XXXI. A harc
XXXI. A harc
Dávid király magasra emelé a kerekes rudat.
Erre a jelre a warángok egyszerre mind behúzták az evezőiket, s a liburnák elkezdtek a kerekeikkel dolgozni. Négy waráng dereglye sikamlott sebesen a sima tengertükrön orrával az admirálhajó oldalának.
Azonban a velenceiek sem voltak készületlenül. Gyorsabban mint a warángok liburnái, iszamodtak elő a gálya mögül harcosokkal megrakott dereglyéik, amelyek a közeledő ellenség rohamát felfogták. Most tűnt ki a warángok fortélyának az előnye. Ők nem bízták a liburnáikat az evezőkre; a kerékhajtó bodont egyformán taposták az ökrök jól védetten, s az összes harci legénység használhatta a fegyvereit. A legelső fegyver volt a parittya. „Csak a kormányost célozd!” volt a jelkiltás. A velencések dereglyéire, mint a zápor hullott a parittyakő, s egyik ember a másik után dűlt ki a kormánytimon mellől, ami tétova irányt adott a dereglyéknek. Magukat a fegyvereseket nem kopogtatták kavicsaikkal a warángok: azoknak nem ártott az; egymást fedő pajzsaik ércpalánkot képeztek fejük előtt. És akkor hirtelen megszüntetve az egyik ökör taposó rohamát, a liburnák, mint az úszó hal, oly sebesen kanyarodtak félkörbe, s oldalba kapták a dereglyéket. A liburnának az orrán volt két hegyes vasagyara, a víz alatt pedig egy hosszú egyszarvúja: a felső a dereglyéknek, az alsó a gályáknak szólt. A velencei hajósok hirtelen igyekeztek a járműveiket elfordítani a roham elől, s csáklyáikkal félretaszítani a liburnát; egy dereglye azonban, melynek kormányzóját éppen akkor szédíté le egy parittyakő, nem volt eléggé gyors a félretérésben, azt a waráng liburna agyarára kapta, s egy pillanat múlva fel volt döntve a dereglye, harcosaival, evezőseivel együtt; a sok emberfő ott úszkált a táncoló hullámokon. Erre a többi gályáktól is előrohantak a dereglyék.
Most Dávid király a feje fölött tartott kerekes póznáját megpörgette az ujjai között, mely jeladásra az egész waráng hajóraj megindult félhold alakban a velencei hajók felé, s elfogadta a nyílt tengeri harcot.
A velencei hajósok is gyakorlott, harcedzett vitézek voltak a tengeren. Diadalaikról a szaracénok és mórok sokat beszélhetnek. A waráng méltó ellenfélre talált bennük. De az ő részükön volt a vitézségen kívül még a ravaszság is. Amilyen gyors volt a támadásuk, éppen olyan hirtelen tudtak hátat adni. Hajóik farral éppen oly ügyesen tudtak előrehaladni, mint orral, s olyankor egyszerre minden harcos evezőre kapott, s a lapátkerékhez adva a testi erőt is, elhagyta az utánanyomuló ellenfelét. Ezzel a csellel sikerült nekik a velencei dereglyéseket a horgonyon álló gályáktól jó távolra elcsalogatni.
Ezt a körülményt nem hagyta Dávid király felhasználatlanul. Amíg a királyfi, Solom a waráng hajóraj balszárnyával a hátráló cselt folytatta a cadmaei sziklák öble felé: Dávid király három liburnával ott állt mozdulatlanul az admirálhajóval szemben. Ekkor egy jeladására egyszerre nekilódult mind a három a nagy háromárbocosnak. Annak volt kétszáztíz evezőse, akik hármasával ülve a külső gályatornácon, egy-egy hosszú evezőt feszítettek együtt. Azonkívül volt háromszáz lándzsás vitéze, nyolcvan lövésze számszeríjakkal ellátva. A födélzetén három kőhajító balista; egy dárdalövő csappantyú mind a két oldalán, s a hátulsó fatornyában, ahonnan az admirál vezényelt, volt elhelyezve a görögtűzvető gép, melynek bizánci tűzmester volt a kezelője. Azonkívül a gálya oldalain levő ablakokból mindenünnen fényes réz kosfejek meredeztek elő, melyeket lódító lánccal taszítanak neki az ellenséges gálya oldalának, ha az össze talált kapaszkodni a hajójukkal.
És ezt a hatalmas szörnyeteget merte megtámadni Dávid király a maga három liburnájával. Ahogy megtámadják a fizeterek a nagy cethalat.
Dereglye nem állt az útjokban; az vagy fel volt már forgatva, elsüllyesztve, vagy összeakaszkodott az ellenség dereglyéivel, amikor aztán a párkányon álló harcosok kopjával, szekercével öldökölték egymást.
Az admirálhajó felhúzta a horgonyait, s kifeszített vitorlákkal, mind a hetven evezőjét mozgásba hozva, zúdult neki a nyomorult liburnáknak, hogy magával a nehéz tetemével legázolja őket. De azok hirtelen elsiklottak mellette; s a warángok nehéz szekercecsapásai alatt a hosszú evezőlapátok csonkára töredeztek.
Dávid király vezérliburnája a gálya hátuljába került. Maga a király fogta a kormányrudat. Volt vele ötven harcos; a rézlánc övön kívül egészen meztelen, csak a négyágú pajzs a védelmük; kezükben kopja és szekerce. Maga Dávid király egy egész nyers ökörbőrt visel palást gyanánt, úgy, hogy a szarvas fejbőr a fejére volt húzva, sisak és korona gyanánt.
Valamennyi íjász mind őt veszi célba; de a nyilaik nem találják őt el. Az a hit róla, hogy nem fogja semmi fegyver. Lövöldözhetnek ahhoz!
Ez ellen az ördög ellen csak a pokoltűz segít!
A bizánci tűzmester lövésre ajzza a tűzvető gépet, s mikor a hátrafeszített vaskanál a fogaskerék utolsó rovátkájához ér, hirtelen meggyújtja kanóccal a belétett pokolszerveket, s amint a következő pillanatban a gép pecke felpattan, a visszarúgó acélkar messze köpi a vaskanalából a sziporkázó tűzcsillagot, mely ahová leesik, olthatlan lángot gyújt, s ha egy szikrája embertestre hull, azt csontig égeti. A szikragomoly jól volt célozva: egyenesen Dávid király felé repült. A király hirtelen lekapta válláról a nyers ökörbőrt, s azt a két karjával szétfeszítve a feje fölött, mint gyermekjátékban a labdát, elkapta a tűzgomolyt, a nyers bőrbe hirtelen összeszorította, s aztán két kézre fogva az egészet, egy hatalmas lökéssel felhajította a gálya evezőtornácára. A görögtűz ott repesztette szét az ökörbőrt, s aztán szórta szerteszéjjel a veszedelmes szikráit, a gályapadhoz láncolt rabok között halálordítást támasztva.
Tehát még a pokoltűz sem árt az ördögnek, azt is visszadobja. A hajósoknak a saját gályájuk oltásáról kellett gondoskodni, homokkal, rádobált pajzsokkal paráholva a harapózó lángot; s ezalatt döngöttek a warángok ütései a gálya oldalán, amint a vaskapcsokat beleszegezték, amiken mint lajtorján kapaszkodnak majd fel a gálya tetejére.
S amíg e harc folyik a víz fölött, a vizek mélyében is csendesen halad az orvtámadás. A waráng búvárok fúrják a gálya fenekét.
A magyar történelem is hoz fel ilyenre példát. Mikor I. Endre király alatt német Henrik hajóit a Dunán mind kifúrta a búvár Kund.
Azonban a velencei hajók nem dunai burdzsellák, hogy azokkal egy ember meg egy fúró könnyen elbánhasson. A warángoknál egész csapat végezte e munkát. A hadgálya feneke vastag rézlemezzel volt borítva. Azt elébb az egyik búvárnak hegyes kajmójú pörölyével keresztül kellett ütni. Akkor egy második búvár jött a fúrójával, s a fúró nyelét a mellének feszítve, elkezdé azt a gálya palánkjába facsarni. Mikor a lélegzete elfogyott, jött a második, a harmadik búvár, felváltották egymást, míg elég mély a fúrt lyuk. Azonban még ezen keresztül egy hét alatt sem telne meg a gálya vízzel. Azt tették hát, hogy a fúrt lyukba egy tülköt tömtek tele oltatlan mésszel, melynek a nyitott része apró kaviccsal volt elzárva, s az ismét sodronnyal bekötve, hogy a kavics ki ne hulljon. Akkor aztán magára hagyták a művüket. Az oltatlan mészből a vízben kifejlő gáz inkább a palánkon tört keresztül, mint hogy a kavicsdugaszt taszítsa ki; azt már tudják a bányászok; s nemsokára emberfőnyi rés lett szakítva a gálya fenekén.
E harc ott ment végbe az Új-Jeruzsálem kikötője előtt. Ez akkor is tele volt hajóval.
Az egész uskók nép, a davidita lakosság mind kicsődült a partra, a warángok merész harcát nézni a velencések ellen. Ha ezeknek lett volna bátorságuk, evezőre, fegyverre kapni, s belekeveredni a csatába a maguk gályáival, bizony kétségessé tehették volna a harc kimenetelét; de hát csak a szájuk volt nagy, beérték azzal, hogy a hajók vitorlarúdjairól ujjongtak biztató rivallást a waráng szövetségeseknek, s nézték pipogya tétlenséggel a harc lefolyását.
– Ejh, ti ügyetlenek! – kiálta Boboli Péter az íjászokra, akik hasztalan lövöldöztek a waráng király felé. – Ide azzal a számszeríjjal, majd én veszem célba!
S azzal kivette az egyik lövész kezéből a nyíllövő peckes tegezt.
De mielőtt a nyílvesszőt beléhelyezte volna az ágyába, a kebléből elővett egy kis hegykristály palackot, s abba belemártotta a nyíl hegyét. Csak egy karcolás az így megmérgezett nyílheggyel, s a leghatalmasabb óriás halottá dermed tőle.
Boboli Péter célba vette Dávid királyt; a nyíl odatalált a hős mellébe. A király felordított; oly hangosan, hogy az az egész csatazajt túlzengte, s azzal végigesett a hajóban halottan.
Dávid király elestével egyszerre elveszték a warángok a szívüket.
– A király elesett! – hangzott egyik liburnától a másikig.
S azzal egyszerre abbahagyta mindenki az ostromot; akik már fenn voltak az admirálhajó evezős párkányán, leugráltak a tengerbe, s úszva igyekeztek a liburnáikhoz eljutni, a warángok szekercét, kopját eldobtak a kezükből, az evezőket kapták elő, s az egész liburnaraj igyekezett őrült gyorsasággal a cselből hátravonult társaik után a cadmaei sziklák felé menekülni.
A velencei dereglyeraj és a gályák harcos népe diadalordításban tört ki a félelmes ellenség megfutamodására; hanem az admirálhajón nemsokára az örömriadal a rémület zűrhangjába kezdett átkeveredni: a gálya féloldalra hanyatlott, a tetőn állók csuszamodtak a padlón; a hajófenékből kétségbeesett halálordítás hangzott fel: „A gálya süllyed!” A búvárok munkája sikerült.
A győzelmi mámorra rettenetes fölébredés következett, „elveszünk!” ordítá minden ember, s futott előre-hátra, nem hallgatva az admirál és a hajókapitányok parancsszavára. A dereglyék, amiken a hajós nép menekülhetett volna, mind a warángokat üldözték.
A kormányos azon igyekezett, hogy valamelyik szomszéd gálya közelébe vitorláztassa a nagy hajót, ahonnan a hajósnép mentésére segélyt nyújthatnak; a kapitányok rekedtté kiabálták magukat, a matrózoknak parancsot osztva a mellékvitorlák bevonására, a felesleges hajótehernek a tengerbe dobálására; az evezőpadhoz láncolt gályarabok üvöltöttek halálfélelmükben, míg a hajóácsok szekercéikkel a folyvást égő palánkokat hasogatták le, amiket a görögtűz meggyújtott; a nagy zűrzavarban senkinek sem jutott eszébe, hogy a harc megkezdése előtt a két fejedelmi foglyot, Damiani Júdást és Boboli Jánost a hajó mélyében levő zárkákba csukták el. Azok most ott fulladnak.
De valakinek mégis eszébe jutott valaki.
Az édesapának az egyetlen fia.
– A fiam! – ordítá Boboli Péter, s kétségbeesetten rohant alá a lépcsőkön, amik a zárkákhoz vezettek.
Két átelleni zárkába volt elzárva a két fogoly. Az egyik, mely a hajó víz felé hajló oldalán volt, már egészen megtelt vízzel, amelyik fogoly abba volt zárva, az már nem volt ennek a világnak a lakója. A második rekesz azonban még egy szegletével kiemelkedett a vízből, ebben még élő ember lehet.
Boboli Péter fejszét hozott magával, s feltörte az ajtót. Az eléje tóduló víz tetején a fiának a szép, férfias fejét pillantá meg. Még élt. Szemeiben megvillant az élve maradás öröme.
Hanem amint azt az arcot megpillantá, mely börtöne ajtajában megjelent előtte, az öröm egyszerre az ijedtség, az elkeseredés torz kifejezésének adott helyet arcán: nem apja; bírája, hóhéra volt az! Boboli János egyszerre lebukott a víz alá, melyből csak a feje látszott már elő; most az is eltűnt. Meg akarta magát fullasztani, s lefeküdt a zárka fenekére.
De az apa odarohant hozzá, s utánabukva a víz alá, megragadta a fiát szép hosszú üstökénél fogva.
A fogolynak a kezei hátra voltak kötve; nem volt képes a küzdelemre, de lábait nekifeszíthette az ajtóragasztónak, hogy kivonszoltatását megakadályozza. S aki időt nyer – halált nyer. A hajó egyre mélyebben süllyedt alá: a víz mindkettőjük fejét elborította már.
Azonban Boboli Péter részén volt a hidegvér, s a víz alatt ez a hatalom. Míg a fia kétségbeesve hánykódott kezei között, ő gazdálkodva tartotta vissza lélegzetét; egyszer aztán a fia eszméletlenül tört össze, akkor nyalábra fogta, s kereste a lépcsőt, amelyen idáig jött. Az is több fokkal a víz alatt volt már. Sietni kellett.
Fenn a hajótetőn iszonyú volt a tombolás. A harcosok segélyért ordítoztak a távozó dereglyék után; a gályapadokon a rabok láncaikat tördelték, nem gondoltak az evezésre; az lehetetlen is volt már, mert a hajó féloldalra volt dűlve.
Amint Boboli Péter drága terhével a vállán feljutott a közép födélzetre, ahol a matrózok hirtelen összetákolt gerendákból igyekeztek mentő tutajt rögtönözni, valaki megragadta a palástját hátulról.
Visszatekintett. Pirro Bennessa volt az.
A hajómellvéd egy csapóajtaján dugta ki a fejét.
– Csitt! – susogá Pirro – utánam jöjj! Itt a mi bárkánk!
A raguzai bárka, amelyen Pirro jött az admirálhajóhoz Damiani Júdással, nem vett részt az ütközetben, s amint a nagy veszedelem kiütött a gályán, a magyar testőrök hirtelen igyekeztek azt biztosítani a maguk számára, hogy más el ne foglalja. Csak Boboli Péterre vártak még.
– Elébb ezt vegyétek át. Jó helyre fektessétek! – szólt az öreg, elalélt fiát Pirro vállára helyezve.
– Él még?
– Szent Balázs adja, hogy éljen!
Pirro továbbadta a félholtat a kötéllajtorja alsó fokán álló hadnagyának, így jutott az le a bárkába; ott végigfektették a fenékpadon.
Utolsó volt Boboli Péter, aki a bárkába leszállt.
Senkinek sem volt gondja búcsút venni a velencei admiráltól. Eltávozásukat nem is vette észre senki, mert a hajó arrafelé dűlt meg, s minden ember az ellenkező oldalra menekült.
A raguzai evezősök nekifeszítették a lapátot, s a bárka tovasikamlott. Egy láncáról leszabadult rab utánuk úszott, s belekapaszkodott a bárka horgonyláncába. Annak a fejére ütöttek egyet az evezőlapáttal, s aztán elmaradt.
Most aztán odatérdelt Boboli Péter fiának élettelen teste mellé, s ölébe vette annak a fejét.
Az arc halotté volt. A félig nyitott szemek tört szivárványa felfelé fordulva, az ajkak nyitva: minden mozdításnál tengervíz buggyan belőlük elő; ahol piros volt az arc, ott most szederjes foltok vannak, homloka feldagadt, tán a küzdelemben kapott ütődéstől.
Az apa oly gonddal igyekezik őt az életre visszahozni. Maga vetkőzteti ázott ruháiból; fülével hallgatja, ver-e még a szíve? Megdermedt karjait mozgatja, fejét térdére helyezi, tagjait dörzsöli. Majd érvágót vesz elő (anélkül okos ember sohasem jár), eret vág a karján; a vér még fecskendezve tör elő: még van élet benne! A vérsugár még testvére a napsugárnak! Aztán ajkára teszi az ajkait, s lélegzetét átfújja belé; míg egyszer a nyugvó mell lassan emelkedni kezd, a félig nyitott pillák lecsukódnak, az ökölre szorított kéz ujjai szétterjednek: a tetszhalott életre tér. Csak álomra elébb.
Milyen nagy az öröme az apának, hogy fiát megmenthette. Mégis szerette őt.
Pirro Bennessa részvétteljesen nézte az öreget. Senkit nem hítt az segélyül: maga végzett mindent.
– Boboli Péter, te nagyon örülsz annak, hogy fiadat megmenthetted a haláltól.
– Hogyne örülnék? Egy olyan csúf haláltól. Amilyenre csak egy Damiani Júdás volt méltó, akinek az életét úgy kellett befejezni, mint egy könyvből kitépett lapot, hogy senki ne tudja róla, mi lett a vége. De Boboli János neve fényes, ragyogó tünemény, akiről fel kell jegyezni a csillagászoknak, hol volt a zenitje, hol volt a nadírja!
– Tehát ha úgy szereted a fiadat – folytatá Bennessa –, azt tanácslom neked, vidd magaddal Lacromába, s rejtsd el ott, nem fogjuk üldözni; legyen benne örömed sokáig. De Raguzába ne hozd.
– De én éppen Raguzába fogom őt vinni – mondá az agg patrícius. – Mert nem azért szabadítottam meg a fiamat a csúf haláltól, hogy gyönyörködjem benne, hanem hogy átadjam őt a bíráinak; s amilyen fényes volt az élete, legyen olyan híres, nevezetes annak a vége is. Boboli Péter megmentette a fiát – a vérpad számára!
