verblud vőm!
Egyszerre csak felszakadt a hófelhő, a szél kettérepesztette, s a sötétkék égen előtündökölt a tele holdvilág.
S arra száz meg száz férfiajak kiáltása csendült fel egy egyetemes jajszóban, amilyen egy szíven talált férfinak a jajkiáltása. A leégett város helyén, aminek a négyszögű határát még jelölte a szerteszétdúlt, félig elégett palánk, ott éppen a piac közepén, ahol azelőtt a kereszt állt, volt egy iszonytató gúla emelve – levágott emberfejekből; a legfelső koponyákon nem volt már emberi ábrázat, ezek az ivóteremben úgy összeégtek; csak a gúla zárköve, a legfelül tett fő volt ép és ismerős: az volt a Verblud feje, a vőlegényé, a szemébe lőtt nyíllal, amit a Solom levágott és magával hozott.
Tvartimir knéz onnan a folyosó magas erkélyéről csak egyenesen levetette magát arccal az udvarra, ha társai fel nem fogják a karjaikkal, bizonyosan nyakát szegi.
A koponyapyramidon még volt valami nevezetes; de azt csak később értette meg az ember, hogy mi az. Egy hosszú guzsaly szár volt odatűzve a csúcsába, s azon lobogott a sok levágott üstök, mint valami lenköteg, mint a rokka bábja.
Tvartimir odarohant a rémséges gúlához, s lerántotta annak a csúcsáról a Verblud fejét, s két kezébe fogta, nagy zokogva.
– Óh te hősöm! Te dicsőségem! Házamnak fényes világa! Kioltott ki téged? Ki tudott tégedet megölni? Hah! Gyáva nyíl döntött le!
S a koponya szemébe lőtt nyílon megismerte a waráng betűket; küldőjének a rovásnevét.
– Hol a többiek? Az öregek? A gyermekek? Szólj! Mondd meg! Verblud! Dicső fiam!
Az nem mondta meg; hanem a szélben lobogó zászló megmondta neki. Kezébe akadt a guzsalyszár.
Azon aztán felismere a levágott kontyokat.
– Ez a komám üstöke volt, ez a fakó! Ez az ősz a legvénebb kapitányomé, ez a szénfekete volt a pandúré. Ez a guzsalyszár a bosszúállás a waráng királyné felcsúfolásáért!
S azzal odavetette magát a koponyahalomra, és sorba csókolta valamennyit. Mind az ő kedvesei voltak.
– Kelj fel apám! – kiálta Tirimir, a legidősb fia. – Nyomára akadtunk az átkozott gyilkos hadnak.
– Hol vannak? – hörgé feltápászkodva az apa.
– Itt vannak a föld alatt, alattunk. A bányába menekültek le a gyávák.
A harcosok a taposómalmot felkutatva, annak a gépezetét még elrontatlan találták, más minden műhely össze volt rombolva, kádak széttörve, hajtókerekek szilánkká hasogatva; de a felhúzógép megmaradt. Természetes, hogy a legutoljára leszállók nem ronthatták azt el.
S hogy csakugyan ezen az úton szöktek ki a várból, és hogy mi szándékkal tették ezt, azt sejteti a padlaton elszórt rozs és árpa. Ezek az élelmiszereket is levitték magukkal a bánya üregeibe, s hosszú ellenállásra készülnek.
Onnan a bányából ugyan nincs hová menniök többé, mert a tárnakijáratok mind a Bludár völgyébe nyílnak, amelyből nincs szabadulás; s ha a bogumilok az aknalejáratot befalazzák, akkor azok oda alant elénekelhetik a saját halotti zsolozsmájukat: el vannak temetve eleventen.
De az ilyen temetés nem oroszlánok szája ízéhez való. Ők a vérét akarják az ellenségnek inni. Igenis, meginni. Serlegbe öntve, ahogy a görög történetírók festik a „vérbulcsút”.
– Utánuk! Le a föld alá!
Ez volt az általános riadás.
Hat ember fér csak el egy bivalybőrtömlőben, mely egyszerre alászáll a taposómalom korongján. Ennek a hatnak az egész ellenséggel kell megütközni és viaskodni addig, amíg a másik tömlő új csoportot szállít alá. A küzdtér szűk, egy bányafolyosó: karddal, szekercével vágni nem lehet ott, mert a sziklapadmaly alacsony, csak két ember küzdhet egymás ellen. Azok közül az egyiknek meg kell enni a másikat.
Ki legyen az első hat, aki alászáll?
Mindenki tódult a leszálló tömlőhöz, mindenki első akart lenni.
– Félre innen! – kiáltott Tvartimir, az öreg. – Én leszek az első.
– Eressz engem inkább – szólt Tirimir, visszatartva az apját.
– Lódulj! Neked nem volt feleséged, se fiad, se vőd, akikért bosszút állj.
S azzal beugrott a tömlőbe. Még öt vitézt választott ki maga mellé.
Az öklébe fogta a jazditot, a végső harc fegyverét. Ez olyanforma, mint egy kengyelvas, a végén háromszögletű tőrrel. Ezzel csak taszítva harcolnak, mikor már a sűrű sokaságban se kard, se buzogány nem dolgozhat, hanem ennek az ütésétől aztán se pajzs, se vért meg nem védelmez. Ilyen kell a föld alatti harchoz.
– Eresszétek a bodont! – kiálta a knéz, s még aztán azalatt, hogy a tömlő alászállt, elővette az oldaláról a kürtöt, és belefújt háromszor. Hallják meg azok a vakondok oda alant, hogy érkezik, és álljanak vele szembe!
*
Disputa
Kritikus. De már ez mégis erős dohány, amivel a szerző az olvasó pipáját megtölti. Ilyen pogány vérontás, pusztítás, betlehemi gyermekgyilkolás, vérbulcsú, koponyapyramid egyhujjában! És mindezt miért? Azért, hogy a waráng király feleségének egy guzsalyszárat küldtek prezentbe. Tudom előre, hogy mit akar rá a szerző előhordani. Hogy ez a kegyetlenkedés mind az akkori elvadult erkölcsöt jellemzi. Az ótestamentumban is találunk ilyen vérfürdőket. Dzsingisz kán is emelt a bokharai pusztán koponyapyramidot, mégpedig negyvenezer fejből, s a törökök által épített koponyavár Nis mellett még nemrégiben is látható volt. Ez mind historice megáll. Sőt az is nemezisnek vehető, hogy az állítólagos mosszori vár homlokfala olyan szépen ki volt rakva ellenséges koponyák architectonikai ábráival, és így csak a kölcsön lett nekik visszafizetve a saját várukban – azonban itt a regényíró jön bírálat alá, nem a historikus; amit megtehetett Dzsingisz kán, Józsué és Kara Musztafa, azt nem teheti meg egy tizenhárom esztendős fiú, ha még úgy oroszlántejet szopott és sárkányvért ivott is gyerekkorában; egy kezdődő regényhős, akit a szerző a közönség rokonszenvével akar megajándékozni, de akitől aztán arra a hírre, hogy ez a nemes érzésekkel teljes királyfi képes volt az ellenséges törzs asszonyait, leányait, gyermekeit mind halomra gyilkoltatni, nemcsak az olvasó fordul el iszonyattal, de még magam is, aki különben flegmatikus ember vagyok, képes volnék a papírvágó kést kezembe ragadva, együtt szállni alá az öreg Tvartimirral, s ha meg nem kapjuk ezt a ribanc kölyket, és ki nem fordítjuk a bőrét, hát a szerzőt négyelem fel ezzel az ollóval!
Szerző. Bocsánat. Hátha nem ölette le a királyfi azokat az ártatlanokat?
Kritikus. Akkor hová tette őket? Ahá! Ezt magunk is szeretnők tudni. Így tehát nagy vigasztalás az olvasóra nézve, hogy most következik egy olyan fejezet, amiről még a szerző sem tudja, hogy mi mindenféle lesz benne.
*
Az öreg knéz nem várhatta, míg a tömlő földet ér; előre kiugrott belőle, jó szerencse, hogy a nyakát ki nem törte.
Még akkor is belefújt a kürtjébe, hogy kihívja a tusára ellenségeit.
Azonban a kürtszó végig visszhangzott a sötét tárnafolyosón, s nem felelt rá semmi nesz.
– Nem vártak be itt a szorosban a gyávák! – agyarkodék Tvartimir. – Pedig tudták, hogy hatnál többen nem jöhetünk le egyszerre! Nem tetszett nekik a tusa ököl ököl ellen! Bizonyosan a nagy templomban gyűltek össze, ahol nagy sokaságban harcolhatnak rendes fegyverekkel. Keressük ott őket!
A junákjai le akarták beszélni, hogy hatodmagával ne rohanjon neki egy egész tábornak, de nem vett be semmi tanácsot. Addig azonban mégiscsak türtőztetnie kellett a haragját, amíg a vitézek előkeresték a tűzszerszámot, hogy fáklyát gyújtsanak, mert anélkül az ember a bányában falnak rohan, gödörbe esik. A kova, acél, kénfonál minden régi harcosnak ott volt a tüszőjében, még ha eltemették is, vele ment a másvilágra. Nemsokára égett a két fáklya, egyet elöl vittek, másikat hátul.
Az a nagy templom pedig nem azért neveztetett így, mintha abban a föld alatti istenek számára lett volna felállítva valami kárhozatos oltár, hanem csupán az alakjánál fogva. Egy roppant átmérőjű körterem, magas kupolával, hasonlatossá tette egy dóm belsejéhez, s az oldalfalakból kimeredező sziklacsompók könnyen elnézhetők voltak szobroknak. Ez azonban egy régi római bánya ürege volt, amit egészen kivájtak a nemes érc végett; ez időben a bányamunkások közös alomhelyének volt használva. Itt volt a pihenőjük, ahol nem mondhatni, hogy éjszakáztak, mert éjszakájuk volt mindenütt és örökké.
Tvartimir knéz csodálkozva állt meg a folyosó végén, mely a templomba vezetett: meglepte a nagy üresség. Itt sem talált semmi élő teremtést.
– Még tovább szöktek! Keressük meg őket a kriptában.
De itt mégis engednie kellett a kísérői okosabb szavának. Ez a bánya nagy labyrinth, annak a tekervényes katakombáit egy csoport be nem járhatja; jobb lesz bevárni, míg a többi vitézek is alászállnak, s akkor aztán terv szerint kell felosztani a kutatást; minden csapat más-más tárnafolyosót járjon be, s utoljára úgy jöjjenek össze valamennyien a kriptánál.
A kripta egy szédítő mély örvény volt, az is a régi római bányamívelés emléke. Két vagy három olyan egymás fölé vájt dóm, mint a nagy templom, valami katasztrófa alkalmával egymásba omlott, s azután egy mély üreget képezett, melynek a fenekét be nem járta a fáklyavilág. Csak ha égő szalmakoszorút bocsátottak alá, annak a világánál lehetett kivenni, hogy ott a fenéken valami tó van. A későbbi tárnafolyosók mind ide vezették le a vizeiket; azoknak a szádái látszottak körös-körül, mint a partifecskefészkek a Balaton partjaiban. Egy sziklába vágott karzat futott körül a kriptán háromnegyed magasságban, ami mellvéddel volt ellátva.
A junákok nemsokára olyan nagy csapatban voltak együtt a bányában, hogy nekiindulhattak az ellenség keresésének. Keresték kürtölve, kiabálva, szidalmazva. Az nem jött elő sehonnan. A folyosók egyik vége a szabadba vezetett. De arrafelé ember számára nem volt mód a menekülésre. A sziklafal meredek, a kihordott kőtörmelék csúcshalma száz lábnyira van az üregszádától. Bejárták az alsó, felső, legalsó bányákat, a tüzelőszerek raktárait, a fáskamrákat, az ecettartó ciszternák kamaráit: sehol sem találtak elbújva senkit. Utoljára valamennyien kibukkantak a kriptához vezető fecskefészkek szájain, s amint alább, följebb meg-megjelent egy-egy fáklya a tág sziklaüregben, úgy tetszett, mintha a pokol égboltozata kezdene megtelni csillagokkal.
Ellenséget nem hozott magával egy sem.
Az öreg knéz ki volt fáradva a dühtől, mikor legutolsónak megérkezett a kivilágított nagy üregbe.
„Sehol sem találjuk őket!” Ezt hallá mindenünnen.
Kihajolt a mellvéden, s lekiáltott harsány hangon a mélységbe:
– Hej ti gyáva cenkek! Hová bújtatok? Jertek elő!
Az örvénynek nevezetes visszhangja volt, tizenegyszer adta vissza a belekiáltott szót; a vége felé úgy tetszett, mintha egész embersokaság kiabálna odalenn. Csak a sziklák kiáltottak.
Az üregbe égő szalmakévéket hajigáltak alá. Azoknak a lángjánál sem lehetett felfedezni senkit.
– No, ha itt nincsenek, akkor odakinn vannak a völgyben – mondá Tvartimir. – Ott megkapjuk őket.
S ha azt tették a lázadók, hogy a bányaüreget elhagyva, a hegyoldalba épített kohókba, ércpárolókba és a még alantabb fekvő érczúzókba vették be magukat, akkor a legveszedelmesebb menedéket választották, mert felülről az ellenfeleik sziklákkal verhetik őket agyon.
Azok a faépületek ellent nem állnak az aláhengerített csompóknak.
A vezértárna folyosója kivezetett a völgybe.
Azonban itt következett még csak a nagy meglepetés.
Az egész völgy mentén nem volt se egy pajta, se egy gunyhó, ami fából készült, a kohóknak kőfalai álltak, kialudt kemencéikkel, de azokból is hiányzott a fűtésre felhalmozott tölgyfa. S ami még élő fa volt a völgyben, az mind ki volt vágva.
Odább haladtak a völgy szorosán, ahol rendes hidak vezettek az árkon keresztül. A hidak is eltűntek.
Mikor aztán a Bludár partjára leértek, alig ismertek a helyre. Nemrégen még egymást támasztotta egyik faépület a másik után, érczúzó, gubakalló, őrlőmalom. – Nyoma sincs már. – Hát azok a hatalmas gátak, az erős zsilipek, amik a Bludárt szolgálatra kényszeríték, hova lettek? Simára eltisztítva minden.
De hova lettek azok, akik mindezt elkövették? A rombolók, a gyilkolók, az égetők!
Ki nem futhattak ebből a rabok völgyéből, mert ennek nincs több nyílása, mint az az egy odafenn a várban.
Ég vette fel, pokol fogadta be őket? Denevérekké lettek-e? Gyíkokká változtak-e?
– Hová lettetek, ti átkozottak? – ordítozá tomboló dühében Tvartimir, a Bludár szikláit rugdosva.
A Bludár pedig nagy harsogva, zúgva tört elő a szédítő sziklafal egyik oldalából, s bömbölve omlott be az átelleni oldalán a mély pokolüregbe; beszéd volt az, csak érteni kellett.
Csak nem tették azt talán, hogy annak a bujdosó folyamnak a hátára üljenek, hisz ez elviszi őket a hegyek világtalan mélységébe, s soha az Isten napját meg nem látják többet.
