A hajdani hangos Budapest (1900)
A hajdani hangos Budapest (1900)
Mikor a dél-olaszországi fővárosokat végigjárta az ember, ahol úgy kiabálnak az utcán, mintha fegyverbe szólítanák a lakosságot a hitetlenek ellen; pedig csak paprikát meg paradicsomot árulnak, s aztán visszakerül a kéjutazó a magyar fővárosba, szinte meglepi az a csendesség, ami itthon minden utcát, piacot betakar.
Hajh, nem így volt ez a hajdani boldog időkben, amikor én Pestre fölkerültem ügyvédbojtárnak, akit még akkor jurátusnak híttak. Csak Pestről beszélhetek, Budára nem jártam. Ott csendesség volt. Annál több volt a hang Pesten.
Már korán reggel hangzott a kapuban a milimári leány csengő szózata: „Káfnz a Mili, oder a gutsz Obersz.” Utána következett a homokáruló asszony erősebb hangja, mélabús akcentussal: „Káfnz Szóond!” Mert homokra nagy szűkség volt akkor. Bizony nem eresztették ám be a parkettet viaszkkal, s nem kefélték fel csuszamlásra, hanem behintették a pallót tisztességesen szép apró homokkal, hogy tiszta legyen a szoba, ahogy az egykorú táncra termett népdal megörökíté:
„Hogy itt a tisztán,
a palló deszkán:
nem leszek többet nyoszolyóleány
Nem ülök többet a vőfény mellé.
Ha leszek, leszek,
menyasszony leszek.
Ha ülök, ülök vőlegény mellé.”
a palló deszkán:
nem leszek többet nyoszolyóleány
Nem ülök többet a vőfény mellé.
Ha leszek, leszek,
menyasszony leszek.
Ha ülök, ülök vőlegény mellé.”
Következett bizonyosan erre az ószeres programszava, az orrhangon elzengett „Handle wósz!”, akit a kutyák megugattak. Kutya volt minden háznál.
Még több baja támadt a házőrző állatokkal a drótos atyafinak, amíg a kapuban állva a jelszavát elkiáltotta: „Rájn pinte, héfe flikk!”, de annak már szeges végű botja volt, tudta védelmezni magát.
Honfitársa, az üveges tót már csak az ablakon kiáltott be: „Fénszter mók!”, de azt minden ablakon bekiáltotta.
Künn az utcán már hangosabban nyilatkozott a vállalkozási szellem.
A taksonyi szekeres kiabálta a saroglyából: „Krumpli káft!” félig magyarul, félig németül; a soroksári zsuppos gazda ellenben egész korrekt németséggel: „Strowa káft!” A versegi meszes ember annál szebben tudta kivágni ezt a szót: „Ka–lik!”
Olasz nyilatkozat is érvényesült: a salamuccio nagy szatyorral a vállán ügetett végig a gyalogjárón, ez egyetlen szóból álló programmal: „kezó”, ami olaszul valószínűleg sajtot jelent.
Azonban a magyarságnak is elég lett téve az olajáruló palotai menyecske által, aki ezt a szót: „Olaj–it!” olyan pompás gixerrel tudta kivágni, hogy annál szebbet az operában sem lehetett hallani. Az pedig nevezetes olaj volt: parasztszitán facsart lenmagolaj: ami a bohémvilág s a gurmand demokrácia előtt nagy kedveltségnek örvendett mint kiegészítő része a lenmagolajos káposztának, ami netovábbja a delicatesse-nek.
Határozottan soviniszta volt különben a köszörűs, aki az utcán gyakorolta a művészetét, mert az nem énekelt mást, mint „Két garas éles, egy garas fényes!” A mostani őrült köszörűsök nem kiáltanak semmit.
Ellenben a dunavizes embernek hite és meggyőződése tiltotta más nyelven árulni a vizet, mint németül: a kétkerekű kordé mellett hol maga, hol a felesége jajdulva fel e szóval: „Dónawó–ósz!” Néha a kordéba fogott szamár is sietett közbeénekelni, ami szép triót adott ki.
Rokonszenves alak volt a többek között a sípoló rongyász, aki targoncáját mindenféle üvegből készült drágaságokkal körülaggatva, tilinkóbillegetéssel járta végig az utcákat; a kapukon „Hó–ozz ringyet-rongyot kenderkócot, üveget, csontot hó–ozz!” Ezt nem ugatták meg a kutyák: a gyerekeknek pedig éppen kedvence volt: rubintos gyűrűket osztott nekik – ólomból.
Egy ilyen rongyszedő nagyra fölvitte a dolgát, meggazdagodott: a fia aztán nagy préda lett. Egyszer az apa akkor nyit be a kávéházba, mikor a fia javában traktálja a korhely kompániát. Az öreg odaszólt a fiának: „Számi! Te még sípolsz!” – S bizony sípolt.
De mégiscsak legnépszerűbb alak volt a városban az a fehér kötényes legény, aki egyik kezében szénnel fűtött pléhkatlant, a vállán gyékényszatyrot cepelve, e buzdító szót hangoztatá: „Warme würst!”
Egyszer a Zrínyibeli hazafiak rávették, részint biztató szóval, részint susztertallérokkal a derék kikiáltót, hogy kiáltsa ezentúl magyarul e közkedvességű hirdetményt: melynek formulája ekképp hangzott: „Tüzes, meleg, forró, lánggal égő kolbászt!” Erre én jól emlékezem. Azonban nem sokáig gyönyörködhettem benne, mert a városkapitány betiltotta ezt a nyilatkozást, azt adva okul, hogy annak a dallama nagyon hasonlít bizonyos liturgia végső verséhez.
A fiáker-állomásoknál nagy volt a vitatkozás a kocsisok közt, melynek tenora megközelítette egynémely községtanács parlamenti értekezését, félbeszakítva a közeledő kuncsaft által, akkor: „Fahr mer euer gnadn?”, s aztán hangosan az „Aufgschaut!”
Egyszerre megelevenül az utca: gyermeksereg rohan előre nagy hújjahóval, középen a vándor komédiáscsoport. Elöl egy kétpúpos teve, melyen piros ruhás szerecsen ül, kétfelől keze ügyébe eső üstdobokat püfölve, nyomában a társaság primadonnája flincerlis szoknyában, fehér lovon ülve, bohócok gyalog és tenyerükön járva, hátul az ezermester, rabszolgáktól húzott kurrikulumon, tollas sisak a fején: deklamál hétféle nyelven, s árul hétféle balzsamot potom áron: ellenben fogat húz ingyen.
Beljebb hatolva a városba, ott találjuk éppen a Nemzeti Színház tőszomszédságában, a régi botanikus kertben az állatseregletet. A kapuban cilinderkalapos úr fújja a trombitát keservesen, s közbe-közbe magyarázza ékes magyar nyelven, hogy odabenn a deszkabódéban látható „Tefe, mefe, korkodélus, amerikai majom.”
A városház előtti téren cigányzene hangzik, ott táncolja a verbunkost hat szál huszárlegény, biztatva az ácsorgó fiatalságot: „Csapj fel pajtás, katonának!” Akit elránthattak, mindjárt fejébe nyomják a pántlikás csákót, úgy viszik danolva magukkal végig az utcán.
No, de déli tizenkettőt üt az óra: itt az ideje a marhahajtásnak. Bömbölő gulyákat terelnek keresztül a város legszélesebb utcáin, kísérve mészároslegényektől és óriási szelindekektől. Akad egy tulok, akit elővesz a rossz sejtelem, kitör a csapatból, neki az útnak, merre tág a világ. Annak aztán utána valamennyi szelindekkel; hangzik az uszítás jelszava: „Fassz órwájschel!” (Fogd a fülét!), míg végre elfogják, s kötelet kötve a két szarvára, hozzák nagy diadallal vissza, kutyák csaholása s ötven gyerek zsivaja mellett, kik az utcát széltében elfogó kötélbe kapaszkodnak.
Ez a jelenet is elmúlik, szabad tér marad a verklisnek az utcán, aki a felesége éneklése mellett nagy viaszkos vászonról magyarázza a legújabb hírhedett gyilkosságot a kíváncsi közönségnek, melyet széjjelriaszt a nagy ostordurrogással, csengéssel vágtató gyorskocsi, meg a trombitaszóval érkező delizsánc.
Aki még többet akar hallani, kimegy a Duna-partra, ahol mindenekfelett gyönyörködhetik a nagy terjedelmű kofaasszonyságok kölcsönös nyájaskodásaiban, melyet kórusként kisér a Duna-parti cölöpverők sulyokpuffogása, megelőzve e csatakiáltástól: „Hóba cziba, húzd rá!” mely tíz kötélnek egyszerre megrántását eredményezi. Mélabúsan vegyül közé a Dunán felfelé vontató hajós, fullajtárok folytonos kiabálása a lovaikra, akiknek a megrakott gabonás hajóról másfél öles bükkfa tülökkel adnak utasítást, melynek hangja mérföldnyire elhallik.
Délutánonként zeng az utca a polgári zenekar gyászindulójától. Előkelő halottat kísérnek – kifelé menet Dom Sebastian kardalával, visszajövet a „meghalt a cselszövő”-vel a gyászoló családot.
Aztán következik az esteli harangszó, melynek hangját még nem nyelik el a háromemeletes házak utcasorai, mint most. Csak a hazatérő társzekerek zörgése van még hátra.
Kilenc órakor megzendül a zapfenstreich. Tizenkét ezreddobos egy sorban végigmasírozik a Károly-kaszárnya előtti széles országúton, s veri a takarodót, melynek dobpergését az utcai fiatalság kíséri az ismeretes nótával: „Haza, haza, jó katona! Otthon vár a jó vacsora!”, vagy a másik variációt, ami sokkal elhihetőbb: „Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt. Csontot, csontot, másfél fontot.” A Neugebäude négy szegletén ellenben trombitaszóval ismétlik a hívogató szót a lovasoknak: mire siető katonák léptei verdesik a járdát. Egy órával később, mikor a színházak záródnak, megindul a kocsizörej, ekvipázsok, fiákerek robognak végig az utcákon, a gyalogjárók hangosan közlik észrevételeiket a darab fölött, s búcsúznak egymástól, csengetnek a kapukon, ahol az nem használ, ütik a bot fejével az ajtót; míg a zaj elcsendesültével szóhoz juthat az ábrándos gavallér, ki imádottjának éjjeli zenét ád az ablaka alatt: a cigányok érzékenyen húzzák a vagabundenpolkát a csendes éjszakában.
De azért még nincs vége a város hangjának.
Éjféltájon megnyílnak a Zrínyi, a Két pisztoly ajtajai, s nyomul előre a magát kimulatott jurátussereg, ott benn hagyva a pipafüstös odúban a kozákokat.
Végül énekelnek az utcán. A legújabb gúnydal ez, melyet stájeris nótára énekelnek: „Már Isten néki, / Szokjunk rá, járjunk rá / A német táncra. / Úgy is már régen Rászedtek, rávettek / A szolgaláncra.”
A danoló csoport az utcát széltében elfogva vonul végig az országúton. (Akkor még úgy hítták.) Közbeesik a szabólegények herbergje. Azok is mulatnak, valami lakozásuk van: a nyitott ablakon át kihangzik az utcára a nóta:
„Attila, Lehel, Árpád, Elmúlt dicső unokád!”
Micsoda? A szabólegények merészkednek Attiláról, Árpádról énekelni! A jurátusok csak azért is német nótára gyújtanak rá a herberg előtt:
„Als die Schneider Hochzeit hatten, Da waren alle froh,
Da tranken alle Schneider, Neunundneunzig Schneider
Aus einem Fingerhut, Aus einem Fingerhut.”
Da tranken alle Schneider, Neunundneunzig Schneider
Aus einem Fingerhut, Aus einem Fingerhut.”
Erre a gúnydalra a hős szabólegények kirohannak az utcára, s halálra szánt elkeseredéssel kemény verekedést kezdenek a jurátusokkal, aminek talán nibelungi harc lett volna a kimenetele, ha hirtelen dobpergés nem vegyül a zaj közé. Íme, itt közeledik lélekszakadva egy szál városi hajdú, sebes pörgetéssel verve a dobot. Ez azt jelenti, hogy „tűz van!” Félreverik a harangokat: minden toronyban „bimm, bamm!” Ha egyik elhagyja, a másik folytatja. Erre jurátusok és szabólegények mind rohannak a hajdú után a tüzet eloltani, ami a publikum dolga.
Így végre elcsendesül a város, csak a dunai malmok pitléinek kelepelése s a várost körülvevő mocsarak békamillióinak brekegése tartja ébren az éjszakát, föl-fölriasztva a kaszárnyák előtt strázsáló katona jelkiáltásától, mely a város végéig elhangzik a csendes éjszakában: „Ablögst! Halt wer da? Patrol vorbei!”
És most mind ennek a szép hangos világnak vége. Csend uralkodik Budapesten.
